Szar dolog meglátni, olyan dolgot amit nem kellene. Ami nélkül ezerszer boldogabb lenne az életed...

Minden kapcsolatban vannak viták. Csak tudni kell kezelni őket...

Jövőre Veled, ugyanitt...

Tegnap találkoztunk. 28 éve szerettünk egymásba, hittük, hogy majd egyszer mi együtt leszünk, mert ennek így kell lennie, mert két ilyen egyforma ember egymásnak van rendelve. aztán egy véget nem érő saga után mindketten jártuk a magunk útját, elváltunk az épp aktuális felségünktől/férjünktől, rosszul időzítettünk, elköltöztünk egymástól távol..de valahogy mindig ott volt bennünk a gyermeki hit, hogy eljön a mi időnk, sokszor vicceltük el, hogy egy koedukált idősotthonban fogjuk majd egymás kezét és beszélünk arról, milyen jó is volt a szex, amikor még tudtunk mozogni...:)) Fotók oda-vissza, gyerekek, unokák, örömök, gyász, egy-egy részeg éjszakán titkos telefonok, amikor ugyanazzal az érzéssel tudtuk mondani a másiknak, hogy szeretlek, mint régen. És el is hittük. 6 éve találkoztunk, akkor töltöttünk együtt pár órát, de a rendszeres beszélgetések megmaradtak. És eljött a tegnap... Megöregedtünk, de senkit nem érdekeltek a hason azóta keletkezett hurkák, a megőszült szakáll, mely alól ugyanaz a mosoly villant ki, a gondokban elmélyült ráncok, a rövidlátás vicces tünetei... Így volt ez mindig: félszavakból is tudtuk mire gondol a másik, ültek a poénok, a régiek is, amiket csak mi tudtunk, be se fejeztük a mondatot, a másik már tudta mi lesz a vége. És nevettünk rengeteget. Boldognak és elégedettnek kéne lennem, hogy tudom, valahol valaki szeret, tényleg, aki keresztül autózza a fél országot pár együtt töltött óra kedvéért, ami most hajnalig tartó beszélgetést jelentett, hol mélyen, hol viccelődve, keveset rágódva múlton és jövőn, de nem feszengve, csak úgy, mint régen... de volt ott valami, amit azelőtt sosem láttam: csak kétszer-háromszor vettem észre, valami idegen... szomorúság? Sosem éreztem ilyen erősen az idő múlását, sosem rémített meg ennyire még, hogy tudom nincs már előttem annyi, mint mögöttem. Büszke vagyok arra, aki lettem. Még ha el is tűnt a számból az az émelyítően édes íz: a reményé, tudom, hogy az út, amit választottam, még ha magányos is, szabadabb, mint bármi! Önkéntelenül is hátrébb léptem, sokkal bölcsebben néztem pár pillanatig ezt a két embert, akik ma már tudják, hogy elszalasztották életük nagy lehetőségét. És így már el tudom engedni. Dolgunk volt egymással, van is, lesz is. Mindig szeretni fogom, de ez a börtön az ő élete, az ő választása. Én a helyemen vagyok. Szabadon.

"S fog majd téged valaki úgy szeretni, ahogy én arra sosem voltam képes, és nem is tehettem. Távolból foglak titeket csodálni, miközben a féltékenység, mint a rák egy végsó stádiumban szenvedőt, úgy fog apránként felemészteni. Lassan. Fájdalmasan. Először csak hívlak, részegen. Ahogyan te tetted mikor még együtt voltunk, de én nem azt fogom mondani mennyire hiányzol és mennyire szeretlek. Utálatos leszek majd, a végen benyögöm "hiányzol", és te megérted az egész hívásom lényegét. Bántani akarlak, ismét. Megérted, mert felvetted, én pedig büszke leszek magamra néhány másodpercig, mert nem a hangpostád irritáló monológját hallottam. Majd rájövök, már nem szerelemből vagy izgalomból, inkább unott megszokásból válaszolsz. Te még szeretsz, ezért nem nyomsz ki, reménykedsz abban, hogy még én is így érzem. Mert én is hiányzom neked, az az énem akit megismertél, és aki már a szakításkor rég nem volt jelen. Cserben hagyott téged. S az az ember aki úgy szeret, ahogy arra én sosem voltam képes, és sosem tehettem, majd megkérdezi, "ki volt az?", s te csak elharapva azt feleled "senki", pedig ez nem igaz. A "mostmár senki" egy helyesebb megfogalmazás. Mi voltunk egykor a "valakik", akik mindenen keresztül mentek, titokban imádták egymást, semmi és senki nem állhatott közéjük, de tévedtek. Saját maguk, és az önmaguknak ismételt hazugságaik tönkretették őket. Ez a kapcsolat nem volt szép, tragikus volt, nem volt romantikus, csak bántalmazó. "Mindent megtettünk", semmit, hiszen mindent megtenni, nem az, hogy titokban szereted a másikat, hanem, hogy vállalod az összesugdalózó embereket, és büszkén megcsókolod előttük a másikat, mert szereted. Ezaz, mi nem szerettük egymást. Mi csak azt az embert szerettük, akiben titokban szerettünk bele, és elképzeltük, hogy tökéletes. Titokban szerettük egymást. Csak egymás hazug, titkolózó oldalát láttuk, néha érezhettük milyen is lenne a másik teljes valójában, de igazából sosem. Illózikókat szerettünk, de azokat nagyon. És nem. Én nem hívnálak részegen, és tudom, "és"-sel nem kezdünk mondatod, de te gyűlölöd a szabályokat. Esetleg alkotni szereted őket. Az a te szokásod, hazudtam. Viszont hiányzol. Sosem lenne képes téged bárki is jobban szeretni nálam..."

"Pár gondolat tőle, ha még gondolna rám"

11.13

Depresszió

A közhelyeken kívül nagyon nehéz megfogni ezt, mert egyszerre jelent kilátástalanságot, elveszettséget, tompaságot és bezáródást, a kommunikáció lenullázását, az érdeklődések elvesztését, reménytelenséget, és önutálatot, értéktelenség érzetet és persze magányt. Az egyik féle depressziós sír és láthatóan kétségbeesett, de nem tudunk segíteni, a másik teszi a dolgát és eszünkbe se jut, hogy segítségre szorul. Van aki mosolyog, miközben belül az öngyilkosság foglalkoztatja és van akiből kiárad a parttalan szenvedés a saját belső világától (ami amúgy olyankor valóban olyan, amiben senki nem szeretne élni!), és tudjuk, hogy bajban van, de hiába nyújtjuk a kezünket, nem tud megkapaszkodni, mert elsodorja újra meg újra a deprsszió sugalta csalódottság és reménytelenség. Kétszer voltam nagyon mélyen. Kiszolgáltatva mások jóindulatának és szeretetének – ami nem érkezett meg. Senki sem volt hozzászokva, hogy segítségre szorulhatok. Én, a bástya! Az egyikből kimásztam szépen lassan. „apró lépésekkel a konyha felé” – ez egy szállóige a családunkban, ezt tanácsolja a betegének egy pszichiáter, aki aztán így tényleg eljut a konyháig, csak a lépésekre figyelve, aztán végül mindenhova. Ezt szoktam mondani minden ijesztően nagy projektnél is. Türelem, apró lépésekkel a konyha felé! A másik leküzdhetetlennek tűnő problémát az élet oldotta meg. Hogy a probléma valós volt, az abból derül ki, hogy nem kerestem másikat helyette. Ahogy elrendeződött, utána tempósan újraépítettem az életem és elég jól vagyok benne. (valójában nagyszerűen!) Réges régen volt egy elméletem a depresszióról, amit aztán nagyon sokára valahol olvastam is. Hogy a depresszió védekezés, időnyerés. Egy megoldhatatlan probléma miatti elakadás (Adott esetben nem csak annak látszik, hanem többnyire az is), amikor a psziché időt akar nyerni. Nem kell több input, nem kell semmi inger, mert át kell struktúrálni mindent, de nagyon nehéz, mivel bezárkózva csak a már meglevő információkkal tud dolgozni amikkel viszont eddig sem jutott megoldásra. Ez a zakatolás megy és úgy tűnik, örökké fog tartani. Ebben a helyzetben segítséget kérni nagyon nehéz. Segítséget nyújtani is, mert mit tudunk adni? Figyelmet, kis gondoskodást, türelmet, meg mondogathatjuk, hogy szeretlek vagy kedves vagy nekem, vagy számítasz, számíthatsz rám. Egy pillanatig ezek jóérzést okoznak, de nem tudnak gyökeret verni. A depressziós nincs abban a reményteli állapotban, hogy bárki szeretete vagy elfogadása erőt adjon neki. Ami segít, az a valaki, aki kimondja azt a mondatot, amibe kapaszkodva aztán saját maga lépésről lépésre rendberakja a belső világát. Hiába mondod, hogy szereted, ha ő ezt nem tartja hihetőnek, ha ő éppen nem szereti azt ami belül van, amivel azonosítja önmagát. A kivezető úton nincs csoda, nehéz meg kemény, és ijesztőek az apró visszaesések és aztán ijesztő az, hogy az ember valaha olyan mélyen volt és, hogy oda vissza lehet kerülni. Már ismerjük az oda vezető utat. Azt gondolnánk, hogy ha valaki egy egész életen át hazudik, aztán a hazugság okafogyottá válik, az felszabadulás hoz. De valójában depressziót. Amikor a korábbi életünk meghal, mindegy mi miatt, az depressziót okoz.

A depressziósok értik egymást, de nem tudnak egymásnak segíteni. Aki nem depressziós, az pedig... hát... annak nehéz érteni. Gyakran még fel se ismerjük.

Vallomás..

Kedves volt másik felem,

Remélem egyszer eltudod ezt majd olvasni…Szóval hol is kezdjem. A történetünk véget ért.

Tudod mindig hittem a csodákban, úgy gondoltam ez is olyan lesz…sajnos nem lett. Szerettem minden egyes pillanatunkat, mikor a kocsidban énekelhettem, mikor elvittél télen magaddal és együtt karácsonyoztunk, vagy mikor az éjszaka közepén beöltöztünk jelmezbe mert viccesnek találtuk, vagy mikor éppen kikunyeráltam tőled egy cigit. Minden pillanat mai napig feltört bennem, de el kell hogy engedjem ahogy téged is elengedtelek. Sok dolgot köszönhetek neked, mert megtanítottál élni és boldognak lenni, ugyan akkor megtanultam hogy sokszor fel kell nőnünk az érzelmeinket irányítani…megtanulni vezetni és kezelni. Köszönöm hogy mindig mellettem áltál mikor nem volt ott senki. De szó mi szó fáj… fáj hogy ilyen könnyen elengedtél. Vártalak… és várni is foglak még talán egy ideig, de már nem tudok veled menni tovább az úton. Egyedül kell ahogy te is ezt választottad. Remélem azért valahol most is boldog vagy és már nem gondolsz rám. Hiányzol és hiányozni is fogsz…. Hiányzik a csókod, az érintésed, ahogy a hajam a fülem mögé hajtod, vagy mikor letörlöd a könnyeim. Talán nem én lettem neked szánva vagy talán igen, remélem egyszer még látlak azért boldogan ha mással is de boldogan élni. Tudod vicces, azóta elkezdtem edzeni, foglalkozok szabadidőmbe többet az autókkal, most fogok pont venni egyet amit sajnálom hogy nem làtsz… hisz te mondtad érjek el a céljaim, nézd ! megfogom csinálni. Remélem te is ezt teszed majd és boldogan emlékszel vissza azokra a percekre mikor nem hagytalak magadra…tömérdek érzelem kavarog bennem, tudod? Egyszerre utállak és szeretlek… Utállak, hogy itt hagytál és talán már mással vagy, de ez az élet rendje nem? Lehet neked is jobb így, csak légy boldog! Egyszerre meg szeretlek és bennem van még a hiányod de tudod egyenlőre én is el akarlak felejteni. Remélem minden rendben és nem hajszolod túl magad, sokat pihensz és oda figyelsz magadra. Remélem a szüleid is sok dologban támogatnak téged és nagyon szeretnek! Mindenki nagyon szeret csak sose veszítsen el az az embert akit megismertem nem is olyan rég… fontos vagy mindenkinek és maradj olyan nagyon kérlek amilyen vagy, ne dobd el magad mert nagy szíved van csak nem mindenki veszi észre. Ne haragudj rám ha bármikor kudarcnak érezted a kapcsolatunk, sosem akartam rosszat. Sokat hibáztam amit nagyon is bánok de azóta minden percben próbálok egy jobb ember lenni! Még jobb és vissza térni ahhoz az énemhez akit megismertél! Fejlődők és fejlődni akarok még… már nem akarom feladni ahogy feladtam a kapcsolatunk. Küzdeni akarok ès fogok is! Kérlek ne haragudj a sok butaságért, meg akartalak védeni a múlt fájdalmaitól, sosem akartam olyat tenni veled ami neked rosszat adott volna, remélem ezért ezt tudod, mindig figyeltem rád még ha azt érezted nem is! Nem eleget foglalkoztam a te érzelmeiddel, ezért nem te vagy a hibás…Remélem te sem adod fel és napról napra jobb leszel, csináld azt amit szeretnél! Fiatal vagy, érettségiz le, csinálj szakmát! Dolgozz meg a pillanatokért! Sose legyél gyáva! Hidd el, hogy jó vagy és erős mindenkinél jobban! Ebben a világban előny ha jobb vagy és ügyesebb! Találd meg azt amit akarsz csinálni! Légy vakmerő ne félj az új dolgoktól, és cselekedj mert egyszer már túl késő lesz! Szeress mert csalódni nem hiba, hanem tanulság… Élj egy olyan világban amiben akarsz!

Remélem megérted, hogy minden dologban van valami szép ès sosem adod fel! Kérlek emlékezz majd egyszer rám azért!

Szeretlek!

világkorszakok

Nem vagyok valami nagy filozofikus guru, csak érdekelnek más kultúrák, vallások, gondolkodásmódok. Van a hindu tanítás a Kali-jugáról, a megromlott, értéktorzult, lezüllött, istentelen korról, aminek vége az emberiség pusztulása, és utána jön az aranykor, a kör újraindul, hogy százezer éveken át fokozatosan romolva, alacsonyabb erkölcsiségű korokon át ismétlődjön minden.

Fájdalmasan ismerek rá napjainkra a leírásból, csak igazából az évszámokkal kapcsolatban vagyok kissé zavarban. Ezzel együtt nagyon úgy érzem, hogy rossz korba születtem, vagy ha mégsem, akkor nagyon magányosnak érzem magam, amiért ennyire kényelmetlen számomra az önzés, kapzsiság, hataloméhség, hazugság, erőszak világa.

Volt valami könyv, amit nagyon régen olvastam (talán még kamaszként), amiben az volt, hogy vannak, akik nem születnek le rendesen, hanem egy kis vékony szállal még kötődnek a nagy egyetemes lélekfelhőhöz (én így képzelem a születések közti állapotot, amiben a lelkek némileg összeolvadnak egy nagy közös gomolyba), és ezeknek az embereknek a kézzel fogható valóság sosem tud elég jó lenni, mert zsigerileg érzik a nagy tökéletességet egy kis részükkel, tehát ahhoz képest minden csak hitvány fantomkép. Ez nem kritizálás vagy lenézés formájában jelentkezik, inkább valami szomorú, betölthetetlen hiányérzetként.

Más oldalról furán érzem a világ pulzusát, akár évtizedekre előre megérzek dolgokat, bizonyos embereknek előre látom az életét, de nem merek ennek hangot adni, nehogy önbeteljesítő jóslat legyen belőle. Első benyomásként gyakran belelátok egy pillanatra emberek lelkébe, ilyenkor arra a pillanatra felfénylik egy-egy mondat, ami esszenciaként jellemzi az illetőt, és amit idővel felülírok a "tapasztalásaimmal", de legvégül mindig visszajutok az eredeti mondat igazságához. Volt már, aki azt mondta, vonakodik velem beszélgetni, mert olyan érzése van, mintha egyenesen belelátnék az agyába, és ez nagyon félelmetes.

Az ilyesmi hatalmas áldás, egyben átok. A jövőt látni nagyon hasonló ahhoz az érzéshez, mint mikor egy illatról, apró zajról bevillan egy nagyon régi gyerekkori emlék lenyomata. Biztosan rá lehetne erre tudatosodni, és kezdeni vele valamit, de nem török prófétai babérokra :)

De megint elkalandozok. Lényeg, hogy nagyon rosszul érzem magam ebben az anyagias, erőszakos, értékposványos világban. A pénz-hatalom-hírnév ördögi hármasa sok embert aljasít le a rovar szintre, bár bocsánatot kell kérnem a rovaroktól, mert nekik is megvan a maguk haszna (beporzás, hulladék eltakarítás, vagy csak hogy táplálékul szolgáljanak bonyolultabb élőlényeknek). Az én isteni hármasom, ami szerintem a világot és az egyént is előbbre viszi, az alkotó értelem, az őszinte szeretet és az intuíciók.

Az alkotó értelmet azt hiszem, nem kell magyarázni. Talán a szeretetet sem, bár ez nem az az arcra fagyott mosollyal előadott szenteskedő birkaság, inkább az, hogy a rossz dolgokban is meglátjuk azt a kis szépet, ami van, a gonosz emberekben meglátjuk azt a mély beteg rész, amitől szenved, és meg tudjuk sajnálni őt, hogy kisiklott miatta az élete, és hogy az erőszakos embereknél meg tudjuk találni azt a kis rést a lelkén, amiből kiindulva pozitív töltéssel tudjuk megszelídíteni. (Azt hiszem, ez a legnehezebb a mai világban, mert szinte szeletelni lehet a negatív feszültséget, a gyűlöletet, a dominanciaharcot.) Az intuíciók alatt azt értem, hogy nyitottak vagyunk, és érezzük a világot, ezáltal zsigerileg megértjük, és a döntéseinket, cselekedeteinket ahhoz tudjuk harmonizálni. Szerintem ez a képesség mindenkiben megvan többé-kevésbé, csak nem figyelünk rá, mert túl nagy a zaj kívül-belül.

Ha még mindig olvasol, gratulálok, de akkor is szeretlek, ha már abbahagytad.Talán Te is egy ilyen érzékeny lélek vagy, talán kinevetsz. Ha az előbbi, akkor jó, hogy mégsem vagyunk egyedül, ha az utóbbi, az nem az én problémám <3

Legalább annyit elérsz mindezzel hogy már nem szeretlek annyira és ha ez így folytatódik.. Akkor csak egyre rosszabb lesz a helyzet bennem. És te iszod meg ennek a levét🤷‍♀️ még ha most nem is tudsz róla.

Mikor elkezdett rendeződni minden, a legváratlanabb pillanatban betoppantál.

Átjöttél bemutatkozni kollégámként. Már az első pillanatban megdobogtattad a szívem. Meg akartalak ismerni, de megijedtem. Úgy éreztem ez túl sok, meg amúgy sem akarok kapcsolatot, ezért próbáltam magam lenyugtatni és lebeszélni rólad. Sikerült is egészen addig, amíg meg nem pillantottuk egymást a konditeremben. Szándékosan rád sem néztem. Legalábbis próbáltam..

Majd érdeklődtél utánam máson keresztül, és ott repesett a szívem az örömtől. Elkezdtünk üzeneteket váltani és szépen lassan megismerni egymást. Teljesen meglepett az a hatalmas összhang, ami köztünk volt már az elejétől fogva és a temérdek közös érdeklődési kör. Ott már nagyon izgultam, mert nagyon akartam az egészet..

Aztán elhívtál személyesen randizni úgy, ahogy kell. Sosem izgultam még ennyire randi miatt és mint kiderült te sem. Elvittél olasz étterembe, mert imádom a tésztákat és sétáltunk a Margitszigeten, mondván hogy az első randi beszélgetős legyen. Minden téren jelezted, hogy komolyan gondolod és meg akarsz ismerni. Ugyanazt éreztük mindketten. Üzenetben már jelezted, hogy meg akarsz csókolni szóval számítottam rá, hogy a randin megteszed, és csak remélni tudtam hogy olyan fenomenális lesz, mint eddig minden veled. Hát annál sokkal jobb volt..

2 hét alatt kb. eljutottunk oda, hogy már egy pár vagyunk boldogságmámoros hatalmas szerelemben. Úgy érzem, mintha az univerzumtól megkaptam volna azt a férfit, akire vágytam. Még mindig félek, hisz ki vagyok szolgáltatva az érzéseimnek, és tudom te is így érzel. De a jelenre akarok koncentrálni, hogy megéljem azt a sok szépet veled, amit csak lehet.

Sétáljunk tovább ezen az úton együtt. Nézzük meg mi lesz belőle.

Szeretlek ♡

Legszívesebben ordítanék teli torokból, hogy hallja a világ: itt vagyok. De mit ér a világ nélküled? Utálnom kéne téged amiért kitépted a szívem a helyéről és a földig tapostad. Majd a képembe röhögtél és megkérdezted: – Fájt? – minden alkalommal azt mondtam, hogy nem fájt de később remegő kézzel, égő szemmel egyesével ragasztottam össze a szívem darabjait, hogy legalább akkor foglalkozz velem amikor épp engem tiporsz. Mások szerint hülye voltam szeretni téged. Szerintem téged szeretni gyönyörű volt. Fájdalmas, lelki sebekkel teli tűzdelt szerelem. Legalábbis részemről. Mert te nem szerettél. Soha nem is fogsz. Talán ez fáj az egészben a legjobban. Sosem mondtam el mennyire is szerettelek. Soha nem akartad megérteni amit neked akartam adni. Mindent tudtál, mégse tudtál semmit. Hülyeség lenne azt mondani, hogy nem gondolok rád mai napig. Eszembe jutsz sokszor. Már nem beszélünk és úgy hiszem jó is így. Hiába szerettem volna, hogy szeress engem nem tudtál volna úgy szeretni mint bárki mást ezen a világon. Hiszem, hogy a mi történetünk itt most véget ért de a reményem azzal kapcsolatban, hogy talán egy másik életben meg fogod látni bennem azt amit szeretni tudnál bennem, mert én mondtam neked, hogy bármeddig várnék rád. Erről most lecsúsztam most mert egy másik ember kezét kérted meg és másnak fogadtad meg az örök hűséget. Nem fogom azt kívánni. hogy bárcsak vége lenne köztetek mert nem tehetem a saját önzőségem előtérbe. Remélem, megtaláltad azt akit kerestél még ha nem is én vagyok. Számodra a szívembe mindig lesz hely mert te vagy számomra a be nem teljesült szerelem.

Annyi mindent kellett volna másképp csinálnom, belátom. De látod mindig én leszek az akit hibáztatok. Nem akarok elbúcsúzni. Az olyan mintha elengednélek. De én sose akarlak téged elengedni mert nekem szükségem van rád, Drága Kedvesem.

Nem haragszom rád egyáltalán, hiába tűnhet úgy. Hiszen hogyan is haragudhatnék rád? Mindenki a boldogságot keresi. Nem haragudhatok rád amiatt, hogy megtaláltad és élsz vele. Én is ezt tenném ha tudnám. Csak nem tudom mert nekem te voltál a boldogság míg az életem része voltál.

Szeretlek.

A suttogó

Nem mondom, hogy a technika nem veszélyes némileg. Azt sem mondom, hogy nem megkérdőjelezhető. Hogy működik, az egészen döbbenetes élmény volt.

Ha önmagunkban elcsendesedve lemerülünk a mélybe, ami lent van, az felszínre kerül. Ha felszínre kerül, ha félig öntudatlanul elkezdjük kommunikálni a környezetünk felé a vágyainkat, érzéseinket, gondolatainkat, arra, ha van vevő, érkezik válasz. A Suttogó nem feldolgozhatatlan és nevetséges misztikum, csupán egy engedékeny, önmagunkkal engedékeny „játék”. Ha nem működik, nem fogunk emlékezni rá. Kognitív torzítás. :) Lélektan, én így szeretlek!

Lazulj el, este, éjjel, hajnalban, amikor amúgy is pihennél, már félig alszol is. Ha még ilyenkor is képes vagy arra a valakire koncentrálni, aki fontos neked, akkor valóban nagyon fontos lehet. Ha nem, ha elalszol vagy egy „Eh, a fenébe az egésszel!” gondolat születik meg, akkor nem is fog működni, mert nem fontos. Nézz szembe ezzel, nem fontos, nem szereted azt a valakit, csak manipulálnád, ha tudnád. Az ego éjjel feladja a küzdelmet. Az érzelmek soha :) Ha ellazultál, képzeld magad oda, ahol ő van. (ugye, ez az első buktató, ha nem elég közeli az ismeretség, nyilván kevésbé fog működni) Idézd fel minél jobban a környezetet, képzeld el, hogy most éppen hol lehet, mit csinál, hogyan néz ki. Idézz fel mindent, amit tudsz róla. Még azt is, hogyan hullik a haja a szemébe vagy milyen cakkok vannak fülén, mindent, amitől teljesebb és valószerűbb a kép. Ő nem lát téged, bármit megtehetsz. Nem kell jól kinézned és nem kell semminek megfelelned. Nem lát, nem szagol, nem mérlegel és nem ítélkezik. Öleld át. Simogasd. Szeresd úgy, ahogy szívedből jön. És suttogd el amit mondani akarsz neki. Valóban mond ki azokat a gondolatokat! Súgva, mintha ott lennél és neki mondanád. Itt is igaz, ami minden más pszichológiai dolognál, senkit nem tudsz manipulálni valójában. Nem tudod olyasmire kényszeríteni amit nem akar. És a ne csináld ezt vagy ne csináld azt, teljesen értelmetlen üzenet. Üzenj jó dolgokat. Békét, szeretetet, elfogadást. Persze, üzenhetsz a vágyaidról is, aztán vagy bejön vagy nem. Békét teremteni lehet, szerelmet nem. Ha nem jót akarsz neki, ne csináld! Szeresd, dédelgesd, sugdoss a fülébe mindenféléket, amit csak gondolsz. Mondd ki! Suttogd bele a levegőbe, a párnádba, csak úgy halkan magad elé. És képzeld el, hogy öleled, nyugtatod, szereted. Elmondhatsz persze olyan dolgokat is, amik fájdalmasak, de ne vond felelősségre, ne akard ráterhelni a saját fájdalmadat. Ez nem erről szól. Suttogd el neki azokat a szép dolgokat, amik benned vannak.

Az a mondás, hogy maximum egy hét múlva érezni fogod a hatását. Ha azt mondom, hogy két nap múlva megkaptam a választ, ami örömmel töltött el, akkor ezzel azt támasztanám alá, hogy a mágia működik. Én nem tudom mit csinál a mágia, de megkeresni magunkban a jót meg a szépet és elmondani valakinek, az szerintem akkor is jó dolog, ha ez nem mágia, nem varázslat, csak pszichológia. Ha nem mondhatod el máshogy, suttogd el neki.

Kell hozzá bátorság.

Tiszteletben tartom a választásod, még akkor is, ha a szívem ezer darabban van. Soha többé nem futok utánnad. Ha boldogabb vagy így, hogy nem vagyok az életed része akkor tovább állok. Mert ennyire szeretlek, hogy fontosabb az nekem, hogy te mit akarsz...💔

Csak kiakar jönni de ez olyan őszinte lett hogy már fáj néhol túlzok

A személy aki magára ismer ez csupán a véletlen műve.

Szóval kezdeném ott hogy lassan XY halott lesz számomra. Hogy miért? kérdezed

Azt mondta bármi történjék fontos leszek neki...persze hogy fontos voltam én állitottam egyről a két lábára, kivittem sétálni locsoltam a virágokat nem csak tapostam őket,csak erről megfeledkezik.

Képtelen velem találkozni mondjuk nem csodálom harcolni is képtelen volt de ÉN azért harcoltam érte, küzdöttem megvontam magamtól a dolgokat mint például a szexet. Ő nem tudott velem lefeküdni úgy mint régen de tudta hogy nekem fontos. ugyan már mindent tudott kiolvasott mindent belőlem de a legnagyobb kézi könyvet adtam volna a kezébe se látta volna hogy ha én szeretek akkor én képes vagyok akkor is szeretni ha fele annyi dolgot tesz meg a másik értem... mindegy

haladjunk tovább

felépítettünk együtt egy jövöképet amit a szemétbe dobott, úgy beszélt velem mintha soha nem is szeretett volna és ez lehet így van lehet nem, nem tudom már nem is érdekel... (a faszt nem)

mindegy

megbarátkoztam mindennel és mindenkivel, elviseltem azt ahogyan a szülei bánnak vele, ahogy a nevelő apja de azért én vagyok a rossz mikor folyamatosan vigyáztam rá(lehet nem kellett volna?)

Mikor a saját anyád azt mondja a baratnődnek hogy egy kibaszott manipulátor vagy és úgy is megfogod unni azt hogy te mászkálsz le.

Igen. untam de az én kibebaszott döntésem és pénzem volt

és láss csodát szét is mentünk

a nyakam merem rátenni hogy nem tetszett a viselkedésemés az sem hogy egy önálló gondolkodást próbáltam a fejébe ültetni, (hogy kiakartam hozni a toxik környezetből minél hamarabb)meg gondolom az sem hogy megtanítottam ÚJRA járni amire senki nem volt képes még a pszihologus sem.

mindegy

Igen időnként megbántottam vagy tul sok voltam de tudta mit vállal én szóltam hogy ki is vagyok valójában. mit rejt az elragadó aranyos külső....de mindegy

de ha én nem lépek az életedbe akkor a négy fal lenne a társaságod egyedül mert nem tudtál volna akkora nyomásra amit rád tettek kimozdulni. Érdekes már tudsz dolgozni járni szórakozni és hirtelen előkerültek a barátaid is akik nem utaznak miattad de mégis vele/velük beszélsz helyettem...

mindegy

közölted vannak más barátaim

igen de te a párom voltál a kibaszott egyetlenegy ember akinek ennyire megnyíltam mint neked.

mindegy

Igazából már minden mindegy

én rossz vagyok te pedig a jó

pedig én segítettelek ki abból a gödörből amibe most te löktél bele engem...

mindegy

Amikor ő gyógyult én fogtam a kezét és vártam türelmesen

amikor én kezdtem el ugyan ezt elengedte a kezem mikor azt mondta mellettem lesz végig

itt vagyok és szedem a két antidepresszánst

te szeded az egyet és a frontint még mindig, (pedig már rég le kellett volna tenned) mindegy

remélem egy kibaszott jó mankó voltam számodra de megtanítottad nekem azt hogy bármi történik SOHA NE BÍZZAK ABBAN AKI MOSOLYOG RÁM,VAGY AZT MONDJA SZÉP VAGYOK VAGY NE ADJ ISTEN SZERET ÉS VELEM AKAR LENNI...

szóval köszönöm

köszönök neked mindent a rengeteg boldog pillanatott és az átsírt és aggódott éjszakáim hogy vajon mikor dobsz ki...mert tudtam én nem fogok lelépni hiába nem voltál képes arra hogy utazz miattam

mindegy

de nyilván senki nem tartott pisztolyt a fejemhez hogy nekem igenis mennem kell minden egyes kibaszott szabadnapomon

ez is mindegy

minden

mindegy

nem akartalak mocskolni soha, nem akartam hogy te egy olyan ex legyél akit gyűlölnőm kell de nem maradt más választásom mert csak szeretni tudlak téged...

azért köszi hogy fent maradtál velem estéket mikor nem tudtam aludni vagy sütöttél nekem sütit, csináltál enni, kijöttél elém a buszmegállóba és hogy egy csodálatos majdnem egy évet tölthettem veled

szeretlek te idióta

ui: baszodj meg

A te Toxikus angyali kinézetű ördög belsejű velejéig romlott bántalmazó exed

ui: ha a sorsz akarja úgyis összehozz minket még, kivánom senki ne szeressen téged úgy mint én téged

végszó

kibaszott jól esett ezt kiadni

Most @csacskamacskamocska egyik posztja nagyon előhozta belőlem, az egyik nagyon régi meggyőződésemet. Ő nem erről írt, nem ezt akarta mondani, nem ez volt érzése amit "papírra vetett", de belőlem előhozta ezt a vissza-vissza térő érzést.

Nagyon sokszor úgy érzem, hogy én nem létezem. Pontosabban , sokak számára természetes hogy vagyok, hogy megcsinálok dolgokat, de fel sem tünne, ha én nem lennék, még keresni is csak azért kezdenének el, mert feltűnt nekik, hogy valamit nem csináltam meg, és hogy mikor fogom megcsinálni. Én, mint ember, mint akármi, nem hiányoznék. Önmagamért nem keresnének soha senki. Nem biztos hogy jól tudom megfogalmazni, de igyekszem.

Sok féle képen tudunk szeretni, és kimutatni azt, hogy valakit szeretünk, és fontos nekünk. Mindenkinek már az igénye. Én pl nem hiszek a szavaknak. A szavak hazugok! Jöhetnek őszintén, szívből, de már a következő percben is meghazúttólhatjuk egy tettünkkel. Vagy másnap. Vagy fél év múlva. Vagy 4 év múlva. Nálam nem játszik az sem, hogy apróbb, és kevésbé apróbb ajándékokkal lepnek meg. Vagy csoki és virág. Nálam nem pálya. Ezekkel úgy érzem, megvesznek. Megveszik az érzéseimet. Beléd rúgtam? Nesze itt egy csokor virág meg csoki. Bocs. Kevés? Nesze itt egy aranynyaklánc ilyen -olyan kővel. Bocs. Nálam ez inkább ellenkezőjére fordúl. Ha bocsánatot akar kérni valaki, akkor álljon meg velem szemben, és úgy kérjen bocsánatot. "Hülye voltam bocs, nem akartalak megbántani" Nem kellenek az ígéretek, meg a miértek. Azok csak szavak! És nem kellenek a drága utazások sem, (csak ha a saját részemet én fizetem! ) nem kell a csillogás! Ezek csak álcák, amiket jól a másik fejéhez lehet majd vágni, hogy" elvittelek ide meg oda, meg vettem neked ezt meg azt, te meg elhagysz engem???!!!! " És nem utolsó sorban, fontos ugyan egy kapcsolatban a szex, de ha egy kapcsolatot csak a szex tart össze, akkor ott ette meg a fene! Nem kell hogy kiszolgáljanak. Hogy ajnározzanak.

Nálam az érzelmek a fontosak. Nem kell kimondani naponta ezerszer hogy "szeretlek", csak érezzem. Érezzem egy ölelésből. Hogy nem csak egy "megölellek, mert tudom, hogy szereted", hanem abban az ölelésben akaratlanúl is benne vannak az érzések. És ezeket nem lehet tettetni. Érezni lehet abból is, ahogy beszél rólunk a másik , másoknak. Haverjainak, szüleinek, ahogy kiáll mellettünk, ahogy beszél hozzánk, ahogy reagál a dolgainkra, ahogy hív minket, ahogy figyel ránk. Az apró rezdülésekből, az együtt rezgésből, mindenből. Mindenből, amit felénk mutat, és abból is, amit kifele mutat rólunk. Ezek természetes dolgok, ne lehet őket megjátszani. Nagyon hamar rá lehet jönni, ha valaki megjátsza.

De hogy vissza térjek az eredeti témához, mert nagyon elkalandoztam. Szóval, én a jelenlegi életemben ott tartok, hogy tényleg úgy érzem, hogy senkinek nem tűnne fel a nem létem. Hogy szélmalomharcot vívok nagyon sok területen. Hogy azt gondolom, van aki szeret, alanyi alapon, de nincs olyan, aki önmagamért szeretne. Vagy csak én nem érzem, mert nem egy "nyelvet" kommunikálunk. Hogy megyek előre, lázadok, teszem amit kell, amit elvárnak tőlem, nagyon kis részben megvalósítom saját álmaimat is. Vannak mellettem olyanok is akiknek a mindennapjaiban is "szerepet játszom", de kibaszottúl úgy érzem hogy én senkinek nem vagyok fontos, és senki nem szeret, és senkinek nem tűnne fel ha eltűnnék! És ez most nem ilyen hisztismirtil lázadás, hanem valóban így érzem!

Mint régen

Nem tudom mit szeretnék tőled,

Szeretlek-e még, ez nem kérdés

Egyszerűen rajongok, két szép szemedért

De úgy érzem, fiatal a lelkem

Szeretném megélni a fiatal életem

Bulizni, csalódni szeretni

De téged nagyon szeretlek

És elveszíteni téged, nem kívánja lelkem

De így ez lesz,

Mit egyikünk se akar,

De bele sodródunk akaratlanul

Mert nem vagyunk olyanok

Olyanok mint régen, mikor megismerkedtünk

Mikor még magyon szerettelek,

Most is magyon szeretlek

Csak már valami nincs köztünk meg

És ezt a valamit én másba keresem,

De újat építeni, nem szeretek

Inkább ragaszkodom a régi méreghez

Amit már jól ismerek

Nem tudom miként legyen,

Mert szeretlek, de keresek

Keresem ki odaadja amit te nem

Mert úgy érzem, te már nem szeretsz

Legalábbis úgy nem

Mint régen

Azon a parton

Aznap este

Emlékezés

Fájdalmas a tudat, hogy nem vagy itt velem.. Nem tudom elmondani miken megyek keresztül.. Nem hallom a hangod és nem hallom a nevetésed és a poénjaidat.. Számomra ez a legfájdalmasabb nap mert ez a nap csak a Tiéd lenne de nem vagy jelen sajnos.. Tudom, hogy nyomon követed a minden napjaimat és fentről figyelsz és vigyázol rám.. Nem gondoltam volna, hogy a szülinapom után 7 nap múlva már nem leszek velem és nem ülsz velem szembe a szülinapi ebédemen.. Könnyek között írom ezt le mert számomra felfoghatatlan, hogy egy betegség, hogy tud végezni egy emberrel ilyen módon mint veled 😪

Mindennap azt kívánom, hogy bárcsak itt lehetnél még és minden olyan lenne mint rég.. De tudom már sajnos nem lesz olyan így bele kell törődnöm de mégis oly nehéz.. Te voltál az akinek az egyetlen kis unokája voltam és ez úgy semmivé lett napról-napra..

Az angyalok vigyázzanak rád és kívánom, hogy fentről is csodáld ezt a napot hisz ez csak Tiéd!

Ma lennél 70 éves de sajnos már fent ünnepled ezt a szép életkort!

Nagyon szeretlek és borzalmasan hiányzol! 😪

1953-2023 🖤🕊️