Szembesülni azzal hogy milyen társadalomban élünk, elég kiábrándító, elszomorító.

Energiavámpírok

Én egy elég erőteljesen optimista és pozitív embernek tartom magam. És vannak gyenge pillanataim amikor energiavámpírokat engedek az életembe. Na ezt NEM szabad soha senkinek. Ne legyetek soha annyira megtörve, legyengülve, hogy egy igazi vérszívó energiavámpírt az életetekbe engedjetek. Őszintén leszarom mennyire kedves az adott illető, ha egy idő után csak a negativitást a passzivitást tudja nyomni. Nekem ez nem kell.

Ki kell pucolni az életetekből az ilyen embereket. Meg tudnak betegíteni titeket is. Én éreztem a hatását, hogy majdnem olyan lettem mint ő.

Légy mindig önmagad és ne engedj be az így is kesze-kusza életedbe egy ilyen negatív személyt. Tapasztalatból beszélek csak és kizárólag rosszabb lehet.

Vigyázzatok magatokra. Sok-sok puszi! ♡♡

Idővel észrefogod venni, mennyi mindenért lehetsz hálás, ha nem a negatív dolgokra koncentrálsz

változás

Ne beszélj negatívan magadról, meg viccből sem.Az elméd nem ismeri a különbséget.A szavak energiát közvetítenek és definiálnak, így magunkat is értelmezzük átaluk.Változtass azon, ahogyan beszélsz magadról, és megváltozik az életed.Amin nem változtatsz, azt is választod. Don’t speak negatively about yourself, even as a joke.Your body doesn’t know the difference.Words are energy and they cast…

View On WordPress

Vak tükrök

Napok óta ez jár az eszemben, hogy ha az emberekben két tükör van/lenne... Mintha lennének emberek, akik nem tudják a jó dolgokat visszatükrözni. Csak a rosszat. Csak a hibákat, a negatívumokat. Sosem váltanak át a pozitív dolgok tükrözésére. Ha jót tesznek, abban is a nehézséget veszik észre, a nehézséget kommunikálják róla. Milyen lenne egy ilyen szuperhős? Megmenti a világot és ott panaszkodik, rémes volt, büdösek voltak az emberek... bevágott a feszülős naci... azért a kurva anyját annak, aki kitalálta a vilégvégét reggel hat előtt! Nem az az érdekes igazán, hogy vannak kritikusabb meg optimistább emberek, hanem amikor rájössz, hogy a kritika kinyilvánítása nem építő és nem is levezetése valaminek, nem stresszoldás a panaszkodás meg kritizálás, hanem nem képes másra. Ennyit tud, ez ő. Ez a lételeme, ez folyik az ereiben. Az ő másik tükre törött, megvakult, nincs. Nos, valójában ezen az öröm visszatükrözésének képtelenségén gondolkodtam. Hogy bármi történik az ő életükben, bármi nagyszerű, csodás, örömteli, az a tükör, az öröm tükre, akkor sem mutat majd semmit. Elmennek egy étterembe, kiposztolják, megvan a dolog pozicionálás része, de az már nincs, hogy pfű, kibaszott jót ettünk, ez a rák/pocok/cipőtalp ez valami fenséges volt. Amúgy, önmagunk pozicionálása a posztjaink által, az is egy nagyon érdekes kérdéskör. Bármilyen meglepő, erős szerepe van, kapcsolatban áll a párválasztással. Azt nem tudom, hogy a vaktükrű emberek egymásra találnak-e és küldözgetik-e egymásnak a negatívumokat, mintha pingpongoznának, aztán potty, leesik és a másik kezdi az ütögetést... simán lehet. Persze, nem mondom, hogy a hurráoptimisták nem fárasztóak, akik szándékosan letakarják a fél tükröt, nem akarják látni a rosszat. De nekik a másik tükrük is jó, csak nem akarják használni. Félnek tőle. Az optimizmusban fürdőzés hasonlóan kellemes, mint a negatívumokban tapicskolás. Az előbbi nem szeretne csalódni, utóbbinak rosszabb már nem lehet, csalódás már nem érheti. Vagy ki tudja. Logan egyszer azt mondta nekem, hogy már többször nem úgy történtek a dolgok velem kapcsolatban, mint amire számított. Nyilván rosszra. Hát igen. Velem nehéz. :D Nade mégis az érdekel, hogy vajon ez a hiányosság a pozitív dolgok átélésére, visszatükrözésére, ez vajon hogyan lesz? Genetika? Neveltetés? Nem tudják, talán nem is kapizsgálják, hogy mit veszítenek. Gondolom ők szexelni is úgy szexelnek, hogy hát ez egész jó volt, de majd megunom úgy is. Ha beszélnek róla, kell lennie benne valami lefitymálónak. Vagy a kapcsolatból, a másik emberből képtelenek egy valamirevaló nem közhelyes jótulajdonságot mondani. Amiért megéri. De nekik, az ilyen embereknek is van párjuk/szeretőjük, szóval van valaki, akinek vagy mindegy vagy megszállott vagy beteg vagy jó üzletnek látja. Mert amúgy, más/sok tekintetben ők kiváló emberek. Lehetnek megbízhatóak, okosak, kötelességtudóak, de még szórakoztató is lehet a szarkazmusuk. Mondjuk, egyszer rájössz, hogy az nem szarkazmus... Sejted, hogy mindent megtesz és nem látod, nem érzed, hogy szeret. Mert olyan, mint bármikor, mint bárkivel. Sosem ragyog. Akármi történik, sosem boldog.

i did nothinf all summer <3

Ha annyira egyszerű lett volna már mindenki véghez vitte volna, de nem az.

Ilyenek az emberek: tönkre teszik az álmaidat mert nekik nincs sajátjuk

Művészet?

Le akartam írni néhány gondolatot a művészettel kapcsolatban, de hirtelen húsvét lett és még bolondok napja is, ezért inkább játszottam a cicatappancsos jelvényekért.

Most bepótolom, remélem, nem, felejtettem el a felét annak, amit akkor kigondoltam. :)

Mindig egy kicsit vegyesek voltak az érzéseim a művészettel kapcsolatban. Ennek elég hosszas története van, nem fogok minden részletbe belemenni, értek jó és rossz élmények is.

A lényeg - az én személyes szemszögemből - hogy egész kicsi korom óta rajzolok, és még akkor is, ha nem mindig tudom megindokolni, valami tudatalatti dolog miatt késztetést érzek arra, hogy megtartsam ezt a szokást.

Ezt a hobbit néha tudják rólam, néha nem. Kifejezetten nem reklámozom a környezetemben, jobb a békesség. Néhányan művészetnek hívják a képeimet, amitől zavarban vagyok, de értékelem a kedveségüket. Viszont olyan is volt már, hogy kinevettek, akik rajzolni láttak. Olyan is volt, hogy valaki nem értette a viselkedésemet, és ezt hozta fel, ki tudja, milyen megfontolásból: "...tudom, hogy művészlélek vagy, de..." Mintha ez indokolna valami rossz dolgot a személyiségemmel kapcsolatban. Ezek a kellemetlen helyzetek felnőttként értek, talán jobban el tudtam helyezni valahová, de óvatossá tettek.

Diákként olyasmi is történt, amikor inkább csak éreztem, hogy helytelen, és zavar, ami történt, de akkor fogalmam sem volt, hogy mit tehettem volna. Ilyen volt, amikor a gimnázium irodalom szakkörének kiadták a válogatott verseit, és a megkérdezésem nélkül illusztrációnak beletették egy rajzomat, amit csak úgy kivettek a rajz szertári mappámból. Az osztályfőnököm keze volt a dologban, és be merte hozni a füzetet büszkén mutogatva, hogy benne van a rajzom. Nekem egy példányt sem adtak, és soha senki nem kért bocsánatot, amiért loptak tőlem. Egyébként a magyartanárom tudta, hogy verseket is írtam, mégsem szólt, hogy egyáltalán létezik ilyen szakkör, akkor tudtam meg, mikor ellopták a számukra a képem. Ez még ennyi év távlatából leírva is elég gáz rájuk nézve. Inkább nem mondom meg, melyik iskolában tanultam. XD

Az is jó kis élmény volt, amikor rajz szakkörön azt mondta a tanárnő, hogy ismer valakit, akinek valami írásaihoz kutya illusztrációk kellenének. Na most azért leszögezném, hogy én nem művészeti iskolába jártam, ez egy sima gimnázium volt. Mit tudtam én arról, hogy működik ez? Adott egy darab akvarell papírt, azt mondta fessek rá kutyákat, megmutatja ennek a valakinek és majd eldönti. Nem voltam ellene a jó kihívásnak, szereztem pár kutyás magazint, különféle tetszetős fajtákat rajzoltam, kifestettem. Elvitte, visszahozta, hogy nem ilyenre gondolt az illető.

Na most felnőtt fejjel azért másként állnék neki. Diákként meg akartam mutatni, hogy a kutyáim szépek, gondoltam, utána hozzá lehet igazítani a szöveghez. Ma arról kérdezném a tanáromat, hogy nagyjából mi is lesz a szöveg? Humoros? Mese? Komoly történet? Megpróbálnám kitalálni, hogy mit csináljon a kutya, jobban figyelnék a cselekvésre. Felnőtt fejjel már úgy gondolom, hogy pont azért jártam szakkörre, hogy ott ilyesmikről beszélgetni kellett volna, adhatott volna egy-két támpontot, tanácsot, és akkor talán nem bukok el egy jó lehetőséget. :( A képlopás dühítő, de ez meg inkább szomorú, mert gimnázium után tartottam a kapcsolatot a szakkörös tanárommal, de ahogy érett a felnőtt személyiségem, egyre több dologban kezdtem másképp gondolkodni, mint ő.

Szerintem alapvetően nem szereti a képeimet, régen giccsesnek tartotta, aztán amikor számítógépet is használtam, akkor szerinte a gép rajzolta, de szerinte a ceruzát sem úgy kell használni, ahogy én szoktam, és egyébként is mi az ott a háttérben, és ez a macska hatásvadász...

Jó. Elfogadom, hogy nem értek hozzá, hogy jó képeket csináljak, de akkor miért mondja mindig, hogy "tudod te, mitől jó egy kép". Dehogy tudom! Honnan tudnám? Ilyesmikre nem tanítottak. Sem a rendes órán, sem a szakkörön.

Van egy elképzelésem arról, hogy a művészetnek minek kellene lennie, de ez az én értelmezésem.

Szerintem a művészet elsősorban egy kommunikációs forma. A kép elmond valamit - pontosabban akkor jó, ha elmond valamit. Ezt nem úgy értem, hogy feltétlenül figuráknak kell lennie a képen. A nagyon absztrakt is elmond valamit a színeivel, formáival, csak az nem olyan kézzel fogható lesz, hanem egy hangulat vagy érzés. Mint ez a kusza vonalam fentebb, ami befejezte a mondatom. :)

1.) Kell valami mondani való.

1/2.) Ha nincs is kifejezett mondani való, legalább legyen esztétikus, hogy dekoratív értéke legyen.

3.) Szerintem nincs értelme kizárni technikákat, és csak a tankönyv szerinti módszerekkel dolgozni.

Nem sikerült megértenem, hogy mi a baj azzal, ahogy a ceruzával bánok. Nem ártottam senkinek azzal a kis satírozással. :) Egyébként ez is egy olyan dolog, amit nem tanítottak meg, de számon kérik rajtam, szóval nehezemre esik komolyan venni. Szerintem egy kép attól még lehet jó, hogy nem évszázados módszereket használ, hanem akár szokatlan anyagokkal is kísérletezik. Ha a végeredmény nem lesz tetszetős, úgysem fogom úgy folytatni, de ha nincs gond vele, akkor - mivel nem fizetnek érte - dönthetek úgy, hogy használom tovább a technikát.

4.) Szerintem a művészethez kell még némi befektetett energia. Idő, odafigyelés, kidolgozottság.

Úgy gondolom, ezt értékelni kellene, amikor ránézünk egy képre. Elhiszem, hogy nagy poén lehet egy ötperces firka is, de egy részem nem fogadja be, amikor a közízlés, a nép felkap egy igénytelen kis valamit, mert mondjuk fanart, és süllyesztőbe küld olyan festményeket, amiken az alkotóik napokat, heteket dolgoztak, és látszik, hogy értik a dolgukat, szép a munkájuk. Egy rózsaszín birka skiccet F*** Y*** felírattal nem akasztasz a nappalid falára (jó esetben). A süllyesztőben eltűnt igényes képek közt viszont akad bőven, amit igen.

Itt érkeztem el a saját képeimhez. Én is úgy gondolom, hogy a képeim nem ütik meg azt a szintet, hogy művészetnek lehessen nevezni. Egy felől a technika, kidolgozottság nincs azon a szinten, másfelől gondjaim vannak a mondanivalóval. Ez utóbbi a nagyobbik hiányosság. Mostanában elgondolkodtam azon, hogy ha létrehozok egy képet, akkor mit akarnék mondani és kinek szólna?

Az a képem, amit hatásvadásznak nevezett a régi tanárnőm, egy bizonyos életkorú, bizonyos ízlésű csoportnak szólt. Az régen volt. Én is másmilyen voltam. Azóta öregebb lettem, és most az a helyzet áll fenn, hogy ahol be tudnám mutatni a képeimet, ott a többség elég fiatal, és én pedig már nem akarok olyasmiket rajzolni, amivel megütöm az ingerküszöbüket. Máshová, komolyabb helyre, mint egy kiállítás, pedig nem vagyok elég jó.

Fogalmam sincs, hol találnám azokat az embereket, akiket érdekelhet, amit most mutatnék, kifejeznék.

A gondolataim, témáim egy része általános, csak midnennapi szépségek, dekoratív dolgok, mint a virágok, természet, cicák, de egy része lehetne komolyabb, akár komorabb. Bizony megfordul a fejemben, hogyha megmutatnám ezeket a negatív dolgokat is, akkor nem szednének-e darabokra?

Ez a reckír benne van ebben a blogban is, természetesen. Számomra van különbség, hogy mit tennének tönkre. A blogírás más, ezt nem félek elveszíteni, de a rajzolást nem akarom abbahagyni. Egyszer majdnem eljutattak idáig a barátaim a reakcióikkal. Nem akarom a rajzolást társítani az állandó feszültséggel, támadásokkal. Nem akarok védekezni az érzéseim, gondolataim miatt, különösen, ha egyébként nem ártok vele senkinek.

Persze megtarthatnám magamnak a képeket. :) Aminek egy egész bejegyzést szenteltem nem rég, hogy az nem én vagyok.

Nem szeretem, hogy csak úgy rajzoljak, hogy már eleve tudom, hogy nem fogja látni senki, meg fogom tartani meg magamnak, mert az félbe töri az alkotókedvemet. Van, akinek működik, nálam nem, mivel én kommunikációnak tekintem az alkotást, és nem akarok "magamban beszélni". Szeretem megmutatni a képeimet, akkor is, ha nem művészet. :P

Úgy vagyok vele, hogy akinek nem tetszik, ne nézze! Legyen szíves, menjen tovább! Ezt nem olyan nehéz megtenni.

Mert, ha kifejezetten provokálnék bárkit egy alkotással, akkor rendben, szóljon bele! De ha nem, akkor csak a kötekedés kedvéért nem érdemes rám vesztegetnie az időt, vagy kioktatnia, hogy szerinte hogyan kellene húzigálnom a vonalakat. Rajzoljon magának olyat, amilyen neki tetszik! Nem igaz? :)

Úgyhogy gyűjtöm a bátorságom, de nincs kinek megkérdeznem a véleményét erről, hogy buta ötlet-e vagy sem?

5 évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy lesz nyelvvizsgám vagy hogy felvesznek egyetemre. Midőn meglepő, semmi sem úgy alakult ahogy azt elképzeltem.

Szóval 5 év múlva, már nem itt fogok lakni ebben a házban, végre kitaláltam, hogy mit kezdjek az életemmel és mit dolgozzak. 5 év múlva már nem lesz annyi problémám a szorongással és depresszióval. Sokkal magabiztosabb leszek és megbékélek magammal. Talán még a szerelemnek is utat engedek. 5 év múlva büszke leszek magamra, hogy nem adtam fel.

✨️Ez ilyen manifesztációs poszt✨️

Sokat gondolkoztam azon, hogy mi lesz, ha valaki beleáll, vagy megbántja...

Tegnap ez megtörtént, én meg minden létező embert a jó büdös kurva anyjába küldtem, aki őt bántani merte. Csodálkozom, mert nem basztak ki semelyik csoportból. Néhol a hangnem nem volt odavaló, de leszarom igazából. Nem érint meg a kis gyáva kukacok nyomisága. Nem fogom kussban tűrni, hogy egy olyan embert bántanak, aki a szívét lelkét kiteszi, és mégis ő kapja a sok szart a nyakába.

A negatív hírek ártalmasak az egészségre 

Paralaxis blog >A negatív hírek folyamatos olvasása komoly testi és lelki problémákhoz vezethet egy új tanulmány szerint. A megkérdezett mintegy 1100 ember 16,5 százaléka mutatta a “súlyosan problémás” hírfogyasztás jeleit, ami nagyobb stresszhez, szorongáshoz és az egészségi állapot romlásához vezet. A súlyosan problematikus hírfogyasztás jeleit mutatók 74 százaléka számolt be mentális és 61…

View On WordPress

Az egész életemben mindig csak a negatívat kaptam. Minden apró forrásból áramlottak felém a negatív energiák. A létbizonytalanság. Mindegy milyen maszkot húztam fel önmagamra, engem senki sem szeretett. Ahogyan kamaszodtam, folyamatosan igyekeztem tudatosan egyre jobban megnyílni a barátaimnak. De kiderült, hogy semmelyik sem volt az igazából. Elhagytak, mert mássá váltam. Szereztem új barátokat... hogy aztán azok is elhagyjanak.

Aztán rádtaláltam. Soha ezelőtt, és azóta sem találtam hozzád foghatót. Lehet pont olyan vakon nézek rád, mint te azon a Decemberen. Mégis, belőled árad valami energia, ami megnyugtatja a lelkem. Melletted végre egyszer úgy éreztem; lehetek önmagam.

Több mint 20 évbe telt hogy végre teljesen magamat adjam valaki előtt. Hogy úgy érezzem, van nekem helyem a világban, hogy én is érek valamit, és nem kell lemondanom arról, hogy lesznek ember akik tisztelnek és szeretnek úgy, ahogy vagyok. Nem csak elhitetik azt hogy a barátaim, és közben szarnak rám. Akik ténylegesen őszinték, és fontosnak tartanak.

Elhittem hogy végre érek valamit ebben a kegyetlen világban valakinek. Hogy találtam egy embert, aki nem csak azt látja amit látni akar, hanem többet. Engem. Minden rossz ellenére ami a létemhez tartozik, látja azt a gyámoltalan, igazi szerető fiút bennem, aki igazán vagyok.

És mégis mire volt jó, hogy hittem ebben?!

Hogy bántsanak.

Megint.

De ezúttal összetörtem.

Darabokra.

Elkezdtem fogyózni a yazio- val. Ma kezdtem, uh még csak 2 negatív tapasztalatom van vele. Mikor felmentem, h jelőljem a vízfogyasztásomat, a testsúlyomat felvitte 500kg felé. Ez a " Mi vaaan?" érzés, és nem tartottam viccesnek. Gondoltam véletlenül hozzáértem valamihez, ezért elkezdtem a minuszolasokkal vissza állítani, erre minden egyes - kg- nál örült, és megdicsért, hogy leadtam a súlyomból. Ott hagytam. Bejelőltem a vízfogyasztásomat. Csá. Erre kb 2 óránként kijelez, rámszól,h igyak vizet. Basszus! Értem én, de ez eléggé idegesítő lessz így. Tudoooom. Állítsam le az értesítéseket, de ez pl direkt van beállítva h szóljon, mert kevés vizet iszok, van h napi 1 pohárnyi az adagom, és 2litert kéne magamba önteni. Szóval basszogasson csak, max eléri hogy idegből is fogyjak......