Művészet?

Le akartam írni néhány gondolatot a művészettel kapcsolatban, de hirtelen húsvét lett és még bolondok napja is, ezért inkább játszottam a cicatappancsos jelvényekért.

Most bepótolom, remélem, nem, felejtettem el a felét annak, amit akkor kigondoltam. :)

Mindig egy kicsit vegyesek voltak az érzéseim a művészettel kapcsolatban. Ennek elég hosszas története van, nem fogok minden részletbe belemenni, értek jó és rossz élmények is.

A lényeg - az én személyes szemszögemből - hogy egész kicsi korom óta rajzolok, és még akkor is, ha nem mindig tudom megindokolni, valami tudatalatti dolog miatt késztetést érzek arra, hogy megtartsam ezt a szokást.

Ezt a hobbit néha tudják rólam, néha nem. Kifejezetten nem reklámozom a környezetemben, jobb a békesség. Néhányan művészetnek hívják a képeimet, amitől zavarban vagyok, de értékelem a kedveségüket. Viszont olyan is volt már, hogy kinevettek, akik rajzolni láttak. Olyan is volt, hogy valaki nem értette a viselkedésemet, és ezt hozta fel, ki tudja, milyen megfontolásból: "...tudom, hogy művészlélek vagy, de..." Mintha ez indokolna valami rossz dolgot a személyiségemmel kapcsolatban. Ezek a kellemetlen helyzetek felnőttként értek, talán jobban el tudtam helyezni valahová, de óvatossá tettek.

Diákként olyasmi is történt, amikor inkább csak éreztem, hogy helytelen, és zavar, ami történt, de akkor fogalmam sem volt, hogy mit tehettem volna. Ilyen volt, amikor a gimnázium irodalom szakkörének kiadták a válogatott verseit, és a megkérdezésem nélkül illusztrációnak beletették egy rajzomat, amit csak úgy kivettek a rajz szertári mappámból. Az osztályfőnököm keze volt a dologban, és be merte hozni a füzetet büszkén mutogatva, hogy benne van a rajzom. Nekem egy példányt sem adtak, és soha senki nem kért bocsánatot, amiért loptak tőlem. Egyébként a magyartanárom tudta, hogy verseket is írtam, mégsem szólt, hogy egyáltalán létezik ilyen szakkör, akkor tudtam meg, mikor ellopták a számukra a képem. Ez még ennyi év távlatából leírva is elég gáz rájuk nézve. Inkább nem mondom meg, melyik iskolában tanultam. XD

Az is jó kis élmény volt, amikor rajz szakkörön azt mondta a tanárnő, hogy ismer valakit, akinek valami írásaihoz kutya illusztrációk kellenének. Na most azért leszögezném, hogy én nem művészeti iskolába jártam, ez egy sima gimnázium volt. Mit tudtam én arról, hogy működik ez? Adott egy darab akvarell papírt, azt mondta fessek rá kutyákat, megmutatja ennek a valakinek és majd eldönti. Nem voltam ellene a jó kihívásnak, szereztem pár kutyás magazint, különféle tetszetős fajtákat rajzoltam, kifestettem. Elvitte, visszahozta, hogy nem ilyenre gondolt az illető.

Na most felnőtt fejjel azért másként állnék neki. Diákként meg akartam mutatni, hogy a kutyáim szépek, gondoltam, utána hozzá lehet igazítani a szöveghez. Ma arról kérdezném a tanáromat, hogy nagyjából mi is lesz a szöveg? Humoros? Mese? Komoly történet? Megpróbálnám kitalálni, hogy mit csináljon a kutya, jobban figyelnék a cselekvésre. Felnőtt fejjel már úgy gondolom, hogy pont azért jártam szakkörre, hogy ott ilyesmikről beszélgetni kellett volna, adhatott volna egy-két támpontot, tanácsot, és akkor talán nem bukok el egy jó lehetőséget. :( A képlopás dühítő, de ez meg inkább szomorú, mert gimnázium után tartottam a kapcsolatot a szakkörös tanárommal, de ahogy érett a felnőtt személyiségem, egyre több dologban kezdtem másképp gondolkodni, mint ő.

Szerintem alapvetően nem szereti a képeimet, régen giccsesnek tartotta, aztán amikor számítógépet is használtam, akkor szerinte a gép rajzolta, de szerinte a ceruzát sem úgy kell használni, ahogy én szoktam, és egyébként is mi az ott a háttérben, és ez a macska hatásvadász...

Jó. Elfogadom, hogy nem értek hozzá, hogy jó képeket csináljak, de akkor miért mondja mindig, hogy "tudod te, mitől jó egy kép". Dehogy tudom! Honnan tudnám? Ilyesmikre nem tanítottak. Sem a rendes órán, sem a szakkörön.

Van egy elképzelésem arról, hogy a művészetnek minek kellene lennie, de ez az én értelmezésem.

Szerintem a művészet elsősorban egy kommunikációs forma. A kép elmond valamit - pontosabban akkor jó, ha elmond valamit. Ezt nem úgy értem, hogy feltétlenül figuráknak kell lennie a képen. A nagyon absztrakt is elmond valamit a színeivel, formáival, csak az nem olyan kézzel fogható lesz, hanem egy hangulat vagy érzés. Mint ez a kusza vonalam fentebb, ami befejezte a mondatom. :)

1.) Kell valami mondani való.

1/2.) Ha nincs is kifejezett mondani való, legalább legyen esztétikus, hogy dekoratív értéke legyen.

3.) Szerintem nincs értelme kizárni technikákat, és csak a tankönyv szerinti módszerekkel dolgozni.

Nem sikerült megértenem, hogy mi a baj azzal, ahogy a ceruzával bánok. Nem ártottam senkinek azzal a kis satírozással. :) Egyébként ez is egy olyan dolog, amit nem tanítottak meg, de számon kérik rajtam, szóval nehezemre esik komolyan venni. Szerintem egy kép attól még lehet jó, hogy nem évszázados módszereket használ, hanem akár szokatlan anyagokkal is kísérletezik. Ha a végeredmény nem lesz tetszetős, úgysem fogom úgy folytatni, de ha nincs gond vele, akkor - mivel nem fizetnek érte - dönthetek úgy, hogy használom tovább a technikát.

4.) Szerintem a művészethez kell még némi befektetett energia. Idő, odafigyelés, kidolgozottság.

Úgy gondolom, ezt értékelni kellene, amikor ránézünk egy képre. Elhiszem, hogy nagy poén lehet egy ötperces firka is, de egy részem nem fogadja be, amikor a közízlés, a nép felkap egy igénytelen kis valamit, mert mondjuk fanart, és süllyesztőbe küld olyan festményeket, amiken az alkotóik napokat, heteket dolgoztak, és látszik, hogy értik a dolgukat, szép a munkájuk. Egy rózsaszín birka skiccet F*** Y*** felírattal nem akasztasz a nappalid falára (jó esetben). A süllyesztőben eltűnt igényes képek közt viszont akad bőven, amit igen.

Itt érkeztem el a saját képeimhez. Én is úgy gondolom, hogy a képeim nem ütik meg azt a szintet, hogy művészetnek lehessen nevezni. Egy felől a technika, kidolgozottság nincs azon a szinten, másfelől gondjaim vannak a mondanivalóval. Ez utóbbi a nagyobbik hiányosság. Mostanában elgondolkodtam azon, hogy ha létrehozok egy képet, akkor mit akarnék mondani és kinek szólna?

Az a képem, amit hatásvadásznak nevezett a régi tanárnőm, egy bizonyos életkorú, bizonyos ízlésű csoportnak szólt. Az régen volt. Én is másmilyen voltam. Azóta öregebb lettem, és most az a helyzet áll fenn, hogy ahol be tudnám mutatni a képeimet, ott a többség elég fiatal, és én pedig már nem akarok olyasmiket rajzolni, amivel megütöm az ingerküszöbüket. Máshová, komolyabb helyre, mint egy kiállítás, pedig nem vagyok elég jó.

Fogalmam sincs, hol találnám azokat az embereket, akiket érdekelhet, amit most mutatnék, kifejeznék.

A gondolataim, témáim egy része általános, csak midnennapi szépségek, dekoratív dolgok, mint a virágok, természet, cicák, de egy része lehetne komolyabb, akár komorabb. Bizony megfordul a fejemben, hogyha megmutatnám ezeket a negatív dolgokat is, akkor nem szednének-e darabokra?

Ez a reckír benne van ebben a blogban is, természetesen. Számomra van különbség, hogy mit tennének tönkre. A blogírás más, ezt nem félek elveszíteni, de a rajzolást nem akarom abbahagyni. Egyszer majdnem eljutattak idáig a barátaim a reakcióikkal. Nem akarom a rajzolást társítani az állandó feszültséggel, támadásokkal. Nem akarok védekezni az érzéseim, gondolataim miatt, különösen, ha egyébként nem ártok vele senkinek.

Persze megtarthatnám magamnak a képeket. :) Aminek egy egész bejegyzést szenteltem nem rég, hogy az nem én vagyok.

Nem szeretem, hogy csak úgy rajzoljak, hogy már eleve tudom, hogy nem fogja látni senki, meg fogom tartani meg magamnak, mert az félbe töri az alkotókedvemet. Van, akinek működik, nálam nem, mivel én kommunikációnak tekintem az alkotást, és nem akarok "magamban beszélni". Szeretem megmutatni a képeimet, akkor is, ha nem művészet. :P

Úgy vagyok vele, hogy akinek nem tetszik, ne nézze! Legyen szíves, menjen tovább! Ezt nem olyan nehéz megtenni.

Mert, ha kifejezetten provokálnék bárkit egy alkotással, akkor rendben, szóljon bele! De ha nem, akkor csak a kötekedés kedvéért nem érdemes rám vesztegetnie az időt, vagy kioktatnia, hogy szerinte hogyan kellene húzigálnom a vonalakat. Rajzoljon magának olyat, amilyen neki tetszik! Nem igaz? :)

Úgyhogy gyűjtöm a bátorságom, de nincs kinek megkérdeznem a véleményét erről, hogy buta ötlet-e vagy sem?

Kalapács – Húsz év nagyon hosszú idő egy zenekar életében – átfogó interjú Weisz László gitárossal

Kalapács – Húsz év nagyon hosszú idő egy zenekar életében – átfogó interjú Weisz László gitárossal - https://metalindex.hu/2020/12/02/kalapacs-husz-ev-nagyon-hosszu-ido-egy-zenekar-eleteben-atfogo-interju-weisz-laszlo-gitarossal/ -

Hogyan ünnepelhet egy zenekar, ha éppen 2020-ban húsz éves?! Leginkább sehogy… Nos, az idén jubiláló Kalapács zenekar ebben az elátkozott évben az évfordulóból kihozta a maximumot, amit ki lehetett préselni belőle. Készült ugyanis egy új album, illetve egy olyan tiszteletadás is történt irányukba, amire itthon még nem volt példa. A Világvégre albumról, a jubileumról, a dupla lemezes tribute korongról és magáról 2020-ról beszélgettünk a csapat egyik hathúrosával és stúdió felelősével, Weisz Lászlóval!

Szia! Megtisztelő, hogy elfogadtad a megkeresést, üdvözöllek a Fémforgács felületén! Gratulációval kell kezdenem! A Világvégre album a Mahasz listájának élén szerepel, illetve több korongotok is ismét a top 40-be került. De a lényeg, hogy húsz éves a csapat és az Ösztön lemez óta minden fronton ugyanaz az öt ember alkotja a felállást. Annak idején milyen tervekkel állt össze ez az ötös? Milyen távra terveztetek akkoriban?

Józsinak akkoriban szüksége volt egy zenekarra, akik koncerten kísérik. Az Omen már nem volt mögötte, de akkoriban is fellépett itt-ott. Hol jó csapat volt körülötte, hol nem annyira, így szüksége volt egy stabil felállásra. Az évek alatt kiderült, hogy jól tudunk együtt dolgozni, el tudjuk viselni egymás hülyeségét. Állandó vesszőparipám, hogy a zenélés olyan, mint a házasság, csak még rosszabb, mert nem kettő, hanem akár négy-öt embert is össze kell tartani. Húsz év nagyon hosszú idő egy zenekar életében, de ebbe sosem gondoltam bele, így most sem agyalok ezen. Senki nem tudhatja, meddig tarthat a dolog, örülni kell ennek a húsz évnek! Egyébként én is úgy gondolom, hogy ebből az évből ennyit lehetett kihozni.

A ’80-as és a ’90-es években felbukkant magyar csapatoknak megvannak a közmegegyezéses klasszikus lemezeik. A Pokolgép kapcsán a többség az Éjszakai bevetést, az Omen esetében a Jeleket, a Moby Dick lemezei közül pedig a Kegyetlen éveket tartja a legjobbnak. A később feltűnt zenekaroknál, így nálatok sincs ilyen “objektív” alaplemez. Mi lehet ennek az oka, illetve Te melyik Kalapács lemezt tartod a legjobbnak? Az újat most nem ér mondani!

Szerintem az Ösztön volt a legjobb lemezünk, de persze ez csak az én véleményem. Ennek két oka is van, egyrészt nem a lemezen hallható szerzemények milyensége határozza meg egy dal klasszikusságát, hanem az akkoriban megélt élmények. Tehát lehet, hogy valakinek azért olyan klasszikus például a Judas Priest – British Steel lemeze, mert akkor b…ott be először vagy akkor ismerkedett meg a feleségével, stb. Így aztán emlékek kötődnek hozzá, amit a későbbi lemezek már nem tudnak visszaadni. A másik dolog pedig egy technikai különlegesség; az Ösztön lemez még szalagra lett rögzítve, így sokkal dinamikusabban szól. Szegény megboldogult Küronya Mikit soha többé nem tudtuk rávenni az ilyen jellegű munkára.

Rátérve a Világvégre albumra; az Enigmát kiemelkedőnek tartom, a legutóbbi Örökfekete azonban sajnos elment mellettem. A friss lemez viszont úgy érzem, hogy az egyik legerősebb albumotok! Mit gondolsz a három legutóbbi Kalapács anyagról? 

Nekem mindhárom a gyermekem, zeneileg mindegyiket erősnek érzem. Szövegben viszont nagyon mások. A Világvégre szövegileg kimondottan pozitív hangvételű lemez, az Örökfekete ennek a szöges ellentéte. Nyilván a legutolsó gyerek mindig egy kicsit a szíved csücske, de ezt az idő majd megoldja.

A friss lemez ismét az Ecseri Vasműben, azaz nálad készült. Mennyire nehéz külső füllel hallgatni magatokat? A vírushelyzetben hogyan zajlottak a felvételek? Gyakran megfordulnak a stúdióban más zenekarok is?

Hála istennek mióta nálam készülnek a Kalapács lemezek, nem én vagyok a zenei rendező, hanem a dobosunk, Beloberk Zsolti. Zenei rendező és hangmérnök; ez túlzottan megterhelő lenne a fülnek és nem is lenne túl objektív megoldás. A lemez felvételei egyébként ugyanúgy történtek, mint máskor. Jött mindenki és tette a dolgát, csak én találkoztam mindenkivel. Ez a jelenlegi állapot most egy jó lehetőség a zenekarok számára, hogy felvételeket készítsenek, tehát nem panaszkodom, hiszen van munkám. Jelenleg a Bermuda Rock Band vesz fel nálam egy dupla lemezt.

A dalszerzésbe ezúttal mennyire folytál bele? Négy zeneszerző is dolgozik a bandában, mennyiben más a stílusotok, mindenki kész nótákkal szokott jelentkezni?

Minden lemezre öt dalt viszek. Mindannyian másképp dolgozunk, Lajcsi (Sárközi Lajos gitáros) pl. csak néhány riffet pakol egymásra és Zsolti rázza neki gatyába a dolgokat. Én komplett, kész dalokat készítek, felénekelve, de Zsolti minden dalt alakítgat még. Egyébként ennél a lemeznél volt is súrlódás, mivel nem egyeztek a vélemények. Tizennyolc nótából tizenkettőt kellett kiválogatni, és ezen azért volt vita. De ez legyen a legnagyobb gond…

A szövegek mikor íródtak, illetve hatással volt-e rájuk az az őrület, ami márciustól zajlik?

A többségük korábban íródott, de kb. a 20% már a járvány idején készült, ha jól emlékszem. Mint említettem, ez egy pozitív hangvételű lemez. Amikor a szövegek többsége íródott, Józsi mentálisan nagyon is rendben volt, és ez kihatott a szövegekre is. Szóval, ha most írna szövegeket, nem vagyok benne biztos, hogy ilyenek lennének.

A jubileumi új stúdiólemezzel egyidőben egy olyan tribute lemez is megjelent, amire itthon még nem volt példa, legalábbis nem emlékszem olyan esetre, hogy metal vonalon bárki esetében dupla lemeznyi előadó rótta volna le a tiszteletét. Ebbe a kiadványba mennyire folytatok bele?

Eleinte nagyon is, az eredeti terv ugyanis szimpla lemez lett volna húsz nótával (20 év – 20 dal). Aztán felmerült, hogy a húsz dal nem fog felférni egy lemezre, hiszen nem mindenki gondolkodik két-három perces szerzeményekben. Na, ettől a ponttól a kiadó átvette az irányítást és csak jöttek-jöttek a zenekarok, így lett dupla a lemez.

A Judas Priest és a British Steel lemez köztudottan Józsi egyik nagy kedvence, így nem véletlen a Ram it Down album képét idéző borító. Te hogy állsz a Judas Priest-tel, illetve ezzel a kicsit mostoha sorsú 1988-as koronggal?

Mindig is nagyon szerettem ezt a riffközpontú zakatolós metalt, de mindenevő vagyok. Nálam jól megfér a Judas Priest, az Iron Maiden és a Shakira lemez mellett. A Ram it Down nem a favoritom tőlük, a Turbo viszont az egyik nagy kedvencem és azután ezt a korongot nem éreztem olyan erősnek. Viszont kétségtelenül egy igazi Judas album, tehát mai füllel tökéletes.

A Kikalapált dalok lemezen melyek voltak a számodra leginkább meglepő átdolgozások?

Nyilván azok, amelyek teljesen ki lettek forgatva eredeti külsejükből. Ilyen például a Balkan Fanatic, ami egyébként a legnagyobb kedvencem, vagy a RomEr, de a Republic is egész más így. Érdekes, hogy mennyire nem a stílus a lényeg, hanem a harmóniák. Egy jó dal más stílusban is megállja a helyét, persze a jó zenészek sem ártanak, belőlük viszont volt dögivel!

Ahogy az elején is utaltam rá, két évtizede stabil a csapat felállása, a zenekaron kívül is rendszeresen tartjátok a kapcsolatot?

Nem mondanám szorosnak a kapcsolatunkat a hétköznapokban, de az élet megtanított rá, hogy ki az igazi barát. Ha bajban lennék és felhívnám a Zsoltit vagy a Pistit (Beloberk István basszusgitáros), tuti segítenének, amiben csak tudnak, és ez fordítva is igaz. Nem kell folyamatosan egymás seggében lennünk ahhoz, hogy jól meglegyünk. Sőt! Amikor koncert van, bőven vagyunk együtt sülve-főve.

Jelen helyzetben, amikor tervezni sem érdemes, mik a célkitűzések a csapat számára?

Játszani végre! Nagyon hiányzik a koncert. Imádom a családomat, de néha már egymás idegeire megyünk!

A Kalapács mellett az utóbbi időben két szólólemezed is készült. Lesz folytatása a dr. Weisz-féle konzíliumoknak?

Lehetséges, ugyanis fel van véve tizenkét kiadatlan dal, de még bizonytalan vagyok, hogy Dirty Dance 3., vagy Dr. Weisz 3. legyen-e belőle. Ha Dr. Weisz lesz, azon is gondolkodtam, hogy most egy énekessel venném fel a dalokat. Ezt a vonalat már nagyjából körbejártam. Nem tudom, lenne-e még értelme egy harmadik lemezt kiadni tizenkét énekessel és ugyanennyi gitárossal. Ezeken még gondolkodom…

A végére egy személyesebb kérdés, egykori zenekarod, a Wild Side neve időről időre felbukkan különböző gyűjtői vagy rajongói fórumokon. A Füstös aggyal kazetta kapcsán felmerült-e esetleg egy CD-s kiadás lehetősége? Van realitása ennek a dolognak?

Nem hiszem, mivel Hercegh Csabi, az énekes mesterfodrász és eszméletlenül el van havazva. Kb. tíz éve zenéltünk együtt egyetlen dal erejéig, és elég negatív volt azzal kapcsolatban, hogy ezt a produkciót felújítsuk. Ha mégis, remélem nálam vesszük fel a dalokat! Egyébként a Jack Daniels dalok újra fel lesznek játszva, nagy kedvencem volt az az anyag, és megtisztelő, hogy ezúttal az én stúdiómat választották.

Az interjút készítette: Andris

Még nincs késő, hogy észbe kapjunk

Az információs kor az élet minden területén jelentős változásokat hozott. Ha nem feledkezünk meg az online tér veszélyeiről, ha a kiskorú gyermekünknek nem veszünk okostelefont, ha a szülők fel merik vállalni a konfliktusokat kamasz fiukkal, lányukkal, akkor talán a mai fiataloknak is lehet felhőtlen a gyerekkoruk. Tari Annamáriával legújabb, Bátor generációk – #SzorongokTehatVagyok című kötete kapcsán beszélgettünk.

– „Korunk legjellemzőbb életérzése a szorongás” – írja könyvében. Régen is féltek a fiatalok, például attól, hogy rossz jegyet kapnak az iskolában, vagy a szüleik nem engedik el őket moziba. Miben különbözik a mai szorongás az egykoritól? – Hajdanán is voltak „mérgező” szülők, rettenetes osztályok, szörnyű óvó nénik, csakhogy akkor az érzelmi élmények igazodtak a gyerekek életkorához, és lelki értelemben is biztonságosabb, kiszámíthatóbb volt az élet. A XXI. században az online tér és a közösségi média használata következtében sokkal több szorongásban van részük a fiataloknak, ráadásul a szorongást kiváltó élmények többségéért önként jelentkeznek. A Z [a 2000 után születettek] és az Y generáció [a mai huszonévesek és fiatal harmincasok] tagjai már az életük kezdeti fázisában szoronganak, az alfák [a 2005 után születettek] pedig már akkor, amikor még gondtalanul kellene játszaniuk, nem pedig online képek tömegének kereszttüzében megtapasztalniuk a depresszív alkalmatlanság érzését, a negatív kritikák özönét.

– Régen is előfordult, hogy a kövér, elálló fülű gyereket kicsúfolták az osztálytársai. Miben más az online zaklatás? – Nyilván az a gyerek is rettenetesen érezte magát, akit az osztályban kiröhögtek a többiek, de rajta fél óra múlva már nem nevetett mindenki. Az online zaklatás bármeddig folytatható, személytelen, és hiperagresszívvá válhat: nincs benne pozitív érzelem. A szakemberek szerint az online viselkedésben a beszéd nélküli kommunikáció egyfajta „tanult érzéketlenséghez” vezet, mert a tinik leszoknak arról, hogy igényeljék, felismerjék az arc mimikáját, a gesztusokat. A virtuális térben beinduló agresszív folyamatok ilyen módon rendkívül könnyen gerjednek. Nem számít a másik személye, az érzelmei és a tettek következményei. Ráadásul az online zaklatás nem „múlik el”, az internet nem felejt.

– Miért zaklat a zaklató? – A kutatók szerint az agresszorból könnyen lesz áldozat, az áldozatból pedig agresszor. Például ha egy osztály kiközösít egy gyereket, álhíreket, elrondított képeket tesznek fel róla az internetre, akkor az egyik lehetséges menekülési út számára, ha ő is kinéz valakit magának, és elkezdi ugyanilyen módszerekkel zaklatni. Vagy például amikor valaki erőszakot tartalmazó képet vagy videót kap: amikor megkapja, ő az áldozat, de amint továbbküldi, agresszorrá válik. Visszajelzések szerint a kiskamaszok és kamaszok a leginkább érintettek az online agresszióban. Az UNICEF felmérése szerint tízből kilenc online zaklatásról nem tudnak sem a szülők, sem a tanárok, miközben a 10–18 éves korosztályban minden harmadik gyereknek volt már benne része.

– Ez az oka annak, hogy a tizenévesek körében egyre több a depressziós, és megugrott az öngyilkosságok száma? – Az online agresszió nagyon erősen hozzájárul ahhoz, hogy a gyerekek rosszul érzik magukat a világban. Ezt a jelenséget a közösségi média erősítette fel igazán. A közösségi média szenvedélybetegséghez hasonló érzelmi függőséget okoz, mert dopaminlökettel jutalmaz, azaz folyamatosan szükség lesz a megszerezhető jó érzésre. Így kerülhet egy kamasz abba a fajta spirálba, hogy azt érzi: az internetre feltöltött képekkel, bejegyzésekkel folyamatosan meg kell mutatnia magát, és hogy állandóan kapcsolatban kell lennie másokkal. A tinédzserek a kívülről beszedett lájkokkal injekciózzák az önértékelésüket, ha azonban a visszajelzések között több a negatív, illetve nincs visszajelzés, akkor szorongani kezdenek. Az az önbizalom, amelyik nem „belső előállítású”, pillanatok alatt semmivé foszlik. Még hollywoodi filmsztárok is kiakadnak azon, hogy idegenek gonosz megjegyzéseket írogatnak a Twitter-oldalukra, pedig ők felnőttek és profik, igazán hozzászokhattak. De egy tíz-tizenkét éves gyerek abszolút nincs felkészülve az ilyenfajta érzelmi megterhelésre. Jó lenne tehát, ha a szülők rákeresnének az interneten az online zaklatás formáira, és beszélgetnének erről a gyerekeikkel.

– De hát senkinek nem kötelező képeket posztolnia magáról. – Persze, hogy nem kötelező, de a kialakuló érzelmi kötelék miatt mégis azzá válik. Ráadásul a kamaszok digitális világba születtek, számukra a hálózatban levés természetes. Csakhogy ma már tudjuk: ez az állapot egy generált helyzet miatt jön létre, és úgy hívjuk, hogy online-függőség. Még egy felnőtt is érzékelheti, hogy olykor elvonási tünetei lesznek, ha nem használja a közösségi médiát, a kamaszok világában pedig a többiek részéről szankciókkal is járhat, ha valaki bizonyos ideig nincs jelen az online térben. Az állandó rettegés attól, hogy a közösségimédia-felületeit nem tudja kézben tartani, hogy elveszítheti az online csoportbeli státusát, hogy a fotóival nem tűnik elég trendinek, akkora érzelmi terhet jelent egy fiatalnak, ami lehetetlenné teszi a felhőtlen gyerekkor megélését. És akkor még nem is említettem az iskolai túlterheltséget, a heti negyven órát – már akár tízéves korban.

http://mno.hu/

– Az állandó képernyő-nézegetés hogyan hat a fiatalok tanuláshoz való viszonyára? – A tanulás lassú folyamat, hosszas elmélyülést igényel. Az információs kor sajátossága a multitasking, vagyis az egyszerre több dologra irányuló figyelem, amely éppen ez ellen hat. Ma a tanárok legnagyobb gondja, hogy miként lehet harminc-negyven percig fenntartani a gyerekek egyfókuszú figyelmét és érdeklődését. Tanulmányokban már tíz évvel ezelőtt leírták, hogy az egyetemisták készenléti figyelmének az ideje húsz perc. Ez semmire nem elég, ráadásul azóta valószínűleg még rosszabb lett a helyzet. Ha a figyelem terjedelme csökken, akkor a tanulásra való hajlandóság is lanyhul. Riasztó hírek szólnak arról is, hogy a fiatalok egyre kevésbé szeretnek, tudnak olvasni. Egy regény olvasásakor belső narrációval kísérjük a történetet, és ehhez szükség van az egyfókuszú figyelemre, illetve az elmélyülés képességére is. A multitasking korában ez nagy kihívás egy tininek.

– Azt írta a könyvében, hogy a mai szülők egyik legnagyobb problémája az elkerülő magatartás. Nem akarnak szembenézni azzal, hogy csemetéjük agresszív az interneten, nem szívesen keverednek konfliktusba vele, így viszont a gyerek nem tanulja meg, hogy hol vannak a határai. – A szülők olykor tudattalan vakfoltot növesztve élnek, nem látják a realitást. Minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének, miközben igyekszik jóban is lenni vele, amit ma nem mindig könnyű elérni. A közösségi média és az okostelefon használata különösen addiktív, éppen ezért rendkívül nagy fokú agressziót vált ki a gyerekekből, ha a szülő az ezekkel kapcsolatos dolgokba akar beavatkozni. Sajnos konfliktushelyzetekben a szülők közül sokan megfutamodnak, és ahelyett hogy kibírnák a haragcunamit, azt, hogy a gyerek akár napokig tombol, inkább kettőt hátralépnek, és átengedik a helyzet feletti kontrollt a gyereknek, miközben reménykednek, hogy csemetéjüknek nem lesz semmi baja, például nem kerül szexuális bűnözők karmai közé. Pedig nem csak ilyen módon eshet bántódásuk a fiataloknak: a mindennapi telefon- és közösségimédia-használat boldogtalanná és ennek következtében még agresszívabbá teszi a gyerekeket. Ha egy szülő komolyan veszi a problémát, ha tényleg segíteni akar, akkor legalább heti három alkalommal beszélgetnie kell a gyerekével az online térről és annak veszélyeiről.

http://mno.hu/

– Az információs kor egyik tünete, hogy egyre kevésbé vagyunk kritikusak magunkkal szemben, inkább önigazolásokat gyártunk. A fiatalok, az „én”-generáció tagjai pedig úgy érzik, hogy bármit tesznek, mondanak, az fontos és értékes. Hova vezet ez? – Andrew Keen fogalmazta meg, hogy az internet elhozta a szent amatőrök kultuszát. Ma már mindenki indíthat tanácsadói oldalt, írhat blogot anélkül, hogy bárki ellenőrizné, amit leírt, elmondott, az igaz-e. Keen szerint a profiknak és a hivatásosoknak lejárt az idejük, mert mindenki profinak képzeli magát, akár rendelkezik szaktudással, akár nem. Akik pedig hinni akarnak nekik, azokat általában nem zavarja, hogy a kinyilvánított „igazságoknak” nincs közük a valósághoz. Ahhoz, hogy ez másképp legyen, önreflexióra és valódi önismeretre volna szükség. Ehhez pedig az kellene, hogy mindenki töltsön némi időt önmagával, hogy gondolkozzon a saját dolgain. A hiperkonnektivitás időszakában emberek milliói élik úgy az életüket, hogy egy pillanatot sem szánnak saját maguk megismerésére. A szabad perceiben mindenki a telefonját nyomkodja.

– Mi a helyzet a párkapcsolatokkal? Az online tér megjelenése az életnek ezen a területén is érzékelteti a hatását? – Az Y és Z generációs párkapcsolatokban is megjelent a túlzott gyorsaság igénye: kicsit olyan, mintha a felek a megismerkedésük után azonnal garanciapapírt várnának egymástól, hogy élethosszig fog tartani a kapcsolatuk. A gyors biztonság igénye az önreflexiós hiánnyal együtt azt eredményezi, hogy nő az emberekben a szeparációs szorongás. Vagyis egyre kevésbé tudnak egyedül lenni, csak úgy érzik jól magukat, ha folyton másokhoz kapcsolódhatnak. Ha a szeparációs szorongás nagyon erős, akkor jönnek létre az olyan tipikus mai párkapcsolatok, amikor az egyik fél foggal-körömmel ragaszkodik a másikhoz, aki ettől megrémül, és elmenekül. Problémát jelent a telítődés jelensége is, vagyis hogy kétszer-háromszor többet kommunikálunk cseten, mint személyesen. Míg két ember személyes találkozások alkalmával néhány nap alatt legfeljebb odáig jut el, hogy egymás hobbijáról beszélget, addig az online térben ilyenkor már sokszor egymás szexuális szokásait taglalja. Ezt a diszharmóniát érzelmileg szinte lehetetlen áthidalni.

– Az okoseszközök megölik a fantáziát, a kreativitást, a túl sok képernyőhasználat autisztikus vonásokat eredményez a gyerekeknél – olvasni, hallani szinte minden fórumon. Pozitív hozadékuk nincs az internetes eszközöknek? – Az információszerzés, a kapcsolattartás mind jó, de csak akkor, ha mértékkel alkalmazzuk, különben a telítődés kioltja a kíváncsiságot, a vizuális ingerek a belső fantáziaképeket. Jó lenne megmaradni a régi szokásoknál: például az esti mesét az ágy szélén ülve olvassa a szülő, mert csak így fejlődik a gyerek képzelete, a kreativitása. Rengeteg haszna is van az információtechnológiának, de látnunk kell, hol vannak a határok. Sherry Turkle amerikai pszichológus szavaival élve: a pórázra kötött „én”-ek világát éljük, ami nyilván nem a felnőtteket fenyegeti.

– Mit javasol, mikor vegyünk a gyerekünknek okoseszközöket? – Jean Twenge generációkutató tanulmányában azt ajánlja, hogy tizennégy éves kor alatt csak „buta”-telefont kapjanak a gyerekek. Azok a szülők is ezt teszik, akik a Szilícium-völgyben élnek, pedig az a fellegvára az információs kornak. Nem véletlenül. A korai serdülőkori fejlődés és a közösségi média akadályozza egymást, mert a közösségi média akkora szorongást okoz a gyerekeknek, amekkorát ebben az életkorban nem kellene átélniük. Ha pedig a szülő már megvette az okostelefont, érdemes olyan applikációkat feltölteni rá, amelyekkel távolról is vezérelni tudja a gyerek telefonhasználatát. Vezessen be időkorlátot, blokkolja a felnőtt-tartalmakat, és figyeljen rá, hogy a közösségi média – Snapchat, Facebook, Instagram stb. – csak az otthoni gépről legyen elérhető.

– A Facebookot a szülők generációja egész jól ismeri, de például a Snapchatről a többségnek fogalma sincsen, pedig éppen ez az egyik legveszélyesebbnek kikiáltott közösségi oldal. – Nemrég olvashattunk egy, a közösségi média mentális egészségre gyakorolt hatását vizsgáló kutatásról, amelyet az Egyesült Királyságban végeztek el 1500 14 és 24 év közötti fiatal részvételével 2017 első pár hónapjában. A legrosszabb hatása a kutatás alapján az Instagramnak van: a felhasználói gyakran számoltak be testképzavarról vagy alváshiányról, de az is gyakori volt, hogy kiközösítettnek érezték magukat olyan eseményekről értesülve, amelyekre őket nem hívták el. A második legrosszabb platform a Snapchat lett, amely – a felmérés szerint – a kiközösítés és a zaklatás online helyszíne. Ez a közösségi média volt az első, amely azt ígérte, hogy a küldő meghatározhatja, a fogadó mennyi ideig láthatja a tartalmat, amely azután törlődik. Vagyis látszólag lehetővé tette, hogy elkerüljék az internet legfőbb törvényét, amely szerint a világháló nem felejt, pedig a képeket nagyon egyszerű elmenteni. A felhasználók sokszor szexuális tartalmú, de legalábbis nem publikus képeket posztolnak magukról, így aztán később könnyen válhatnak zaklatás áldozatává.

– Azonkívül, hogy különböző applikációkat tölt fel a gyereke telefonjára, és gyakran beszélget vele az internet veszélyeiről, mit tud még tenni a szülő, hogy megvédje a fiát, lányát? – Nagyon fontos, hogy olyan érzelmi viszonyban legyenek, hogy a gyerek például megmutassa az Instagram-fotóit, és elfogadja a szülei tanácsait. Ha valakinek 16–17 éves a gyereke, és ez a hajó már elúszott, akkor el kell kezdeni visszaépíteni a bizalmi viszonyt. De az is nagyon fontos, hogy a szülő ne kapjon frászt, hanem maradjon jó fej és biztonságot adó, még akkor is, ha – és ezt számtalanszor lehet tapasztalni – egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy mit fog látni a gyereke közösségi oldalán.

– Mit gondol, huszonöt-harminc év múlva boldogtalan felnőttek bolyonganak majd az utcákon, akik fél szemmel minden pillanatban az érintőképernyőjüket nézik? Katasztrófa előtt állunk? – Még nincs veszve semmi. Inkább azt gondolom, hogy muszáj megértenünk a mostani életünket, amikor az offline mellett ott az online lét, a maga összes – pozitív és negatív – következményével. Sok olyan tényező van, amelyet érteni kell ahhoz, hogy ezt kezelni tudjuk. A fiatal digitális generációk majdani érzelmi élete attól is függ, hogy mit tud átadni nekik az idősebb nemzedék. Például olyan bölcsességet és értékeket, amelyek most nem látszanak feltétlenül annak, mert rohanó világban élünk, amikor a lassúság nem népszerű. Jó lenne, ha a fiatalok élveznék az életet, lennének valódi érzelmeik és kapcsolataik, ugyanis ezek nélkül az élet végtelenül unalmasnak és felszínesnek látszik, ami újra felvisz az online térbe, ahol jóval izgalmasabb és gyorsabb dolgok történnek. Ha már a fiatalok elveszítették a felhőtlen gyerekkor lehetőségét, mert a nyakukba kapták az információs kort, akkor az a minimum, hogy a felnőttek segítsenek nekik időben lelépni erről a pályáról. Sherry Turkle szavait idézve: jó lenne, ha nem jutnánk el odáig, hogy a tinédzsereknek el kell magyarázni, a valóság nem múlik el az áramszünetkor.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.24.

Még nincs késő, hogy észbe kapjunk a Nemzeti.net-en jelent meg,

Una vacanza piena di avventure

Egy kalandos utazás az Amalfi-parton

Múlt héten hétfőtől szombatig az Amalfi-parton nyaraltam négy barátnőmmel, ez a bejegyzés erről a kalandos utazásról fog szólni. Nem egy szokásos élménybeszámoló, hanem, ahogy ezt már talán megszokhattátok tőlem, inkább egy szubjektív írás lesz ez, benyomásokról, élményekről, gondolatokról, de persze magukról a helyekről és a történésekről is, viszont inkább összegezve, mint időrendben, hiszen ha mindenről külön akarnék írni, az összes napról külön cikk születhetne. Sokminden nem úgy alakult ezen az utazáson, ahogy terveztük, de végül valahogyan minden szituációt megoldottunk, és összességében el tudom mondani, hogy nagyon jól éreztem magam.

Egy tizenötéves kislányhoz illő, de legalább kényelmes szettben, egy kínai boltból újonnan vásárolt kontakthibás fülhallgatóval a kedvenc dalaimat YouTube-ról hallgatva és egy maszk alatt titokban dúdolva, énekelve, izgatottan indultam útnak a barátnőim társaságában. Ahogy a lassan változó tájat bámultam a busz ablakából, azon gondolkoztam, milyen furcsa egyik nyaralásból a másikba csöppenni - persze ez túlzás, Molfettában önkéntes vagyok, nem nyaralok, de a helyszín miatt mégis kicsit olyan érzés még a munkanapjaimon is, így kicsit furcsa volt ugyanabba a bőröndbe pakolni hat napra, amit Magyarországról hoztam magammal. Újra turista lettem abban az országban, ahová már egészen berendezkedtem, újra egy táskából éltem ahelyett hogy kipakoltam volna, ami valami olyasmi, amit már szinte el is felejtettem, milyen, kijöttem ebből a ritmusból - hiszen ez az első nyár, amiből eddig kimaradtak az ilyen élmények.

Hosszú út volt, míg Salernóba értünk, ahol az airbnb lakásunk volt. Az egyik első jelenség, ami az utcákon sétálva a barátaimmal beszélgetve feltűnt: mindent Molfettához hasonlítottunk egymás között. Mindannyiunkat meglepett, hogy Salerno mennyivel nagyobb, mint a keleti otthonunk, igazi város, hosszan elterülve a tenger partján és a környező helyek lábánál. A szállásunk pedig nem volt olyan közel a központhoz, mint Molfettában a kis lakásunk, a domborzat is meredekebb volt, így naponta hosszú sétákat töltöttünk hegyről fel és le. És bár ugyanúgy Dél-Olaszországban maradtunk, csak épp az Adriai-tenger helyett a Tirrén-tenger partján, sok apró és nagyobb különbséget fedeztünk fel a kevés hasonlóság mellett. Ilyenek voltak a hegyek, amik a mi környékünkön nincsenek szinte egyáltalán, vagy a tény, hogy mennyire zöld minden, a hegyek, de maguk a városok is. A házak és a városok szerkezete is más, a járdákon, az utcaköveken, a színeken, a szagokon, még a tengeren is érződött, hogy nem Pugliában vagyunk. Az emberek sem ugyanazok voltak, az akcentus szinte teljesen más, sokkal nehezebben érthető, és mintha általában mindenki kevésbé lett volna barátságos, talán mert más hozzászoktak a turistákhoz, csúnyán néztek ránk, ha angolul beszéltünk az utcán.

És bár minden kicsit szokatlan volt, mégis hamar a szívünkbe zártuk Salernót és az egész gyönyörű Amalfi-partot. Furcsa néha, hogy az ember hol talál szeleteket otthontól távol az otthonából. Először butaságnak éreztem kimondani, de később tudtam, hogy igaz: Salerno éjszaka kísértetiesen emlékeztetett Budapestre. Ahogy sétáltunk tengerparti sétányon, platánfákkal körülvéve, mellettünk régi, használaton kívüli villamossínekkel és a budapesti építészetre emlékeztető, egyáltalán nem olaszos épületekkel az aszfalt túloldalán, lélekben kicsit visszarepültem Magyarországra - a sötétben a tenger akár a Duna is lehetett volna, a síneken szinte folyton a kettes villamost vártam, mintha csak a pesti felsőrakparton sétálnék, valahol a Boráros tér után. Persze, az időnkénti pálmafák, leanderek, a távolban elmosódó hegyek fényei visszaküldtek a valóságba, és a nemrég elfogyasztott nápolyi stílusú pizza paradicsomos íze a nyelvem hegyén emlékeztetett arra, hogy Olaszországban vagyok. Nappal azonban egészen más; amikor a nap fénye megcsillant a tenger sima felszínén és láthatóvá tette az éjjel a sötétbe olvadó hegyeket, a magaslatokat, a viaduktot, a házak tömkelegét és a vizen közlekedő hajóforgalmat, már csöppet sem volt Budapestszerű a hely - de az este újra meg újra hazarepített egy kicsit.

Salerno a környék talán legkevésbé izgalmas városa, de így is szerettük, itt nem találtunk túl sok turistát, az airbnb lakás környéke egy igaz helyi környék volt, könnyen elérhető és olcsó szupermarkettel, caseificióval (sajtbolt), zöldségessel, pékséggel és a kedvencünkké vált pizzázóval. Így amikor a szép, de túlzsúfolt és túlárazott Amalfi városába érkeztünk, egyből hálásak voltunk azért, amiért nem itt foglaltunk szállást. Amalfiba érve csak a maszkok jelezték a koronavírus-szituációt, semmi más: tele volt emberekkel, de nem a jó értelemben, néha nehéz volt sétálni az utcán, ezen kívül minden üzletben turistaárakkal találkoztunk, nem pedig a valódi értékük szerint voltak árazva sem az ételek, sem a szuvenírek, vagy épp a limoncello. Persze, hozzá kell tenni, hogy túlnyomó többségben olasz turistákat láttunk és nem külföldieket, és a legforgalmasabb időszakban érkeztünk, Ferragosto után, amikor Olaszországban szinte mindenki szabadságon volt. Így Amalfi nem nyűgözött le minket annyira, bár a kis utcákon és a sikátorokban elveszve nagyon hangulatos volt, és a kikötőből nézve a város gyönyörű látványt kínált, a turisták miatt nehéz volt igazán értékelni.

Sokkal inkább preferáltuk a kisebb és kevésbé turistavárosokat, azokat, amik nem jelennek meg egyből, ha a googleben rákeresünk, hogy mit érdemes megnézni az Amalfi-parton. Ravello és Vietri sul Mare vetekednek a kedvenc olasz városom címéért: mind a kettő különleges a maga módján. Ravello Amalfi felett, nem a tengerpaton, hanem a hegytetőn található, gyönyörű kilátással, sétányokkal, sok-sok növénnyel, kis utcákkal, az ápolt kertjeivel és csinos kis házaival, templomtornyaival egészen elvarázsolt minket. Fellélegzés volt a nyugodt légkör és a kevesebb ember Amalfi után. Vietri sul Mare pedig Salerno mellett fekszik, dél felől az első az Amalfi-part városai között, így mindig átutaztunk rajta és nem tűnt különlegesnek, egészen addig, amíg nem sétáltunk az utcáin. Vietri ugyanis a kerámikusairól híres: a rengeteg kerámikus üzleten kívül az aranyos utcák tele voltak színes, festett csempékkel, művészeti alkotásokkal, az összes egyedi és gyönyörű. Ezen kívül meglátogattunk egy parkot is itt, ami kicsit a barcelonai Güell parkra emlékeztet, a korlátjai színes csempékkel voltak kirakva, falain illusztrált verseket vehettünk észre, mögötte pedig kéken csillogott a tenger.

Amalfi után kissé tartózkodva indultunk el Positanóba, a partszakasz másik leginkább turistás városába, azonban szerencsére itt negatív helyett kifejezetten pozitív csalódás ért minket. Bár ez is zsúfolt volt, a panoráma kompenzálta ezt, egy igazán gyönyörű városba csöppentünk, amit már a kompról is egyből láttunk: a hegyen kétoldalra elterülő, színes házaktól tarka település valóban méltó a hírnevéhez. Az utcák nagyon hangulatosak voltak, főleg a sétány, amire lugasszerű, fadeszkákra futtatott növényzet vetett árnyékot és tele volt árusokkal, és persze a kilátás a magasból mind a két oldalról gyönyörű volt, még ha a harmicöt fokos melegben kihívást jelentettek a lépcsők és az emelkedők. Érdemes megjegyezni, hogy az árak is kevésbé voltak magasak Amalfihoz képest.

A tervben eredetileg az is szerepelt, hogy ellátogatunk Capri szigetére, de végül úgy döntöttünk, hogy ezt kihagyjuk és elnapoljuk, főleg amiatt, mert Salernóból sokkal költségesebb eljutni oda, mint Nápolyból, ahova szintén mindenképp el fogunk menni egyszer az év során. Helyette az utolsó napunkon egy kicsit kiutaztunk az Amalfi-partról, hogy valami egészen mást lássunk: Paestumba látogattunk, ahol egy ókori görög-római város romjait látogattuk meg. Sosem hallottam korábban erről a helyről, szintén nem egy felkapott helyszín, de Pompei után a környék legfontosabb romjának számít, mint megtudtuk, és nagyon örülök, hogy sikerült ide eljutnom. Egészen elképesztő volt a romok között sétálni, felfedezni, hol voltak régen az utcák, a fórum, az amfiteatrum vagy éppen a fürdő. De a leginkább elképesztő az volt, hogy milyen jó állapotban maradt meg - persze, valószínűleg ez a restaurálásnak is köszönhető. A legszebbek a templomok voltak, ión és dór oszlopokkal, szinte egészben állva. A romok után pedig az ottani strandra mentünk, ami legszebb volt az addig Olaszországban meglátogatottak közül: hosszú, fehér homokos tengerpart, gyönyörű türkiz színű, tiszta vízzel.

Összefoglalva, a helyek, amiket meglátogattunk, mind elképesztőek voltak, nagyon tetszettek, azonban mindenképp ki szeretnék térni arra, hogy a közlekedéssel nem volt szerencsénk egy csöppet sem. Pugliában szerzett tapasztalataim alapján már szinte megcáfoltam a sztereotípiát, miszerint az olasz tömegközlekedés borzasztó - a buszok általában időben érkeztek, maximum 5-10 perces késéssel, mindig volt hely, a vonatok szintén többnyire rendben voltak. Az Amalfi-parton ehhez képest a buszos közlekedés kész katasztrófa, úgyhogy visszaszívom, amit eddig gondoltam. A buszrendszer csöppet sem volt felkészülve arra a tömegre, akik most idelátogattak, főleg, ha figyelembe vették a járványügyi korlátozásokat és csak feleannyi embert engedtek fel a buszokra (ami nem mindig volt így). Ha egy busz tele volt, nem lehetett felszállni, és várhattál a következőre, ami rendre fél óra vagy egy óra múlva érkezett, gyakran pluszban még legalább negyedórás késéssel az autós forgalom miatt (így amit konstatáltunk magunkban, hogy errefele az egyetlen jó közlekedési eszköz a motor, mert azzal ki lehet kerülni a forgalmat). Ha egy nagyobb város első állomásán szállsz fel, és előbb érkezel mint mások vagy elég agresszív vagy, a busz ajtaja felé törve van esélyed felszállni, azonban ha esetleg egy kisebb városból akarnál hazatérni,  még ha a sorban az első is vagy, se valószínű, hogy valaha buszt tudsz fogni, a buszvezető csak egy kézmozdulattal jelzi, hogy nincs hely mielőtt elhajtana az orrod előtt. Így alakult, hogy egyik nap jobb híján, a hazaúton 6,5 km-t gyalogoltam az aszfaltút szélén Amalfiba, ami a következő buszcsomópont volt, ahol volt esélyünk felszállni. De amit megtanultam, minden rossz vagy idegesítő szituációban van valami jó: a kilátás gyönyörű volt, hiszen végig a tenger partján, a hegyi ösvényen mentünk, időnként aranyos falvak, kastély, házak, hotelek, privát strandok, vagy épp barlangok mellett elsétálva. Így szinte nem is szerencsétlenségnek, hanem inkább kalandnak éreztem ezt a sétát, és bár néha dudáltak ránk az autósok, vagy a motorosok (nem egészen világos, hogy azért, mert útban voltunk nekik vagy azért mert két fiatal lányt láttak az út szélén), minden rendben alakult végül. Ugyanezen a napon, úgyanúgy a csodás buszrendszer miatt láttam busz helyett kompról a naplementét az Amalfi-parti városok esti fényével együtt - bár kicsit fájt az a plusz nyolc euró, amit a jegyre kellett költeni, végül visszaértünk, megoldottuk a helyzetet és ez volt a lényeg.

A hazautunk Molfettába sem volt felhőtlen, bár ez nem a közlekedésnek, hanem a mi figyelmetlenségünknek volt köszönhető, hogy nem vettük észre, hogy a Nápolyból induló Flixbuszunk indulási időpontját egy órával előrébb hozták, így nagy táskákkal, bőröndökkel blokkolva találtuk magunkat Nápolyban nagyjából öt órára. Mondanám, hogy végül ez is megérte, mert körül tudtunk nézni ebben a városban is terveink ellenére, és végül is igaz, mert sétáltunk egy keveset a belvárosban, szereztünk néhány benyomást, de addigra már túl fáradt voltam ahhoz, hogy elinduljak felfedezni a városban, a bőröndökkel pedig nehéz is lett volna. Ez a pár óra viszont elég volt arra, hogy elkezdjen érdekelni Nápoly eléggé ahhoz, hogy mindenképp vissza akarok térni, hogy valóban bejárjam és jobban megismerjem. Mert összességében különös városnak tűnt: hatalmas, koszos, zsúfolt, kaotikus, leharcolt, de mégis van benne valami báj, szépség, ami történelmet sejtet, a falak, az utcakövek szinte mesélnek. De mindennél jobban esett végül este hazaérni Molfettába egy igazán fárasztó, kalandos, élményekkel teli utazás után.

Mert összességében nagyon jól éreztem magam és rengeteg élménnyel gazdagodtam; a legfontosabbak egyáltalán nem szerencsétlen helyzetek voltak, amik jócskán kijutottak nekünk a hét során, hanem az együtt töltött pillanatok. Együtt, öten fedeztük fel az Amalfi-part szebbnél szebb pontjait, együtt kóstoltuk meg a legfinomabb helyi ételeket és pizzáztunk napról napra ugyanazon a helyen, vagy épp ittunk meg néhány sört vagy koktélt, vagy tartottunk aperitivo-vacsorát a lakásunk pici erkélyén. A hét alatt egyszer sem vesztünk össze, még ha nem is mindig értettünk egyet, inkább közelebb kerültünk egymáshoz, és jobban megismertük egymást. Rengeteget nevettünk együtt, mindenféle buta dolgon, és segítettünk egymásnak, bármi is történt. Borzasztóan hálás vagyok ezért a négy csodás lányért, és amiért velük élhettem át ezt az utazást. És persze a többi önkéntes barátunk is hiányzott egy csöppet, de jó kis csapat voltunk így is mindenképp.

74. A mágikus fityegő (mp3)

iPad Pro 10.5 vélemény, mert Fb2 vásárolt

iOS 11 beta

iPad Pro

Kill Sticky bookmarklet

Airpods pozitív és negatív élmények

iPhone + Watch dock ami bevállt

Kütyüfüggés cikk és diagram

Hálásak lennénk ha minél több ismerősötökkel megosztanátok a podcast elérhetőségét és lájkolnátok is minket Facebookon! Az adások RSS feedjét itt találjátok, iTunes-on keresztül pedig itt tudtok feliratkozni. Örülünk minden véleménynek és értékelésnek iTunes-on! Twitteren a fb2 és @dewla néven vagyunk elérhetőek. Ezen kívül gyertek a Telegram csatornánkra ahol igazán klassz közösségben lehet mindenféle tech dologról szakérteni!

[RAJONGÓ ÜGYFELEK! 14 napos Kihívás] 1.rész

Ahhoz, hogy rajongó ügyfelek vegyenek körül, fontos, hogy 2 legendás ügyfélélmény észjárást megértened.

Egy új, szerződés, üzlet, értékesítés, kiszolgálás mindig ember és ember között jön létre, függetlenül attól, hogy te online vagy offline bizniszben vagy. Webshopban értékesítész vagy a weboldaladról lehet letölteni a terméked vagy szolgáltatásodat.

Az emberek - az a potenciális vásárlóid - sohasem az emberekhez, hanem az emberekhez kapcsolódó érzésekhez kötődnek. Ennek alapján döntik el, hogy kivel szeretnek együtt lenni.

Gondolj csak bele, azokhoz az ismerőseidhez, üzleti partnereidhez, ügyfeleidhez, rokonaidhoz, szomszédjaidhoz, akikkel nem tartasz fenn szoros kapcsolatot, milyen érzések, élmények tartoznak. Valószínű nem pozitív, inkább rossz, stresszes, negatív érzések.

Ezzel szemben, azokhoz az ügyfeleidhez, barátaidhoz, csapattartásaidhoz, családtagjaidhoz, akikhez pozitív, meleg, jóérzések köthetőek, rájuk örömmel gondolsz. Valószínű velük rendszeresen összejársz, találkozol, beszélgetsz, segítitek egymást.

A biznisz is hasonlóan működik. Azokkal az ügyfelekkel, szolgáltatókkal szeretünk kapcsolatot tartani, akik foglalkoznak, törődnek velünk, akiknek fontos a véleményünk. Pontosan ezek miatt lesznek pozitív élményeink, érzéseink velük kapcsolatban, és ezért fogunk tőlük vásárolni tőlük újra és újra.

Te mit teszel annak érdekében, hogy a leendő és meglévő vásárlóid rajongjanak érted?

Hej, égig-nyúló giz-gazok! - Tátralomnic a hátsó udvarból

Sétáim során Tátralomnicon nem egy ilyen gazdátlan, tönkrement épületet és indákkal befutott elgyomosodott kertet láttam az előkelő hotelek közé ékelődve.

Nyári hegyvidéki túrázgatásaim során az első három napban Késmárkon, egy szerény diákszállóban foglaltam szobát, ezt követően pedig Tátralomnicon egy elegáns hotelben. Mondanom sem kell, az utóbbiért ötszörösét fizettem a diákszálló árának. Persze, tudtam előre, hogy így lesz, hiszen főszezonban a Tátra nem olcsó mulatság.

  Évtizedek óta szenvedek a parlagfű-allergiától, úgy gondoltam hát, az üdülés második felében egy kis luxust igazán megérdemlek.

  Amikor kézhez kaptam az előkelő szálló szobakulcsát, a recepciós kisasszony felajánlotta, hogy elkísér. Tiltakozni próbáltam, hogy ugyan már, de ő kitartott szándéka mellett, állítva hogy nehéz lenne egyedül megtalálnom a helyet. Hát, igaza volt, tudta mit beszél. Az épület előtti gyalogjárón indultunk el a szobához, megkerülve az egész hatalmas épület-komplexumot, így a hotel virágdíszes utcafrontjáról egy hátsó, kültéri folyosóra jutottunk, melynek kövezete réseiből szívós gyomnövények törekedtek a fény felé.

    Kicsit sokkolt a hirtelen váltás, mondtam is a kísérőmnek, hogy Bože môj, kde až to ideme.  Olyan volt az egész, mintha hirtelen egy 20. század eleji Kosztolányi regény előkelő házának a cselédföljáróján találnám magam. Félreértés ne essék, nem a cselédlépcsővel volt gondom –  hiszen szoktam én a szegénységet gyerekkorom óta, mindenféle rendszerben –  hanem a hozzá kapcsolódó árral … Persze elfogadtam akkor a helyzetet, hiszen fél napom így is elment a költözéssel, a fene sem akart már ilyesmire időt pazarolni…

  Gyönyörű tágas földszinti szoba fogadott, a kényelmes fekhely, a csillogó-villogó csempézett fürdőszoba hirtelen el is feledtette velem az előbbi rossz benyomást. Csomagolni kezdtem hát, kifelé boldogan, amikor erős zajra, nyikorgásra lettem figyelmes. Ki kellett néznem, és látnom, hogy az ablakomtól két – három méter távolságra egy vas-szerkezetű magas állvány imbolyog, amelyen szakmunkások szigetelik az épület falát.  Mindenfelé száll a por, és a ledobált polisztirol szigetelőanyag.

    Becsuktam gyorsan az ablakot, hogy ne kerüljön a szobába az építkezés szennye. – Sebaj – gondoltam magamban – elviselem, úgyis csak aludni járok “haza”.  Kicsomagoltam ügyesen, és máris elindultam, hogy egy kellemes sétával levezessem a negatív élmények feszültségét, és feledjemaz egészet.

  Két perc múlva az épületkomplexum oldalánál lévő autóparkolóban találtam magam, amely már a szomszéd telekkel volt határos.  Ezen rég elhagyott, egykor gyönyörű villa sírta keserveit, körülötte több tíz négyzetméternyi területen hatalmas, nyakig érő giz-gazok, melyek közül természetesen a parlagfű sem hiányzott.

    Nos, e látvánnyal betelt a pohár, hiszen ez elől a gyomnövény elől futottam a Duna-i síkságról egészen a Tátráig, és most itt van az orrom előtt. Visszafordultam hát a recepcióra, felsorolva az engem ért kellemetlenségeket. Főként azt nehezményeztem, hogy a szobafoglaláskor nem tájékoztattak az ott történő építkezési munkálatokról. Mert lett volna két egyéb szállás-lehetőségem is.  Továbbá megemlítettem a hotel háta mögé eső dzsungelt, melyen vidáman szaporodik a parlagfű, komoly egészségi gondokat okozva az arra érzékenyeknek.

    Meg kell hagyni, a recepciós kisasszony nagyon udvariasan, sőt barátságosan végighallgatott, igaz, másik szobát nem tudott adni, de megígérte, hogy értesíti  feljebbvalóit és a kellemetlenségekért némi árengedményt eszközöl ki számomra. Úgy látszik részükről is fontos volt, hogy elégedett legyen a vendég, így a kedvezményt aztán valóban meg is kaptam.

  – Na, milyen jó, hogy szóltam – gondoltam magamban – a hibákra rá kell mutatni, csakis akkor lehet azokat helyrehozni. Persze, mint mindenféle egyéb társadalmi problémánál, jó, ha az indulatainkat féken tartva, békés szóval, és kellő tisztelettel igyekszünk észrevételeinket jelezni.

  Amikor a természet gyönyörködtet

  Az egyezség után hamarosan félretettem a problémát, és innentől már valóban csak a hegyi túrák örömei töltötték ki napjaimat.  Az esetet követően látogattam el a gyönyörű vízesésekhez, előbb a Bilík menedékház, majd a Rainer kunyhó és a Zamkovsky menedékház irányába, valamint a Csorba-tóhoz. Persze mindeközben a Tátralomnic környéki séták sem maradtak el.

  Az árengedményen kívül volt még egy pozitív hozadéka az esetnek, bár ez lehet csupán véletlen egybeesés is.  Miután jeleztem a portán, hogy nem igazán örülök a parlagfű látványának, másnap reggel meglepő kép fogadott:  a szomszéd telken, a gyönyörű múltját sirató villa bejárata körül egy férfi kézi kaszával vágta az “égig érő” gyomot. Csak ámultam a meglepetéstől, és szinte ujjongtam örömömben.

  – Ezt kell, hát persze, hogy ezt kell csinálni! Szépen, zajmentesen rendet rakni, ráadásul a környezet szennyezése nélkül. És megtanítani a sok lézengő munkanélkülit is erre a férfias foglalkozásra. Persze az lenne az igazi, ha tövestül sikerülne kitépni a gyomot, de annak máskor van az ideje. Most ez a lehetőség adódik… Bárcsak minden helyzetben ilyen rugalmas megoldás születne!

  Egy férfi hagyományos kaszával munkához lát

  A recepción lefolyt beszélgetésünk során szóba került még, hogy Magyarországon törvény teszi kötelezővé a parlagfű irtását, helikopteres felderítéseket is végeznek, és komoly pénzbírsággal illetik azokat a földtulajdonosokat, akiknek a területén virágzó parlagfüvet találnak.

  Bár közvetlen hazaérkezésem után olvastam, és hallottam is a hírekben, hogy a parlagfű-törvény nem hozott kellő eredményt, mégis azt hiszem, ez a próbálkozás lényegesen több annál, mintha nem teszünk ellene semmit.

  A teljesség kedvéért el kell még mondanom, hogy sétáim során Tátralomnicon nem egy ilyen gazdátlan, tönkrement épületet és indákkal befutott elgyomosodott kertet láttam az előkelő hotelek közé ékelődve.  Az ország egyik legfrekventáltabb helyén! Az egyik fejlődik, a másik tönkremegy.  Hű tükörképe valóságunknak.

  Beltelki házrom és kertje térségünkben, a Duna-i síkon

  Persze nagyon igazságtalan lennék akkor is, ha személyes érintettségem miatt csupán ezt a szépfekvésű tátrai várost bélyegezném meg, hiszen nem egy negatív kivétel, ellenkezőleg, vannak nagyon szép, gondozott részei is. És a parlagfű bizony szinte az ország valamennyi településén megtalálható, nálunk a déli régiókban meg főként.

  Kérdés: ki az ország ilyen szintű elhanyagoltságáért a felelős? Úgy tűnik, Ady szimbolizmusa örökérvényű. A dudva, a muhar, a gaz, lehúz, altat, befed…

  Gyomlálni kéne, ha eljön az ideje! Alaposan, megfontoltan.

  Buday Mária

A képek a szerző felvétele

http://intuicio.hu/erzelmi-fajdalom-tablazat-az-elme-es-a-test-kapcsolata/ Érzelmi fájdalom táblázat (Az elme és a test kapcsolata)

Az emberi tapasztalat része egy sor érzelem, kezdve a boldogságtól a szomorúságig, a szélsőséges örömig és a depresszióig. Mindegyik érzelem különböző érzéseket hoz létre a szervezetben.

A testünk különböző vegyi anyagokat bocsát ki, amikor megtapasztaljuk a különböző dolgokat, melyek boldoggá tesznek bennünket, és minden vegyi anyag azon dolgozik, hogy egy más környezetet hozzon létre a testünkben. Például ha az agy szerotonint, dopamint vagy oxitocint szabadít fel, akkor jól és boldognak fogod érezni magad. Ezzel ellentétesen, ha a szervezeted kortizolt szabadít fel, miközben stressz ér, egy teljesen más érzéssel jár, ami túlélő módba kapcsolja a testedet.

Mi van akkor, ha folyton negatív dolgokra gondolunk? Vagy mi a helyzet, amikor pozitív gondolataink vannak? Mi történik akkor, amikor nem terhelnek bennünket sem pozitív, sem negatív érzelmek? Vizsgáljuk meg, hogyan hatnak mindezek a testünkre és az életünkre.

Pozitív vs. negatív

Van-e kettősség a világunkban? Persze mondhatjuk, hogy bizonyos mértékig van, és sok időt töltünk annak meghatározásával és megítélésével, hogy mit kell pozitívnak tekinteni, és mit tekinthetünk negatívnak. Az agy egy nagyon hatékony eszköz, és ahogy meghatározzuk, hogy valami micsoda, vagy minek kellene lennie, az eredményt elkezdjük kifele játszani a világba. Észrevetted már például, ha valaki elveszít valamit, mérges lesz és hirtelen negatív, letört és rossz hangulatú? Míg ha valaki mással történik hasonló, egyszerűen túlteszi magát rajta, és folytatja a napját, mintha mi sem történt volna. Ebben az esetben ugyanazt a tapasztalatot egyikük mégis negatívan látja, a másikuk nem. Tehát a dolgok eredendően pozitívak és negatívak? Vagy mi határozza meg, hogy egy tapasztalat pozitív vagy negatív?

A felfogás határozza meg

Egy pillanatra belegondolva talán rájössz, hogy valójában nincsenek pozitív vagy negatív tapasztalatok, kivéve azt, amit annak határozunk meg. Ezért egy élmény vagy helyzet igazi felfogásának van valódi ereje, hogy hogyan érzünk, ha megtörténik, és hogy ez milyen hatással lesz a testünkre. Miközben mindig azon dolgozunk, hogy túllépjünk minden egyes tapasztalat meghatározásán, és bekerüljünk egy elme-tudatosság állapotba, ahol egyszerűen elfogadunk minden tapasztalatot annak, ami, és mintegy tanulásként fogjuk fel, talán nem jutunk el idáig, és ezért fontos megértenünk, hogy bizonyos érzelmek befolyásolják az egészségünket.

“Ha valaki jó egészség után sóvárog, az embernek először meg kell kérdeznie magát, hogy készen áll-e arra, hogy megszüntesse a betegsége okait. Csak akkor lehetséges segíteni neki.” – Hippokratész

Az elme és a test kapcsolata

Az elme és a test közötti kapcsolat nagyon erős, és bár vizuálisan nem látható, az elme testre gyakorolt hatásai mélyek lehetnek. Lehet egy általánosan pozitív mentális hozzáállásunk, és foglalkozhatunk közvetlenül a belső kihívásokkal, és átfordíthatjuk ezt egy egészséges életmódba, vagy lehetünk negatívak, önpusztító gondolatokkal, és nem foglalkozva a belső problémáinkkal, talán még álcázzuk is ezeket a kérdéseket bizonyos állításokkal és pozitivitással anélkül, hogy megtalálnánk az utat, és ezzel létrehozhatunk egy egészségtelen életmódot. Miért van ez?

Az érzelmeink és a tapasztalataink alapvetően energiák, és testünk sejtmemóriájában tárolhatók. Tapasztaltad már életed során, hogy az érzelmek nyomot vagy fájdalmat hagytak a tested bizonyos területein? Mintha még mindig éreznél valamit, ami megtörtént veled? Valószínűleg azért, mert a tested ezen területén még mindig maradt a tapasztalatból felszabadult energia. A következő érdekes ábra megmutatja a test azon területeit, melyekre a különböző érzelmek hatással lehetnek.

Amikor fájdalom, szorító érzés vagy sérülés van a tested bizonyos területein, ez gyakran valamilyen önmagadban meglévő érzelmi kapcsolatra utal. Első pillantásra nem tűnik annak, mivel általában nem nagyon vagyunk kapcsolatban önmagunkkal és az érzelmeinkkel ebben a gyors tempójú világban, de gyakran ez az igazság. Amikor valakinek már krónikus hát-, térd-, nyak- vagy vállfájása van, és ha a testgyakorlat, fiziológiai vagy bármilyen fizikai kezelés nem gyógyítja, akkor érdemes elkezdeni foglalkozni a mögöttes érzelmekkel. Sokan temérdek időt és pénzt fordítanak fizioterápiára, és hiszik, hogy majd jobb lesz, és valamit nem vesznek figyelembe. Minél többet foglalkozik valaki a tudattalan gondolatmintákkal és az érzelmekkel az egész testen, annál inkább fellazul és eltűnik a fájdalom.

Ha megbetegszünk, vagy sok feszültséget és fájdalmat érzünk, sokszor a testünk kér bennünket, hogy figyeljünk magunkra, és találjuk meg a békét újra önmagunkkal és a környezetünkkel. Ez mind tanulási és egy növekedési folyamat, melyet nem kell elítélnünk, sem félnünk tőle.

Van hozzá erőd

Davis Suzuki írta “A szent élet”-ben, hogy a harag, a gyűlölet és a féltékenység kifejezésekor kilélegzett levegőben lévő molekulák mérgeket tartalmaznak. Ha felhalmoznák ezen mérgeket 1 órán keresztül, az elég lenne 80 tengerimalac megöléséhez. El tudod képzelni, hogy milyen kárt okozol a testednek, ha negatív érzelmek és feldogozatlan élmények maradnak az egész szervezetedben?

Ne feledd, hogy megvan ahhoz az erőd, hogy átvészelj bármit, amit az élet hoz számodra. A negatív és pozitív fogalmi címkézés helyett, mely minden tapasztalattal kapcsolatban van az életedben, próbálj meg a dolgokra egy nagyobb képként tekinteni. Kérdezd meg magadtól, hogyan segíthet ez látni vagy megtanulni valamit? Miképp használhatod a felfogásod megváltoztatásához? Törölnöd kell néhány érzelmet magadban? Fel kell ismerned valamit a másikban, és el kell azt fogadnod? Bármi lehet, és ahelyett, hogy egyszerűen reagálsz, lassíts a dolgokon, és figyelj. Meg fogod találni az eszközöket az érzelmek és a betegség gyors feldolgozásához, amikor annak látod őket, amik valójában, és rá fogsz jönni, hogy miért jöttek. Amíg úgy gondolod, hogy azért vagy beteg, vagy vannak fájdalmaid, mert mindez nincs az irányításod alatt, akkor továbbra is ellenőrizhetetlen módon fogod mindezt folytatni, amíg fel nem ismered, hogy legtöbbjük felett igenis te gyakorlod az irányítást, hogy mit vonzol a szervezetedbe.

“A nők tudnak szülni”

Írta: Sipos Betti, Bálint Eszter, Trella-Várhelyi Gyopár

Forrás: http://noileg.ro/a-nok-tudnak-szulni

Mikor gyermek születik, anya születik. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Ma már tudományos kutatások alapján tudjuk, hogy a születés minősége hosszú távon kihat, befolyásolja az ember életét, az pedig egyértelmű, hogy a szülés minősége befolyásolja a nő életét.

Szatmárnémetitől Brassóig, Nagyváradtól Csíkszeredáig kértük az erdélyi édesanyákat, írják le nekünk a szülésélményüket. Ha pozitív volt, azért, ha negatív, azért. Felhívásunkat a Facebookon tettük közzé két, zárt anyacsoportban. A kéréstől szó szerint felrobbant a közösségi háló. A szülés az, ami hihetetlen indulatokat tud kiváltani a nőkből, és nemcsak. A körből az apákat sem zárhatjuk ki, ráadásul a szülészet-nőgyógyászat az a szakma, amit nagyrészt férfiak uralnak. Érzékeny téma, nagyon érzékeny. De hogy is ne lenne az, amikor a szülés, születés a nők, családok egyik legfontosabb életeseménye? Ugyanakkor a nőgyógyászok azt mondják: „A szülészet az orvostudománynak az a szakága, ahol bármi megtörténhet, és sokszor meg is történik.”

Régen és ma

Régen az asszonyok otthon hozták világra gyermeküket, ám a szülés helyszíne, körülményei, de még az ideje, tempója is hatalmas változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Egyrészt a szülés bekerült a kórházakba. Másrészt régen bába segítette az asszonyt, ma különböző szakterületű orvosokból és szülésznőkből álló csapat. De valóban csak az lenne a kérdés, hogy kórházban vagy a saját otthonukban szülnek a nők? Mi változott meg a hely, a segítők, a tempó és az idő változásával? Ma az otthon szülés miért tűnik merész, modern, kivételes tettnek, hiszen nagyanyáink idejében még természetes volt? Milyen kapaszkodók, segítségek tűntek el a vajúdó nők életéből az intézményesített szüléssel, és mit nyertek általa? A téma nagyon összetett, és számos szempont van, ami meghatározza.

Két történet, kétféle történet

„A vajúdás alatt hagyták, hogy szabadon mozogjak, sétálhattam, használhattam az illóolajam, a fülhallgatómban a kedvenc zeném szólt. A férjem végig velem lehetett, egy darabig beszélgettünk, később, amikor már elment a kedvem a csevegéstől, akkor is mellettem volt, és sokat jelentett a jelenléte. Nem siettettek, kivárták, amíg a magam tempójában kitágulok. Az orvosom minden kérdésre válaszolt, biztatott. Amikor úgy éreztem, az erőm végére értem, elhitette velem, hogy menni fog. És ment! Ahogy megszületett a gyerekem, a hasamra tették, hagyták, hogy pulzáljon a köldökzsinór, nem vágták el rögtön. Azt éreztem, ha ezt megcsináltam, bármire képes vagyok!” –osztja meg velünk szülésélményétÉva. Márta pedig így élte meg gyermeke világra jöttét:„Elment a magzatvizem, és egyujjnyi tágulással érkeztem a kórházba. Nagy izgalom volt bennem, és szó szerint csodavárás, hogy most, kilenc hónap után megtörténik: mindjárt a kezemben tarthatom a kisbabámat. Szinte óránként vizsgáltak a szakemberek, és csóválták a fejüket, hogy nem lesz ebből szülés. Nem is lett. Nem tudtam magammal foglalkozni, koncentrálni, úgy éreztem magam, mint egy kísérleti nyúl, akit tesztelnek, hogy na, tágul vagy nem, tegye meg mindenki a tétjét! S úgy éreztem, a kórházi személyzet mindegyike arra tett, hogy nekem ez nem jön össze. Versenyt futottam az idővel, szorongtam, féltem, azt sem tudtam, mi történik velem. Összesen háromujjnyira tágultam, pedig oxitocint is kaptam. Császáros anyuka lettem. A csodát elvették tőlem.”

Erdély ugyanazon városa, ugyanazon városának ugyanazon kórháza. Csak éppen két különböző időpont, két különböző műszak személyzete, különböző szemlélettel. Ugye, mennyit számít?

Az a lényeg, hogy van egy egészséges gyereked, más nem számít!

„Más is kibírta már!” „Ja, kérem, a szülés nem sétagalopp!” A környezet részéről sokszor ez a reakció, ha valaki elmeséli, milyen negatív élmények érték a szülészeten, mit nem tud feldolgozni azóta sem. Elbagatellizálják a történteket, vagy egyszerűen nem hisznek a kismamának, arra hivatkozva, hogy úgy sincs egészen magánál olyankor az ember. A köztudatban úgy él a szülés, mint amin túl kell esni, ami rettenetesen fájdalmas, ami borzasztó élmény, de a végén ott van a jutalom, a baba. A szülést mindenki másképp éli meg, mindenkinek más a fájdalomküszöbe, ugyanakkor már magát a várandósságot is másállapotnak hívják, és ez fokozottan igaz a vajúdásra meg a szülésre. Életünk egyik legfontosabb eseménye nemcsak fizikai munka, hanem komoly lelki utazás is, amely befelé fordulást igényel. Ha ezt a lelki munkát zavarják meg óránként egy vizsgálattal, egy-egy negatív, odabökött mondattal, bizony elvesztheti az asszony a fonalat, aminek az a vége, hogy például nem tud kitágulni. Akkor jönnek a különböző beavatkozások, persze nyilván segítő szándékkal, de sokszor pont ezek vezetnek császármetszéshez.

Mi köze Iulius Caesarnak a császármetszéshez?

Valószínűleg semmi. Ám a mai napig tartja magát az a hiedelem, hogy Iulius Caesar császármetszéssel született, és innen az elnevezés, pedig a szülészeti beavatkozás neve feltételezhetően a latin caedo/caesus, vagyis metszeni, vágni szóból származik, tudhatjuk meg dr. Szabó András kolozsvári származású szülész-nőgyógyász A császármetszés kultúrtörténete című könyvéből. A császármetszés alapvetően egy életmentő műtét, viszont aránya az egész világon növekedik, számos szakember ezt a tendenciát azzal magyarázza, hogy a nők egyre később vállalnak gyereket, és egy 35–40 éves szervezet nem úgy reagál a várandósságra, mint például egy 25 éves, ugyanakkor a műhibaperek is egyre szaporodnak, ami az orvosokat visszaveti a kockázatvállalástól. A császáros anyák kontra hüvelyi úton szülők komoly csatározásokat vívnak az internet különböző fórumain, mintha meghatározná, hogy jó anyák vagyunk vagy sem, az, hogyan hoztuk világra gyermekünket. Nyilvánvalóan nem attól lesz valaki jó anya, hogy hüvelyi úton szült, de az indulatok azt bizonyítják, hogy ha valaki nem akart császármetszést, és mégis műtéttel fejeződik be a várandóssága, sok esetben hosszú, kemény munka ezt feldolgozni. Ugyanakkor a nőgyógyászok azt mondják, egyre több nő kéri a programozott császárt. Olyanok is, akiknél semmi egészségi probléma nem indokolja ezt. Manapság sok kismama nem átélni akarja a szülést, hanem átesni rajta, sőt, ha lehet, megúszni.

Egy 1996-os kutatásban több mint száz magyar kismamának tették fel a kérdést, hogyan látja, a szülés alatt kire számíthat, ki segít neki, illetve kire kell majd figyelnie. A válaszokban első helyen az orvos szerepelt, majd a szülésznő, harmadik helyen az apa, és végül önmaguk. A baba, aki nem passzív elszenvedője a történetnek, hiszen ő maga is igyekszik kibújni, teljesen kimaradt a felsorolásból, és a nők önmaguk is az utolsó helyre szorultak. Az anyák, akik a főszereplői a szülésnek! Pedig kiderült, azok a kismamák, akik a saját kompetenciájuk mértékét nagyobbnak érezték, kevesebbet szorongtak, kisebb fájdalmat éreztek, és kevesebb sebészi beavatkozásra volt szükség náluk. Úgy tűnik, a nők egy része ma már nem bízik az ősi tudásban, a testében, abban, hogy ő tud szülni. Régen a nagy családokban, ahol több generáció élt együtt, természetes volt, hogy a kislányok láttak várandóságot, szülést, kisbabát. Ma ott van az internet, és számos könyv is a rendelkezésünkre áll, ha tájékozódni akarunk a témában, sőt még igazi szülést is láthatunk a videocsatornákon. De ez mind csak információgyűjtés, a pszichológusok pedig azt mondják, hiába a felgyorsult élettempó, a megváltozott világ, a szülésre nem lehet „csak úgy beesni”, a sikeres szülésre lelkileg is készülni kell.

A nőgyógyász szemszöge

Szerettünk volna több orvost is megkérdezni, de jó páran nemmel reagáltak az interjúfelkérésünkre. Ez is mutatja, milyen kényes a téma, pedig ahhoz, hogy megértsük, mi zajlik a szülészeteken, fontos a nőgyógyászok szempontjait is meghallgatni. Dr. Toma Áron szülész a megkeresésünkre igent mondott, vele beszélgettünk a manapság kialakult helyzetről. Tapasztalata más országokból is van, ugyanis a rezidensképzés nagy részét Marosvásárhelyen végezte, de tanult az Egyesült Királyságban is. Dolgozott Írországban, és most hazaköltözött Erdélybe. Azt mondja, a nyugati országokban óriási hangsúlyt fektetnek a hüvelyi szülésre, ennek népszerűsítésére nagyszabású felvilágosító kampányok is indulnak. Ám rendkívül fontos, hogy a hüvelyi szülésnek meg is vannak a feltételei az állami kórházakban. „A leglényegesebb különbség, amit kiemelnék, hozzátéve, hogy a romániai kórházakat is biztonságosnak tartom, hogy tőlünk nyugatabbra más az egészségügy anyagi háttere, a műtők felszereltsége, a személyzet létszáma. Nálunk az a legfontosabb, hogy az újszülött és az anya is egészséges legyen, de az anya komfortérzetére, illetve a szülés élményére nem fektetnek elég hangsúlyt. Ezen dolgozni kell, és dolgozunk is, de ehhez valóban komoly feltételek szükségesek. Külföldön, az én munkahelyeimen egy vajúdó anyukára egy bábaasszony, vagyis szülésznő jutott, ezt törvény szabályozza. Romániában általában egy vagy két szülésznő van ügyeletben, és ahány vajúdó asszony érkezik, mindegyiket ennek az egy vagy két szakembernek kell ellátnia. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között nem lesz ugyanaz a szülésélmény a kismama számára” – osztja meg tapasztalatait a szülészorvos. Ugyanakkor az egészségügy törvényi hátterében is fontos különbségek vannak. „Romániában kialakult egy bűnöskereső kultúra, amit a média nagymértékben felerősít. Ha valami baj történik szülés közben, valakinek mindenképpen hibásnak kell lennie, és általában ez a személy az orvos. A média addig élteti a témát a köztudatban, és a perek addig folynak, amíg találnak egy bűnbakot, egy nőgyógyászt, és az a nőgyógyász keményen megfizet. Románia az egyetlen ország tudtommal, ahol ha valamilyen problémája van a betegnek, akkor az orvost pereli, és nem a kórházat” – fejti ki Toma Áron. Nem mindegy, hogy az állam mint az intézmény fenntartója felel a történtekért, vagy maga az orvos. Úgy véli, ennek óriási jelentősége van, mert egy ilyen bűnöskereső hangulatban, ha bármi történik, arra a szülész egész életének munkája rámehet, és ezért vállalnak kevesebb kockázatot a romániai orvosok, főleg olyan kórházi körülmények között, amilyenek az országban uralkodnak.

A mindenható protokoll

A kórházi protokoll nem veszi figyelembe, hogy minden nő más, minden test másképp működik, így nincs két egyforma szülés. Onnantól, hogy belépünk a kórház kapuján, ketyeg az óra, bele kell férni egy tól–ig időintervallumba, és ha úgy tűnik, ebből kicsúszunk, jönnek a beavatkozások. Nincs idő a lelki oldalra, a futószalag-szülések alatt nincs tere az egyéni kívánságoknak. Az egészségügyi személyzet sincs könnyű helyzetben, gyakorlatilag a kismama és a protokoll között kell lavíroznia.

Az EMMA Egyesület 2016-ban elindított egy felmérést Szakemberként a szülészeti ellátásban címmel. Ez elsősorban a magyarországi szülészeteket vizsgálja, de a romániai helyzet is nagyon hasonló. Ebből kiderül, mi az, ami az egészségügyben hiányzik: idő, szakmai munka, pihenés, motiváció, pénz, fejlődés, megbecsülés, kollegiális viszony. Ugyanakkor van túlterheltség, sok adminisztráció, elidegenedés, beszűkülés, elszemélytelenedés, elszigeteltség. Persze ez nem jogosít fel egy egészségügyben dolgozót sem arra, hogy ne partnerként kezelje a kismamát.

Erikát, ahogy beért a kórházba, azonnal megvizsgálták, és kiderült, vérzik. Nagyon megijedt, nem tudta, hogy mi fog következni, és csak az járt az eszében, nehogy meghaljon a babája. „Nagyon féltem, és ami a legrosszabb volt, hogy nem mondtak semmit, csak mindenki rohangált körülöttem, de hozzám senki nem szólt. Annyit hallottam, hogy valaki elkiáltja magát, készítsék a műtőt, majd percek alatt megcsászároztak. Utána mondta el a doktornő, hogy levált a méhlepényem, percei voltak hátra a babának, és én is veszélyben voltam! Nagyon durva érzés volt, soha el nem felejtem azt a rettegést. Az volt a legborzasztóbb, hogy nem tájékoztattak, miért kell hirtelen műtsenek, mi van a babámmal, miért vérzek. Csak végezték a dolgukat, mintha én ott se lettem volna, vagy mintha egy tárgy lennék” – meséli szomorúan Erika.

Az EMMA Egyesület munkájának előterében a nők szülészeti ellátásban szerzett tapasztalatai állnak. A szervezet 2015. szeptember 1-én indította el telefonon és e-mailben elérhető anonim segélyvonalát, az EMMA Vonalat, ahová a nők a gyermekvállalással kapcsolatos kérdéseikkel, problémáikkal, tapasztalataikkal, gondolataikkal fordulhatnak.

Az egyesület vezetője, Fazakas Pálma azt mondja, mindig arra bátorítják az anyákat, írásban jelezzenek vissza a kórháznak, milyen problémát tapasztaltak a szülészeti ellátás alatt. „A változást elsősorban maguk a nők generálhatják azáltal, hogy elmondják a szakembereknek és a döntéshozóknak, mi az, ami nem jó, amit másképpen szeretnének – mondja Pálma, majd hozzáteszi: – A legnépszerűbb mindig a traumatikus szülésműhelyünk, sajnos...” Az egyesület önkéntes alapon, képzett segítőkkel egy segélyvonalat is működtet, az EMMA Vonalat, ezt bárki felhívhatja, ha úgy érzi, beszélnie kell valakivel a várandósságáról, a szüléséről vagy a gyermekágyról. Hogy egy nő mitől traumatizálódhat a kórházban? A szülés körülményeitől, a szülés közben elszenvedett sérülésektől, a kontrollvesztés érzésétől, még akkor is, ha érti a mögöttes okokat, vagy a lekezelő, megalázó bánásmódtól, attól, hogy nem vonják be a döntésekbe, amelyek őt és a kisbabáját érintik. Ha elveszítette a babáját szülés előtt, közben vagy után, ha a babája a születése közben valamilyen sérülést szenvedett, ha koraszülött, és távol van az anyától, ha beteg vagy speciális szükségletei vannak – olvasható az egyesület honlapján. „Mi az EMMA Vonalon meghallgatjuk a történeteidet, információt, tájékoztatást nyújtunk, lehetőséget biztosítunk arra, hogy szükség esetén TE magad megtaláld a számodra legmegfelelőbb egészségügyi, pszichológiai, gyakorlati vagy akár jogi támogatást.” Ha valaki nem szeretne telefonálni, e-mailben is kérhet segítséget az egyesülettől.

„Azt szeretném, ha a kórházban is megadatna nekem az a békesség, az az odafigyelés, ami az otthon szüléseket jellemzi – mondja az immár 16. hétben lévő, várandós Zsuzsi. – Szerintem nem lehetetlen, és bízom benne, hogy megtalálom az ehhez az elképzelésemhez passzoló orvost és intézményt. Nem szeretnék oxitocint és gátmetszést sem, és ami a legfontosabb, hogy adják meg az aranyórát, tegyék rám a babámat, miután megszületik.”

A legújabb kutatások tükrében Zsuzsi ellenérzése az oxitocinnal kapcsolatban nem alaptalan. Varga Katalin pszichológus, az ELTE egyetemi docense, a Magyar Tudományos Akadémia doktora azt mondja, hogy ha egy vajúdó nőnek mesterségesen előállított oxitocint adnak annak érdekében, hogy erősítsék a fájásait, gyorsítsák a szülését, nem tudjuk, mi történik a saját oxitocin-termeléssel. Ez az a hormon, amely előidézi a méhösszehúzódásokat, kiváltja a tejleadó reflexet (egyébként orgazmusnál is termelődik), ugyanakkor az agyon belül hat az öröm- vagy jutalomközpontra is, többek között fájdalomcsillapító, nyugtató, bizalmat ébresztő, a társas támasz nyújtását és fogadását segítő hatása is van. „Ez egy zseniális ötlete a természetnek, hogy anélkül nem születik gyerek, hogy ne lenne egy pozitív áthangolás az anya agyában” – mondja Varga Katalin. De ez az áthangolás csak a saját termelésű oxitocin által valósul meg. A mesterséges oxitocin a méhösszehúzódásokat kiváltja ugyan, sokszor túlságosan is, vagyis akár összefüggő fájásokat is tud generálni, amelyek már-már valóban elviselhetetlen erősségűek. „Ha a méh túl van dolgoztatva, kimerül a kismama, ereje végére ér, eljut oda, hogy neki már minden mindegy, és abban az állapotban már csak azt akarja, hogy valaki vegye már ki belőle a gyereket. És valamilyen szempontból ereje végére ér a személyzet is, és akkor a császár már mindenkinek könnyebb. De ezt könnyű belátni: próbáljunk lenyomni 300 fekvőtámaszt, de úgy, hogy tízesével csináljuk, és pihenünk közben, vagy fussunk neki egyszuszra. Lássuk, melyik sikerül!” – fejti ki a pszichológus.

Ami szintén probléma, hogy a vér-agy gátnak köszönhetően a szintetikus oxitocin nem jut vissza az agyba, így nem tudja a pozitív érzéseket előidézni. „Tehát úgy is fogalmazhatunk, hogy azoknál az anyáknál, akik mesterséges oxitocint kapnak, jó eséllyel nincs meg az az eufória a babájuk megszületése után, mint a természetesen szülő társaiknál. Az a bosszantó, hogy a mesterséges oxitocinnak ez a hatása nincs benne az orvosi tankönyvekben, és így, szándéktalanul, de mégis ártanak azoknak a családoknak, akiknél meglenne az esély, hogy ezt az euforizáló, pozitív hatást megéljék. Mondhatnánk, hogy mindegy, túl van azon a pár órán az asszony, aztán majd szeretgeti a gyerekét, de itt vannak olyan motiváló körök is, amit úgy hívunk szakszerűen, hogy »mothering«. Vagyis az anyaság központjait is bekapcsolja ez a rendszer, így ösztönösen elkezdi érezni az édesanya, hogy az újszülöttel mit kell csinálni, hogy kell csinálni, és ez egészen másfajta tudás, mint amikor valaki szaladgál az internetre megnézni, hogy mi van akkor, ha például csuklik a gyerek.”

Egy kis jogi gyorstalpaló

„Úgy látom, a legtöbben nincsenek tisztában a jogaikkal, amikor vajúdni, szülni mennek, nem tudják, mit kérhetnek és mit utasíthatnak vissza a kórházban” – mondja Geréb Emőke marosvásárhelyi jogász, aki érdekességként megemlíti, hogy a román törvénykezés nem tesz különbséget szülő nő és beteg között, hanem a páciens fogalmát használja. Pedig tudjuk, hogy a kismama nem beteg, a világ legtermészetesebb dolga történik vele... „A 46/2003-as, páciensek jogairól szóló törvény 6. cikkelye kimondja: mindenkinek joga van ahhoz, hogy tájékoztassák az egészségi állapotáról, a javasolt orvosi beavatkozásokról, illetve ezek alternatíváiról, az eljárások lehetséges veszélyeiről, beleértve azt az esetet is, ha nem alkalmaznak kezelést, valamint ha a páciens nem tartja be az orvosi javaslatokat” – világosít fel a jogász. A8. cikkely értelmében az információkat tiszteletteljes és világos nyelvezettel kell a beteggel közölni, minimális szakszó-használattal. Ha a beteg nem ismeri a román nyelvet, az információkat anyanyelvén vagy az általa ismert nyelven kell vele közölni. „A törvény 11. cikkelye rögzíti, hogy a páciensnek joga van kérni és kapni egy másik orvosi szakvéleményt is. Azt ajánlom, ezt főleg olyankor tartsuk szem előtt, amikor az ember lánya érzi, hogy nem veheti készpénznek a kezelőorvosa javaslatait, és pironkodva, kertek alatt megy el egy másik szakemberhez. Nem kell szégyellni a dolgot, az Orvosi Etikai Kódex is kimondja, hogy az orvosnak tisztelnie kell a beteg másik orvosi szakvéleményhez való jogát” – hangsúlyozza a jogásznő. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy mindenkinek joga van a családja, barátai támogatásához, azok szellemi vagy anyagi segítségéhez, a tan��csaikhoz az orvosi kezelések teljes ideje alatt. „Tehát ha egy kórházban azt mondják, nem jöhet be velünk a vajúdásra, szülésre a gyermekünk apja, az anyukánk, egy barátnőnk vagy éppen a dúlánk, jó erre a törvényre hivatkozni” – emeli ki Geréb Emőke. Fontosnak tartja még azt a cikkelyt, amely kimondja: egyetlen egészségügyi beavatkozás sem történhet meg az érintett személy tudatosan adott beleegyezése nélkül, vagy szabad akarata korlátozásával.

Női segítők a szülésnél: szülésznők, dúlák

Régen a szülés asszonysegítőkkel zajlott, az eseménynél férfinak helye nem volt. Manapság két hivatás van a szülészetben, amit nők művelnek: szülésznők és dúlák támogat(hat)nak minket. Szülésznők kötelezően jelen vannak minden kórházban, és ha nincs fogadott bábánk, kapunk, amilyet kapunk: kedveset, morcosat, empatikusat, durvát, fáradtat, energikusat, támogatót, lehúzót.  Nehéz munka ez, és mind a szakmai, mind az anyagi megbecsülése problémás. Nem is való mindenkinek…

A Marosvásárhelyen igen népszerű Donáth Emőke szülésznő azt mondja, ha az intézményben az otthon szülés hangulatát nem is sikerül, de az „otthonos szülés” légkörét meg kell próbálni megteremteni. Azt meséli, mióta munkahelyén az orvosok és rezidensek mellett egyszerre két felsőfokú végzettségű szülésznő is ügyeletben van, egy vajúdó nőre nagyobb figyelem, több idő jut, így a szülésznő nemcsak a kismama és a magzat fizikai állapotát követheti végig, hanem lelki támaszt is nyújthat. Munkája során végigkíséri az anyát a szülőszobára érkezése pillanatától a szülésen át az azt követő gyerekágyas órákig, de ez csakis megfelelő empátiával történhet. „Fontos, hogy ráhangolódjunk a szülő nőre, és a vajúdás csodás, várakozásokkal teli, fájdalmas óráiban lelkileg is támogassuk, segítsünk feloldani a félelmeit, biztassuk a kismamát” – vallja a marosvásárhelyi szülésznő. Donáth Emőke úgy érzi, a bizalom nagyon fontos, a biztonságérzet segíti a vajúdás előrehaladását. Tapasztalata szerint sokszor hosszú távú, majdnem baráti kapcsolat alakul ki a szülésznő és az anya között. Ami a körülményeket illeti, ideálisnak tartaná, ha külön szülésznő felelne minden egyes szülőszobáért, mert úgy lehetőség lenne kizárólag egy várandóst követni teljes odafigyeléssel, s így a kismama is jobban érezné magát. A szülésznő örülne, ha minél több kórházban elfogadnának és gyakorlatba ültetnének bizonyos alternatív vajúdási módokat. „Ami még segítene a pozitív szülésélmény megélésében, ha az állapotos nő tudatosan készülne arra, ami rá vár, vagyis tájékozódjon, vegyen részt szülésfelkészítőn. Arra biztatnám a nőket, hogy ne féljenek a szüléstől, élvezzék az anyává válás minden pillanatát, és bízzanak magukban, hallgassanak a belső hangjukra, hogy meg tudják csinálni. Mert a szülés, születés maga a csoda!” – mondja Emőke.

A dúla görög eredetű szó, segítő asszonytársat jelent. Folyamatos fizikai, érzelmi és informatív segítséget nyújt akár már a várandósság idején is, a szülés alatt és után. Saját szülési tapasztalattal rendelkezik, így pontosan tudja, mit él át a vajúdó nő. A dúlánál nincs műszakváltás, végig az anyával marad a baba megszületéséig, megérti és elfogadja az anya érzelmi szükségleteit, nem bagatellizálja el sem a lelki problémáit, sem a félelmeit, sem pedig a testi fájdalmát. A nagyváradi Holdvirág Dúlakör három lelkes anyukából alakult  2015 nyarán. Cosma Sonja, Hoffmann Kinga és Szabó Orsolya hitvallása: „Hiszünk a szülés háborítatlan mivoltában, a női test csodájában, az igény szerinti és kizárólagos anyatejes táplálásban a baba hat hónapos koráig, illetve a hosszú távú szoptatásban és a kötődő nevelésben.” Sonja azt meséli,  gyermeke születésekor nagyon naiv volt, azt hitte, elég informált ahhoz, hogy irányítani tudjon és rendben történjen a szülése. Később rájött, nem volt... „Az orvosok meghatározása szerint természetesen szültem, pedig semmi sem volt benne természetes, épp csak annyi, hogy a fiam a hüvelyemen keresztül jött a világra. Ezenkívül rengeteg más tényezőre lenne szükség ahhoz, hogy természetesnek lehessen nevezni egy szülést, születést. Szeretném és kívánom, hogy más ne ilyen naivan, félelmekkel teli és támogatás nélkül készüljön gyermeke megérkezésére. Azért hoztuk létre a Holdvirág Dúlakört, hogy segítsünk a nőknek abban, hogy elhiggyék, igenis megvan bennük minden ahhoz, hogy szüljenek“ – mondja Sonja.

Kinga is azt meséli, hogy őt is saját szülése indította arra az útra, amelyen most jár.

„Első szülésemre tudatosan készültem, titokban otthon szülést terveztem – kezdi a történetét. – Mindennél jobban el akartam kerülni a kórházat, ki akartam küszöbölni a beavatkozásokat, és háborítatlan, nyugodt környezetben szerettem volna fogadni a fiamat. Sajnos a hosszú vajúdásra nem voltam felkészülve, a kitolási szakaszban be kellett mennem a kórházba. Így indult el a történet, amit a fiamnak és családom támogatásának köszönhetek. Szakmát váltottam, kismamajóga-oktató és dúla lettem. Az a célom, hogy minden lány, asszony megismerje csodálatos testének teremtő képességét, szülése során átélje az áldást, megtapasztalja, hogy képes életet adni. A babák pedig az őket megillető szeretetteljes, csendes környezetbe érkezzenek” – mondja Kinga. Úgy véli, Erdélyben még nem annyira ismerik a dúlákat, kevesen kérik a segítségüket. Szerinte legfontosabb maga a jelenlét, ugyanis a nők soha nem szültek egyedül, rendkívül lényeges, hogy legyen a kismamával valaki, akit ismer. A dúla etet, itat, segít a mozgásban, masszíroz, gyakorlatilag bármit megtesz, amire a vajúdó nőnek éppen szüksége van. Ugyanakkor bátorít, megerősít, elfogad, együttérez. Azt mondja, ők hárman főleg a kórházban segítenek, az otthon szülés még igen ritka a régióban. De csak a magánkórházban, az államiban nem kísérhetnek szülést. „Váradon az államiba nem engednek be hozzátartozót, ezt a kismama kellene hogy kérje, mert a betegjogi törvény lehetővé tenné, csak itt mindenféle ürüggyel kizárják a rokonokat és a dúlákat is.Szerintem ez azért történik így,  mert megvan a rég kialakított, biztonságosnak gondolt rendszer. De hogy ez kinek biztonságos, az kérdéses... A változás mindenkinek nehéz!” – véli a dúla. Azt mondja, nem hiszi, hogy azért nem nézik őket jó szemmel, mert a dúlák nők, ugyanis sokszor a nő orvosok sokkal ellenségesebben állnak a témához, mint a férfiak. Szerinte inkább a félelem az, ami közrejátszik. „Jó lenne, ha a szülésnél a szülő nő és a baba kerülne a főszerepbe, mert ez lenne a normális. Nem az orvos képességeiről, tudásáról vagy a dúla tudásáról kellene szólnia az eseménynek. A szülés és születés élményét egy életre elraktározzuk, ezért nem mindegy, hogyan történik. Nagyon örülnék, ha az egészségügyben dolgozók figyelembe vennék a legújabb kutatási eredményeket, és nem ragaszkodnának foggal-körömmel a már elavult és bizonyítottan káros eljárásokhoz meg a hideg, személytelen bánásmódhoz” – hangsúlyozza Kinga.

Fontos a párbeszéd

A felkérésünkre érkezett beszámolók alapján az erdélyi szülészeti kép igen árnyalt. Vannak jó és kevésbé jó kórházak, vannak nyitott és kevésbé nyitott orvosok. Akad nőgyógyász, aki szülést vezet, és akad, aki szülést kísér. Van, ahol rutinból alkalmazzák a gátmetszést és az oxitocint, máshol egyéni mérlegelés alapján. A legtöbb szülészeten azonnal elvágják a köldökzsinórt, néhányban csak akkor, amikor már nem pulzál. Akad, ahol megvalósul az aranyóra, a bőrkontaktus anya és baba között, és van, ahol az anyuka szinte egy napig nem is látja a gyermekét. Létezik még 2017-ben is olyan szülészet, ahová az apák be sem tehetik a lábukat, hogy támogassák a párjukat, és létezik olyan is, ahol még a császármetszés alatt is bent lehetnek. Van, ahol vállalnak császármetszés utáni hüvelyi szülést, és van, ahol hallani sem akarnak róla. Elvétve már akad olyan kórház, ahol megválaszthatja a kismama a kitolási pozíciót. Az igazi változáshoz szükség van a nők visszajelzéseire, illetve arra, hogy elinduljon egy párbeszéd a szülésben érintett felek között.

Magyarországon 2016-ban elindult a Másállapotot a szülészetben! civil mozgalom, mely többek között azért küzd, hogy a nők bátran elmondhassák, mi történt velük a szülőszobán, anélkül, hogy ítélkeznének felettük. A mozgalom képviselői hisznek abban, hogy a nők méltósága sérthetetlen, élményeik meghatározók, jogaik és szükségleteik megkérdőjelezhetetlenek. A platform kimondja, hogy a testüket érintő kérdésekben a nők döntenek. Nőmozgalomként hangot adnak a nők által megélt élményeknek, elsősorban a fogantatástól a gyermekágyig tartó időszakban. A Másállapotot a szülészetben! mozgalom küldetése, hogy együttes változást idézzen elő az egyén, az ellátórendszer és a társadalom szintjén, hogy a nőközpontú ellátás megvalósuljon. Facebook-oldalukat több mint 9000-en követik, sokan Erdélyből is. Ide bárki elküldheti szüléstörténetét, hiszen a Kárpát-medencében nagyon hasonlóak a problémák. Ezekről pedig beszélni kell, ez az első lépés a változás felé! Ugyanakkor fontos lenne, hogy Erdélyben is szerveződjön egy hasonló, alulról építkező civil mozgalom.

Zárásként álljon itt Kraft Hunor csíkszeredai nőgyógyász gondolata:

„Ahogy a hívő ember hiszi a csillagot, a feltámadást, a csipkebokrot, és nem várja el a fizikai törvényszerűséget, úgy lehet hinni az angyalokban és démonokban, megmagyarázhatatlan sorsjátékokban a szülőszobán. Valahogy el kell fogadni, hogy nem tudunk mindent mi irányítani...”

Hej, égig-nyúló giz-gazok! – Tátralomnic a hátsó udvarból

Nyári hegyvidéki túrázgatásaim során az első három napban Késmárkon, egy szerény diákszállóban foglaltam szobát, ezt követően pedig Tátralomnicon egy elegáns hotelben. Mondanom sem kell, az utóbbiért ötszörösét fizettem a diákszálló árának. Persze, tudtam előre, hogy így lesz, hiszen főszezonban a Tátra nem olcsó mulatság.

Évtizedek óta szenvedek a parlagfű-allergiától, úgy gondoltam hát, az üdülés második felében egy kis luxust igazán megérdemlek.

Amikor kézhez kaptam az előkelő szálló szobakulcsát, a recepciós kisasszony felajánlotta, hogy elkísér. Tiltakozni próbáltam, hogy ugyan már, de ő kitartott szándéka mellett, állítva hogy nehéz lenne egyedül megtalálnom a helyet. Hát, igaza volt, tudta mit beszél. Az épület előtti gyalogjárón indultunk el a szobához, megkerülve az egész hatalmas épület-komplexumot, így a hotel virágdíszes utcafrontjáról egy hátsó, kültéri folyosóra jutottunk, melynek kövezete réseiből szívós gyomnövények törekedtek a fény felé.

Kicsit sokkolt a hirtelen váltás, mondtam is a kísérőmnek, hogy Bože môj, kde až to ideme.  Olyan volt az egész, mintha hirtelen egy 20. század eleji Kosztolányi regény előkelő házának a cselédföljáróján találnám magam. Félreértés ne essék, nem a cselédlépcsővel volt gondom –  hiszen szoktam én a szegénységet gyerekkorom óta, mindenféle rendszerben –  hanem a hozzá kapcsolódó árral … Persze elfogadtam akkor a helyzetet, hiszen fél napom így is elment a költözéssel, a fene sem akart már ilyesmire időt pazarolni…

Gyönyörű tágas földszinti szoba fogadott, a kényelmes fekhely, a csillogó-villogó csempézett fürdőszoba hirtelen el is feledtette velem az előbbi rossz benyomást. Csomagolni kezdtem hát, kifelé boldogan, amikor erős zajra, nyikorgásra lettem figyelmes. Ki kellett néznem, és látnom, hogy az ablakomtól két – három méter távolságra egy vas-szerkezetű magas állvány imbolyog, amelyen szakmunkások szigetelik az épület falát.  Mindenfelé száll a por, és a ledobált polisztirol szigetelőanyag.

Becsuktam gyorsan az ablakot, hogy ne kerüljön a szobába az építkezés szennye. – Sebaj – gondoltam magamban – elviselem, úgyis csak aludni járok “haza”.  Kicsomagoltam ügyesen, és máris elindultam, hogy egy kellemes sétával levezessem a negatív élmények feszültségét, és feledjemaz egészet.

Két perc múlva az épületkomplexum oldalánál lévő autóparkolóban találtam magam, amely már a szomszéd telekkel volt határos.  Ezen rég elhagyott, egykor gyönyörű villa sírta keserveit, körülötte több tíz négyzetméternyi területen hatalmas, nyakig érő giz-gazok, melyek közül természetesen a parlagfű sem hiányzott.

Nos, e látvánnyal betelt a pohár, hiszen ez elől a gyomnövény elől futottam a Duna-i síkságról egészen a Tátráig, és most itt van az orrom előtt. Visszafordultam hát a recepcióra, felsorolva az engem ért kellemetlenségeket. Főként azt nehezményeztem, hogy a szobafoglaláskor nem tájékoztattak az ott történő építkezési munkálatokról. Mert lett volna két egyéb szállás-lehetőségem is.  Továbbá megemlítettem a hotel háta mögé eső dzsungelt, melyen vidáman szaporodik a parlagfű, komoly egészségi gondokat okozva az arra érzékenyeknek.

Meg kell hagyni, a recepciós kisasszony nagyon udvariasan, sőt barátságosan végighallgatott, igaz, másik szobát nem tudott adni, de megígérte, hogy értesíti  feljebbvalóit és a kellemetlenségekért némi árengedményt eszközöl ki számomra. Úgy látszik részükről is fontos volt, hogy elégedett legyen a vendég, így a kedvezményt aztán valóban meg is kaptam.

– Na, milyen jó, hogy szóltam – gondoltam magamban – a hibákra rá kell mutatni, csakis akkor lehet azokat helyrehozni. Persze, mint mindenféle egyéb társadalmi problémánál, jó, ha az indulatainkat féken tartva, békés szóval, és kellő tisztelettel igyekszünk észrevételeinket jelezni.

Az egyezség után hamarosan félretettem a problémát, és innentől már valóban csak a hegyi túrák örömei töltötték ki napjaimat.  Az esetet követően látogattam el a gyönyörű vízesésekhez, előbb a Bilík menedékház, majd a Rainer kunyhó és a Zamkovsky menedékház irányába, valamint a Csorba-tóhoz. Persze mindeközben a Tátralomnic környéki séták sem maradtak el.

Az árengedményen kívül volt még egy pozitív hozadéka az esetnek, bár ez lehet csupán véletlen egybeesés is.  Miután jeleztem a portán, hogy nem igazán örülök a parlagfű látványának, másnap reggel meglepő kép fogadott:  a szomszéd telken, a gyönyörű múltját sirató villa bejárata körül egy férfi kézi kaszával vágta az “égig érő” gyomot. Csak ámultam a meglepetéstől, és szinte ujjongtam örömömben.

– Ezt kell, hát persze, hogy ezt kell csinálni! Szépen, zajmentesen rendet rakni, ráadásul a környezet szennyezése nélkül. És megtanítani a sok lézengő munkanélkülit is erre a férfias foglalkozásra. Persze az lenne az igazi, ha tövestül sikerülne kitépni a gyomot, de annak máskor van az ideje. Most ez a lehetőség adódik… Bárcsak minden helyzetben ilyen rugalmas megoldás születne!

A recepción lefolyt beszélgetésünk során szóba került még, hogy Magyarországon törvény teszi kötelezővé a parlagfű irtását, helikopteres felderítéseket is végeznek, és komoly pénzbírsággal illetik azokat a földtulajdonosokat, akiknek a területén virágzó parlagfüvet találnak.

Bár közvetlen hazaérkezésem után olvastam, és hallottam is a hírekben, hogy a parlagfű-törvény nem hozott kellő eredményt, mégis azt hiszem, ez a próbálkozás lényegesen több annál, mintha nem teszünk ellene semmit.

A teljesség kedvéért el kell még mondanom, hogy sétáim során Tátralomnicon nem egy ilyen gazdátlan, tönkrement épületet és indákkal befutott elgyomosodott kertet láttam az előkelő hotelek közé ékelődve.  Az ország egyik legfrekventáltabb helyén! Az egyik fejlődik, a másik tönkremegy.  Hű tükörképe valóságunknak.

Persze nagyon igazságtalan lennék akkor is, ha személyes érintettségem miatt csupán ezt a szépfekvésű tátrai várost bélyegezném meg, hiszen nem egy negatív kivétel, ellenkezőleg, vannak nagyon szép, gondozott részei is. És a parlagfű bizony szinte az ország valamennyi településén megtalálható, nálunk a déli régiókban meg főként.

Kérdés: ki az ország ilyen szintű elhanyagoltságáért a felelős? Úgy tűnik, Ady szimbolizmusa örökérvényű. A dudva, a muhar, a gaz, lehúz, altat, befed…

Gyomlálni kéne, ha eljön az ideje! Alaposan, megfontoltan.

Buday Mária

A képek a szerző felvétele

Hej, égig-nyúló giz-gazok! – Tátralomnic a hátsó udvarból a Nemzeti.net-en jelent meg,