Kurva sok retek hosszú hónap után olyan volt ma, mintha éreztem volna a sötét lelkemben, hogy maradtak még benne érzések. De csak mintha.

Az utolsó magány

A tegnap azt gondoltam jobbá válok ,de nem történt semmi. Minden elhalkult , nem virrasztott már a szív és a kötél is megragadt. Sötétség borult a bennem élő világra és nem tartotta kezét a lélek. A bánat arca állt kihült testem fölött és elkapott a némaság . Mostmár nem maradt semmi remény napjaimban csakis a magány.És innen már tudatlankét csak azt mondhatom :

hogy ez nem megértendő.

Én és Én és az a másik Nő

Mindig... Mindig ott van az a másik nő.. És te mindig csak a 2. leszel...  Hiába teszed ki a szíved és lelked, hiába teszel meg mindent a másikért, hiába adsz fel mindent érte sosem leszel elég... 

Mindig ott lesz az a másik... Aki szebb lesz... Kívánatosabb... Jobb... 

Az mindegy, hogy ő ezeknek amit te megteszel negyedét sem tenné meg, ő mindig is jobb lesz... Mindig ott lesz... A legrosszabb pillanatokban fog felbukanni... 

Honnan tudhatod, hogy ő az a nő? ... Elmondom...

“ő csak egy barát... Ő csak egy kolega... Ő csak egy régi ismerős... Ő csak... Csak... Csak... Csak és csak...” Sosem fog konkrétumot mondani vagy elmesélni, hogy ki ő....

Ő csak egy.... nő ...

Vagy megszokod az örök 2. szerepét mint egy szerencsétlen nyomorék... Mint én... Vagy kilépsz ebből és nem hagyod magad megalázni... 

Te csak egy nő vagy a mai világban... Semmi több csak egy nő... Csak...  

aaa, végre találtam valamit, amiben úgy érzem magam, mint az emberek, akiktől kapom a leveleket, hogy az nem albérlet, hanem bérelt lakás, meg nem tank, hanem harckocsi

szóval amióta a gyerekek rácuppantak az űrbeli dolgokra, tudom:

ha a mesében sötét van, és a Holdat úgy rajzolják le, hogy az C alakú, és valaki épp elaludni készül alatta, akkor az egy szegény inszomniás megkínzott lélek, mert a már nagyon fogyó hold hajnalban kel csak fel

ha a másik irányból rajzolták, úgyhogy növekvő, de nagyon magasan áll, akkor valahol olyan helyen járunk, ahol egyébként iszonyú korán sötétedik

ha a nem teljes Hold karikáján belül látszanak a csillagok, akkor valami iszonyatos apokalipszis történt az űrben, a gravitáció pedig perceken belül olyan dolgokat fog művelni a mi szerencsétlen bolygónkkal, hogy azzal tényleg közel a végítélet

Na, még egy FONTOS! videó! Régen volt már annyi szabadidőm, mint ma, így összeolvastam és összenéztem MINDENT. És annyival tájékozottabb vagyok ma, mintha részt vettem volna egy titkos DK-s elnökségi ülésen. Én már nem is tudom, mi a szórakoztatóbb: a Magyar Péter-jelenség maga, vagy az a zizegés, amit a Momentum, a DK, A ROGÁN-UNIVERZUM meg úgy már az összes közszereplő előad. Aki nem beszéli a magyar nyelvet ezen a bolygón, az egy kibaszott lúzer, nem tud és nem is fog soha semmit tudni az emberi lélek sötét mélységeiről.

Ui.

Imádom! <3

Valahol a világban..

Egy sötét szobában..

Egy lélek éppen összeomlik..

Reggel van, hazajöttem a nénémhez, bámulom a még sötét falakat a festményekkel. Most még a szatmár-beregi végeken vagyok, délutánra már Dél-Baranyában leszek. Hurrá. Hiányzik a nevetés. Kissé groteszk, de a barátnőm nagyanyjának a temetése után egy délután alatt együtt többet nevettünk, mint én hónapok óta bármikor. Kevés barátom van, mindenki elkopott, vagy csak elővesz, ha éppen párkapcsolati krízise van, mondjam meg mit tegyen. Én, a tökéletes kapcsolatommal! Ha lenne családom, vagy nem lennék ennyire gyáva, már rég léptem volna, de most már belefásultam, megpróbáltam, maradtam. Minek nekem a nagy szerelem. Gimiben háromszor nagyon akartam szeretni, olyan filmesen, meg aztán egyszer a covid alatt, egyik sem jutott sehova. Ma délelőtt, ha minden igaz látom majd pár percre az anyámat is, előre rettegek, félek tőle, egy pillanat alatt tudja teljesen elvenni az önbecsülésem, ami mostanában amúgy is csak távoli ismerős. Szilveszter óta nem sok maradt az újra felépített, “erősebb” önmagamból. Az elmúlt héten szinte nem csináltam semmit, elegem van abból, hogy egyfolytában elvárom magamtól, hogy teljesítsek, meg csináljak valamit, hiábavalónak érzem. Egy év után újra lolozok, kikapcsol. Azért hagytam abba, hogy a diplomámra, a felvételire koncentráljak, de mit értem vele? Az egyetemre 3 hetente kell felmenni, közösség nincs, az órák hidegen hagynak, eddig a teljesítményem nulla rá. Ott akarom hagyni. Ha lett volna merszem, kihagyok egy évet a bukott felvételim után, ezen a vackon lébecolni tök felesleges. Az okj-n többet tanulok hétközben. Szégyenből, meg kivagyiságból mentem el rá, nem viseltem volna el, hogy mindekit felvettek, meg a kérdéseket, na és mit csinálsz? Megállítanak a régi ismerőseim a főutcán, és mesélnek. Én is előadom a boldog, sikeres egyetemistát, ámulnak még a szak nevétől is, tudták hogy én ilyen különleges művész lélek vagyok, és hogy ilyen érdekes leszek. Ilyenkor legszívesebben elsírnám magam, de Szilveszter óta egy könnycseppel nem találkoztam, úgy zokognék. Azon is gondolkozok, hogy életművész leszek, és kimegyek a 2 évből 1-re erasmussal, dehát az ország nyelve nélkül az se a tanulásról szól, Romániába nem szeretnék menni, Németország túl messze van, a szlovák nyelvet meg nem igen bírom sajnos. Gyakran ingázik a hangulatom, és sokat járok a múltban. Visszajönnek olyan emlékek, amik a gimi végén, illetve utánna történtek. Nem ismernék magamra, vagy talán mégis, az bánt ennyire, hogy egyszerre megint nem tudom hogyan tovább, annyira tanácstalan vagyok. Annyira hülye picsa vagyok, élet-közepi válságom van 23 évesen.

- Csak neked -

Sokszor nem értjük meg egymás gondolatát,

A másik sötét, fájdalmas múltját.

Hogy akkor mit, miért tett,

Lehet, hogy akkor az a boldogság felé repített.

Ám a törött, sebzett lélek társra várt,

Így lelkem elhozott most hozzád.

Tudta, hogy e két sebzett lélek megtudja gyógyítani egymást s önmagát.

- Popovics Veronika

Nincs sötétebb hely a földön, mint egy érintetlen fehér papír. Itt egyből tűzijátéknak kell lennie – író vagy. Vagy költő. Az tudod, hogy mit jelent? Mert én nem tudom. Csak azt, hogy más nem lehetsz, mert mi vagy, ha még író sem? Csak te és a fehér sötét. Semmi óvatos gyertyapilács, meg szoktatás a szemnek. A szívnek sincs átmenet, hogy beleszokjon abba az ürességbe, amit a végtelennek tűnő lehetőség adhatna, ha nem lenne végtelen az űr, és a végtelen űr nem lenne valójában véges. Időben. Egy kútba dobott húszforintos a lélek, csak keresi a nagy csobbanást, hogy hangot adhasson a zuhanásnak. A szélnek nincs hangja, amíg nem ütközik semmivel. A levegő némán áramlik a semmiben. Mint a szavak nélküli sorközök.

Mintha minden mondat végén pont lenne, rögtön három is, hogy itt semmit se lehessen igazából befejezni, csak félbehagyni. Mint a zuhanást. Ami meg... ugye, úgy már repülés. Egyesek szerint.

— Szendrői Csaba, „Kettesek”, Féyn, 2023

Lélek

Kérdezhetném ezt is: Mi az? Minél üresebb, annál nehezebb.

De vajon ez lenne a teljes igazság? Tényleg ez lenne a vliág? Kóborgó lelkek ömlesztője, melyből az egyetlen kiút a halál? Talán lelkünk csak igazán akkor nyugszik meg, mikor már megrogyott testünk a hideg, sötét koporsóban, a föld alá süllyesztve fekszik? Mikor már nem nyomaszt az élet, mikor már nem a mindennapi problémáink marcangolnak szét,hanem a férgek kostolgatják kihűlt húsunk. Tényleg ez jelentné a nyugalmat? Erre a pillantra vágyna az ember? Valahol a semmi közepén lebegne lelkünk. Ahol már nem súlykolná semmi sem. Csak élvezné,hogy az elfelejtett problémákban hempereg.

Majd erőt merít és új testet keres.

"Hagyd az életedet könnyedén táncolni az Idő peremén, miként harmatcsepp táncol a levél csúcsán," írja Rabindranath Tagore indiai költő.

Egyetlen harmatcsepp mikrokozmoszába zárva ott az egész életed.

A születés misztériuma: pirkadat előtt a vízgőz lágyan megsimogatja a hűs levelet és kicsapódik rajta. Szelíden végigkúszik a levélen, az anyaföld gravitációs vonzásának engedelmeskedve.

Cseppecskébe gyűlik a levél csúcsán, és amikor az égen megjelenik a hajnali Nap sápadt, ibolyás korongja, szivárványként ragyogva üdvözli a reggelt.

És a fény harmatcseppé válik, a harmatcsepp fénnyé - a víz elpárolog és egyé válik újra a levegős éggel, amiből vétetett. Várva, hogy ismét kicsapódhasson. Születés - elmúlás - újjászületés.

A levél, a levegő, a fény, a víz, a föld - vajon ezek létezhetnének egymás nélkül? Az elme elhiteti velünk, hogy ezek mind elszigetelten létező "dolgok" - pedig minden egymásra utalt, minden kölcsönösen függ mindentől, minden folyamatosan átalakul egymásba.

Az elme elhiteti velünk azt is, hogy mi magunk elszigetelten, szilárd határok között létezünk. Hogy vagyok "én" - és van a "külvilág".

Pedig létezésünk minden egyes pillanatban függ attól, ami körülvesz bennünket. Minden egyes lélegzetvétellel testünkké válik a világ. A testünk pedig gondolatokat és érzéseket ölt, a gondolataink és érzéseink pedig testet öltenek.

Hogy az agy szüli az elmét, vagy az elme az agyat? Hogy az anyag a valóság, vagy a lélek? Értelmetlen kérdések. A harmatcsepp is valóság, és a fény is, ami átitatja.

A születésünk és elmúlásunk nem egyszeri és megismételhetetlen események - csupán a kozmikus színház drámájának felvonásai. Minden pillanatban, minden lélegzetvétellel megszűnünk, és minden pillanatban újjászületünk. Kicsapódunk a levélen, mint a harmatcsepp, hogy aztán elpárologjunk a reggeli fényben. És mi vagyunk a víz, mi vagyunk a levél, mi vagyunk a fény - a fény, ami átszeli a végtelen, sötét világűrt, és életet teremt.

"A halál nem a fény kioltása; csupán a lámpa eloltása, hiszen eljött a hajnal," írja Tagore.

(notes to myself)

Jött két idegen ember, találkoztak és megváltozott minden.

Részeg voltam. A mámoros pillanatok közbe megfigyeltem milyen gyönyörű a szemed. A szem a lélek tükre, azt mondják. És én azt hiszem láttam valamit. Valami ragyogót, ami teljesen elvarázsolt. Jöttél te a két ragyogó gesztenyebarna pilláiddal és elbűvöltél teljesen.

Jött két ismeretlen ember, találkoztak és megváltozott minden.

Kávézni mentünk. Te egy forrócsokit kértél, mert nem szereted a kávét. Hogy nem lehet szeretni a kávét és a kávé szemcsék adta hatalmas adrenalin löketet? - tettem fel magamnak a kérdést. De nem számított a válasz, úgy éreztem eme kicsiny negatívum ellenére is, ugyanúgy elvarázsolsz.

Jött két egymást alig ismerő ember, csókolóztak és megváltozott minden. Megcsókoltál. A sötét homályban, amikor a nap éppen le akart menni, de a csillagok még nem óhajtottak feljönni. Úgy gondolták előbb megvárnak minket, meghagyják ezt a megígézően romantikus pillanatot nekünk. Csak nekünk.

Jött két szerelmes ember, találkoztak és megváltozott minden. Bejártuk ketten együtt Pest utcáit. Még nem az összeset, azért tartogatni kell még az utcák sarkán elcsattanó szerelmes csókokból párat, nem lehet eljátszani egyből az összeset. (Szorosan átöleltél és megint találkoztam azzal a két megígézően szép gesztenyebarna szemmel és az elbűvölő mosolyoddal.)

Jött két fülig szerelmes ember, találkoztak és megváltozott minden. Frida. Azt hiszem ez lassan már a törzshelyünké válik. Ahogy a hangos nevetésed felhangzik, miközben csak mi ketten ülünk szerelmes tekintetekkel egy lassan bezáró kávéház homlokzatán.

Jött két mámoros ember, találkoztak és megváltozott minden. Elmentek színházba, ketten. Vagyis csak elakartak, de a két test találkozott a párnák lepleiben és eggyé válva elvesztek egymás porcikáiban a szerelmes csókok és lágy érintések közepette. Kiszínezte azt a nap lemenetele és a csillagok feljövetele az égbolt színes palettáján. A csillagok megint kedveztek, meghagyták ezt a mámoros pillanatot két ember sorsának találkozásával a nap és a csillagok között.

Jött két "szeretlek" ember, találkoztak és megváltozott minden.

Az ember életében eljön a pont, amikor komolyan szembesül a saját múlandóságával. Kinek hamarabb, kinek később - kinek egyszer, kinek többször is. Ahhoz viszont kellő bölcsességre és kegyelmi állapotra van szükség, hogy a kezdeti pánikon és tagadáson túl szétnézzünk merengve és okos fejünkkel biccentsünk. Minden fellengzősség és tudálékosság nélkül, szelíden. Hát így.

A lélek sötét éjszakája, ahogy Keresztes Szent János, a sokat szenvedett misztikus megírta. A sötétség, ami lemezteleníti a lelket és képessé teszi az igazság befogadására.

Nekem kórházban fekve, műtétre várva jött el ez az éjszaka. Ne kérdezzétek, pontosan miért mentem be. Nem azért írom, hogy okoskodó vagy sajnálkozó kommenteket váltsak ki. Hanem mert az írás nálam a feldolgozás egyik módja - és talán sokakban rezonál, amiről írok.

Hajnalban arra ébredtem a kórteremben, hogy odakint egy nyolcvan körüli, meztelen idős néni bolyong a folyosón. Láthatólag nem tudta, hol van, a mosdót kereste. Az összefüggő beszéd és navigáció képességét elveszítette, de gyanítom, hogy önérzetének annyi szikrája még megmaradt, hogy tudatában legyen szánalomraméltó helyzetének. Elszorult a szívem, ahogy néztem, amint a nővér karon fogja és próbálja a helyes irányba terelni. Úgy beszélt hozzá, mint a gyerekekhez szokás.

És valóban: a kör bezárul. Az ember életében, ha kellően sokáig tart, eljön egy pont, ahol visszatér a csecsemőkor magatehetetlenségéhez. Próbáltam elképzelni a nénit, mint csecsemőt, mint kislányt, mint felnőtt nőt: tele ambíciókkal, vágyakkal, célokkal. Valamikor volt Valaki. Az a valaki még most is ott lehetett benne, megalázva, kétségbeesve.

Vajon így végzem én is? Lemeztelenedve, megfosztva minden méltóságtól? Kétségbeesetten bolyongva? Mi a büdös franc értelme van így az egész életnek, a sok tülekedésnek és szorgoskodásnak?

A kórházban fekve, műtét előtt az ember óhatatlanul elgondolkodik az ilyen dolgokon. Az egész kórházi létben van valami kínos: mintha szégyelned kellene, hogy foglalod itt az ágyat, szívod a levegőt és munkaidőt kell rád pazarolni. Ne tessék haragudni, hogy alkalmatlankodom itt ezzel a kis betegséggel, amibe nem szeretnék még belehalni, ha lehet.

Tested egy feldolgozandó termék a gyárban, karszalagot kapsz és azonosítót. "Ketteske a 311-esben". Idetolnak, odatolnak. Szurkálnak, mérnek, gyógyszereznek. Néha már nem is tudod, hol kezdődik a te tested és hol végződik a külvilág. Minden olyan bizonytalan, a rendszer alkatrészei hol olajozottan, hol rozsdásan csikorogva működnek, bedarálással fenyegetve. Nem egyes emberek gonoszsága miatt - hanem mert ilyen a rendszer. Bedarál nővért, orvost, beteget.

Aztán a műtét után magadhoz térve nézed, ahogy csöpög le az infúzió a karodba, hallgatod a kórházi neszeket. Valahol a nővérek gondtalan csevelye - mintha fényévnyi távolságból hallatszana. Fekszel, kiszolgáltatottan, védtelenül. Milyen törékeny lény is az ember! Egy halom csillagpor és víz. Ami végül semmivé enyészik, bárhogyan is igyekezünk egyben tartani. És mégis: mennyire tudunk ragaszkodni ahhoz, hogy még egy ideig egyben tartsák.

Miután annyit szurkáltak, vágtak és méricskéltek, mint valami objektumot, a kórházban néha rácsodálkozol magadra: jé, ez a rozoga test még az enyém?

A fájdalom persze emlékeztet, hogy igen. Próbálsz ellazulni a fájdalomban, nem kirekeszteni, hanem engedni, hogy megtörténjen. "A fájdalom nem én vagyok." De van az a fájdalom, amikor már cserben hagy minden, amit mindfulnessről meg meditációról tanultál: csak könyörögsz, hogy véget érjen. Pedig a kórházban látod, hogy vannak, akik még nagyobb fájdalmat élnek át: hogyan képes az ember ennyi fájdalmat befogadni? A fenébe a méltósággal: nyüszítesz és remegsz valami narkó után, és áldod a modern orvostudományt, amiért a fájdalomcsillapítók jótékony mámorába szenderít.

De van valami más is a fájdalom mögött, amire a kózházban rádöbbenhet az ember. És ez nem valami new ages bullshit.

"Az imát és a szeretetet abban az órában tanulod meg, amikor az ima lehetetlenné vált és a szíved kővé dermedt," írja Thomas Merton.

Ha figyelsz, akkor rátalálhatsz a csodára. No nem arra gondolok, hogy angyalok jelennek meg látomásaidban. A csoda egészen köznapi jelenségekben mutatkozik meg. Egy emberi szó. Egy együttérző tekintet. Más emberek figyelme. Sorsszövetség fonódik betegek között, akik korábban soha nem látták egymást - őszintébb és hitelesebb emberi kapcsolatok, mint a legtöbb felszínes kapcsolat, amit a mindennapokban oly nagyra becsülünk. Kapcsolódások, amelyek az együtt elviselt egyetemes szenvedés kohójában fogannak.

Megmérettetik a sok cél, ambíció és vágy, aminek bűvkörében éljük az életet. A legtöbb könnyűnek találtatik - de milyen hatalmas súllyal esik latba az őszinte emberi figyelem! Milyen könnyen figyelmen kívül hagyjuk, milyen kevésre becsüljük ebben a mi fogyasztói társadalmunkban - pedig milyen nagy erő ez.

"A képesség hogy teljes figyelmünket adjuk a szenvedőnek, nagyon ritka és nehéz dolog; szinte már csoda," írta Simone Weil, akinél kevesebben tudtak többet figyelemről és szenvedésről. "Szinte mindenki téved, aki azt hiszi, hogy birtokában van e képességnek. A szív melegsége, az impulzivitás és sajnálat nem elég."

A másik ember figyelmén és együttérzésén keresztül tapasztaljuk igazán meg, hogy van valami más - hogy nem elszigetelt, elkülönült egók vagyunk koponyák cellájában raboskodva. Részei vagyunk valami nagyobbnak. A kórterem klausztrofóbiáján túl mindig ott egy tágas, végtelen kék ég.

"Miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik," írja Pilinszky.

(jegyzetek a kórházból)

What if

Ha a véletlen ilyen szépen előhozta az előző posztbeli cikket pár napja, én ezt kihasználom, merthogy háttérnek kitűnő lesz, mivel ez a mai valahogy láncledobósnak ígérkezik. Amikor a középkor sötét elmaradottságát szemléltetik a tudásra szomjas ifjúságnak, ritkán mulasztják el megemlíteni az úgynevezett istenítéleteket. Valakit megvádolnak egy cselekedettel, és a megvádoltnak kézbe kell vennie egy izzó tárgyat. Ha ártatlan, nem égeti meg magát, ellenkező esetben igen. Ismerjük a toposzt mindannyian. Ahh, mely babonaság, teszi még hozzá a tanítómester. Ez a séma számtalan forrásban fennmaradt, hozok ide egy nagyon aranyosat, Trisztán és Izolda történetét, a Bédier általit. Ezt xii. századi források alapján 1900-ban állította össze Joseph Bédier. (A végére rakom, hosszú, ne törje össze ezt a szöveget. Van benne még egy külön finesz is, extra tündéri.) A Föld túlfelén, százévekkel ez előtt, a Cshándógja-upanisad így ír:

1. - Kedvesem, megkötött kezekkel hurcolnak egy embert, és azt kiabálják: Rabló, gonosztevő, tüzesítsétek a fejszét! Ha ő tette, igaztalannak bizonyul. Igaztalanul szólva igaztalanba takaródzik, megfogja a tüzes fejszét, megég, kivégzik. 2. De ha nem ő tette, igaznak bizonyul. Igazat szólva az igazságba takaródzik, megfogja a tüzes fejszét, nem ég meg, szabadon eresztik. 3. Ami által ő meg nem égett, az a mindenség lényege, az a Valóság, az a Lélek, Az vagy Te is, Fehérfényes. Így tanította, így tanította.

Na és nekem ez megakadt és megmaradt, ez azért nem csak egy pizzaszámla, vagy merő intellektuális trükk, hogy ami által ő meg nem égett, az a mindenség lényege. What if? Ma persze senki nem fogdos tüzes fejszéket, mert megég. De mivel a fentiek számtalan helyen meg vannak írva, két választásunk lehet: vagy rutinból és gondolkodás nélkül lehülyézzük a régieket, vagy feltesszük, hogy nem voltak ők se hülyék, csak épp máshogy működött a világ. Ők meg leírták, hogyan. The books were crystals with recorded contents. They could be read with the aid of an opton, which was similar to a book but had only one page between the covers.

Elsőre úgy tűnik, hogy a fenti választási lehetőségben a képzelet harcol az elme észszerűségével. Hiszen a fizika! És a jelen korban ebben a vitában csak a fizika győzhet. De nem, nem feltétlen, sőt választani sem biztosan szükséges az egyiket. A fizikának azt is sikerült megoldania száz éve, hogy egy elektron két lukon tud egyszerre átmenni, sőt igazából a tengerparton a pálmafák között interferálnának a tigrisek is, ha nagyobb lenne a Planck-állandó. Különben, bár a mai fizika ilyen stabil alapokra épül, mint a Planck-állandó, a fénysebesség korlát volta, a kozmológiai állandó értéke és effélék, az, hogy ezek az évmilliárdok során más értékeket vehettek fel, valós, létező fizikai diszkusszió tárgya, koránt sincs kőbe vésve. Kérdőjelezz meg mindent, suttogják a fizikusok. Mindegy, bánom is én a fizikát. Csak egy játék. Csak egy rövid időre elképzelni azt, hogy a világ titokzatosabb, mint gondolnánk, hogy a világgal lehet úgymond kommunikálni, gesztusokkal például, hogy az ember az életét teszi tétnek egy számára fontos ügyben. És a szív tisztaságának függvényében a világ válaszol.           What if? Hogy régen a világ más volt, valamennyire; hogy az akkori emberek sem voltak hülyék - bár észszerűek kevésbé, mint mi - ; és hogy minden kor emberének a maga tárgyi és pszichikai környezetével kell megküzdenie, a kor által megengedett eszközökkel. Talán így volt - talán így van -, és hogy nyertünk-e mi ebben a mi korunkban azzal, hogy feltaláltuk a repülőgépet meg a rovarirtókat az eszünkkel, cserébe pedig elvesztettünk mindent, ami nem ésszerű.

A rigid ész ezt itt fent nem veszi be.

A rigid észnek van egy üzenete 1300 körülből, egy eretnekséget épp csak megúszó dominikánus szerzetes egyik prédikációja végéről: Aki ezt a beszédet nem érti, az ne keserítse vele szívét. Mert amíg az ember nem olyan, mint ez az igazság, addig nem fogja megérteni ezt a beszédet sem.

-----------------------

Márk nem várt tovább kopóra, vadászra, toronyiránt Tintagelnek sarkantotta lovát. Terem grádicsain fölsietett. A királyné hallá gyors léptei dobogását a pádimentumon. Fölkelt, elébe indult, szokás szerént elvette Márk kardját, s lába előtt földig hajolt. Márk kézen fogván, felemelte, s akkor Izolda a királyra tekintvén látá, hogy annak nemes vonásit düh torzítja el: a máglyánál rémlett egykor ilyennek bomlott haragjában. "Jaj! — gondolta Izolda. — Rátaláltak kedvesemre, elfogta a király!" Szíve csak meghűlt bensőjében, s ő egy hang nélkül a király lábához roskadott. Az felkarolta, gyöngéden megcsókolá, s lassan-lassan Izolda feléledt. — Lelkem, galambom, mi bánt? — Félek, felség, Oly bosszúsnak láttalak. — Igen, haragra gerjedve jöttem meg a vadászatról. — Jaj, uram, ha vadászid ingereltek föl, illik-e oly igen szívedre venned a vadászat bosszúságait? Elmosolyodék e szóra Márk király. — Nem, galambom, nem vadászim ingereltek föl, hanem három ármánykodó, akik régótátul fogva gyűlölnek bennünket. Ismered is: Andretet, Denoalent és Godwint; elkergettem őket országomból. — Felség, vajon s mi rosszat mertek rám mondani? — Mit törődöl véle? Elkergettem őket.

— Felség, mindenkinek joga, hogy kimondja, mit gondol. De nekem is jussom ismernem a rám szórt szidalmat. És kitől tudnám meg, hahogy nem tetőled? Egyedül vagyok én ez idegen földön, nincs senkim is, Felség, egy temagad kívül, engem megvédeni. — Nem bánom. Azt mondották tehát, hogy esküvéssel és tüzesvas-próbával illenék magadat igazolnod. „Avagy nem kellene-é, hogy a királyné - mondták - maga kérjen istenítéletet? Ha ki magát bűntelennek tudja, könnyű ez a próba. Bízvást megtehetné... Isten igaz bíró; gyökerestül kigyomlálná a gyanút..." Hát ezt mondták; no de hadd el. Mondom: elkergettem őket. Megborzongott Izolda; a királyra nézett: — Felség, rendeld vissza őket udvarodba! Esküvéssel fogom magam igazolni. — Mikor? — Tizednapra. — Közeli idő az, lelkem. — Inkább ugyan messzi. De kérlek, hogy aznapiglan izend meg Arthur királynak, üljön lóra Gauvain nagyúrral, Girflettel és Ké udvarmesterrel, jöjjön el száz lovag élén országodnak mezsgyéjére, a Fenyérre, a fejérre, határfolyó fövenyére. Ott akarok esküt tenni ő előttük — és nem csupán báróidnak színe előtt; hisz mihelyest megesküdtem, bujtogatnának a bárók, hogy parancsolj újabb próbát, és kínunknak soha-soha nem szakadna vége. De nem mernek, ha Arthur és lovaginak száza lesz az ítéletben igazlátó. Miközben Arthur királyhoz Karduelbe futottak a fullajtárok Márk üzenetével, apródját, a szőke fürtű, hű Perinist, titkon Trisztánhoz küldötte Izolda. Perinis az erdőn osont; járatlanért hagyta el a járt utat. Elért Orri erdőkerülőnek kunyhójához, holott Trisztán napok óta várta már. Rendre elbeszélé az újan lett dolgokat, az új ármánykodást meg az istenítéletnek jelös napját, óráját és helyét: — Uram, Trisztán, azt üzeni asszonyom, hogy ama kitűzött napon a Fenyérre fegyvertelen jöjj el. Magad személyét ügyesen rejtsd zarándokgúnya alá, hogy ingyen se vélekezzék valódi voltodra senki. Istenítélet helyére bárka viszi át a vízen Izoldát. Folyam túlsó partján várj rá Arthur király vitézivel. Bizonnyal ott segítségére lehetsz. Igen retteg asszonyom az istenítélet napjától; bízván bízik mindazáltal oltalmában az Istennek, ki őt poklosok keziből ki tudta ragadni. — Menj vissza a királynéhoz, édes szép barátom. Mondd meg neki, mint akarja, úgy teszek. Történt pedig, nagyurak, hogy mikoron Perinis visszaindult volna Tintagelbe, észrevette a bozótban az erdőkerülőt, ki a szeretőket egykor alva lelvén az erdőben, elárulta a királynak. Álnokságával ez eldicsekedett vala egyszer részegen. Most mély vermet vájt a földbe, ügyesen béfödte gallyal: farkast akart fogni benne, vadkant veszejteni. Látván rája törni a királyné apródját, bezzeg futott volna. De Perinis a verem szélére szorítja.

— Királynénak árulója, mire menekednél? Maradj itt a gödör meIlett, magad ástad sírveremnek! Suhogott a fütykös, ahogy felemelte. Husáng kettétörtén koponya elhasadt. Szőke fürtű hű Perinis berúgta a tetemet a gallyal fedett gödörbe. Amaz ítéletre rendelt napon Márk király, Izolda meg a kornwalli bárók szép rendben ellovagolván a Fenyérig, a fejérig, juttak vala a folyóhoz. A víz túlsó partja mentén sorban álltak Arthur daliái, s fényes lobogókkal köszöntötték őket.

Előttük a marton szegény zarándok ült, csuháján kagylók fityegtek, nyújtott kezében fatálka, szívet tépő kántálással koldult alamizsnát. Nagy evezőcsapásokkal közeledtek a kornwalli bárkák. Kikötéskor kérdé a körülte álló lovagoktól Izolda:

— Iszamós a part iszapja, nagyurak! Hosszú ruhám hogyan óvjam tőle? Vigyen ki valami révész a partra. Odainté egyikük a zarándokot.

— Nosza, jámbor, tűrd föl azt a csuhát, lépj a vízbe, és fogd a királynét, hacsak nem félsz, hogy leroskadsz félúton, mert ugyan törődöttnek látszol! Az karjába emelte a királynét. Halkan szólítá Izolda: — Kedves! — Aztán még halkabbul: — Roskadjál le a homokra! Partot érvén a zarándok, megbotlott és elesett; karja között a királynét szorosan ölelte. A lovászok meg a hajósnépek csáklyát csóváltak feléje, s evezőkkel kergeték a szegény ördögöt. — Hagyjátok — mondotta a királyné. — Tán hosszú zarándokúttól erőtlenedett el.

És leoldván egy sárarany boglárt, odavetette a zarándoknak. Arthur sátra előtt niceai pompás selyemszőnyeg volt a gyepre Ieterítve, s rajta már kirakva rendre sok-sok régi szent ereklye, mit eddiglen drága urnák, szentelt szelencék rejtettek. Gauvain nagyúr, Girflet meg Ké udvarmester voltak őrizői. A királyné előbb Istenhez könyörögvén, nyakáról, kezéről levett minden gyöngyöt, éket, és veté a koldusoknak; bíborköntösét kioldá, gyönge kendőjét odaadta, odaadta ingvállát is, bokáig érő ruháját, drágaköves cipellőjét. Csak könnyű gyolcs fedte testét, karját borítatlan hagyván, s mezítláb az két királyok eleiben indulna. Karéjban álltak a bárók, és könnyezve nézték. Parázs izzott az ereklyék előtt. Izolda reszketeg kinyújtotta karját a szent csontok felé, és ekképpen szólott: — Logresnek királya és te, Kornwallnak királya, Gauvain, Ké és Girflet nagyurak, s mindnyájan, kik az ítéletben igazlátók lesztek, esküszöm az ereklyékre s minden szent ereklyére az ég alatt: anyától született férfi soha engem karja között nem tartott, csupán az uram, Márk király, meg az a szegény zarándok, ki szemetek láttára itt leroskadt az imént. Érőt ér-e így az eskü, Márk király? — Így igen, királyné. Most az Isten mutassa meg igaz ítéletét! — Amen! — rebegte Izolda.

Odalépett a parázshoz, sápadtan, tétován. Mindnyájan elhallgatának: vörösen izzott a vas. Akkor mezítelen karral a parázsba nyúlván, két marokra megragadta Izolda a vasrudat. Kilenclépésnyire vitte, azután a vasat hátravetvén, két karját keresztbe tette, kinyitotta tenyerét. Húsa szemlátomást ép és hamvas maradt, akár a szedetlen szilva.

Hozsánna szállt akkor minden szívből az Istenhez.

Jess Lourey: Kimondhatatlan

Jess Lourey “Kimondhatatlan” című regénye egy lenyűgöző mélymerülés az emberi lélek sötét bugyraiba. A könyv képes volt engem magával ragadni az első oldaltól kezdve, és egy olyan utazásra vitt el, amit még hosszú időn keresztül nem fogok elfelejteni. Főleg annak tudatában, hogy a történet egyes részei igaz történet alapján kerültek megírásra. A regényben megismerhetjük a 12 éves Cassiet, aki…

View On WordPress

Az élet útján bolyongó lélek,

Sötét felhők alatt halad előre.

Bánat szárnyán száll, mint a fekete holló,

Megszállja a szívét, mint a hideg őszi zivatar.

Elveszett álmok és széttört remények,

Mint törékeny üveg, omlanak darabokra.

Az élet sivár pusztaságában bolyongva,

Szomorú éneket zeng az elhagyott lélek.

A csendben elnyúló árnyak közt,

Egyedül bolyong a magány sötétjében.

Nincs vigasz, nincs fény, csak a fájdalom,

Mely megtölti a lélek szürke téli estjét.

A könnyek a szemében tükröződnek,

Mint az ég alatt szikrázó csillagok.

A szív, mely egykor boldogan dobogott,

Most csak csendben sír és kesereg tovább.

De talán egyszer, a sötét éjszakában,

A szív újra megtalálja az utat.

És a bánat felhői felszállnak az égről,

Hogy újra ragyoghasson a remény fénye.