Úgy alakult, hogy csőbe húztak

Végigbőgtem az éjszakát. De nem csak e miatt, sírás közben rájöttem, hogy anyámat siratom. Azt siratom, hogy amíg egészséges volt, nem voltam vele eleget. Hogy nem segítettem neki, hogy nem beszélgettem vele eleget. Az más dolog, hogy van rá magyarázat és nyomós oka volt, hogy igyekeztem kivonni magam a hatása alól, de most már nem látok mást, csak a küszködéseiben a saját küszködésemet, a magányában a saját magányomat, az erölködésében, hogy szeressék, a saját erölködéseimet. Nem ő vagyok, tudom, nagyon máshogy oldom meg az életem, sokkal több szembenézéssel, önismereti munkával és komolyabb küzdelmekkel a játszmáim és a manipulációim ellen. De akkor is van hasonlóság, és ez megráz. Mert ahogy én szeretném, hogy megértsenek, megöleljenek, beszélgessenek velem, támogassanak és szeressenek, ő ugyanígy akarta. És az egyszem gyerekére nem számíthatott. Csak most, amikor már semmi értelme, mert akkor is csak kis együgyű gombócként ringatózna az ágyában, ha nem mennék meglátogatni. Bőgtem mint a hülye, hogy szörnyű ez, hogy mi lesz egy nagyszerű intellektusból, egy különleges emberből. Aki közben meg narcisztikusként tette amit tett. Szóval csőbe húztak, mert egy barátomról azt hittem, hogy tényleg meg akarja beszélni a problémát, ami felmerült. De végül csak az derült ki, hogy hülye vagyok, tök betegen látom a dolgokat. És úgy elkedvetlenedtem tőle, hogy miért hittem megint azt, hogy érdekes lehet, hogy nekem mi lenne jó vagy ami rossz azt hogy lehetne enyhíteni.

De valójában csak nagyon nagyon szomorú voltam és fáradt és elfelejtettem, hogy neki csak az agyamra van szüksége a testemet meg a lelkemet tartsam a ruhámban, tényleg hogy lehetek ilyen idióta, hgy nem veszem észre mennyire fontos vagyok neki, csak ne akarjak semmitse, örüljek annak amit kapok. Örülök.

Aztán éjjel csak az anyámat láttam, különböző időkben, hogy hogyan lett végül semmivé. A nevelőapámon gondolkodtam még, hogy miért rajongtam érte vajon és miért éreztem különlegesnek a köztünk levő kapcsolatot, amikor valójában soha nem dicsért vagy csak nagyon ritkán, de a hangja, a szavai, a tettei, mind tele voltak figyelemmel és szeretettel, mindig éreztem, de, ha nem dicsért, akkor mi volt amiért úgy éreztem, hogy szeret, sőt, mindennél jobban szeret engem? Egyszerűen eldöntöttük mindketten?

Nem volt jó éjszaka.

it's a new monday and i wanted to join in on the ✨moon ass monday merriment✨

credit to @sinnabee for the original: https://www.tumblr.com/sinnabee/692657222109609984

funny green guys, so much to think about, hustlers must read

I know I've talked about this plenty already but I literally can't take off my mind how despite being objectively horrible towards her, Akutagawa praising Kyouka is such a frequent, heartbreaking occurrence. Like THE ISSUE with bsd's generational trauma is that every mentor trains their student according to how they'd treat themselves. Mori repeatedly says he sees himself in Dazai; he allowed Oda to be killed because he didn't think it would have effected Dazai that much, but that's only because it wouldn't have effected Mori that much in his place, because it was just the most rational thing to do; but of course it wasn't the same for Dazai, who was left utterly destroyed by Oda's death. Dazai never offered Akutagawa the validation for his life he so desperately needs because for Dazai that sentiment is just incomprehensible– how could the suicidal maniac understand the need to be allowed to live, when living is so fundamentally meaningless for him? And Akutagawa constantly praised Kyouka– constantly, but that's never been something Kyouka, quite confident by her own nature, ever needed; she needed to be loved, cherished, protected, overall to be treated like a child, but Akutagawa never gave her that, because - again differently from Kyouka, who had a relatively normal early childhood and would know what being loved is like - he himself was never a child.

love language <3

pieced together a short timeline now that ive replayed the game. followup to this

november 7 '50 - date of issue of harry's new badge

november '50 - klaasje arrives in martinaise

december '50 - the strike begins

january 29 '51 - harry is assigned the two drunks case

february 4 '51 - soona arrives at the church

february 12 '51, overnight - the next world mural appears

mid february '51 - joyce arrives in martinaise

krenel arrive in martinaise

around february 28 '51 - lely's birthday

sunday march 4 '51, 23:30-00:15 - lely is killed

thursday march 8 '51, past midnight - klaasje calls the rcm to report the body

friday march 9 '51 - harry arrives in martinaise

afternoon - ruby flees martinaise to the fishing village to hide from harry

night - harry tells people about the investigation and shows everyone his gun

saturday march 10 '51, night - harry crashes his coupris and parties all night with the union of moribund alcoholics

sunday march 11 '51, morning - harry leaves the alcoholics

night - harry listens to disco before trashing his room

monday march 12 '51, around 08:00 - ruby flees to the feld building

08:30 - harry wakes up without his memory [DAY 1]

I don't know about y'all but I find the nano graph SO funny when you haven't updated it yet on a new day. they don't give you a CHANCE

Hello Amity Park, it’s Lance Thunder. I think it’s Friday the twelfth? January. Temperatures are in the twenties and thirties and it’s going to rain and snow.

An illness has rapidly spread throughout Amity Park. Ghosts can get it, humans can get it, I got it, I don’t think dogs can get it though, or any other animals. Actually I’m not sure. I haven’t seen any ghost animals with it either. It may just be human ghosts and human people.

Symptoms are back pain, headache, disorientation, a sore throat, sneezing, coughing, some other things, I feel really bland, like, in my mouth or something? Maybe that’s a loss of smell? I don’t know, I can’t remember. Maybe that’s another symptom.

Hopefully the Fentons aren’t driving today, they have it too.

I need to sleep on the floor now.

thirst

I am my soul adrift / the whole night sky denies me light / without you

— June Jordan, from "12:01 A.M." Haruko/Love Poems

happy pride

Amennyire csak tud

Mennyire kell szeretni ahhoz valakit, hogy a milliomodszor elmondott történetekre ne vágj közbe, hogy igen, ezt már mondtad, hanem valami új kérdést tegyél fel? Mi múlik ezen? Hogy szeretjük a történeteinket, a saját múltunkat a saját problémáinkat és vágyunk rá, hogy elmesélhessünk magunkat. És bizony izgalmas amikor van egy új valaki, akinek el lehet mesélni, hiszen a régi „valaki” már mondta is, hogy ismeri, és már unja. Új kérdések. A másik ember annyi amit meg tudsz ismerni belőle, amit át tudsz érezni, ami gondolkodásra, cselekvésre inspirál, ami megkavar, ami gyönyörködtet. Nyújtogathatja a tálcát, rajta apró falatokban önmagát, szomorú lesz, ha te nem veszel róla semmit. Amúgy ez a kép is messze vezet, boncolgatásra érdemes. De nem is ezt akartam, bár ma hajnalban felrémlett egy kép, hogy apámnak sosem mondtam volna olyat, hogy ezt már mesélted, hanem örültem, ha mesélt és ma már, felnőtt fejjel mennyi kérdésem lenne. Nem tudom, hogy kóros-e ez a nosztalgia, hogy így szeretnék élni, ilyen érzéssel (hittel, bizalommal) valaki felé. Egyszer a pszichológus rávilágított, hogy ne idealizáljam az apámat, mert egy tök átlagos, iskolázatlan valaki volt. Okosabb volt nálam, hiszen gyerek voltam, de ez a vonzalom megmaradt az okos(abb) emberek felé. Érdeklődő volt, szabadidejében bújta a természettudományos ismeretterjesztő könyveket. Ez a vonzalom is megmaradt. Volt humorérzéke, vicces volt, de sosem közönséges és sosem szánalmas bohóc. És kedves. Amikor ezt a fajta kedvességet érzem meg férfiakon, az aktiválja bennem a szeretést. Nem a szerelmet, a szeretést. A karakterépítésnél azt tanítják az íróiskolákban, hogy attól lesz szerethető egy figura, ha vannak hibái. Akkor lesz plasztikus. Rossz szokások, a történet során fejleszthető jellem, testi hiba, mind segíti az olvasót, hogy azonosulni tudjon és megszeresse a karaktert. Ha az a cél. De a jól felépített gonoszt is attól tudjuk utálni, hogy tudunk kapcsolódni a szégyenteljes dolgaihoz. Az emberek nem így működnek a kapcsolataikban. Az emberek idealizálnak. Nem szerethetőbb valaki attól, hogy látjuk a hibáit. Inkább a sok jó mellett, amit szeretünk, elfogadjuk, hogy vannak hibák is, amíg a mérleg a jók felé billen. Sőt, az elején, a legfőbb idealizáló fázisban kizárjuk a tudatunkból és vakok vagyunk a hibákra. Néha van olyan, hogy azt szeretjük a másikban, amit ő hibának tart magában. Az egészen vidám dolog. Gyógyító tud lenni. De amikor nem szeretjük azt, amit ő legjobban szeret önmagában, az végtelenül szomorú, mert az a kapcsolat sosem lép túl a valamiféle kölcsönös használaton. Szóval nem attól szeretünk valakit, mert vannak hibái. Ha így gondolnánk, az azt jelentené, hogy csupán le akarjuk győzni. Ha vannak hibái, ha már minden gyengeségét kiismertük, akkor már uraljuk a kapcsolatot, már nem érhet minket meglepetés, kiismertük a másikat és tudjuk hova kell szúrni a tőrt. A szeretés meg valami olyan, hogy nem mondod, hogy ezt a történetet már ismered, hanem belekérdezel, hogy és akkor az hogy volt, és akkor az milyen volt neki. Mert ahogy változol, új kérdéseid lesznek vagy a régieket már nem akarod kikerülni többé és élvezed a mesélést vagy legalább azt, hogy látod, hogy ő élvezi, hogy mesélhet.

ive been doodling a lot recently ::P anyway FELT!!!!!!!!

Just read a fic with Atsushi worrying not to physically lay his full weight on top of Akutagawa because Akutagawa is so thin he's afraid he'd crush him and that's. A surprisingly realistic concern to have

Hermit-A-Day May, day one: EEFO!

His fit is so atrocious. He’s one of my favorites to draw.

Event/Challenge by @hermitadaymay !!