John Buchan, diplomat, soldier, barrister, journalist, historian, politician, publisher, poet and novelist was born on August 26th 1875.

Born in Perth the eldest son of a Free Church of Scotland minister, he spent time in the Borders as a child before the family moved to the Gorbals in Glasgow, he went on to have a truly extraordinary life from humble beginnings.

Educated at Hutchesons Grammar School Buchan graduated from Glasgow University then gained a scholarship to Brasenose College, Oxford. During his time there – ‘spent peacefully in an enclave like a monastery’ – he wrote two historical novels.

In 1901 he became a barrister of the Middle Temple and a private secretary to the High Commissioner for South Africa. In 1907 he married Susan Charlotte Grosvenor; they had three sons and a daughter. After spells as a war correspondent, Lloyd George’s Director of Information and MP, Buchan – now Sir John Buchan, Baron Tweedsmuir of Elsfield - moved to Canada in 1935 where he had been appointed Governor-General.

Despite poor health throughout his life, Buchan’s literary output was remarkable – thirty novels, over sixty non-fiction books, including biographies of Sir Walter Scott and Oliver Cromwell, and seven collections of short stories. In 1928 he won the prestigious James Tait Black Memorial Prize, Britain’s oldest literary prize for his biography of the Marquis of Montrose. Buchan’s distinctive thrillers – ‘shockers’ as he called them – were characterised by suspenseful atmosphere, conspiracy theories and romantic heroes, notably Richard Hannay (based on the real-life military spy William Ironside) and Sir Edward Leithen.

Buchan was a favourite writer of Alfred Hitchcock, whose screen adaptation of The Thirty-Nine Steps was phenomenally successful. 

John Buchan served as Governor-General of Canada until his death in 1940, the year his autobiography Memory Hold-the-door was published. His last novel Sick Heart River was published posthumously in 1941.

When he died he was mourned by admirers all over the world, his ashes were brought home to be buried in Elsfield Churchyard.

the current dilemma

Chroniques du coin VIII

2 minutes d'arrêt

Du théâtre de boulevard sans portes qui claquent, voilà à quoi ça ressemblait. La jeune femme faisait les cent pas sur le quai en direction de Paris tandis que l’homme chauve qui l’accompagnait regardait ses pieds. Elle marmonnait, balbutiait, allait, revenait, s’adressait à lui sans qu’il ne relève la tête. Il en avait soupé de son caractère, de ses conneries, ça faisait tellement longtemps que c’était comme ça. Depuis qu’elle était née ou presque. Sur le quai en face, les quelques voyageurs en attente profitaient du spectacle, bien obligés, mais ne savaient trop comment le prendre. Etait-ce un vaudeville ou un drame qui se jouait devant leurs yeux ? Personne n’avait la vérité. Personne ne cherchait vraiment à savoir.

Elle portait un jean qui semblait marcher tout seul tant il était sale, des bottines basses de cuir beige et un tee-shirt vert élimé qui cadrait très bien avec ses cheveux gras. Sur le quai, le spectacle se poursuivait sans entracte ni applaudissements. L’homme était discret. Elle occupait tout l’espace et ça semblait le gêner de plus en plus à chaque aller et retour des bottines sur le goudron neuf de la gare refaite à grand frais. C’est la première fois depuis les années 50 que cette petite gare de province était réhabilitée. Tous ceux qui l’empruntaient appréciaient de voir revivre ce lieu qui était resté figé dans le passé. Jusqu’à l’année derrière, la gare était à l’image de cette ville jadis florissante sombrant dans la léthargie depuis que la nationale 10 avait été détournée de son centre. Rapidement, les VRP avaient déserté cette ancienne sous-préfecture puis le centre-ville s’était contracté, les boutiques avaient fermé les unes après les autres. Seuls, quelques irréductibles tentaient de tenir le cap en faisant un peu de beurre l’été et en subsistant le reste de l’année. À part les assureurs, les coiffeurs et les opticiens, il ne restait plus grand-chose. Ceux qui tentaient de s’y installer tenaient un an, parfois deux puis fermaient boutique. La ville avait pourtant une place de choix entre deux pôles importants mais ressemblait de plus en plus à un hémophile qui s’était coupé en se rasant. La vie la quittait, irrémédiablement.

Elle avait dû comprendre, à un moment, qu’elle n’était pas sur le bon quai. Elle et lui avaient repris le tunnel vieillot pour revenir de l’autre côté, direction Bordeaux. Quel que soit le quai, il était toujours aussi taiseux. La psychologie n’avait pas l’air d’être son fort alors il avait choisi le silence. Elle continuait à se parler, à parler au monde qui l’entourait et qu’elle semblait détester. Elle s’adressait à lui et à l’univers et ça débordait parfois sur les voyageurs en attente de leur train.

« Désolé madame, je suis désolée de vous imposer ça. À chaque fois que je pars d’ici, ça me fait ça ». Elle venait d’enlever ses bottines, laissant apparaître des pieds aussi sales que son jean. Lui attendait le dénouement, fataliste, habitué, usé par ce spectacle qu’il semblait subir depuis longtemps. « C’est pas possible, je ne peux pas supporter, c’est toujours comme ça ». Il avait tourné les talons, lassé et avait poussé la porte battant de la petite gare qui avait crissé en s’ouvrant et crissé en se refermant. Elle ne s’était même pas aperçue qu’il n’était plus là, il lui avait fallu une minute ou deux pour le voir tant elle semblait être seule avec elle-même. Puis elle avait relevé la tête, regardé autour d’elle, compris qu’il n’était plus là. « Je ne vais quand même pas partir en m’engueulant avec toi, Papa, pas encore ». Elle s’adressait au vent. Puis elle remit ses bottines et entreprit de le retrouver sur le parking de la petite gare. Le quai resta calme quelques minutes. Il ne revint pas sur le quai, elle, oui. Elle parlait à nouveau à la cantonade tout autant qu’à elle-même, comme s’il n’y avait aucun filtre entre son cerveau et sa bouche. Elle revint s’asseoir, accroupie à même le sol, sa tête entre ses mains, râlant, jurant ses grands dieux que ça ne pouvait continuer ainsi. Personne ne savait quelle attitude adopter, tout le monde faisait profil bas, compatissant mais impuissant à éteindre l’incendie qui couvait sous les cheveux sales. Un couple de jeunes se bécotait à quelques mètres, jetant des regards en coin tout en poursuivant leur salade de langues. Chaque seconde comptait pour ceux qui vont se séparer. Chaque seconde s'égrenait si lentement pour celle qui était revenue sans lui. Le train arriva, s’arrêta en un long râle aigu et souffreteux. La plupart des voyageurs était toujours debout. Elle, prostrée, parlait encore et encore et attendit le dernier instant pour se décider et monter dans le train. Ça lui pesait mais elle n’avait pas le choix. C’était comme ça à la fin de chaque été. Elle monta dans le train, la tête basse, son sac sur l’épaule et ne se retourna même pas, se fraya un chemin jusqu’à sa place et reprit sa position catatonique dans le wagon quasi-vide. Lui était probablement déjà rentré, avait peut-être déjà oublié ou se servait un verre, enfin débarrassé d’elle. En attendant l’été prochain.

The poster for ‘the Waking Damned’ from my book, I keep coming up with parody movies or just made up movie title and synopsis and sometimes it’s fun to draw what I think they’d look like!

In The Waking Damned

Due to a plague like illness caused by an angry rouge scientist getting loose in Los Angeles the world is quickly coming to an end! Join a found family as they find supplies, create weapons out of power tools and prepare for the most difficult journey of their lives as they try to get to the marina to escape to the safety of Australia where the virus didn’t spread.

Reggelek c. részlet (a buszmegállóban)

Ébresztő leállítása, enyhe hányinger és a kifacsart lélek az annál is kifacsartabb testben, jó reggelt. Minden nap gyűlölettel kezdődik, a mai napon pedig önmagam utálom elsőként az előző esti ébresztőért. Most én lettem a szerencsés, holnap majd más, az élet megy tovább. Savanyú cigi szag üdvözöl elsőként, illetve az egész testes fájdalom, bár kezdetekben még nem volt az, de mostmár szokatlan lenne felkelni az érzés nélkül. A fájdalmat nem valami okozza, egy klinikai kór vagy betegség, hanem a létezés maga. A fájdalmat az okozza, hogy ma reggel is felébredtem. Másoknak elég egy reggeli kávé vagy tea pirítóssal a rossz kedv elűzéséhez, na persze.. a buta, a megvásárolható, az egyszerű emberek. Nyílván nagyon sokszor gondolkodtam az ellenszeren, rengeteg praktikát olvastam, de inkább úgy fogalmaznék, hogy “önmagam vakítására” elegendő alapanyagot. A rendszeres sportolással, némi jógával és optimális táplálkozással mindaz megelőzhető ami bennem kavarog. Béníthatom az elmém, majd ha sikerült, akkor folytathatom egy életen át. A boldogság, az érzelmek és próbáljuk elfeledni hogy egy életen át mindent csak kibírtunk. “Persze, jól megvagyunk, csak a szokásos”, -igen, a szokásos gyötrelem de ezt már csak magamban. Jó, akkor majd ezt a beszélgetést is kibírom, hiszen mások is kibírják az én kreténségemet. Jó, ezt a verbális bánásmódot is kibírom, az esti cigi kárpótol mindenért. A műszakokat, az előadásokat és a gyakorlatokat, illetve bármelyik élethelyzetet amikor idegen emberekhez kell szólnom vagy szimplán ételt rendelnem, egyszóval mindent. Hosszú percekkel ébredés után is ugyanúgy fekszem, változatlan a helyzet. Olykor eszembe jut egy-egy emlékfoszlány, milyen volt amikor még nem gyújtottam rá egy cigire rögvest reggel, a valóságtól traumatizálva. “Az emberek elrontanak mindent”, -ezt is inkább megtartom magamnak, mégha teljesen jogos is lenne kimondanom, már megszoktam. Autóban ülve, a busz ablakán át nézelődve bevillan a kép, amint éppen bekanyarodáskor vár rám. Emiatt gyakran figyelem a buszmegállókat, hátha ott áll majd az egyikben. Felkészülten várom az alkalmat amikor megpillantjuk egymást a megálló és a busz hátsó része közti ablakon. Istenem, bárcsak így lenne, akkor leszállnék és nem érdekelne honnan kések el, legfeljebb a következő járatig. Várnék amíg kell, hisz már annyit vártam, egy pillanat lenne csupán az egész. A dohos állomások és a félhomály, benne rejtőző szempárok kapucniba egy pohár kávéval. Eldobott vörösen izzó cigi csikkek a fölrepedezett jéghideg aszfalton. A szürkén gomolygó felhők, mind rád emlékeztetnek. Csodálatos volt a reggel, megtöltöttél mindent, én pedig már majdnem könnyes szemmel ismertem be magamnak hogy imádok élni, de miattad. Buszról buszra szálltam és ha a megállókban egymás könnyeit törölgettük, vagy kezét szorítottuk épp, én boldog voltam. “Kérlek, csak ne most vegye le valaki a sisakot, hogy véget ért a szimuláció. Ne most!”. A reggelek viszont egyre felhősebbek lettek, szürke és fehér hullámok csaptak egymás közzé. Egy reggel pedig ráébredtem hogy már rég nem vársz a buszmegállóban. A lábaim mintha csak össze kívánnának tekeredni, a gyomromnak már sikerült. Többen szálltunk le, engem utolsóként pedig elfogott egy érzés, hideg szellő fújt és az égre tekintettem. “Talán azt sem bánnám, ha ettől a pillanattól fogva nem lennék többé”, majd teljes nyugalom járta át a testemet. Azóta számtalanszor gondoltam rá és nem csak a felhős reggeleken, vagy mint amikor a hangodra keltem és feküdtem. Gyűlölöm a napsütéses reggeleket.

Why isn’t it good to start writing with a biographical novel?

Most people want to write their own lives. However, writing a biographical novel is very difficult. It's hard to break away from reality. However, no one’s life is as hectic, full of twists and turns as it should be as an act of a good novel. Therefore, the plot should be expanded and changed. And it's very difficult for everyone. People prefer to stay true to what happened.

Therefore, you should not have your first book as a biographical novel!

working on my first original work in so long. I’ve been stuck in class work, half-finished fics, and writers block that it feels so strange to be writing something that could become bigger than just fanfiction. I hope I can eventually introduce the world to my protagonist

hiiiii quiz

One thing that people forget about the original Star Trek is that, as much it looks, in retrospect, to be kind of campy, it was actually one of the first science fiction series on American television that actually tried to take itself seriously; like it hired writers who were actually respected in the genre and approached weighty themes; and there really wasn't very much like it before, or even after, until TNG came out.

KJ Charles is screamingly funny about the upper classes but I think the absolute funniest scene I've read so far is in this Will Darling book (set in the 1920s).

[SPOILERS for Will Darling: The Sugared Game.]

.

.

.

A gaggle of Woosterish trust fund babies accidentally burst into the climactic scene to gape in bewilderment at the bad guy who's cornered, desperate and brandishing a gun.

Tfw you encounter such an overmoneyed idiot that you nearly have a commiserating moment with the homicidal maniac trying to kill you.

July 7th 1930 saw the death of Sir Arthur Conan Doyle.

Doyle was born on 22 May 1859 at 11 Picardy Place, Edinburgh.  he was educated at several places before studying medicine at the University of Edinburgh Medical School, including periods working in Aston (then a town in Warwickshire, now part of Birmingham), Sheffield and Ruyton-XI-Towns, Shropshire. He also studied practical botany at the Royal Botanic Garden in Edinburgh. 

Whilst he w Whilst he was a medical student, Conan Doyle was profoundly captivated by the skill of his professor, Dr Joseph Bell, in observing the minutest detail regarding a patient's condition. This approach of diagnostic deduction inspired Conan Doyle's literary creation, Sherlock Holmes  Sherlock Holmes made his first appearance in A Study of Scarlet, and its success encouraged Conan Doyle to write more stories involving the detective. 

Later Conan Doyle focused his work on non-fiction, including to military writings, such as The Great Boer War.

Despite his immense fame and wealth, Conan Doyle remained irked by the fact that his literary writings were not taken more seriously, and threw himself into a huge number of side projects, notably sport and outdoor pursuits (legend has it that he introduced Norwegian downhill skis into the Swiss Alps).

He also regarded his most important public work to have been in ‘spiritualism’, based on research supposedly demonstrating that the souls of the dead could be contacted by the living, which had become fashionable in England partly because of the devastating toll of the First World War. Perhaps influenced by the fact that his own son, Kingsley, died in 1918 in the great influenza epidemic that year, Conan Doyle poured endless time and money into ‘the psychic question’, and published a series of increasingly eccentric books, notably The Case for Spirit Photography and The Coming of the Fairies and The History of Spiritualism.

On the author’s death in 1930, the Royal Albert Hall filled with fans, who took part in a huge séance in his honour. By then, his literary immortality was already assured: according to The Guinness Book of Records, Sherlock Holmes is the most portrayed movie and TV character of all time.

Finally finished inks & flat colours up to the end of act 2 of this graphic novel!!!

v relieved to now be taking a couple weeks off from it, but feels so good to have less than 6 months left on the 2+ year schedule... getting there... 👀👀

Sometimes I think about making a post about the Mizrahi Jewish Experience Of Getting Into The Tudors and then I don’t because well :/.

(inspired by post I just reblogged etc)

I would like to present my first published work!

So if you’re interested! Check it out, there’s a paperback and a kindle version!

‘Finding a mysterious ad for a job in a place he’s never heard of, Chris accidentally stumbles onto something much bigger then him in the strange little town of Black Gully.

Now working at the Belljar theatre, Chris discovers, Black Magic, zombies, spiders, endless janitorial opportunities and a colossal cover up in the tiny town.’

A little supernatural Fantasy that takes place in a little town in Australia, and this novelette is illustrated!

So if you’re interested! Check it out, there’s a paperback and a kindle version!

going through and categorising all my writing has largely told me that I'm a complete sap who likes to write romance more than anything else. not too surprising, but the sheer quantity of it.... I thought I'd at least tried to write more non-romantic fiction.