Nincs sötétebb hely a földön, mint egy érintetlen fehér papír. Itt egyből tűzijátéknak kell lennie – író vagy. Vagy költő. Az tudod, hogy mit jelent? Mert én nem tudom. Csak azt, hogy más nem lehetsz, mert mi vagy, ha még író sem? Csak te és a fehér sötét. Semmi óvatos gyertyapilács, meg szoktatás a szemnek. A szívnek sincs átmenet, hogy beleszokjon abba az ürességbe, amit a végtelennek tűnő lehetőség adhatna, ha nem lenne végtelen az űr, és a végtelen űr nem lenne valójában véges. Időben. Egy kútba dobott húszforintos a lélek, csak keresi a nagy csobbanást, hogy hangot adhasson a zuhanásnak. A szélnek nincs hangja, amíg nem ütközik semmivel. A levegő némán áramlik a semmiben. Mint a szavak nélküli sorközök.

Mintha minden mondat végén pont lenne, rögtön három is, hogy itt semmit se lehessen igazából befejezni, csak félbehagyni. Mint a zuhanást. Ami meg... ugye, úgy már repülés. Egyesek szerint.

— Szendrői Csaba, „Kettesek”, Féyn, 2023

a fényt, amelytől világlik agyunk

Nem követem napi szinten a Parlamentben zajló operettet, de már lassan fel is nő egy generáció, akik nem ismerik az élő közvetítés fogalmát, sőt a képviselőgaloppét sem. Egy stúdióbeszélgetésből értesültem arról, hogy Kövér Lászlónak megint sikerült beszólni a nőknek a maga feudális arroganciájával. Az a képviselő, akit a gengszterváltás után külön figyelmeztetni kellett újra és újra, hogy az Ország Háza megkövetel bizonyos öltözködési és ápoltsági minimumot.

Szeretek utánanézni a dolgoknak, így annak is, pontosan hogyan sajnálta (le) a “kettessel kezdődő személyi számú” képviselőket. Persze a szóban forgó videót valamiért nem lehet megtalálni, viszont találtam mást, ami ide vág, és ami jól mutatja, hogy bizonyos dolgok nem változnak.

És ha már anyaság, és a nők méhében való turkálás.. nem az a baj, hogy a nők nem akarnak szülni, hogy ne akarnák akár főállású anyaként a legcsodásabb hivatásnak szentelni az éveiket.. a dolog megbecsülésének hiánya a probléma. Hogy “CSAK” anyák. Hogy “ELTARTOTTAK”. Hogyan is várhatja egy társadalom, hogy valaki önként vállalja a lesajnáltságot, a másodrendűséget, a gazdasági kiszolgáltatottságot? És ne feledjük, a gyerekvállaláshoz létbiztonság kell, és felelősségteljes férfiak.

Bocsánatot kérek, de a családi munkamegosztásban ha anyu elvállalja az otthon és a gyerekek menedzselését, miközben apu eljár melózni, akkor nem ingyen dolgozik, mert az apu által keresett pénz nem adomány, hanem a társadalmi munkamegosztás logikája szerint a család pénze. Apu része, hozzájárulása az egészhez. És pláne nem hatalomgyakorlási eszköz, mert az a fickó, aki ezzel szerez magának hatalmat, szánalmas alak. Nem mindenki férfi, akinek farka van.

Amíg bulizó óriás-csecsemőkből és hímsoviniszta diktátorokból áll egy társadalom férfipólusa, addig a nők nem fognak szülni, vagy csak a legbátrabbak, akik magukra merik vállalni az egészet egyedül, erős ellenszélben.

Minden propagandán átsüt az, ha egy fiatal úgy nőtt fel, hogy látta a szülei kínlódását, hogy érezte-látta-átélte napi szinten, hogy ahol gyerek van, ott nélkülözés van, kötöttségek, széttört álmok és kényszerpályák. Nem láthatta a szép oldalt, vagy csak pillanatokra, mert mindent maga alá temetett az aggódás, a túlhajszoltság, a kimerültség, vagy akár a hazavitt munka kényszerűsége.

Más szemszögből, amíg egy apuka lefalcolhat, ha már unja hogy családja van, és el tudja intézni, hogy ne érje utol a gyerektartás kötelezettsége, mert egyszer élünk, és neki jogai vannak, addig mit várhat egy nő, aki magára marad a gondokkal és kötelességekkel? Aki nem választotta ezt, akinek csak így alakult.

Ez nem egy férfiellenes kirohanás! Ellenkezőleg. Azt szeretném, ha a férfiak megtalálnák végre az igazi helyüket, az igazi feladatukat, a belső erejüket. A férfiban éppen a felelősségteljes viselkedés a gyönyörű. A bátorság és kitartás, a pozitív erő, hogy védelmez és ellát, hogy gondoskodik és elhárítja a veszélyt az övéi körül. Hogy pontosan tudja, ha anyuci boldog, mindenki boldog.

A szőrös majmokat pedig kezeljük csak azoknak, amik, és ne hagyjuk magunkat elsüllyedni a primitívség ősmocsarában!

“Nem egy szörny-állam iszonyata rág S mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, Honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, Fő-e uj méreg, mely közénk hatol – Meddig lesz hely, hol fölolvashatol?... Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, De mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők – szabadok, kedvesek– S mind ember, mert az egyre kevesebb...”