... és van, hogy a problémák ott kezdődnek, hogy hazudunk a fájdalmunkról.

Annyi jó és rossz dolog történt mostanság az életemben, hogy csak kapkodom a fejem ide-oda hogy mégis mi a fasz történik

Nem tudom eldönteni, hogy túl sok vagy túl kevés voltam számodra.

Válogattam

anyám rám maradt 20 doboznyi papír lomját. Ez csak a papír. Ki kell válogatni mert minden össze van hányva benne. Hivatalos iratok, számlatömbök, levelek, fotók, emlékek, újságkivágások, szórólapok, pénz és ki tudja még mik. Rengeteget jegyzetelt, írt, főleg arról, hogy én milyen bűnöket követtem el, mennyi fájdalmat okoztam neki, milyen rondán viselkedtem. Soha, egyetlen feljegyzés sem történt azokról a dolgokról amiket tettem érte. Egy sem. Soha kétsége nem volt a felől, hogy én (több esetben mások is) a „bűnösök” a dolgok rossz alakulásában. Ha jól alakultak, az az ő kizárólagos érdeme volt. Talán a legelképesztőbb az a levél volt, amit születésnapomra írt. Ezt nem kaptam meg, nem adta át, de nagyon sok ilyet kaptam tőle. „Drága kislányom! Nagyon boldog születésnapot kívánok és kérlek, ez alkalommal engedd meg nekem, hogy elmondjam, hogy nekem mi fáj.” és elmondta két oldalon, hogy geci vagyok. Tegnap azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen tényleg csoda, hogy nem bolondultam meg jobban. Volt amikor öngyilkos akartam lenni. Elég komolyan. Mert ez a fájdalom, elégedetlenség, számonkérés, kritika, felelősséghárítás, tagadás, manipuláció, és hibáztatás, ez át meg át szőtte az életemet, és azt hittem sosem lesz vége. De vége lett. Csak nagyon lassú a gyógyulás, talán sosem fogok igazán meggyógyulni. Nem tudom, hogy lesz-e olyan, hogy igazán mélyen bízni tudok valakiben. Bármelyik, de tényleg bármelyik jelenség a felsoroltak közül, ha megérzem, magával rántja az egész, sok évnyi szart. De ez nem jelenti azt, hogy sosincs igazam benne, hogy valaki tiszteletlen vagy szeretetlen velem. Inkább valami rémületről van szó, és arról, hogy az átlagosnál jobban magamra veszem ezeket és hátralépek, védekezek, vagy támadok akár, túlreagálom. Próbálom nem ezt tenni, de nehéz. És hát, elképesztően finom érzékelésem lett a narcisztikusokra. Akartam is írni egy (újabb) bejegyzést a gyáva narcisztikus jelenségről. mert szerintem fontos, hogy ne csak a grandiózus narciszokat véljük felismerni, sőt, hogy a narcizmus fogalmáról árnyaltabb képet kapjanak az emberek. Sokat segít. Anyám levelei már nem ütöttek szíven. Az ütött szíven, hogy hogy bírtam ki, hogy éltem túl az állandó stresszt és állandó rettegést. Mert, hogy volt, azt nem tudom elfelejteni. Ezzel együtt, minden elismerésemet is megkapja anyám, mert különleges, tényleg különleges egyéniség volt, és neki is köszönhetem magamat. Azt gondolta, hogy nagyon szeretett engem. Ezen gondolkodtam tegnap éjjel, hogy azt gondolta, hogy nagyon szeret. Mégsem tudott engem pozitívan látni, megelőlegezni bizalmat, megértést, jóindulatot, nem tudott velem szembe elfogult lenni. Mindennek én voltam az oka. Szerintem ő szerinte én – biztos, hogy ez sehogyansem egészséges.

Azt is írta az egyik feljegyzésében, hogy ha majd megöregszik és segítségre szorul, már előre sajnálja magát, hogy mi lesz vele. Hát, mi lenne? Járogatok hozzá az otthonba, gondozom, etetem, rendezem a dolgait. Ha nem kínoz, az én szeretetem határtalan. Azért jó, hogy nem lettem öngyilkos. Nem hittem benne, hogy valaha is lesz máshogy. De lett.

Az igazság az hogy...☠️

Soha nem lesz kapcsolatom.

Mélyen vagyok.

Túl mélyen egy sötét verembe...

Hideg van itt és félelmetes.

Démonok cikáznak összevissza.

Szenvedés a fájdalom szaga van a levegőben.

Szinte ki is tapintható a sok évnyi gyötrelem.

Ez ijesztő és sötét hely..💀

Egy olyannak aki a napfényhez van hozzászokva.

Senki nem fog ide lejönni.

Ha még mégis sikítva fog elmenekülni...😞

Az én világom összetett,bonyolult letargikus.

Nem emberi inkább démoni......💔

Rettegek, hogy soha nem leszek elég

Mert mindenki akit szeretek lelép

A sok fájdalom az elmémet megölte

Lelkemet bezártam egy börtönbe

Mindennap küzdök magammal

Szívemet lezártam egy lakattal

Már nem szabad éreznem

Mert túl sok a félelmem

Hisz mindig ugyanaz a vége

Úgy érzem nem lelek békére

Sosem lesz egy társam

Aki miatt a másnapot kívánjam

Azt az embert elveszíteni, akivel soha nem randiztál egy másfajta fájdalom. Annyi érzelmet, reményt és álmodozást fektetsz valakibe, aki soha nem látott úgy téged, ahogy te. Azon kapod magad, hogy mindenbe többet akarsz belelátni, mint ami valójában van. Olyan, mint egy érzelmi hullámvasút. Az egyik nap még minden oké, kötődsz hozzá, a másik nap pedig már azt sem tudod mi van vele. Folyamatosan azon agyalsz vajon mit ronthattál el megint, pedig igazból el sem kezdődött a dolog. A bizonytalanság, a túl sok érzelem. Túl sok ahhoz, hogy csak barátok legyetek, de túl kevés ahhoz hogy egy pár. Inkább otthagy, hogy tűnődj magadban, próbáld az érzelmeid értelmezni, melyek nem leltek nála viszonzásra.

Úgy telnek a napok,hogy egyre jobban fáradok,érzem, nem vagyok jól. De téged ez nem érdekel. Bárhogyan is próbálsz meggyőzni vele,egy kis idő után te elfelejted amit igértél,és minden újra a régi. De én nem felejtek. Én nem felejtek,csak egyre ritkábban teszem szóvá. Nem felejtek,de egyre kevesebbet veszekszem veled. Nem felejtek,és te úgy hiszed,ez így rendben is van. Úgy hiszed rendben is van,hiszen nem kell elviselned a hisztiket,a veszekedéseket,azt hogy nem értünk egyet,hogy nem mondom el a véleményem. Úgy érzed,ez jó így. Aztán kérlelsz,mondjam el a véleményem,de én màr nem akarok. Kéred,hogy beszéljek, de már túl fáradt vagyok. Bekapcsolod a sorozatot,amit nézni szeretnél,miközben engem meg sem kérdezel,de nézem veled,mert te ezt szeretnéd. Nem csináltál meg előtte a házban semmit,ezért én csinàlom,te pedig nézed tovább a sorozatot. Le sem állítod, nem kelsz fel segíteni, még ha tudod beteg is vagyok. Szerinted ez rendben van így. Majd elalszol azon a sorozaton,amit te akartàl megnézni,én pedig aludhattam volna helyette,de miattad felkeltem. Szerinted ez rendben van így. Elaludtàl,és én egyszer megböktelek,de nem érdekelt,így vissza aludtàl. Szerinted ez rendben van így. Kaját csinálok este,mert tudom,nehezen kelsz fel reggel, talán időd sem lesz megcsinàlni,és igaz megköszönöd..de úgy érzem mégsem értékelsz engem eléggé..mert szerinted ez rendben vagy így. Nekem ez fáj,küzdök minden nap magammal,amik kavarognak a fejemben,amiket érzek,a fájdalom és minden más. Te ezekről tudsz,de mivel neked is vannak gondjaid,nem veszed nagy dobra az enyémeket. Szerinted ez rendben van így. Hullámvölgyeket élünk meg,elakarsz menekülni a veszekedésktől,ami szerinted rendben van így,mert Te fáradt vagy. Elvesztem önmagam,úgy érzem bekebelez a sötétség,a fájdalom, a kimerülés,amit te két nap után elfelejetsz,mondván neked sem könnyű. Szerinted ez rendben van így. Te nyugodtan eltudsz aludni,akármilyen veszekedés után,vagy tudva nekem fáj valami,miközben én fordított helyzetben forgolódom és nem jön a szememre álom,a gyomorgörcstől,de nincs baj,hiszen szerinted ez rendben van így. Nekem mindez fáj,de mivel Te nem tudod mit csinálj ellene,ezért ez rendben van így. Egyre jobban leépülök,már nem is ismerek önmagamra és csak kapálózok a semmiben,valami kapaszkodót keresve,de akárennyit találok,kis idő után mind elszakad..de szerinted ez rendben van így,hiszen te stresszelsz sok dolog miatt. Te elmondod,ami neked fáj,ami rossz..hogy neked mennyire nehéz és elvárod hogy itt legyek és támogassalak. Én itt is vagyok,anélkül hogy elvárnád tőlem,és szerinted ez rendben van így. Mellettem vagy,de olykor mintha csak fizikailag..és szerinted ez rendben van így. Lehet eljön az a pont,mikor egyáltalán nem fog érdekelni màr a szendvicsed,amit munkára viszel,nem fogom elmondani a véleményem,amit te annyira szeretnél hallani,nem foglak megölelni,pedig téged az nyugtat meg,nem fogom nézni a sorozatot sem,amihez neked márpedig kedved van,nem fogok aggódni,akárhányszor elmész valahova autóval,vajon minden okés-e hiszen elfelejetsz írni,lehet eljön az az idő mikor nem fog érdekelni..lehet eljön azaz idő,mikor nem fog érdekelni hogy félig forró,félig hideg vízzel iszod a kávét,lehet az sem fog már érdekelni,hogy felkeljek előbb,hogy téged felkeltselek,mert te nehezen kelsz fel. És szerintem ez rendben van így.

Életmódunk arra épül, hogy kerüljük a fájdalmat - és keressük az élvezetet. Ez teljesen logikus, evolúciósan kódolt viselkedés. A gond az, hogy emberi lényként ez a fájdalomkerülő-élvezetkereső életmód gyakran paradox módon a szenvedésünk egyik fő forrásává válik. Mert az evolúciósan belénk kódolt ösztönök arra jók, hogy túléljünk - és hogy továbbörökítsük a génjeinket. De arra nem, hogy megtaláljuk az életünkben a jelentést, az elégedettséget és az örömöt.

A Buddha tanítása szerint addig nincs megvilágosodás, amíg görcsösen ragaszkodunk az örömöt hozó dolgokhoz és rettegve kerülünk mindent, ami fájdalommal jár.

Van ugyanis olyan fájdalom, amit nem jó elkerülni, hanem át kell élni. Mert ha nem éljük meg, akkor elgennyesedik, mint valami kitisztítatlan seb. Ilyen lehet a gyász, amit valakinek az elvesztése fölött érzünk. A tehetetlenség fájdalma, amikor valami rossz történt velünk, ami fölött nem volt ellenőrzésünk - mégis magunkat hibáztattuk érte. A fájdalom, amit akkor tapasztaltunk, amikor azt éreztették velünk, hogy nem vagyunk elég jók.

Mindezt a fájdalmat életünk során túl sokszor betettük egy fiókba: nem érdemlem meg, hogy picsogjak itt. Most a túlélésre kell összpontosítani. Nincs idő gyászolni. A sírás gyengeség. Nem lehetek gyenge. A pozitív oldalát kell nézni az életnek. Spongya rá. Halogassuk a kínos, kellemetlen szembenézéseket. Keressünk inkább valami tevékenységet, ami elvonja a figyelmünket a fájdalomról. Ami rövid távon enyhülést, feledést kínál. Valami tudatos jelenlétet nem igénylő lelketlen automatizmust. Ami feledteti, hogy nyomorultul érezzük magunkat. És amikor ilyen módon hajszoljuk az élvezeteket, akkor annak szenvedés lesz a vége.

Milyen sok embert látsz így magad körül, a fájdalomkerülés-élvezetkeresés torz görcseibe merevedve. Amint halálra élvezik magukat (ez most szomorú irónia).

Iszákos nagyapák, akik visszahúzódnak a maguk kis zárvány-életébe, ahol minden égitest a pia napkorongja körül kering. Boldogtalan házasságokban vergődő nagynénik, akik nyugtatókkal ütik ki magukat az egykori rózsaszín álmaik romjai között és belekábulnak a sorozatokba. Egykor szép reményű, öregedő aranyifjak, akik vad bulizással és csajozással próbálják palástolni, hogy mennyire keserűek és üresek ott bent. Munkamániás barátok, akik folyton arra panaszkodnak, hogy semmire sincs idejük, és még a luxusnyaralás közben is azon gondolkodnak, hogyan fogják betartani a nyomasztó határidőket, ezért az insta fotón is megjátszák csupán a gondtalan mosolyt.

Mindenki menekül - mindenki kerüli a fájdalmat, mindenki habzsolja az élvezetet. Mindenki takargatja a valódi énjét, mindenki előtérbe tolja a hamis ént - igyekezve, hogy másnak lássák. Mindenki dühös az életre, a világegyetemre. Dühös a másikra: a te halogató-élvezetkereső stratégiád alacsonyabbrendű, mint az enyém (pl. "Legalább én csak iszok, nem drogozok").

És legfőképpen dühös saját magára. Önmagára, akit gyűlöl és visszataszítónak tart. Meg van róla győződve, hogy az ő gondjára nincs megoldás, ő boldogtalanságra van rendeltetve. Hiszi, fertelmes meggyőződéssel, hogy ha valakit tényleg közel engedne magához, akkor az visszariadna és undorodna tőle.

Mert amikor a fájdalmaink elől menekülünk, akkor magunk elől menekülünk. Elhitetjük magunkkal, hogy nagy rosszaság lakozik bennünk. Hitványak vagyunk, és ezért szenvedünk. Ahhoz, hogy ebből a végtelen visszacsatolási hurokból kikerüljünk, változnia kell a szemléletünknek. Ami gyakran csigalassan történik, láthatatlanul. Talán azt hisszük, nem haladunk sehová. Sziszifuszként görgetjük újra és újra a magunk szikláját a hegyre. De a teljes kilátástalanság csak optikai csalódás.

Olyan ez, mint amikor valaki egy nagy sziklát kalapál, és a hatás sokáig láthatatlan: hiába üti teljes erőből, mintha semmire sem menne vele. De aztán éppen amikor már otthagyná a francba, egyszer csak ketté törik a kő. Mintha csak az utolsó ütés törte volna ketté, pedig valójában az összes ütés együttes ereje tette meg. Így van ez az emberi lélek előtt álló akadályokkal is.

És ahhoz, hogy az akadály elháruljon, szükségünk van emberi kapcsolódásokra is. Amik emlékeztetnek minket rá, hogy nem vagyunk egyedül. El kell jutnunk egy olyan közös térbe, ahol végre merünk érezni, merünk hitelesek lenni és megnyílni. Ahol merünk fájni.

Aki mer fájni, az mer élni. És a sivatag, ami élettelennek tűnt, kivirágzik. Valójában soha nem volt halott - mindvégig ott volt benne az élet.

"Ha nem zuhantam volna le, nem tudnék felemelkedni. Ha nem kerültem volna sötétségbe, nem láthattam volna meg a fényt," írja a Midrás.

…és magányos érzés, nem igaz? amikor rájössz, hogy a lelked egy részével örökre egyedül maradsz…

Az ember életében eljön a pont, amikor komolyan szembesül a saját múlandóságával. Kinek hamarabb, kinek később - kinek egyszer, kinek többször is. Ahhoz viszont kellő bölcsességre és kegyelmi állapotra van szükség, hogy a kezdeti pánikon és tagadáson túl szétnézzünk merengve és okos fejünkkel biccentsünk. Minden fellengzősség és tudálékosság nélkül, szelíden. Hát így.

A lélek sötét éjszakája, ahogy Keresztes Szent János, a sokat szenvedett misztikus megírta. A sötétség, ami lemezteleníti a lelket és képessé teszi az igazság befogadására.

Nekem kórházban fekve, műtétre várva jött el ez az éjszaka. Ne kérdezzétek, pontosan miért mentem be. Nem azért írom, hogy okoskodó vagy sajnálkozó kommenteket váltsak ki. Hanem mert az írás nálam a feldolgozás egyik módja - és talán sokakban rezonál, amiről írok.

Hajnalban arra ébredtem a kórteremben, hogy odakint egy nyolcvan körüli, meztelen idős néni bolyong a folyosón. Láthatólag nem tudta, hol van, a mosdót kereste. Az összefüggő beszéd és navigáció képességét elveszítette, de gyanítom, hogy önérzetének annyi szikrája még megmaradt, hogy tudatában legyen szánalomraméltó helyzetének. Elszorult a szívem, ahogy néztem, amint a nővér karon fogja és próbálja a helyes irányba terelni. Úgy beszélt hozzá, mint a gyerekekhez szokás.

És valóban: a kör bezárul. Az ember életében, ha kellően sokáig tart, eljön egy pont, ahol visszatér a csecsemőkor magatehetetlenségéhez. Próbáltam elképzelni a nénit, mint csecsemőt, mint kislányt, mint felnőtt nőt: tele ambíciókkal, vágyakkal, célokkal. Valamikor volt Valaki. Az a valaki még most is ott lehetett benne, megalázva, kétségbeesve.

Vajon így végzem én is? Lemeztelenedve, megfosztva minden méltóságtól? Kétségbeesetten bolyongva? Mi a büdös franc értelme van így az egész életnek, a sok tülekedésnek és szorgoskodásnak?

A kórházban fekve, műtét előtt az ember óhatatlanul elgondolkodik az ilyen dolgokon. Az egész kórházi létben van valami kínos: mintha szégyelned kellene, hogy foglalod itt az ágyat, szívod a levegőt és munkaidőt kell rád pazarolni. Ne tessék haragudni, hogy alkalmatlankodom itt ezzel a kis betegséggel, amibe nem szeretnék még belehalni, ha lehet.

Tested egy feldolgozandó termék a gyárban, karszalagot kapsz és azonosítót. "Ketteske a 311-esben". Idetolnak, odatolnak. Szurkálnak, mérnek, gyógyszereznek. Néha már nem is tudod, hol kezdődik a te tested és hol végződik a külvilág. Minden olyan bizonytalan, a rendszer alkatrészei hol olajozottan, hol rozsdásan csikorogva működnek, bedarálással fenyegetve. Nem egyes emberek gonoszsága miatt - hanem mert ilyen a rendszer. Bedarál nővért, orvost, beteget.

Aztán a műtét után magadhoz térve nézed, ahogy csöpög le az infúzió a karodba, hallgatod a kórházi neszeket. Valahol a nővérek gondtalan csevelye - mintha fényévnyi távolságból hallatszana. Fekszel, kiszolgáltatottan, védtelenül. Milyen törékeny lény is az ember! Egy halom csillagpor és víz. Ami végül semmivé enyészik, bárhogyan is igyekezünk egyben tartani. És mégis: mennyire tudunk ragaszkodni ahhoz, hogy még egy ideig egyben tartsák.

Miután annyit szurkáltak, vágtak és méricskéltek, mint valami objektumot, a kórházban néha rácsodálkozol magadra: jé, ez a rozoga test még az enyém?

A fájdalom persze emlékeztet, hogy igen. Próbálsz ellazulni a fájdalomban, nem kirekeszteni, hanem engedni, hogy megtörténjen. "A fájdalom nem én vagyok." De van az a fájdalom, amikor már cserben hagy minden, amit mindfulnessről meg meditációról tanultál: csak könyörögsz, hogy véget érjen. Pedig a kórházban látod, hogy vannak, akik még nagyobb fájdalmat élnek át: hogyan képes az ember ennyi fájdalmat befogadni? A fenébe a méltósággal: nyüszítesz és remegsz valami narkó után, és áldod a modern orvostudományt, amiért a fájdalomcsillapítók jótékony mámorába szenderít.

De van valami más is a fájdalom mögött, amire a kózházban rádöbbenhet az ember. És ez nem valami new ages bullshit.

"Az imát és a szeretetet abban az órában tanulod meg, amikor az ima lehetetlenné vált és a szíved kővé dermedt," írja Thomas Merton.

Ha figyelsz, akkor rátalálhatsz a csodára. No nem arra gondolok, hogy angyalok jelennek meg látomásaidban. A csoda egészen köznapi jelenségekben mutatkozik meg. Egy emberi szó. Egy együttérző tekintet. Más emberek figyelme. Sorsszövetség fonódik betegek között, akik korábban soha nem látták egymást - őszintébb és hitelesebb emberi kapcsolatok, mint a legtöbb felszínes kapcsolat, amit a mindennapokban oly nagyra becsülünk. Kapcsolódások, amelyek az együtt elviselt egyetemes szenvedés kohójában fogannak.

Megmérettetik a sok cél, ambíció és vágy, aminek bűvkörében éljük az életet. A legtöbb könnyűnek találtatik - de milyen hatalmas súllyal esik latba az őszinte emberi figyelem! Milyen könnyen figyelmen kívül hagyjuk, milyen kevésre becsüljük ebben a mi fogyasztói társadalmunkban - pedig milyen nagy erő ez.

"A képesség hogy teljes figyelmünket adjuk a szenvedőnek, nagyon ritka és nehéz dolog; szinte már csoda," írta Simone Weil, akinél kevesebben tudtak többet figyelemről és szenvedésről. "Szinte mindenki téved, aki azt hiszi, hogy birtokában van e képességnek. A szív melegsége, az impulzivitás és sajnálat nem elég."

A másik ember figyelmén és együttérzésén keresztül tapasztaljuk igazán meg, hogy van valami más - hogy nem elszigetelt, elkülönült egók vagyunk koponyák cellájában raboskodva. Részei vagyunk valami nagyobbnak. A kórterem klausztrofóbiáján túl mindig ott egy tágas, végtelen kék ég.

"Miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik," írja Pilinszky.

(jegyzetek a kórházból)

Éppen a minap szerettem volna megdicsérni az abortusz törvény módosításával kapcsolatos hírek alatt, a kommentező fiatalabbakat... Olyan 20-35 év közöttieket, akiket a legjobban érinthet az a döntés. Nem hülyék. Nem mind az. Sokkalta rosszabbra számítottam. Aki érti, az nagyon. Aki nem, az pedig, nagyon nem. Engemet lenyűgöztek. Sokan tudják mi történt például Lengyelországban, és pláne tudják, és értik mi történik az USA-ban. A mai srácok, fiúk, és lányok veszik a fáradságot, érdekli őket a világ, és tájékozódnak! Annyira jó érzés és büszke vagyok rájuk, hogy mosolyog még a szemem is! 10 éve azért nyávogok, hogy az emberek igenis vegyék a fáradságot, minőségin töltsék el az időt online, tudjanak szűrni/szelektálni/ tanulni! És végre kezdem látni a fényt bennük. Nem egy cikk alatti kommentben olvastam, srácoktól is, hogy mennyire fontos a korrekt kommunikáció az egészről, hisz sok bunkó Tata, meg Mama teljes homályban vannak. Ma már nincsen olyan fiatal, akinek ne lenne legalább egy csapatnyi külföldi ismerőse, ne barátkozna, és ne ismernék más országok helyzetét, politikáját, mentalitását, és kultúráját. Hatnak egymásra, és ez yo. Persze akadnak kivételek, de ez (még) nem olyan vészes.

Erre azt veszem észre, hogy emerre az „írók” tudatlanul és tájékozatlanul, újfent elmerülnek a beteges traumaírásnál. Mintha a Facebook tényleg egy istenverte zártosztály lenne, egy pszichiátria. Túltolt, túl sok, tömény horror sztorik, sírós emojik, és ha nem is mind, de azért akad olyan írás ami tökéletesen oda illik akár az abortusz ellenesekhez is. + Nem egy író kamuzva aktív. Valójában nem olvasnak cikkeket, hanem még ők is csak a címeket. Úgy inspirálódnak KOMOLY, MÁSOKAT ÉRINTŐ PROBLÉMÁKRÓL, hogy valójában nem érdeklődnek egy-egy probléma hátteréről, csak like függők... és lusták. (Onnan tudom mert némelyikbe mindenhol belebotlok, és fizikálisan nem tud annyit olvasni, és olyan sok podcast-ot meghallgatni egy nap, senki sem! Ők nem szakértők, orvosok, tapasztalt aktivisták, hanem csak inspirációkba belezúgott idősödő amatőr írók).

Amúgy én még ilyet nem láttam pedig (jól) ismerek nem egy szenzációs irodalmi portált. AMF avagy Pieris, Görbekör, Poet, NightCaffee stb... Jó pár éven át imádtam őket. Az írók és a költők egyediek voltak, nem pedig kollektív trauma tudat, és klónozott bírka trauma effekt. Nem olyanok, akik együtt mentek kézenfogva még trauma pisilni is!

Amit magyaráz Sebestyén Eszter én is egyetértek! Egy normális országban valódi segítség kell, szakértő orvossal! A Nagynéném 6 éve jár rendszeresen jó drága csoport terápiára, amit két pszichológus fiatal csaj tart. Segít neki, nem szégyelli, imádja! De esze ágában sincsen telenyomni a netet a bajaival, és azokban élni! Még ő maga is azt mondja, hogy a Facebook alkalmatlan rá! Aki foglalkozik magával, mindig jobban akar lenni, és szeretne gyógyulni, keres megoldást. A facebook viszont van hogy többet árt, mint segít! Sokan akik traumákat olvasnak, kurvára reménytelenek, és sokuk semmilyen segítséget sem kap! A Face-n kívűl se! És igen, ott állnak a traumák körül az örökké kíváncsi, szintén sérült katasztrófa turisták, de attól semmi sem lesz jobb. 1 év múlva is ott fognak tartani, és 5 év múlva is!

Ne csak nézd, lásd is! Ugyanaz a csapatnyi idősebb, problémákkal teli személy bolondul a WMN-en a betegségekről, és a halálról szóló cikkekre, mint a trigger sztorikra. Segítség, ölelés, szeretet nélküli magányos idősek. Facebook, és like függők, és nem könyvmojok, akiknél kitudja milyen régóta csak a depresszió, a megkeseredettség, a fájdalom dominál. És a mai, 21.századi fiataloktól, 30 évvel lemaradva! Ma még nálatok megy a sírós emoji 😭, holnap meg egy életvédő cikk alatt.

Láttam mit műveltek a Lengyel abortuszellenesek, olyan mesterfokon megtanultak minden érvet kilőni, mondatokat kiragadni, megfordítani, és az érzelmekkel manipulálni, hogy nem véletlenül mentek át kínjukban a jogvédők káromkodásba. És láttam, tudom mi ment Amerikában, a szíveteket kiköpnétek annyira idegesítőek. Ti tudjátok ezeket? Ti látjátok? Legalább azt, hogy nálunk mi van? Láttátok a TikTokon az agymosott magyar tiniket? Láttátok? A Coub-on is szenzációs gyűjtések vannak. Ismeritek?

Csak úgy tudsz segíteni, ha érted a hátteret, sőt az egészet is, és meg tudod győzni azokat is, akik nem csak katasztrófa turisták...

Rosie O’Donell, és Bettie Middler tőlem tanultak aktivistáskodni. Cher miattam hagyta el a diszlexiás szégyen érzetét, és imád írni! Ha ők meglátnák milyen negativizmussal állnak ki a magyarok egy-egy komoly ügy mellett, mint például az abortusz, a fejüket fogva, visítva körbe röhögnének.

https://twitter.com/cher?t=DzBjvkGfpNZ-zmYxFDq-RA&s=09

((És ha ostobán azt hiszed irigy vgyok, akkor csak súgom, nekem már 2011-ben meg volt a két hét alatt elért 1 milliós nézettség. És akkor sem érdekelt, ahogy most sem.))

.

Elkerülés

Azt gondoltam eddig, hogy az elkerülésnek az az értelme, hogy az ember, "Valaki", nem akar konfrontálódni, nem akar igazat mondani, felvállalni saját magát, ezért elsunnyogja a dolgokat. Hogy kb az van mögötte, hogy hogyan tudná a jót megtartani egy adott kapcsolatól, de úgy, hogy nem fizet érte semmit, nem vállal sem kötelezettséget, sem semmit, ami a másiknak alapból járna. Mintha azt mondaná, legyen minden úgy, ahogy nekem jó, majd beszélünk amikor nekem jó, válaszolok amikor nekem jó, találkozunk amikor nekem kedvem van, reagálok arra ami engem érdekel, te meg fogd fel, hogy ez a kapcsolat, ezen a szinten ilyen kis könnyed valami, szólj ha valami nem tetszik aztán legfeljebb nem csináljuk. Nincs se az, hogy szeretlek, se az, hogy nem szeretlek, ahogy láthatóan mások felé sincs, mert minden kapcsolatból kiszedi ami neki jó, akkor is, ha nyilvánvalóan lenézi vagy utálja az illetőt. Ha van bármi ami hasznos belőle, akkor használja. Nos, az elkerülés nem ez. Az elkerülés az, hogy valami kibaszottul fájt és onnantól az ember mindent megtesz azért, hogy sose ismétlődjön meg az, ami fájdalmat okozott. Mindent megtesz azért, hogy a közelébe se kerüljön annak, ami rossz érzést okozott, amit nehezen élt túl, nehezen dolgozott fel. Az egészséges ember tudja, hogy az ami fájt, az adott emberhez, alkalomhoz, az adott kapcsolathoz kötődött, nem törvényszerű az ismétlődése és nem egy egész kapcsolatot kell hárítania, hanem csak azt a dolgot, ami nem sikerült. Lehet máshogy csinálni. Ahogy a volt férjem mondta a válás után, hogy a pszichológussal rájött, hogy miket baszott el és nagyon figyel rá, hogy ezeket máshogy csinálja, mert tulajdonképpen tudja máshogy csinálni, csak nem tudta, hogy ez fontos. (Persze kicsit kurvaanyád érzés volt ezt hallgatni, de tudtam neki őszintén sok szerencsét kívánni. És amúgy tényleg máshogy csinálta, és tényleg bejött neki! Legalábbis az a rész.) nade vissza... Az ember gyakran nem magát fejleszti, hogy meg tudjon oldani dolgokat, hanem elutasítja azokat a helyzeteket amiben kényelmetlenség vagy fájdalom érheti. És nem azt a pici romlott részt vágja ki az almából, hanem ha van rajta egy kis folt, kidobja a picsába az egészet, sőt, hamarosan kijelenti, hogy nem is szereti az almát, savat csinál, és tulajdonképpen semmilyen gyümölcsöt nem ehet (nehogy véletlenül alma kerüljön bele). Az én mumusom a becsaphatnak. A bizalmatlanság olyan mint a purhab, minden rést kitölt, és ki onnan már nem szeded többet. :( :( Ne is menjünk bele, akkora démonok lapulnak a sötétben, hogy jobb most nem piszkálni.

Szóval az elkerülés mindannak az elkerülése ami bármilyen módon emlékeztet valamire, ami korábban fájdalmat (vagy bizonytalanságot, félelmet, veszteséget) okozott. Kötődés, szerelem, kapcsolat, barátság, kitárulkozás, intimitás, de lehet siker, szeretet, pozitív dolog is, aminek az elvesztése sebet ütött és onnantól az ember szabotálja az adott dolog minden tényezőjét.

És akkor eljutunk oda, hogy nem kell nekünk ellenség, elegek vagyunk mi magunknak.

Hogy van-e gyógyulás ebből? Azt mondja a pszichológia, hogy a gyógyulás útja az, hogy bármennyire is vagyunk sérültek, egy rész belőlünk egészséges. Hogy mindig van egy rész, ami egészséges és amit el is tudunk érni. Nem teljesen vagyunk tönkremenve, akkor sem ha úgy érezzük (kivetítve valami rossz érzést az egész életünkre), és ha megismerjük és megértjük a hibásan működő részünket, akkor kezelni tudjuk, és egyre jobb lesz, és egyre kevésbé fogja uralni az életünket.

Tegnap pókhálóztam és kézzel fogtam meg pókokat, és kedvesen beszéltem velük, hülye vagy kishaver, hát láthatnád, hogy jövök a cuccal, miért nem szaladtál el időben most kilakoltatlak, és volt amelyiket hagytam elszaladni. Nekem akkora pókfóbiám volt, de akkora, hogy ha megláttam egy pókot, pánikba estem, az öklendezésig undorodtam, ébren és rettegésben töltöttem az egész éjszakát, hogy hol lehet az a dög. Nem tudom mi történt. Nem tudom minek a „megtestesülése” volt a pókfóbia. De hogy van változás, azt jól mutatja.

Talán egy nap a bizalom is így fog megváltozni bennem. Mert tudni még nem tudom, hogy mit kellene tennem.

Szombaton előadást kell tartanom a traumákról nagyon hosszú lesz …

Legkorábbi azt hiszem csecsemőként történt , a bántalmazó család tehát terhesség alatt is értek traumák . Családomat ahogy kérdeztem nagyon sokat voltam a kiságyban nem tudtam kötődni nem vettek ki , azt mondták sokat aludtam .

A trauma tehát nem velem történt rossz dolgok , ha nem amik bennem zajlott rossz dolgok .

Próbálom pontokba szedni de hosszú lenne .

1. Nagyon sokszor láttam hogy apám bántja anyámat , minket is sokszor bántott de anyám sose lépet közben nem védett meg engem , minden karácsony szenteste féltem hogy apám haza jön részegen és bántani fog minket . Ez rendszeres volt . Nagyon sokszor elvert nadrágszíjjal egyedül voltam a fájdalmammal nem tudtam meg osztani és el szakadtam önmagamtól.Mindig kérdezem hogyan tehette ezt velem ?

2. 3 osztályos voltam mikor meg tudtam hogy az egyik osztálytársam a féltestvérem ami nagyon szíven vert hogy ennyire nem tudom milyen családban élek , ezt nem tudtam meg érteni nem tudtam el mondani ezzel kapcsolatban a fájdalmaim senkinek magamra maradtam 10-11 évesen szerintem ez trauma.

3. Apámat sokszor láttam hogy verekedett testvérével az apjával ordítottak egymással , gyerekként nagy szülőknél laktunk ahol nagyapám is ivott és bántotta nagymamám 2-3 évesen ezeket végig nézni.

4. Szüleim mikor elváltak ott nagyon eltört bennem valami, nem értettem mi történik velem mert anyám nem mondott semmit , érzésekről nem beszélt soha és nem is kérdezte soha hogy mit érzek .

5. Iskolában sokat bántottak mert szüleim nem törődtek azzal hogy milyen ruhában járok … Nagyon rossz és eleven voltam azért hogy figyeljenek rám otthon nem kaptam figyelmet . Rossz tanuló voltam mindenki szeretni akart az osztályból de valamiért nem engedtem mindenkivel szemét voltam sok embert bántottam.

6. 8 osztályban elkezdtem inni , apámnak új párja lett nagyon sokszor halottam hogy megveri és bántja őt is, akkor már találkoztam pár gyógyszerrel , az alkohol segített hogy ne szorongjak otthon mondjuk. Kétségbe esetten vágytam a figyelemre a kapcsolatra , de nem kaptam meg , nem emlékszem arra vagy azokra a pillanatokra amikor szeretem a gyerekkorom vagy az életem .

7. 16 évesen el kezdtem drogozni ami akkora szabadságot adott mint addig soha semmi elvette a fájdalmaim, úgy éreztem nem vagyok magányos körbe vettek emberek ebből a közegből azt hittem barátok és nem leszek többé egyedül . De így vissza gondolva mindent elveszítettem amire vágytam valaha az életben. Közép iskolában megismertem egy lányt akinek a szellemi szolgája voltam nagyon hosszú évekig , azok az esemény sorozatok amik vele és abban az életben történt mind nyomot hagyott bennem. 17-20 évesen annyit szívtam amennyit csak tudtam és ittam amennyit tudtam, loptam, csaltam , manipuláltam az embereket, hazudtam magamnak és mindenkinek aki körül vett , annyira bezárkóztam mindenkitől hogy ne éljek át újra fájdalmakat.

8. Mikor terhes lehet a lány akit szerettem de nem tudtam én vagyok e az apa nagyon sok ember bántott ezzel , szinte megőrültem a tengernyi sírás ami akkor ki jött , túl szívtam magam egyszer ez miatt szinte majd nem meghaltam, iszonyú zavartság volt bennem egyedül voltam a fájdalommal borzalom szenvedés volt , próbáltam minél többet inni szívni hogy elmeneküljek és ne keljen szembe nézni semmivel hogy ne érezek semmit! Mikor kiderült hogy a gyermek tényleg az enyém azért meg nyugodtam de akkor már annyira rajta voltam a cuccon hogy nem tudtam abba hagyni nagyon sok fontos pillanatnál nem voltam ott amikor egy apa ott van ! Ez nem feltétlen trauma de viszont fájdalom … Mindent feláldoztam a fogyasztásért , család,szerelem,egészség,munka,pénz,becsület , és amit soha nem tudok vissza szerezni és kapni az idő amiből nagyon kevés van

2017. március 17.

amit az emberek végsőpontnak hívnak:

- egy ideig azt hittem, hogy a lelki és a fizikai fájdalmak összemérhetőek, de most már napok óta minden éjszaka hányok, nem eszek és irdatlan hasfájásom van; ez egyértelműen rosszabb, mint amikor annyira egyedül voltam, hogy föl akartam akasztani magam, nem is tudtam, milyen hálás dolog egészségnek lenni, nem is sejtettem, mennyi minden más fájdalom van még

- de rendben van, beteg vagyok, beteg vagyok egy kis ideje,

( egy jó ideje, )

de akkor otthon kell lennem, az meg azért rossz, mert van végre egy fiú; az elején nekem is bejött, de aztán mégse, aztán viszont én ő neki, és akkor ezek után sokszor sok helyen együtt. És most állandóan ír, hogy mikor hol és együtt, és én már írtam neki, hogy

1. Nem engednek

2. Nincs kedvem

3. Beteg vagyok

4. Nem tudok

De most kezdett rohadt kínossá válni, de nem baj, mert végre megjött a kedvem hozzá, és akkor írtam, hogy holnap! csak hogy lassan 4 órája a WCn ücsörgök, és nem akarom megírni neki, hogy újból le kell mondanom, mert szétfostam magam, és ezek után bedurcizna, ami nem gáz, nekem nem lenne, de lelkiismeret meg minden, szóval egy idő után, már engem is szar érzéssel töltene el.

- mindezek mellet szeretem az iskolát, de nincs az rendben, hogy amikor nem hiányzom, nem depresszív hangulatú és nem családi okok miatt vagyok hisztis, akkor kurvára sokat dolgozom, mert végülis tehetség vagyok, jó instuktor, akkor minden feladatot nekem kell csinálni, hogy lássak az emberek, nem csak depresszív, beteg és sérült vagyok. Szóval így, hogy mindent rám bíznak, tényleg mindenki látja valójában milyen tehetség vagyok és jó kiállásom van, és semmi gond, csak épp arról feledkeztek meg, hogy a sok iskolai ügy mellett nekem tanulni kéne, mert félévkor is buktam és azóta csak annyi változott, hogy semmi.

Szóval mindezek mellett szeretem az iskolát, de semmi értelme nincsen, hogy azt higyjék jó tanuló vagyok, ha közbe a tanárok megbuktatnak, mert végülis nem vagyok mostanában túl jó tanuló a jegyeim szerint.

- ez így már egész gázos, de van ilyen, majd lesz valami... hát oké, de szerintem megbukok, és akkor egész nyaramat otthon fogom tölteni, pedig most végre lehetett volna programom, mert egész évben ezeket terveztük a barátokkal. És akkor én otthon, tanulok és napi 24be hallgathatom, hogy te szégyen, te szánalom, te megmondtuk, te csináljad, te álmodozó, te mindenért nagyon hibás vagy, te vagy a hibás mindenért.

És én ezt utálom, szépen balhézom, elszökök, ettől még jobban utálnak, szóval amikor elkezdődik az új év egyszerűen annyira kicsesznek velem, hogy nem hogy barátokkal nem találkozhatok, csak álmodhatok minimális zsebpénzről, ruhákról, cigiről, meg mindenről ami fontos nekem. És ha ezeket a dolgokat elveszik tőlem, lényegében lassan minden elvesznek tőlem, olyan egyszerű egy embert megtörni. Vegyél el minden tőle ami a fontos, tépd le a bőrét, húsát dobd a kutyáknak, ott marad a csont, a csont a gyurma amit te úgy hajlítasz, ahogy akarsz.

- miután a depresszió miatt elvesztem a barátaim, nem lesz zsebpénzem, cigim, és boldog pillanataim, elvesztem önmagam, egy árnyéka vagy szelleme leszek magamnak, és ami meg rosszabb, olyan leszek amik mások alakítanak, olyan leszek ami sosem akartam lenni, olyan leszek amilyennek a szüleim akarnak, olyan leszek mint a nővérem. És akkor a legnagyobb félelem beteljesült.

Szóval kérdezem én, mégis miért ne öljem meg magam itt és most? Miért menjek ezeken keresztül?

Képzeljétek, most amúgy a fürdőkádban ülök, mert ez nem csak hogy kényelmes, de a hányásomat rögtön ki lehet mosni. És írom ezt a panaszáradatot, közbe pedig Ania Dabrowska-tól a Porady Na Zdrady- hallgatom, ami azért vicces, mert egyesek szerint a lengyel csúnya nyelv és az emberek sosem hallgatnának olyan zenét ami csúnya nyelven íródik. Én viszont nem egyszerűen szépnek tartom a lengyel nyelvet, hanem odavagyok értük meg a zenéjükért, mert miközben hallgatom, arra gondolok, egyszer ezen ha túl leszek, és minden a lehető legjobban végződik, lesz benne buli, zsebpénz meg cigi is, ráadásul nem bukok semmiből; na akkor olyan 30 éves szép nő leszek, ott fogok élni a hegyekbe a gyönyörű polski gyerekeimmel, és a sajtkészítő-borász férjemmel (amiről kiskoromban álmodoztam) és fabútorok között lengyelül énekelek a gyerekeimmel, és kint esik a hó, a panoráma a kályhánk mellől lesz a legszebb, mi pedig boldogan nevetgélve táncolunk az akkor már nem hülyén hangzó lengyel zenékre. Aztán belép a férjem, fejszéjét a fogasra akasztja, majd meglát engem és a gyönyörű gyerekeinket, mosolyogva áll és engem néz, ahogy a termékenységi táncot tanítom a kicsiknek. Akkor pedig rápislogomnem érdekel az őszülő borotválatlan szakálla, mert

/ és ezt a panaszáradatatot nagyon komolyan gondoltam 16 évesen a fürdőkádban még jó hogy így a végére bele is untam /

Mindig azt mondják nekem, hogy túl nagyok az elvarasaim a jövőmmel kapcsolatban. Tudjátok a szokásos dolgok sok pénz, szép ház, szép kocsi és nagy esküvő és mikor megkérdezik, hogy ezt miből fogom finanszírozni csak annyit mondok, hogy addigra rengeteg pénzt fogok keresni a szakmammal

És hogy miért gondolom ezt így? Mert amióta élek többször többet kell küzdenem mint a körülöttem levoknek

Például általános suli meg közép amíg a többieknek 10perc tanulás 5ös volt nekem 3óra tanulás talán kettes.

Tanultam 10 újjas gép írást út közben eltörtem az ujjam és amíg a többiek élvezték, hogy szünet van én több 10oldalt írtam, mert le vették a gipszet.

Baratkozas téren is ki fogtam mindig azokat az embereket akik csak le építeni tudtak (egy két kivétel)

Most egyetemen, meg az anyagiak miatt szívok, mert hát ez egy olyan szakma amihez ha nincs jó eszkozod egy jegy minusz

De örültem, mert kaptam benne ideiglenes állás ajánlatot, hát persze hogy itt is megszivom mert a felettesem ki élheti magát rajtam, mert neki nem sikerült ugyanaz az egyetem amiből már kevesebb mint egy év van nekem hátra

Persze nem azt mondom vannak jó dolgok is, de a nagy százaléka vagy erős lelki vagy fizikai fájdalom (alvás hiány) kíséretében jött

Tudom hogy nem csak nekem nehéz a világon és én csak annyit szeretnék hogy a szakmamban dolgozhassak

Tudom hosszú lett és osszeszedetlen csak ki kellett írnom magamból