Ösztönös igazságérzet „Minden ember fejében van egy főkönyv, és a főkönyvbe húzzuk a strigulákat. A nők általában kicsit tudatosabban húzzák, a férfiak slendriánabbúl, úgy ötösével :D A főkönyv azokat a dolgokat tartalmazza, hogy az ember mi mindent tett meg a családért/a kapcsolatért/a társáért. (olyasmik, hogy azt főztem amit szeret, beszélgettem vele arról, ami neki fontos, azért dolgozom, hogy megvegyük ami neki/nekünk fontos, csináltam, hoztam, vittem, vettem, rendelkezésre álltam, küldtem neki, segítettem, megoldottam, stb, stb) Előszeretettel vezetjük azokat a dolgokat, amiket mi betettünk a társkapcsolatba. Húzogatjuk a striguláinkat, egyik és másik ember is. Akkor érezzük jól magunkat, Ha az a benyomásunk, hogy a társunk tudja a mi strigulánkat. (Tudja: tudomásul veszi, érzékeli) Kétféle jogosultságot tudunk szerezi. Az egyik pozitív jogosultság, ez amit beleteszünk a kapcsolatba, amit a másik kedvéért csinálunk. Negatív jogosultságokat úgy szerzünk, amikor valamiről lemondunk a kapcsolat vagy a másik ember érdekében. (valamit nem kapok meg, valamiről lemondok, valami szükségletemet képes vagyok késlelteti és ezt s bele tudom tenni a kapcsolatba) A negatív meg pozitív jogosultságok között nincs értékbeli különbség, csak az egyiket adom, a másikat úgy adom, hogy magamtól valamit megvonok. Az emberi lélek olyan, hogy amikor jogosultságokat szerzünk egy kapcsolatban, akkor éljük át azt, hogy ez egy igazságos kapcsolat, ha a társunk az általunk szerzett jogosultságokat elismeri. Nem arról van szó, hogy mindent pont azonos mértékben vissza kell adni, hanem arról, hogy ISMERJE EL. Ez többnyire szavakban jelentkezik.“

Na tulajdonképpen ez van a mögött, hogy szeretjük, vágyjuk azt, hogy dicsérjenek, hogy elismerjenek, megértőek legyenek a fáradtságunkkal, értékeljék a fáradozásainkat. Ebben talán a legérdekesebb az, hogy mennyire nehéz értékelni, észrevenni azt, ha a másik lemond valamiről a kapcsolat vagy a társa érdekében. Meg úgy összességében, nem igazán vesszük észre mennyi mindent tesz értünk a másik, mert egy idő után megszokottá válik a figyelem, a kényelem, szinte előjognak élik meg az emberek, hogy pont olyan kávét, pont olyan vacsorát kap amit szeret. Jár, nem? Mindig így szokott lenni. Akkor ez az alap. Erre jönne rá még a plusz. Pedig nem így van. És ha nincs elismerés, akkor az igazságérzet berzenkedni kezd és a kapcsolatot egyenlőtlennek éljük meg!

(Pál Ferenc: Romboló kapcsolatok videóból)

A visszatérő

Szoktuk beszélgetni a lányokkal, hogy a "narcisztikus exek" megérzik azt, amikor lesz valakid, kezdesz egyenesbe kerülni, és akkor betoppannak újra, hogy megpiszkáljanak, felkavarjanak, rálépjenek az érzékenységeidre, és hatásukra megkérdőjelezd magad és a kapcsolatodat. Hogy van nekik valami radarjuk erre. Ma hajnalban azon gondolkodtam, hogy van egy ismerősöm, valamikor barátomnak mondtam, de nem az, csak olyan ember akitől bármikor lehet kérni valamit. Bárki kérhet tőle segítséget. Típus ő, nem barát. A közös múltunk az, hogy valamikor vonzódott hozzám, én nem tudtam ezt hasonlóképpen viszonozni, s úgy tűnt, hogy barátkozni sem tudunk, mint amikor a mindent elsöprő erő a legyőzhetetlen akadállyal találkozik, folyton egymásnak feszültünk. Ő, mert nagyfiú volt, feltette a kérdést: Miért nincs senkid? Én, mert nem akartam neki reményt adni, bevallottam, mert valakit szeretek. Oké, akkor miért nem vagy vele? A válaszomra azt mondta, ti mindketten pszichopaták vagytok. Szevasz. Beszéltünk még ez után is, de valahogy zavarosak lettek a motivációk, az életünk is változott, csak az én elcseszett szerelmem maradt pajzsként. Szóval, az jutott eszembe, hogy ha most ráírnék, hogy "sziahelloszevasz mi újság, rég beszéltünk", akkor én is egy Visszatérő lennék? És ő is elmondaná valakinek, hogy baszki, ez a narcisztikus/pszichopata csaj, ez jön, és mintha nem telt volna el két év, csak megkérdezi, hogy mi van velem. Hát, normális?

Nem tudom mennyire érthető, de most leginkább az foglalkoztat, hogy a saját énközpontúságunkat mennyire vesszük észre és amikor a másik embernek azt mondjuk, hogy énközpontú vagy kettős mércével mér, akkor a mögött ott van-e az, hogy megvizsgáltuk a saját életünket a saját reakcióinkat, a saját énközpontúságunkat és kettős mércéinket? Az amúgy nem rosszindulatú "vádló" megtartotta-e a saját önvizsgálatát? Mert megértés csak abból fakadhat, ha magunkba néztünk és meglátjuk, hogy milyen helyzetekben viselkedünk pontosan ugyanúgy, mint amit kifogásolunk. Amikor felhívunk egy régi barátot, aki egy kedves történet az életünkben, mert jajj, úgy odáig volt értem (oh,ah, *mosoly*), akkor, mert bennünk ez már rendezve van, meg sem fordul a fejünkbe, hogy a másik ember csak bedobozolta, és igyekszik elfelejteni, hogy valaha is megtörtént.

Maga túlságosan empatikus, túl nagy a szíve –mondta a pszichológus. De jól hangzik ez – gondoltam én – főleg annak fényében, hogy más meg önzőnek, egoistának, narcisztikusnak vagy éppen pszichopatának lát.

Nem védekezésképpen, csupán tényszerűen: bizonyos helyzetekben bárki viselkedhet önzően, elutasítóan, érzéketlenül, fellengzősen, kritikusan – ami pont ugyanolyan, mint valami kóros dolog, de tök normális, ha csak hébe-hóba fordul elő. Azt hiszem, az ítélkezéseket még mielőtt kimondanánk, enyhítheti az, ha magunkba nézünk. Mindegy, hogy kiről, miről van szó. Ha magunkba nézünk, látjuk mit csináltunk gyerekkorunkban, kamaszként, szerelmesen, megcsalva, elutasítva, beleunva, felháborodva, stb, stb, stb. Ha magunkat elfogadjuk, ha van érvünk rá, hogy jóóóóó, DE... akkor annak a másiknak a cselekedeteire is kell legyen érvünk.

Kettős mérce

Nem Logan az első, aki azt mondja, hogy kettős mércét használok, ezért muszáj körüljárnom ezt a kérdést. Mert igaz, teljesen egyértelműen igaz. Nem ugyanúgy ítélem meg a saját és mások, például az ő hasonló tetteit. De vajon tudunk-e máshogy mérni? Érv-e az, hogy a saját motivációimat ismerem, a övét, a más emberét nem? Másokét csak feltételezem. És a feltételezéseim a nagy átlag ismert motivációiból vannak leszűrve. Vegyük a flörtöt. Ha velem flörtölnek és ezt nem utasítom el egyértelműen, akkor az én motivációm némi felületes udvarias helyezkedés, ne látszódjam fapinának. És néha a kontent kedvéért hagyom, hiszen amíg nem tudnak hozzám érni, kit érdekel mit locsogunk? Elvárom, hogy a pasim (mondjuk), tisztában legyen vele, hogy hűségem megingathatatlan, hát ki akarna feladni egy keserű álmodozással egy pasiról aki nem viszonozza az érzelmeit??? Ja, bocs, nemide. Nade viccen kívül, szóval az ember, ha szeret valakit, akkor az is mindegy, ha szar a kapcsolat meg kínlódik benne, akkor se akar meg tud mással kezdeni, mert szereti. Ha el van átkozva, akkor el van átkozva. Nade a férfiak! Akikről köztudott, hogy csak a pina érdekli őket, és nem is tartozunk egymáshoz, és miért ne tehetné, hiszen szabad ember, miért ne szövögethetné a szerelmi hálóját és tervezgethetné a jövőjét vagy éppen csak a péntek estéjét egy másik nővel? És hogy ezt látom is, az ugyan miért érdekelné? Szabad ember, az csinál amihez kedve van. Ki az akinek ettől ne lenne gyomorgörcse és ne gondolná azt, hogy egyszercsak, ahogy ő belepottyant a férfi életébe, majd valaki más fog belepottyanni?Egy alkalmasabb pillanatban. Nem barátként. Hogy én is szabad ember vagyok? Elméletileg, ugye. Hogy ez így leírva rém gyerekes? Ha tudományoskodva fogalmaztam volna, akkor nem lenne az. Akkor komoly problémának tűnne.

Kommunikáció és bizalom. Rettenetesen sokat gondolkodtam ezen a bizalom dolgon. És a nőn, aki befizette a pasiját egy kurvához. Mennyire fontos az embernek, hogy amíg szeret valakit, az ne rakja a faszát más nőbe. Másnak meg nem fontos, mert a kapcsolat értéke és megbízhatósága számára máshol van. Ergo, semmit sem mondhatunk ki szabályként, hogy igaznak kell lennie egy kapcsolatra.

Ha én elmondok dolgokat a barátnőmnek, hát az érthető. Hát ki bírna ennyi szenvedést elcipelni, mi nők amúgy is így gyógyítjuk magunkat, beszélünk, beszélünk, beszélünk, amíg el nem fogy a fájdalom a dologból. És nem érezzük magunkat egyedül, amíg van kihez beszélni. Nade, ha egy férfi teszi ezt! Kibeszél minket? A kapcsolatot? Köztudott, hogy a férfiak nem beszélnek a problémáikról. Ha megteszi, meg vagyunk csalva. Mármint az elképzelésünk arról, hogy biztonságban vannak a titkaink. És mi van, ha az a másik valaki, esetleg éppen egy NŐ, nem áll mellénk, hanem a pasinak ad igazat? Mert mi tudjuk, hogy nekünk mondhatnak bármit, a szeretetünk töretlen, nade a férfié, akinek telebeszélik a fejét? Nemnem, ezt nem kéne hagyni! Tényleg én is röhögök magamon. És mondhatnám tovább. Igen, kettős mérce mindenben, ha rólam és a másikról van szó. Mert bizonytalan és bizalmatlan vagyok. Mert kiszolgáltatottnak érzem magam és kompenzálok. Valami megoldásnak kell lennie, mert mindenre van. Nyilván, egy ideális kapcsolatban az ember tucatnyi arcát ismeri a másiknak és szórakoztatja amikor a szerepeit nézi. Hogyan beszél a villanyszerelővel, a kollégáival, az anyjával, a szomszéddal, a jó csajokkal. Mert azt gondolja, hogy az igazit ő kapja, azt ő ismeri egyedül. Mert az igazit mi is csak neki adjuk, reménykedve, hogy elegek leszünk. Picit azért itt összemosódtak a dolgok, aminek az az oka, hogy az exem és Logan is azt mondta, hogy kettős mércét használok. Vagyis párkapcsolatban és barátságban is... nem veszem észre magam, nem látom a helyemet, rosszul ítélem meg a helyzetet és mások motivációit. Csak azt látom és követelem, hogy a saját hűségemet és szerelmemet, rendíthetetlen odaadásomat és minden szuperséget fogadjanak el. Azon az alapon, hogy... hát nem nyilvánvaló? Na jó, most megint röhögnöm kell, mennyire hülye vagyok.

A magabiztosság nem azt jelenti, hogy az ember nem fél sosem, csak azt, hogy bízik benne, hogy talpra tud állni.

Egyelőre fogalmam sincs, hogy hogyan lehet nem kettős mércével mérni. Hogyan bízhatnék egy másik emberben úgy, ahogy magamban? De talán ennél is fontosabb ebben a kapcsolatban, hogy hogyan tudnék úgy bízni, hogy ne féljek a fájdalomtól és szabadságot tudjak adni? Nem csak szavakban, hanem valóságban. Hogy ne felemelt orral fújjam oda, hogy pfff szabad ember vagy azt csinálsz amit akarsz, hanem valóban úgy gondoljam, és ebből adódóan ne fájjon az se, ha rátalál az "igazi"-ra. Mindez a fejemben van. Kizárólag a fejemben. És van egy kulcs, valami tárcsa vagy lyukkártya vagy a faszom tudja mi, amit ha megfelelően állítok be, minden helyreáll. Vagy csak egy gyakorlat, kirepülni a világűrbe és visszanézni, mit számít kivel nevetgél péntek este, mikor csoda, hogy egyáltalán élünk. De addig, amíg élünk, nevetgélhetne velem! :)

Elindul egy folyamat

A büszkeség, az ego, a kapaszkodás képzelt önmagunkba, ez komoly akadálya a nyugodt életnek. Boldogságot akartam írni, de azt a szót már valahogy elcsépelték az életvezetési tanácsadók. Szeretnék boldog is lenni. éjjel azt álmodtam, hogy ülök az ágyon, a hátam a falnak vetve és masszírozom a pasim fejét, aki ernyedten elnyúlva fekszik a lábaim között, a feje az ölemben. Még álmomban is arra gondoltam, hogy van ennél meghittebb, békésebb, boldogabb pillanat? Ha egy befeszülős, kemény csávó hagyja magát kényeztetni? Van, amikor azt gondolod, hogy te minden jól csinálsz, te okés vagy, de akik körülötted vannak, vagy éppen a partnered, na ő balhés, vele gond van, nem működik jól, rajta múlik, hogy a dolgok rendben legyenek, és így a te boldogságod is.

Van, amikor azt gondolod, hogy mások rendben vannak, a partnered is nagyszerű ember, de veled valami kurva nagy gáz van, te nem vagy rendben, és ezért nem boldog senki, te sem, de másoknak is te okozod a bajt. Nem érdemled a boldogságot mert nem vagy rá alkalmas.

Van amikor azt gondolod, hogy mindenki el van baszva, a világ szar, mindenki gonosz, önző, pusztulnia kéne mindennek mert céltalan, értelmetlen és rossz az egész konstrukció, tehetetlen vagy ezzel és nem is érted mások miért nem látják, hogy minden szar, boldogság nincs. Van amikor azt gondolod, hogy mindenki okés, mindenkinek vannak problémái, mindenki mindenfélét csinál, hol jól, hol rosszul, de alapvetően mindenki a saját boldogulását keresi és te meg tudod teremteni a sajátodat, amiben a partnered is benne van.

Ezek nem életreszóló beállítódások, hanem folyamatosan változnak. Úgy gondolom, azért van egy alapbeállítódásunk, kb mindenre ahol kommunikálunk. Van egy ilyen jó-rossz definíciónk a munkahelyi életérzésünkre, a párkapcsolatira, a családira, barátira. Amelyikből több van (ha A, B, C, D vel nevezzük meg) az a jellemző beállítódásunk. Ebből megint látszik, hogy minden az agyunkban van, semmi sem valóság. És még következetlenek is vagyunk. Mert ha valami hatására megváltozik az, ahogy érezzük magunkat mondjuk a munkahelyünkön (én okés vagyok, ti nem helyett jön egy jé, mindenki okés érzés) azt tökre elfelejtjük akkor, amikor megint konfliktus van bennünk.

A gondolat, hogy a másik ember nem szándékosan bántott engem (ezt most kicsit kifejtem. van amikor szándékosan bántunk valakit, mert úgy gondoljuk, hogy ki kell mondani az igazságot, amiről tudjuk, hogy fájni fog. De ez nem ugyanaz, mint amikor valaki élvezi a hatalmát a másik felett és úgy bántja, mintha egy petricsészében egy bogarat piszkálna egy pálcával. Ami azért elég pszichopata gyanús) Szóval, vegyünk egy adag bizalmat, és tételezzük fel, hogy nem direkt csinálta, hogy tévedésben voltunk. Felesleges a fájdalom, felesleges a védekezés. Hogy ez hogy jön? Egész döbbenet, hogy egy hitelesnek érzett mondat elegendő. Ha ezer bántó mondatot hallottál már, és jön valami új, ami nem volt, és valahogy megérint, azt hitelesnek érzed. Én legalábbis így voltam vele. Merem feltételezni, hogy tévedtem, bár ez nagyon nagy megszégyenülés és mint ilyen, elég pocsék dolog. :D De egy tanárom azt tanította, még középiskolás koromban a tervezőasztalnál, hogy képesnek kell lenni arra, hogy az egész tervet, az összes tervrajzot, az egész munkát belebassza az ember a kukába és teljesen elölről kezdjen mindent.

Elég fura álom

Logannel álmodtam és azzal a nővel, akit nagyon nem szeretek. (ez egy csodás kategória, pillanatnyilag egyedül ül ebben a dobozban) Együtt voltunk egyetemisták és valami nyári tanulótáborban voltunk. Volt bennem némi elszánás, hogy én ezt a nőt megkedvelem, ha fene fenét eszik, akkor is. A vizsgán a tanár bizalmas hangsúllyal megsúgta, hogy kaptam egy ötöst, mert a többiek azt mondták, hogy nagyon kedvelnek engem. (Olyan volt ez, mint valami váratlanul nagy karácsonyi ajándék. De nem az fontos nekem, hogy mindenki szeressen, csak ilyenkor kiderül, hogy mennyire hiányom van abban, hogy tudjam, hogy bárki is szeret) Mentem vissza a szobámba, ott ült Logan és a luvnya az asztalomnál és tanultak. Az ágyam vetetlen és lelki szemeimmel láttam a hófehér lepedőn az apró kis pöszöket és piszokat és nagyon utáltam, hogy így nyitva van az ágyam. Leültem és elújságoltam, hogy mit mondott a tanár. Már miközben mondtam, már akkor is elkezdtem hallani kívülről azt amit mondok, hogy mennyire hiteltelen, hogy bárkinek ezt mondanám, akit valami módon manipulálni akarok, éreztetni, hogy különleges vagy meggyőzni arról, hogy szerethető. Logan rám nézett és gúnyosan elmosolyodott. A nőre rá se mertem nézni. Erőt vettem magamon, leültem és nekiálltam tanulni, de nem tudtam koncentrálni. Csak arra gondoltam, hogy nem is volt igaz, nem is kedvelnek, de kis hülye vagyok, megint becsaptak.

Aztán volt egy furcsa lakás az Alkotás utcában aminek a tulajdonosát győzködtem, hogy rakjon muskátlit az ablakába. A földszinti lakásának egyetlen kis ablaka meg egy ajtaja volt, amúgy az egész a hegybe vájva. Azon gondolkodtam, hogy tudnék-e ilyen lakásban élni, meg azon, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy milyen a lakásunk és milyen keveset annak, hogy milyen a lelki életünk. Az a faszi öreg volt, hordóhasú, egyedül élt és láthatóan elégedett volt. Mondtam, hogy adok neki egy hosszú virágládát, ami végigéri az ablakát. Van neki olyan, válaszolta. Akkor veszek neki muskátlit! Van muskátlija válaszolta. Nem kérdeztem meg, hogy ha mindez van, akkor miért nem "használja". Tehetetlennek éreztem magam.

Állandóság

Eddig mindenre volt egy jó magyarázatom. Aztán egy még jobb, egy másik, egy annál is jobb. Most inkább csak egy érzés van, hogy vávává, kezdhetnénk ezt elölről? Nem is tudom, hogy nem értek semmit vagy mindent rosszul értek?

Volt egyszer egy fogalom, a szeretetállandóság, aztán jött a stabil, biztonságos kötődés. A kettő kb ugyanazt fedi le. Ez most már biztos, hogy nekem ilyenem nincs.

Szeretetállandóság, biztonságos kötődés, kb az, hogy az ember tud bízni mások érzelmeinek az állandóságában, a kapcsolat stabilitásában, a folyamatosságban, abban, hogy akkor is szeretetben működnek a dolgok, ha nem kontrollálja, ha nincs jelen, ha a másik nincs jelen, nem retteg tőle öt perc múlva, hogy elhagyták/becsapták/stb, nem gondolja, hogy cserélhető, sőt, hogy le is akarják cserélni, nem érzi magát magányosnak, kívülállónak, tehetetlennek. Emlékeztek? A kisbaba eleinte azt éli meg (nem gondolja, amennyiben a gondolást úgy értjük, mint következtetések levonása), hogy amikor az anyja kimegy a szobából, akkor a világ és vele az anyja – megszűnik. Aki bejön, az egy másik anya. Az „anya” egy gondozó Isten, egy gondozottság ÁLLAPOT. Aztán felismeri az anyját, az ismétlődést, és elkezd kötődni és elkezd következtetni. Anya még mindig az Isten, de már következetesen megszólítható. Sírással. Régen azt gondolták, hogy ha a sírásra kielégítik a gyermek szükségleteit, akkor megszokja, hogy panaszkodjon, hogy ugráltassa a szüleit, hogy mindig mindent megkap vagyis el lesz kényeztetve. Én sosem hagytam sírni a gyerekeimet. Egy felnőttet se hagynánk sírni, egy kisbabával miért tennénk? A gyerek azt tanulja meg, ha nem hagyják sírni, hogy van kapcsolat, van válasz amikor kommunikációt indít. Van segítség, számíthat másokra, nincs egyedül, törődnek vele. Később megtanulja a finomságokat, de ez az alapállapot, ez fontos. A bizalomvesztés gyors folyamat, annak megértése, hogy csak a saját világodnak a közepe vagy, az lassú.

Szóval, se bizalom, se biztonságos kötődés. Szeretnék, de nincs, és ha szeretnék is, nem tud lenni. És a problémáim legnagyobb része ebből adódik, azt hiszem. Szorongás, agresszió, féltékenység, elhúzódás, magányérzet, és a gátlástalanság is, ha annak nevezzük, hogy leszarom mit gondolnak mások, többnyire megyek a magam feje után.

Persze, jobban nézne ki, ha nem egy ilyen közhelyes kis szar probléma állna a háttérben, hanem valami grandiózus és hangzatos valami, nem egy ilyen tucattrauma. :D De valójában hátborzongató, hogy egy porszem, egy apró kavics képes kicsorbítani az életünket? De hogy? És miért? Miért nem lett ez jobban összerakva?

Azon gondolkodtam hajnalban, hogy tényleg képesek vagyunk magunkat meggyógyítani, testileg és lelkileg is. Csak nem tudjuk a módját. A mindenféle önsegítő technikák csak próbálkozások, ha nem hoz paradigmaváltást, nem ér semmit. Ez a képességünk, ha készségszintűre emelkedne – Volt? Vagy a jövő? – az evolúciós lépcső lenne. Az öngyógyítás nem mantrázás, nem önmeggyőzés, hanem valami állapot, amit néha elkap az ember, kicsit tudja működtetni, aztán kizökken, és nem talál vissza.

Az, hogy szinte mindenben tévedtem, az feldolgozhatatlan teher lenne, ha megpróbálnám befogadni, ezzel tisztában vagyok. Hogy egy alapjaiban hibás nézőpontra épült a világom, eddig nem gondoltam, hogy ez ekkora baj. Ilyen és kész, ezzel együtt vagyok, aki vagyok. Csakhogy, minden egyes fájdalom gyökere ott van.

Ennyi elég is lesz mára.

Néha hátborzongató

a szinkronicitás. Ma ez jött szembe válaszként:

"Azok, akik életük első hónapjaiban-éveiben kötődésvesztést szenvedtek el, mert a számukra fontos személyek fizikailag vagy érzelmileg elérhetetlennek bizonyultak, vagy csak ritkán és kiszámíthatatlanul voltak elérhetők, a felnőttkori párkapcsolataikban ugyanazt a magányt, elhanyagoltságot, elhagyottságot és kiszolgáltatottságot élhetik meg, mint gyerekként. Akár akkor is, ha már jól bánnak velük. Még az őket szerető, velük törődő társ is úgy tűnhet fel számukra, mint aki fütyül rájuk. Mert a megélésük nem a jelen tapasztalatára vonatkozik, hanem a múltéra.

Az előzetes tapasztalataink olyan erősen befolyásolhatják a jelen

élményének megélését, hogy hajlamosak vagyunk a nagy egészből

egyetlen részletet kiemelni – azt, amire érzékenyek vagyunk. Sőt,

általában nemcsak kiemeljük, hanem még föl is nagyítjuk, még bele is látunk olyasmit, ami valójában nincs benne, és ha ez nem lenne elég, akkor akár szándékosan ki is provokálhatjuk azt. Ezért mondta a zseniális pszichológus, Alfred Adler, hogy a legtöbb ember felkel reggel, és elindul a pofonjáért. Addig-addig megy, míg valahol be nem szerzi, majd amikor beszerezte, kijelenti: na ugye, megmondtam! Vagyis miután kiprovokálta a várt reakciót, megnyugszik abban, hogy ez nem is a szubjektív megélése volt, hanem a valóság – és ezzel a kígyó beleharapott a saját farkába." Pál Feri: Ami igazán számít

Azt bizonyítja

Minden (és bármi) azt bizonyítja, amit csak akarunk. Kognitív torzítás.

Ez annyira félelmetes, mármint szembenézni azzal, hogy bármi megkérdőjelezhető, hogy a súlyától az ember össze is tud roppanni. Míg végül egy új nézőpont összes elemét felépíti. Ami most valami mást fog bizonyítani.

Ez ellen nincs orvosság, csak az, hogy beszélgetni kell. Beszélni, magyarázni, időt és energiát tenni abba, hogy értsük egymást.

Persze, el lehet engedni dolgokat úgy, hogy minek is magyarázni, mintha a másik alkalmatlan lenne. A magyarázat sokszor mi magunkat visz közelebb önmagunk sérült pontjaihoz. Mint ez a blog is. Tuctajával, ha nem százával fekszenek írásaim a draftban. Mert mire a bejegyzés végére értem meg is értettem, hogy nincs igazam vagy kivilágosodott, hogy a szándékom nem jószándékú, vagy megosztani a dolgot senkit nem visz sehova.

Önmagunk megértése mellett, azért a másik embert is igyekezni kell megérteni. Különben ott állunk az igazunkkal, tök egyedül.

Kérdések, amik foglalkoztatnak

Vajon a hirtelen megjelent kiütéseimet a yoghurt (sok fehérje) kutyaszőr a párnán (hiába próbáltam megakadályozni) a sminklemosó (:((((() a stressz (hát mikor nincs stressz?) okozza-e? Vajon a pánikszerű hasmenést a nem laktózmentes mascarpone (igen elfelejtettem a tablettát :( ) az 5 cent vodka (nem szabad innom, nem bírják a beleim) a stresszes töprengés okozza-e?

Illetve, miért vagyunk érzelmileg kiszolgáltatottak azoknak, akiket szeretünk, és hogyan kell úgy csinálni, hogy az ember ne távolodjon el, hanem megoldja a konfliktusokat? Vagy csak veregesse hátba a másikat, figyelj bro, ez a te problémád, ne told rám, rendezd el magadban. Én is megtettem, amikor bajom volt. Amúgyis csak ismerősök vagyunk, igaz?. Max idézőjeles barátok, ahogy írtad is.

Egyik nap nevetés, másik nap sírás. Ha átlépek rajta nem vagyok empatikus, ha empatikus vagyok érzelmileg lenullázódom :/

Főnökhaver

Elkapott tegnap, fú, na jöjjek már egy kicsit... (bennem meg a rémület, mi a fenét akarhat, körülményeskedik, biztos valami szart akar elmondani, hogy elrontottam valamit vagy szívességet kér, vagy megint azt, hogy ne politizáljak mert kirúgnak). Ülünk, pajzsként markolom a kézirataktákat, amik nem is az enyémek csak nálam felejtették és keresem a gazdáját, ő meg elkezdi mondani, hogy randizott egy lánnyal... (uh, jó, oké, lelki életet akar élni, jólvan, nosza! Itt kicsit lazítottam, ölembe csúsztak az akták), meséli tovább, nagyon jó volt a randi, nagyon jó, de valójában neki van valaki, aki... szóval van valaki más... hú de nehéz erről beszélni... Próbálok neki segíteni. Tetszik valaki? Vagy még mindig szerelmes vagy az XY-ba? Megint együtt vagytok? Nem, már szerelmes, persze szerelmes csak nem úgy mint korábban, azzal végzett, ez más... ismeri egy ideje... szoktak beszélgetni... nem is tudja, hogy mondja... csak rájött a tegnapi randin, hogy valójában van neki ez a másik, aki érdekli... Na itt kurvára elkezdtem szorongani mert annyira szokatlanul zavarban volt, de annyira, hogy bennem megállt az ütő, hogy neneneneneeee! Ugye nem én???? Ugye NEM!!!!! Nem. :DDD Van ilyen, amikor az ember megkönnyebbül, hogy nem különösebben fontos valakinek. Mesélgetett még, beszélgettünk, aztán mentem dolgomra.

Amúgy, szerintem vonzó férfi, csak van benne valami gyerekes. A magamfajtának nem társ, nem támasz, hanem kolonc. Az ilyen pasival vannak vidám pillanatok, mert könnyed, rugalmas, tud nevetni, lelkesedni, lehet vele érzelmekről beszélgetni, de valahogy súlytalan az egész ember, és könnyen csúszok az ilyenekkel egy anyáskodó szerepbe. Kell a francnak. Örülök, hogy felnőttek a gyerekeim. ja, volt egy dolog amin nagyon összenevettünk, pedig mindkettőnknek fájó emlék. Amikor az, akit szeretsz, felsorolja, hogy milyen társra vágyik. És amire vágyik, az tulajdonképpen illik rád. De nem téged akar. Szóval olyan, olyasmi legyen mint te, csak ne te legyél. Ott állsz, hogy hahó, itt vagyok, héééé, nem látsz? Nem lát. Nem olyannak lát. És olyankor kell hozzá erő, hogy az ember azt mondja, sok szerencsét és találd meg a boldogságod! És otthagyja a másikat, keresgéljen akkor. Ez a fajta erő meg az önbecsülés kéz a kézben járnak.

Ez is izgalmas

"Egy tartós párkapcsolatban is elmagányosodunk, ha nem figyelnek ránk. Sok párkapcsolati tanácsadás témája, hogy a partnerek úgy érzik, az évek során 'elmentek egymás mellett'. Nagyon fontos szem előtt tartanunk: attól, hogy egyszer megtaláljuk a kapcsolódási pontokat a másikhoz, ez még nem lesz mindig így – pedig a legtöbben e szerint élnek egy tartós kapcsolatban. Nem számít, hogy mióta vagy mennyire jól ismerjük a másikat, ha már nem figyelünk rá, előbb-utóbb nem fogjuk ismerni, és már nem tudunk kapcsolódni hozzá. Lemaradunk a személyiségének folyamatos alakulásáról.

Mindenki változik, ahogy átlépdel az élete különböző szakaszain. Változnak a vélemények, a tapasztalások, múlik az idő, sokféle hatás ér. Minden ember folyamatosan változik. A biztonságos kötődésen alapuló párkapcsolat nyitott marad erre a változásra és a folyamatos megismerésre. Nem ragad le a kezdeti élményeknél, nem ugyanazt és ugyanúgy várja el, mint a kapcsolat kezdetén. A partner iránti kíváncsisága fennmarad – de nem azért, mert a másik állandó izgalmakkal bombázza és mindig megújul. Hanem azért, mert ő maga nyitott mindarra a változásra, amin a másik keresztülmegy. A figyelem még az érintésnél is erőteljesebb hatással van az emberre, nélkülözhetetlen a testi-lelki életben maradáshoz." Dr. Lukács Liza: Életbátorság

Felismerés

Sírok-zokogok-megvagyokhatva, fel vagyok pörögve és el vagyok keseredve. Miért nem tudtam én ezt korábban? Megmenthettem volna 10 évet az életemből. Sőt, megmenthettem volna AZ EGÉSZET. 😭😭😭😭

Na, szép sorjában. Egész kellemes kis hétvégém volt, egy másik városban, nagy nyugival, szép szállással, kényelemmel és egész harmonikus belső világgal. Vasárnap, éppen ültem a buszon, egy idegen városban, és csodálatos békességgel átitatva bambultam kifelé az ablakon. Napfény, strand, klassz, napfény, zöld, park, mégklasszabb, és a parkban 3-4 ember edzett. Együtt. De jó. Mármint biztos jó nekik, különben nem csinálnák. Átfutott az agyamon, hogy de miért? Miért megy ki vasárnap délelőtt valaki edzeni a parkba? Biztos örül, élvezi a meleg időt, a mozgást, élvezi, hogy tett magáért valamit, találkozott más hasonlókkal is, és majd amikor hazamegy, úgy érzi, hogy történt valami, klassz az élete. Én meg hülyének nézem, mert szerintem itt buszozni a belváros felé, ez klasszabb. Miért nem élvezem én, ha kimehetek edzeni a parkba? Miért nincs rá vágyam? És miért nem élvezem a cupákokat meg az ilyen-olyan kajákat az éttermekben (szembe se jutott kiposztolni a szombati vacsorámat a rozéfröccsel) és miért nincsenek egetverő kúrós sztorijaim és megintcsak miért szenvedek titokban, ha valami miatt mégis úgy döntök, hogy kimegyek a parkba edzeni és bár szeretem a zöldet, meg mozogni is szeretek, beszélgetni is, de miért érzem magam idétlenül? És rájöttem, hogy mert én nem ezt látom a fejemben magamról. Egyszerűen én nem ezt az életet álmodtam magamnak. Az én tervem gyerekkoromban az volt, hogy majd egész életemben rajzolni fogok, meg írni. Nem volt tervem házasságra, eskövőre, gyerekre. Valamikor akartam egy panziót, és akartam egy hajót is. Meg kertet, kőből rakott kerítéssel. De alapvetően az én boldog élet álomképem csak a rajzolás, és az írás volt. Erre világosodtam rá ott a buszon, hogy van a fejemben egy kép és az stresszel, ha ez a kép távol kerül és az tesz boldoggá, ha közel van vagy úgy érzem, hogy benne vagyok. Csak rajzolni akartam meg írni.

Tök jó érzés volt ezt elfogadni és bár volt egy erős AHA érzés, de azt is elengedtem, hát milyen kis hülyeség már, az ember nem tesz sorsfordító felismeréseket a buszon!

Csakhogy hallgatok tegnap egy előadást amitől elkerekedett a szemem. Nem akarom idemásolni az egészet, amúgy Pál Ferenc Romboló kapcsolataink volt az előadás. Volt egy sejtésem, hogy miről szól, és kíváncsi voltam, hogy egy pap, aki a kapcsolatok megtartásán dolgozik, hogyan mondja ki, hogy a romboló kapcsolatokat nem kell megtartani, sőt, menekülni kell, a saját érdekünkben. Az előadás egyetlen mondata sem szólt arról, amit előlegeztem neki. Az előadás (elképesztően leegyszerűsítve) arról szólt, hogy van egy álmunk, arról, hogy hogyan szeretnénk élni, és ebből álomból tudatos és tudattalan cselekvések fakadnak. A másik embernek is van egy álma arról, hogy hogyan szeretne élni és az álmaink nagyon nagyon mélyen gyökereznek a gyerekkorunkban. Ami miatt kibékíthetetlenné válik az ellentét, annak az oka, hogy egyikőjük sem tudja, hogy egy nagyon mély gyökerű álmuk az, ami éppen ütközik a másik ember nagyon mély gyökerű álmával. És, az amit gondolunk, és az amit teszünk, az köszönő viszonyban sincs egymással.

Az előadás ennél sokkal több felismertettetést tartalmazott, egyetlen konfliktushelyzetet nézet meg 5-6 nézőpontból és mindben volt új dolog, pedig én tényleg azt hittem, hogy azért nekem nem lehet újat mondani. Tudott újat mondani. Olyan nézőpontokat, amikre sosem gondoltam. Ismert dolgokra úgy rávilágítani, hogy már nem papírízű, hanem zsigerbevágó. Hogy baszná meg az élet!

Minden megfordult velem. Minden átértékelődött. Kb a múltam összes konfliktusa. Hirtelen olyan szeretetenergiák szabadultak fel bennem, amikkel fogalmam sincs mit kezdjek.

Aki most azt gondolja, hogy a sémáink... nos, nekik is igazuk van. A saját „álmomnak” a valós gyökereit is meg kell ismernem. De az, hogy nem jó és rossz van, és nem igaza van valakinek, a másiknak meg nincs igaza, hanem egy működés van, egy rendszer, benne mi, az álmunk, a törekvéseink, a múltunk, a fejlődésünk és ugyanígy a másik ember is, és gyilkolják egymást 10-20-30-50 évig, pedig azért vannak együtt mert szeretik egymást és közben azon vitatkoznak, hogy kinek van igaza... – ez borzasztó. Hogy nem bánunk jól egymással. Hogy a kapcsolataink, a boldogságunk, a jó életünk a tudatlanságon bukik el. Azt hiszem, elbasztam pár dolgot. :( :( :(

„Minden azon múlik, hogy tudunk-e beszélgetni azokról a dolgokról, amikben nem értünk egyet.”

A "minden" kifejezés egy picit túlzó, de nagyon hatásos. Van benne igazság. Mert aházni meg bólogani, összemosolyogni és egyetérteni nagyon egyszerű és boldogító. Beszélni arról, amiben nem egyezünk, az ijesztő és nagyon nehéz. Az örök félelem, hogy az ember elveszti a másikat. Vagy ha nem egészében őt, de elveszti a másik megbecsülését, a kivételezettséget, a tökéletes összhang illúzióját. Uh, mennyire fontos, az érzés, hogy mi összeillünk, ugyanúgy gondolkodunk, ugyanolyan az értékrendünk, ugyanazon nevetünk és sírunk, ugyanazok a terveink. És meglepetten nézed azokat, akik kb semmiben sem hasonlítanak és mégis eléldegélenk már 30 éve együtt. A titok amúgy annyi, hogy nagyra értékelik a másik különbözőségét. Szeretem, hogy ilyen vagy, hogy tudod azokat amik nekem nehézségek, hogy folyamatosan kalapálod a bemerevedéseimet, hogy nem hagysz békén beposhadni, besavanyodni. Nem ellentétesek, csak nem egyformák. Képzeld el, hogy picsa szerelmes vagy valakibe, de érzed meg tudod is, hogy rohadtul nem hasonlítotok egymásra. Nem biztos, hogy belé vagy szerelmes és nem a lehetőségbe, hogy végre van valakid, nem vagy egyedül és van egy jövőképed (család, gyerek, évente görög nyaralás, kitaposott kényelmes élet). vagy végre valaki, látszólag éppen olyan bolond, mint te és egy másik bolondnak csak nem lehet kifogása az ellen, hogy nem vagy normális. (De. Lehet :( ) Szóval az ember picsa szerelmes, de szűk a cipő. Beszélgetni azokról amiben nem értünk egyet, nem azonos azzal, hogy veszekszünk. Van egy formája az ellentétekről beszélgetésnek, amikor elmondom, hogy mit gondolok, de magasról teszek rá, hogy te mit gondolsz rólam vagy a gondolataimról. TE nem érdekelsz, a veszteségtől nem félek, megérteni nem akarlak, csak felhasznállak arra, hogy kiterjesszem magam, dominanciát éljek meg vagy provokáljak másokat. pl a tumbli erre jó példa. Azt hiszed, hogy veled beszélgetnek, mert neked válaszolnak? (tudom, ez gonosz) Van, amikor szeretném, ha megértenél és igyekszem megérteni téged. Nem foglak kevésbé kedvelni vagy szeretni, ha egy rakás apróságban nem értünk egyet. Valami megfoghatatlan dolog hozzád ragaszt, azért vagyunk barátok. És megijedek, ha úgy érzem, hogy elveszíthetlek, de nincs kényszerem rá, hogy feladjam magam e miatt. (ez az egészséges kapcsolat) Szerelemben viszont a hasonlóságokra koncentrálunk, aztán ahogy múlik a szenvedély, megijedünk a különbözőségektől. és itt jön a kulcspont, hogy tudunk-e beszélgetni arról, amiben mások vagyunk, és a kezdeti szerelem tud-e valami tartós szerelemmé válni, amiben az ember némi csodálattal nézi a másikat. Hogy pont te és pont én? Azért ez különös, érdekes, izgalmas, hihetetlen! Ez az optimista forgatókönyv, mert a pesszimista szerint másfél év után egy nap ránézel a másikra és valahogy minden mindegy már.

ja igen. Nem a gyűlölet a szeretet ellentéte, hanem a közöny. Ezért is sokkal ijesztőbb a közöny, mint a harag és ezért mondják, hogy amíg düh van, addig a kapcsolat menthető. Az más kérdés, hogy van-e jövője is.

Önállóság

Beszélgettem egy ismerősömmel tegnap és két dolgot mondott. Egyrészt megkérdezte, hogy hogy a fenébe nézek ki jó tíz-húsz évvel fiatalabbnak a koromnál. Az arcplasztikáról tud, azt mondta, hogy nem arra gondol, hanem összességében. pfff. Szerintem nem nézek ki fiatalabbnak, hanem fiatalabb érzetet keltek. Az nagy különbség. A lendületesség, a gondolkodásmód, a nem szokványos érdeklődések vagy egyáltalán a nyitottság megmaradása az új dolgok felé, ez adja ezt a hatást, nem teljesen a megjelenés. Amúgy persze nagyon jólesett, pedig tudom, hogy ez is egy sérülés, hgy az ember fiatalabbnak szeretne látszani a koránál. Mert azt gndoljuk, csak akkor lehetünk/voltunk vonzók. Erre azt mondta, hogy ahogy ezt a dolgot kezelem, ahogy beszélek róla, neki az is egészen elképesztő. Másrészt, azt is mndta, hoogy túltolom az önállóságot, nálam túl dominánsan jelenik meg, hogy jól érzem magam egyedül.

Heverésztem tegnap a szállodai szobámban (még mielőtt a haverfőnökkel beszéltem volna) és határozottan emlékszem, hogy azon merengtem, hogy ha mos pasival lennék itt, akkor szívesen elszerelmeskednék egy félórát, egyébként meg biztos neki is tetszene az egész, olyan kis modern meg luxus meg streil, és élveznénk a lelassulást, a feladat és sürgetésnélküliséget, a meleg időt, a bájos várost, kávét, fagyit, a füvészkertet (az kurvajóhely). Eszembe jutott, és tudom, hogy jó lett volna, de mivel egyedül voltam, ugyanezeket egyedül élveztem. Viszont, az tényleg érdekes, hogy ha egy férfi van egyedül, és ügyes, talpraesett, fúr-farag, utazik, megszervez, megold, épít, gyarapít, de még ráadásul főz, takarít, mindent csinál az fantasztikus, nagyszerű, értékes és rohadtul vonzó, addig egy ugyanilyen nő, mint egy megközelíthetetlen, zárt világ amibe egy férfi nem tudja hova helyezkedhetne. Mondta a haverfőnök. Nincs rá szüksége a másiknak, nem fogják értékelni, nem érezheti magát pótolhatatlannak. És, hogy ez rajtam nagyon látszik, hogy én egyedül száguldok. Bántott és dühös is lettem. Hogy van az embernek egy nyomora, hogy nem talál magának társat, és elkezdi megoldani az életét, hiszen nem tehetem, hogy lekuporodok egy csendes sarokba és sirdogálok, hogy de szar, nincs senkim, megáll a világ, hát egy fiókot nem tudok kihúzni egyedül, milesz velem... szóval az ember elkezdi megtanulni a dolgokat és elfogadni, hogy lehet, hogy nem tökéletesen oldom meg, de működik, halad, elpöfög az életem, néha lejtőn meg még tényleg száguld is. Erre azt mondja valaki, hogy ha csendben ücsörögnék jobb esélyeim lennének. Igen, valamelyest igaz, mert alig van szabadidőm, mert azért sem társkeresőzök, mert még az appot sincs időm megnyitni, annyira meg nem feszít a dolog. Biztos túlzás egy ennyire kicsi kínálatban további elvárásokat támasztani, és nem úgy gondolkodni, hogy jajdejó, hogy valaki rámnézett, hát hova ne szarjak örömömben. Közben érteni is vélem amit mond a haverfőnök, mert kicsit én is megijedek, ha egy férfi mindent jobban főz mint én (ami nem nehéz amúgy mert nem igazán izgat fel a főzés), mert eleve vesztes megmérettetésben az ember nem szívesen indul. És még sütni is tud (miért ne tudhatna) akkor ezeket az elemi dolgokat, hogy mi is vagyok én a kapcsolatban ezt kihúzhatjuk. Nem szakács, a gyomrán keresztül már nem fogom megfogni. Szóval, a talpraesett, önálló és nem kiszolgáltatott nő, bár elismerésre méltó sok férfi szemében, de nem annyira vonzó, mint amelyik nő láthatóan nem boldogul egyedül a konzervnyitással.

Pedig, pont ugyanannyira össze tudunk törni.

A magyarázkodás

passzív agresszív viselkedés eredménye vagy hazudozás vagy saját belső görcs? Mitől más a magyarázkodás mint amikor egyszerűen szeretnél valamit elmondani, hogy a másik is értse? Ez a lány, akivel láthatóan ilyen jóban vagytok, ő a barátod vagy kezd alakulni valami szerelem? Ez a kérdés szerintem teljesen normális kérdés, nyugodtan fel lehet tenni, ha valakivel közeli viszonyban vagy. Jófej, haverkodunk. Tetszik nekem, szerintem vonzó. Ja, nem, semmi ilyen csak összeröhögtünk párszor, amúgy fogalmam sincs ki ő. Igen, pár dologban nagyon egyetértünk, de amúgy nem barátkoznék vele mert más dolgokban meg nem. HELYETT Kicsoda? Nem tudom kiről beszélsz! Nem tudod, de hát, minden nap, folyamatosan körülötte sertepertélsz és azt mondod nem tudod ki ő? Azt mondod (akarod mondani), hogy hülye vagyok és nem igaz amit látok? Úgy érzem a válaszaidból, azt próbálod beetetni velem, hogy mániákusan féltékenykedem, miközben csak egy kérdést tettem fel. (mi ez az egész úristen, én csak egy határozott, tiszta választ vártam most meg itt magyarázkodunk mindketten és kurva kínos az egész) Hogy mi a kérdező motivációja? Nyilván az, hogy a válasz befolyásolja a terveit, a jövőbeli cselekedeteit. Mert pl, ha ő vonzódik az adott férfihoz, aki meg más valakihez vonzódik, azt egyrészt lehet, hogy nem szeretné végignézni amíg kivirágzik a szerelem, másrészt lehet, hogy, ha egy kifejezetten ellenszenves valakihez vonzódik vagy barátkozik a pasi, akkor az átírja a róla alkotott elképzeléseket is, hogy megfelelő ember-e a barátkozásra. De ne legyek álszent, biztosan van benne féltékenység is vagy félelem, hogy rosszul mérte fel a kapcsolatuk minőségét, milyenségét, mélységét, ha valaki más láthatóan több figyelmet kap és kell bátorság ahhoz, hogy ezt az ember megpróbálja rendberakni. Nem egy egyszerű képlet, mert itt mindkét ember magyarázkodni fog és mindkét ember úgy éli meg, hogy a másik passzív-agresszív módon magyarázkodásra késztette. Mert a kapcsolat vagy az adott szituáció nem volt elég mély ahhoz, hogy ne ez történjen. De vannak kérdések, amiket egyszerűen nem lehet jókor feltenni.

Sajnos, vannak helyzetek, amikor azért magyarázkodunk, azért érezzük magunkat kelletlenül, mert a kérdés bennünk feszültséget okoz. Olyasmit kéne elmondanunk amit nem szeretnénk, tudjuk, hogy a válaszunk nem tetszene, pontosan tudjuk, hogy a válaszunk befolyásolná a másik döntéseit, a rólunk kialakított képet és egyszerre szeretnénk mindent elsimítani és jól helyezkedni. Nyerni szeretnénk. Szabadságot, figyelmet, törődést, érzelmeket, sikert, elismerést – és a kérdés valamelyiket veszélyezteti. Hát, ebbe nyúl bele az olyan kérdés, ami magyarázkodásra készteti az embert. És egy dolgot szeretnénk olyankor igazán, elhessegetni a másikat abból a káoszból, ami bennünk kialakult, hess innen, ne piszkáld az élethazugságaimat! Ha egy idegen tesz fel kellemetlen kérdést, akkor elküldjük a faszba, és le van rendezve. De hogy bele tudunk bonyolódni a feltételezésekbe! Te most azt hiszed, hogy én azt gondolom, pedig látom (látni vélem) és szerintem te... stb... stb... A magyarázkodós helyzetek a veszekedéssel egy szinten rombolják a kapcsolatokat. Mindenki kb ugyanannyira gyűlöli mindkettőt.

Milyen jó is, amikor egy kapcsolatban (mindegy, hogy baráti vagy szerelmi) sosem kell magyarázkodni!

Ugye? Milyen jó amikor a belső indíttatások tiszták, amikor a gondolatainkat és érzéseinket bátran felvállaljuk, amikor el tudunk beszélgetni helyzetekről, amikor empátiával tudjuk kezelni a másik kérdését vagy merünk felvállalni olyan dolgainkat (csak az adott embernek) amikről sejtjük, hogy nem annyira szépek vagy nem annyira mutatósak. Esetleg amikor hajlandóak vagyunk megnézni, hogy a cselekedeteink hogyan is néznek ki kívülről. (épp a napokban futottam bele abba, hogy két ember ugyanazt a negatív dolgot mondta rólam, nem lehetett kikerülni az összeomlást szembenézést, pedig próbáltam arra gondolni, hogy nekik kettőjüknek ugyanaz a bajuk magukkal) Aki bátran kérdez, az agresszornak fog látszani az előtt, aki nem szeretne válaszolni. Ha „ügyesen” válaszol a válaszadó, akkor eléri, hogy a kérdező is annak lássa magát és soha többet ne kérdezzen. A kérdés attól nem múlik el, csak a másik ember rémül meg. Hiszen ő sem szeretne magánál rosszabbnak látszani.

Nagyon nehéz dolog egymást empátiával és szeretettel kezelni, elhinni, hogy akár mi is a valódi motivációm, a másik mindent megtesz, hogy megértsen és elfogadja. És nagyon nehéz dolog nem ugrálni a másik tyúkszemén, érzékenységén. El lehet persze dönteni, hogy ki/mi a fontosabb. De fantom válaszokra csak légvárakat lehet építeni. Billegő, instabil, bizonytalan kapcsolatot, tele újabb magyarázkodásokkal, értetlenséggel, passzív-agresszív kérdésekkel és fájdalmas csendekkel.