Kurva sok retek hosszú hónap után olyan volt ma, mintha éreztem volna a sötét lelkemben, hogy maradtak még benne érzések. De csak mintha.

@mindenfoglaltmar ötlete volt a tökéletes térképészeti időelcsesző feladat! Gondolom még tele van hibával de remélem majd szóltok.

Mi ez?

Nézzük a feladat kiírását:

Van-e valakinek ötlete olyan kék túra szakaszra, ami 15-20 km közötti és megközelíthető úgy, hogy A ponton hagyom a kocsit, eltömegközlekedek B pontra és visszasétàlok A pontba.

No de lássuk az eredményeket, de csak a hajtás után!

Mint látható elég sok eredmény van erre, szóval bárhol is laksz a kékkör útvonalán várhatóan lesz a közelben egy-egy ilyen sétalehetőség. Budapest környékén konkrétan három szakasz is van:

Dobogókő - Kevély nyereg

Piliscsaba - Dorog

Mogyorósbánya - Dorog

De ha nem zavar minket hogy kicsit többet sétálunk a kékkörön kívül, akkor a Budapest melletti majdnem összes szakasz bejárható:

Sőt, ha 25km-nyi sétával is meg vagyunk elégedve, és nem zavar minket ha akár két órát is kell tömegközlekedni, akkor szinte az egész kékkör előbb-utóbb bejárható:

Az egyetlen szakasz amit nehezebb bejárni:

Ösükösd - Hajósi pincék, ahol mindenképp kell legalább 29km-t gyalogolni

Cigándi gátőrház - Tiszakanyár, még egy említésre méltó hely, 24.7km-es gyaloglással

Pár megjegyzés, ami most eszembe jutott, de majd még lesz egy technikai hogy is készült leírás később:

Nagy köszönet a volánbusznak meg a BKK-nak, hogy feltöltötték a menetrendjüket értelmes digitális formátumba az internetre teljesen publikusan. A MÁV bekaphatja

Rengeteg idő ment el a vonalak helyes irányzékba hozásával, elképesztő hogy mennyire nincs (vagy nem találtam) erre megfelelő eszközöket

Mobilon nagyon akad, lehet gyengébb desktopon is, szóval még van mit optimalizálni a megjelenítésen, de azt majd kicsit később

Most vettem észre valamiért nem tervez a rendszer Sátoraljaújhelyre, a kékkör végére, bár ugye minek mene oda bárki.

Hogyan ért gyors véget az Állatkerti pályafutásom? (Kis Magyarország-bemutató)

1991 óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal vendéglátóztam, voltam pincér, kocsmapultos, mosogató, ha mást nem találtam, üzletvezető, séf, kutyafasza. 2-3 éve azt mondtam, elegem van a 12-16 órás műszakokból, a feketemunkából, a hamis mítoszokból.

ÉS MOST SZERETNÉM MEGKÉRNI A SOK FOLLOWERREL RENDELKEZŐ ISMERŐSEIMET, HOGY REBLOGOLJÁK EZT A SZART. Tudom, hogy lehetetlenül hosszú poszt.

Szóval szóltam minden haveromnak, hogy aki tud a képességeimnek megfelelő melót, az szóljon. Sok mindent nem tudtam összeszedni: beszélek angolul, németül, meg még pár nyelvet nagyon alapszinten, van egy esti gimis érettségim, meg egy vödör tapasztalatom mindenféle munkákból, a legaljától a legtetejéig.

Idén tavasszal felhívott a legrégebbi barátom (32 éve ismerjük egymást), hogy őt kinevezték a Fővárosi Állat-és Növénykert (innentől: FÁNK) osztályvezetőjének, és megszervez nekem egy munkainterjút. De (innentől GG lesz a neve) borzalmasan rendes, szabálykövető fickó, tehát nem becsempész a hátsó ajtón, hanem írjak rendes pályázatot, menjek be interjúra, ő támogatni fog, mert tudja, hogy jó vagyok a munkára.

A munka nagyon nehéz és felellöségteljes: kapusnak kell lenni, mosolyogva érvényesíteni a látogatók jegyét és azt mondani nekik, hogy "érezzék jól magukat", naponta 2-3 ezer alkalommal. Ezért ajánlottak garantált bérminimumot. Persze az interjú alatt elmondtam, hogy van kereskedelmis múltam is, szóval végül "kapus-jegypénztáros-jegyellenőr" lett a hivatalos státuszom, ez lett rányomtatva a badge-emre is.

A munkainterjún ott volt a "beléptetési csoportfőnök" (innentől legyen a neve PP) is, akinek az volt a két kérdése, hogy 1. Vagyok-e legalább 100 kiló; 2. Tudok-e bánni a cigányokkal?

Igen és igen.

Ez idén áprilisban történt, és aztán elkezdtem élni az áloméletet: kurvaszarul kerestem, de bazi jó helyen dolgoztam, igazából engem a lóvé sosem izgatott.

Aztán bő egy hónap után jött egy koszorúér-görcs, nem sokkal utána pedig meghalt anyukám, de ezekkel együtt is csak 4-5 napot hagytam ki a munkából, mert (figyelem!) SZERETTEM OTT LENNI.

Az állatkerti alkalmazottak közszolgálati státuszban vannak (amit imádtam, és nagyon-nagyon fontos lett volna nekem egy banki kölcsönhöz), tehát nekik nem 3, hanem 4 hónap a próbaidő.

Augusztusban lett időszerű, hogy beszélgessünk a véglegesítésről, GG, aki odavitt, eljött beszélgetni hozzám, hogy bajok vannak, mert a csoportfőnök PP problémázik, hogy én nehezen illeszkedek be és a munkatársak panaszkodnak rám. Nem értettem. Semmi ilyesmit nem tapasztaltam, csak azt, hogy PP kerül velem minden kommunikációt.

Végül a döntés napján (ami megérne egy külön posztot) PP odajött hozzám és közölte, hogy megvétózta a szerződéshosszabításomat, tehát gyakorlatilag ki vagyok rúgva.

Köpni-nyelni nem tudtam - aztán kb két hét múlva GG feljött hozzám és elmesélte, hogy PP-t és vele együtt a fél beléptetési csoportot ki kellett rúgni, mert kiderült, hogy a pénztárosok és a kapusok hosszú idő óta rendszeresen együttműködve LOPNAK. A Modus vivendi lényegtelen, de soksokmillió forinttal károsították meg a FÁNK-ot. Engem pedig azért rúgatott ki PP, mert tudta hogy van egy cimborám a vezetőségben, szóval nem lehet belevenni a buliba, így kockázatos, hogy lebuktatom őket.

Ez még nem a vége a sztorinak. Jeleztem GG-nek, hogy szívesen visszamennék a céghez, mert minden szarsággal együtt igenis imádok ott dolgozni. Egyeztetett az újonnan kinevezett csopfőnökkel, aki felhívott, hogy mennyire örülne ha visszamennék és legyek a helyettese - szóval a bürokrácia miatt újra megpályáztam formálisan a régi pozíciómat, biztosra tudva, hogy visszavesznek.

Pár nappal később hívott GG, hogy nem vesznek vissza, mert a "cég" nem veszi jó néven, hogy favoritizálja a haverját.

Míg ott dolgoztam, rövid negyed évben végig küzdöttem a bürokráciával, lehetetlen sztorijaim lennének még.

De a lényeg az, hogy tökéletesen alkalmas vagyok egy munkakör ellátására, de nem dolgozhatok ott, because fuck you.

Ez a rövid történet.

30 éve ilyenkor anyósom darált kekszet csinált. Kurva meleg volt, pont, mint ma, én segítettem, ahogy mindig. Sose tudtam megállni, hogy ne csipegessek bele, valahogy megvan a nyers linzertésztának az a varázsa, hogy muszáj beleenni. Aztán este lett, aztán éjjel, és én éreztem, hogy valami nem fasza. Ment a hasam, a lázam is kezdett felkúszni, de ezt pont leszartam, mert azzal voltam elfoglalva, hogy az órát néztem, hogy a furcsán jelentkező görcsök előbb 30, majd 20, majd 10 percenként kezdtek jönni. 39 hetes terhes voltam. Elindultunk a kórházba, 100km-el arrébb, mert csak ott volt akkor lehetőség apás szülésre. A görcsök egyre erősödtek, 5km-ként meg kellett állni, mert hasmenésem volt, szóval az a másfél órás út elég kalandos volt. Aztán odaertünk, akkor már 39,7 volt a lázam, 2 perces fájásaim voltak, nem volt kérdés, hogy itt szülés lesz, de közben kiderült, hogy szalmonellás lettem... Hajnali 3-kor vettek fel. Nem ihattam, a zuhany alatt kellett állnom, hogy hűtsenek, ott loptam pár kortyot, miközben az orvosok próbálták kitalálni, hogy mi legyen. Normál ( de erre nagyon büszke vagyok: csendes) vajúdás után 3/4 6-kor jött a vizit, orvosok, orvostanhallgatók, vizsgálat. Ez császár. Miközben vizsgált, egy pillanatra megállt...szülünk! Most! És 6.05-kor megszületett. Szalmonellásan, de teljesen egészségesen. Elkülönítettek minket, 3 napot voltunk bent, aztán mehettünk haza. Másodjára is anya lettem. Nehezen találtunk egymásra. Nagyon szerettem, de nagyon apás volt, sok-sok idő volt, mire megnyíltunk, mire a kapcsolatunk igazi lett. Nehéz volt ,kudarcnak éltem meg anyaként, hogy nem ment könnyen. És neki sem volt könnyű. Másodiknak lenni egy olyan családban, ahol a léc az elsővel nagyon magasra került (pedig nem volt kényszer semmi) nagyon nehéz lehetett. És annyira büszke vagyok rá! Minden várakozást felülmúlt, nyelveket beszél, lediplomázott, csodálatos anya, kitartó, türelmes, csodálatos ember! Minden megvan benne, ami belőlem hiányzik.

És holnap 30 éves lesz! Én meg 30 éve 2 gyermekes anya. Büszke vagyok rá, nagyon! ❤️❤️❤️

A darált kekszet azóta is emlegetjük, hogy mekkora kreténség volt nyersen enni...😁

búcsúztató - S. halálára

S. ma délben elhunyt

ő nem emlékezett rám, én viszont emlékeztem rá, mikor még utcásként látogattam. egy társasházban húzta meg magát, ahonnan kilakoltatták. egy lakó hívott minket, mert aggódott érte, már december volt, jött a hideg

S. szóba sem akart állni velünk, aztán csak beszélgettünk. nem érdekelte a hideg, ő volt katona, mindent túlél

mire lakóm lett, már könyökmankóval járt, elütötte egy kamion, úgy rakták össze a lábait

némileg makacs ember volt, de jó humorú. sokat dolgoztunk azért, hogy megértsük egymást. idős volt már, férfi, nem fogadta jól az intézményi szabályozást. aztán összeszoktunk

két nappal a kórházba szállítása előtt beszéltem vele utoljára. fájlalta a lábát, de a frontot panaszolta

két nap múlva kezdődött a kálvária, mikor napokig próbáltam megtalálni az egészségügyben. mire ötödnap megtaláltam és bementem hozzá, már nem volt magánál. utána még kétszer voltam nála, akkor már az intenzív osztályon

sok volt ez a két alkalom. de egyszer kellett mennem a meghatalmazásommal, hogy megtudjam, hogy van. két nap múlva pedig tusfürdőt, borotvát vittem neki, mert azt kértek a nővérek. mondtam is neki, hogy biztos morcos lenne az eper illatú tusfürdőért

sokat dolgoztam az intenzív osztályos élményeimmel. és a határokkal is. S. akkor már nem volt magánál, nem reagált, de szerettem volna, ha tudja, ott van mellette valaki, ezért miközben beszéltem hozzá, megsimogattam az arcát

ma a halálhír után sírtam. utána elintéztem a legszükségesebb adminisztratív teendőket vele kapcsolatban. holnap pedig majd szétszálazom a bevonódás kérdését. azt gondolom, szociális munkásként jogom van gyászolni egy ügyfél halálakor, közben meg nagyon rendezetlen viszony ez, hiszen nem rokonom. nem az, mégis én voltam az egyetlen, aki kereste, látogatta. (a lányát értesítettem, beszélt egyszer a kórházzal, de nem ment be hozzá - ami egyébként szerintem teljesen érthető, sok ez így ennyi év távolság után) először és utoljára akkor voltam halál közelében lévő ember mellett, mikor nagyi haldoklott. az ember jellemzően nincs idegenek halálos ágya mellett. de S. vajon idegennek számított?

ha nagyon jól haladok a belső munkámmal, szeretném megírni a dilemmáimat egy tanulmányban

S. ma 12:09-kor elhunyt. az örök világosság fényeskedjék neki!

sok vele kapcsolatos élmény miatt örökre emlékezni fogok rá. és örömmel tölt el, hogy ha felszínesen is, de most már ti is ismeritek, esetleg gondoltok is rá néha

Volt egy kérdés egy macskás csoportban arról, hogy miért nem tudjuk kialudni magunkat a macskák miatt.

Az esti szertartás vacsora után kezdődik, amikor az egész család falkázik. Mi tévét nézünk, #Sámson (kutya, 15), Margit (#MargaritaNyikolajevna macska, kb. 5) és Lajos (#SzörnyetegLajos macska, 5) szellősen elhelyezkedik az ágyon, gondosan ügyelve arra, hogy egymástól minél távolabb legyenek. Az, hogy mi hogy férünk el, mellékes.

Miután az Öreget levittük az esti biztonsági pisilésre, megágyazunk, vagyis kezdődik az elalvás előtti játék. Lajcsi kicsi kora óta szeret a paplan alatt rejtőző szörnyekre vadászni, egy ideig ráunt, talán két éve kezdte újra keresni. A különbség csak annyi, hogy ma már nem érdeklik a paplan alatt mocorgó rémek, csak és kizárólag kilátszó végtagokra vetődik. Elég sok véres ujjvég után tanultuk meg, hogy a préda az ugrás pillanatában nem mozdulhat. Ha sorozatosan nem tudja elkapni, felhúzza magát és harminc körömmel kapja el. Szintén evolúciós fejlődés, hogy ilyenkor utána is nyúl, nem elég a kezet visszarántani a paplan alá, a legjobb azonnal elhagyni a helyiséget, mivel mélyen a takaró alá nyúl kimeresztett karommal. Tudja továbbá, hogy az incselkedő ujjakhoz egy kar is tartozik, amit, amennyiben a karmával nem éri el, meg is haraphat. Margitkának viszont minden új, talán egy éve kezdte el érdekelni, Lajos mit művel ilyenkor. A csendes szemlélődésből mára aktív résztvevő lett, a gyorsasága vetekszik egy kobráéval és míg Lajos a karmait a fél karunk letépésére használja, Margitka tűhegyes és borotvaéles karmocskáit inkább beleakasztja az áldozatba. Lajossal ellentétben őt érdekli a paplan alatti mozgási is, illetve szívesen várakozik a takaró szélénél keletkező kicsi grottáknál a meglepetésre. Akkor is, ha senki más nincs a hálószobában. Ő még az utcán szerezte az első, képzeletbeli barátait, akik azóta is velünk laknak.

Miután mindenki elunta a játékot, kikapcsoljuk a tévét, lekapcsoljuk a villanyt és lefekszünk. A két macska ilyenkor szokta hangos ropogtatással elfogyasztani a második vacsoráját, időnként kergetőznek, elvégzik a dolgukat, alaposan elkaparják. Aztán jön Lajos. Sohasem lehet tudni, hol ugrik fel az ágyra, úgy landol, mintha nem lenne súlya. Aztán elindul kettőnk között a lábunktól a fejünk irányába, miközben egy B52-es hangerejével dorombolva jelzi, hogy kész az alvásra. Gondosan ügyel arra, hogy nehogy túlmelegedjünk azáltal, hogy túl közel vagyunk egymáshoz, ezért a lábunktól a fejünkig utat tör magának, majd visszatér a lábunkhoz, ahol kizárólag a paplanon lehet aludni. Általában az enyémen, lehetőleg teljes hosszában kinyúlva, a hosszanti tengelyemhez viszonyítva merőlegesen lehet csak kényelmesen aludni. Így nincs más választásom, mint felhúzott lábakkal aludni. Fő a kényelem. Mármint az övé.

Cserébe viszont vigyáz ránk, éjjelente többször őrjáratozik, ilyenkor ismét beindítja a fönt említett hajtóművet és néhányszor körbejár a lábujjamtól a fejtetőmig, majd ott teljes súlyával (ilyenkor olyan, mintha a repülő különösen nehéz fémből készült bombákkal lenne megrakva) a hajamra telepedik, majd először a párnán dagasztva húzgálja maga alá a kósza tincseimet, aztán a hajtöveimnél megragadva a szálakat kezd el fésülgetni, miközben a karmai félig kilógnak. Szerintem valahogy rá is tekeri a hajszálakat, az nem lehet, hogy csak nyomkodással ilyen erősen tudja húzni. Közben a karmocskáival ellenőrzi a fejbőröm vérellátását. Pozíciótól függően ilyenkor felnyúlok és simogatni kezdem, amit vagy megun és elmegy, vagy mindketten belealszunk. Ha nem tudom annyira tekerni magam, hogy simogassam, akkor egy idő után sértődötten elvonul.

Amennyiben nem hajtépésre vágyik, deréktájon áll meg, ilyenkor simogatni kell, mindketten megfelelünk a célnak, a simogatásból Lacinál gyakran kiskifli-nagykifli lesz, engem ritkábban tisztel meg vele. Néha-néha pedig magányosnak érzi magát, ilyenkor valamelyikünk mellkasára telepszik, elnyúlik, ahol álomba lehet simogatni. A mellkason alvás feltétele, hogy legalább paplan vastagságú takaróval legyen fedett a kérdéses terület. A mellkason alvásba Margitka is szívesen bekapcsolódik, mivel ketten vagyunk, egy szabad mellkas mindig akad. A takarás neki talán még fontosabb. Viszont amennyiben a mellkas iránya nem megfelelő (például hason vagy oldalon alszok), Lajos nem kompromisszumképes, ám Margitka az én esetemben szívesen kivételt tesz, és hajlandó akár az élvonalamon, akár a vállamon végig nyúlni, akár a hátamon összegömbölyödni. Margitka, Lajossal ellentétben, statikuszaj-generátorral van felszerelve, a dorombolását alig hallani, viszont jól érzékelhető huppanással érkezik az ágyra. Minden esetben csak és kizárólag Lacin keresztülmászva lehet megközelíteni engem is. Szintén rá jellemző, hogy nehezen dönt, több pozíciót is kipróbál mindkettőnkön, mielőtt kiválasztja a legmegfelelőbb alvóhelyet. Azt is tudni kell róla, hogy a közhiedelemmel ellentétben az ő léptei nem pihe-puhák. Olyan, mintha pici, ólommal bélelt tűsarkú cipellőben toporogna az emberen, amelynek a sarkait minél jobban próbálja megvetni a takaró és az alatta lévő test egyenetlen felületén.

Az ébresztési hadművelet fél négy és fél öt között kezdődik, függetlenül a téli-nyári időszámítástól. Szerintem ismerik az órát. Habár ennek a műfajnak a nagymestere, egyebek mellett Sámson kiképzője, Bettyke volt, néhai cicánk, a tapasztalat hiányát számosságuk pótolja. Lajos elkezd fészkelődni és beindítja a hajtóműveit. Margitka, a kis tűsarkúiban ’véletlenül’ nem találja a helyét, ezért alaposan végigtapos bennünket. Sámson előbb jól hallhatóan ásít, megrázza magát, majd kikocog inni. Lajos visszatér, vészjósló végtelen nyolcasokat ír le körülöttünk, de simogatni már nem lehet. Margitka egészen közelről ellenőrzi az életjeleinket, különösen a légzésfunkcióink érdeklik, ezért egészen közel hajol a szánkhoz, a kicsi, nedves orra ilyenkor szintén véletlenül hozzánk ér. Szélsőséges esetben a lezárt szemhéjunkhoz. Sámson az ásításról sóhajtozásra vált. Lajos ismét körbeberreg minket. Az esetleg kilógó lábujjaim felébresztik a vadászösztönét. Amennyiben véletlenül a hátunkon fekszünk, Margitka előadja a hólyagtáncot: a hátán alvó fél óvatlanul exponált alhasán a fent említett, különösen hegyes sarkú kis cipellőiben, közvetlenül a húgyhólyagon bemutatja Ginger Rogers életművét. Sámson már nyüszög. Lajos és Margit borogatja az asztalt a konyhában, halljuk, ahogy figyelmeztetésül megcsörrennek a kint felejtett poharak a konyhapulton. Sámson hangosat ásít, nyújtózik, megrázza magát, majd csóválva megáll az ágy mellett. Közben megérkezik az alom felől Margitka első bűzbombájának a szaga. Lebuktunk, nincs mit tenni, egy újabb csodálatos nap virradt ránk. Amúgy is, mindjárt hat, nemsokára csörög az óra.

Nem tudom,hogy kinek kell ezt most hallania,de hidd el,jobb lesz!Tényleg jobb lesz,lehet hogy napok múlva,vagy épp hetek,hónapok múlva,és akár évekbe is bele telhet...DE hidd el jobb lesz...A fájdalom tényleg szűnni kezd egy idő után...Kevesebbet fogsz rá gondolni,hogy mi van vele,mit csinál, hogy érzi magát,vagy hogy épp kivel van...És minden egyes csalódás után, egyre jobban ki fog nyílni a szemed..Megtanulod lassacskán azt,hogy úgy szeress,hogy ne vakítson el a rózsaszín köd...Hogy lásd meg,azt aki,nem pedig azt akinek szeretnéd őt látni...És egy idő után a sok fájdalom révén elég erős leszel ahhoz,hogy elsétálj onnan,ahol nem vagy szeretve,és becsülve..Megtanulod lassacskán azt is,hogy ne higyj a szép szavaknak, csakis a tetteknek..Ne azt nézd mit mond, hanem azt,hogy mit tesz ÉRTED!Tanulj meg várni, igen tudom hogy nehéz,és azt is,hogy rossz egyedül...DE még mindig jobb egyedül lenni,mint egy mérgező kapcsolatban szenvedni!

A jehovások már a spejzban, ajtóban szomszéd lakásban vannak

Szóval az van hogy először megjelent mindenki postaládájában a közel a vég szórólap. Ez ment is a kukába… Aztán jöttek téríteni is.. - Na akkor a lépcsőházsor csoportjában ingerülten meg is kérdeztem hogy oszt ezeket a kreténeket melyik agyhalott engedte be? Aztán a komment szekcióban mazsolázva kiderült hogy a többi lépcsőházba is bejutottak, és mindenki tagadta a beengedésüket..

A probléma utána 2 napra elhalt, aztán hétfőn a mellettem lévő lakásból elkezdődött a szent mise podcast ami streamelve lett a lépcsőházba, amit videóra vettem, és átküldtem a közös képviselőnek (3. lépcsőházban lakik) szakvéleményezni, mire ő átjött, és mondta hogy nála a szembe szomszéd ilyen, ugyanis kiderült hogy lépcsőházanként beköltözött 1-1 lakásba 2-2 db jehova tanúja.

Mondtam neki hogy van AWS CD-m, meg 3 utas hifim, meg szünetmentes tápom (tiszta szinuszos) csapassak-e vissza egy kis temetetlen halottat?

Azt mondta igen, mire a szembe lakásból is kinyílt az ajtó, hogy ő Rammsteint fog csapatni nekik ha én befejeztem.

Nem is kellett több, mint a jóasszony tekertem 2-t a hifi gázrezsó tekerőjén jobbra, beraktam a CD-t, tűz.

Fél órán keresztül kiabált a Siklósi Örs hogy Valahol van Isten, de hogy itt nincs abban biztos.

Lekapcsoltam a zenét, a mise podcast abbamaradt, de rá egy 2 percre meghallottam hogy Till Lindemann nekikezdett Du hastot kántálni. Az is szólt kb fél órát majd abbamaradt.. - Ezzel én azt gondoltam hogy ez jelzés értékű volt a szent lelkeimnek hogy a ház nem kultiválja az efféle zajkeltést, valamint a mise maradjon a templomban, vagy legalábbis fülhallgatón keresztül a saját fejükbe menjen.. - Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Kedd - Hazamentem, 1 óra szuszi, majd ír a közös képviselő hogy menjek, mert ott is elindult a hangos misepodcast. Nem is kellett több, vittem a hifi/szünetmentes/CD csomag triumvirátust, be is röffentettem, majd hangosan meghallgattuk Diószegi Kikit ahogy elmeséli hogy elege van sok gyökér arcból.. Nem tellik bele sok idő, kopogtatnak, közben végiggondoltam pár dolgot: 1.) közös képviselő pecója, annak nem nyomnak fel mert annál vagyok 2.) ha ránkkúrják a villanyórát, a 650-es UPS-t nem érdekli 3.) ha megtámad, akkor ott a nagykés kéztávolságon belül a késtartón a konyhabejárat szélén Közben a csoport chatbe látom hogy akcióba lendültek mindenhol, nekiálltak hitet téríteni, szóval abban a pillanatban a lépcsőház facebook csopijába kiírtam hogy akihez becsengetnek a jehovások mondja hogy rendszeres véradó+most kezd bele a pentagram rajzolásba. Ajtót nyitva némi vita alakult ki hogy a hangos mise vagy a Down for Whatever / AWS CD-e a jobb, valamint az egyik hölgyről kiderült hogy pályakezdő pedagógus és a minimál fizetésének egy jó részét leadja az egyháznak. Őt sikerült meggyőzni hogy a világvége az majd jön amikor jön, egyszerűbb ha teszi a dolgát a meglévő életbe, meg menjen el valami szórakozóhelyre barátkozni, mert kiderült hogy barátai se nagyon vannak. Ő felmérgelődve távozott a lépcsőházból, tisztelt exkollégája elküldött minket a pokol tüzére, majd becsapta maga után az ajtót.

Szerdán hazaértem, 1 óra szuszi, majd ~17:40 körül zongoraszó valamint ének podcast ment a folyosóra, miszerint csak 1 megváltó van, és el kell nyernünk kegyelmét, mert közeledik a vég, szóval én rutinosan benyomtam a hifin, és Diószegi Kikin keresztül hangosan jelezvén hogy bomlott elmék, gőgős hangon hirdetik a haragot, a szám végével elnémult a zongora/ének.

És akkor elérkeztünk a mai naphoz, ma elvileg becsomagolom a párom szülinapi ajándékát, magam is kíváncsian várom hogy munka után lesz-e podcast/stream/esetleg kopogtatás..

Hát itt a kilencedik ironman! Vannak mondatok, amiket nem szeretek leírni, például négy nappal Nagyatád előtt az, hogy hőemelkedésem van, pont egy ilyen. Semmi igazán durva, egy ilyen bármikor máskor két-három edzés nélküli napot meg pár forró teát jelentett volna, viszont most nyilván szörnyen stresszessé tett. Úgyhogy a versenyem hete arról szólt, hogy tömjem magam vitaminnal, pihenjek, amennyit csak tudok, és reménykedjek. Szerda után már nem volt hőemelkedésem, péntek reggel éreztem magam teljesen gyógyultnak, hát akkor hátha. Persze az is fontos része volt a versenynek, hogy Nagyatádon nem tud kicsit rossz idő lenni: amikor épp nem a nyár legforróbb napján van az ironman, akkor a leghidegebben, szakadó esőben. Két egymást követő évben is esős verseny, idén ráadásul 20-22 fokos napi maximumon - hát oké, nem teremsport. Jól megadta az alaphangot, hogy már amikor megérkeztünk a rajthoz, a depót át kellett a szervezőknek rendezniük, mert az eredeti bejáratát elárasztotta a hajnali vihar. Aztán egyébként is szinte végig esett az eső. A 3,8 km úszás 1:45 alatt lett meg - finoman szólva sem voltam elégedett vele. Nagyon rosszul navigáltam, gyakorlatilag mindvégig arról szólt az úszásom, hogy kinéztem, láttam, hogy már megint elmentem mindenki mástól balra, visszaküzdöttem magam a jó vonalra, pár karcsapás, kinéztem, és megint balra voltam mindenkitől. Jó sok energiámat elvitte ez, pedig amúgy lendületesen tudtam menni. A stabilitásomat viszont egész jól mutatja, hogy a három kör közül az első és a harmadik másodpercre pontosan ugyanannyi lett. Aztán jöhetett 180 km bringa, és ezen gyakorlatilag minden úgy jött össze, ahogy szerettem volna. (Pedig előtte még morogtam magamra egy sort - általában büszke szoktam lenni arra, hogy mennyire hatékonyan depózok, most erre elindultam rossz irányba elsőre, majd persze azért is sokkal lassabb voltam, mert most nagyon alaposan kellett megtörölköznöm, nem mondhattam azt, hogy majd az első húsz kilométeren megszáradok.) A nagykör 92 km-je 3:28 alatt volt meg, már itt is kimondottan jól éreztem magam, lendületesebben tudtam menni, mint sokszor máskor, így, hogy végre egyetlen kalóriányi energiát sem kellett arra elpazarolnom, hogy lehűljek. Úgyhogy a szokásosnál kicsit bátrabban mentem, nagyon sok energiát tudtam megspórolni a nap második felére. A kisköröket átvariálták, idén a Nagyatád körüli elkerülő úton mentünk oda-vissza (és be a versenyközpontig) nyolc 11 km-s kört. Féltem attól, hogy ez demoralizálóan monoton lesz, de egyáltalán nem így történt, hamar hatalmas rajongójává váltam az új vonalvezetésnek. Ki a városból, 39-es táblától 36-os tábláig, 36-ostól 39-esig, be a városba, és juhé, ez így tökéletesen átlátható és feldolgozható volt, mentálisan milliószor könnyebbé tette, hogy nem 30 kilométeres túrákra küldtek el minket, mint eddig, aztán majd a fák hiányára visszatérünk az első olyan évben, amikor újra tűző napon kell versenyezni ott. Nagyon-nagyon stabilan tudtam haladni, az első hét kiskörből ötöt ugyanazon a 25:50-26:11 közötti szűk sávban tettem meg. A nyolcadikra már lejjebb vettem az intenzitásból, akkor már egy könnyebb fokozaton pörgettem kicsit, hogy előkészítsem a lábaimat a futásra. 7:01 lett a 180 km, másfél percen múlt a hét órán belüli idő, de úgy voltam vele a végén, hogy ellenállok a csábításnak, semmi értelme küzdeni a hatossal kezdődő bringás időért, sokkal fontosabb a futás. De előtte még egy kicsi becsületbeli elintéznivalóm volt - tavaly poénkodtam azon, hogy ha külön versenyt tartanának a második depózásból, akkor majdnem benne lettem volna a korosztályos top10-ben. Na idén gyorsan leadtam a biciklit, be a depóba, cipőt, kesztyűt, sisakot le, másik cipőt, sapkát fel, és ki - korosztályos kilencedik hely. Jó, azért nem ész nélkül csináltam, futólépést ilyenkor már csak babonából sem teszek meg egyet sem, mielőtt odaérnék a futás kezdetét jelző chipszőnyegre. És akkor kezdődhetett a 42,2 km futás. Óvatosan indultam el, de az első körön éreztem már, hogy tök könnyen tudok haladni - persze ilyenkor már minden ilyesmi megállapításhoz hozzá kell tennem, hogy ahhoz képest. Egész meglepő módon még az sem zavart meg, amikor a harmadik körön jött a brutális felhőszakadás. De komolyan, én ehhez foghatót nem nagyon láttam még, az embernagyságú árkok is megteltek esővel, a csatornából már kifele folyt a víz, a parkban pedig a szervezők már megint óriásit mentettek, miután menet közben átvaritálták az útvonalat, mert az eredeti vonal víz alá került. De ez nem vetett vissza. Annál inkább a gyomrom a negyedik körben. Na az nem volt vicces, teljesen fellázadt ellenem a szervezetem, ráadásul olyan részén a futókörnek, ahonnan még nagyon sokat kellett vánszorognom a következő toi-toi-ig. Szép nagy harcot folytattam az emberi büszkeségemért, de amikor végre túl voltam rajta, akkor visszatért az erőm is, mint ha mi sem történt volna, újra önmagam voltam. És onnantól kezdve már jól tudtam futni: nagyon stabilan hoztam szinte pont ugyanolyan, 36-37 perc körüli köridőket mindvégig, és egész lendületesnek éreztem magam (igen, ahhoz képest). Egy kicsit benne hagytam ebben azért, valamivel tudtam volna gyorsabb lenni, ha nagyon-nagyon akarok - de amikor tudtam, hogy egyéni csúcs biztosan nem lesz belőle, ezt az extra motivációt nem tudtam megtalálni magamban ahhoz, hogy szenvedjek egy 10-20 perccel gyorsabb teljesítésért, inkább folytattam egy kellemesen haladós tempóban, amiben végig élveztem a futás minden percét még a táv kétszázadik kilométere után is, és a frissítőkön meg a családdal találkozáson kívül egyetlen sétálós lépést sem tettem meg. 14:14 lett összesen, nincs nagy okom panaszra. Ilyen előzmények után szépet kellett harcolni, hogy itt legyek - de a lényeg, hogy itt vagyok.

Rückwärts

A kamionos munkának az egyik fontos (és látványos) skillje a tolatás. Kívülállónak néha leesik az álla, pedig ugyanúgy tanulható, mint mondjuk egy péknél, hogy mennyi liszthez mennyi élesztőt tesz, vagy egy irodában dolgozónak excellel bűvészkedni. Nyilván érzék, térlátás, ügyesség kell hozzá, de nem egy vasporral kivert feketemágia. Persze, a sokéves gyakorlat szükségeltetik a gördülékeny végrehajtáshoz, az elején évekig magam is többször kiugráltam megnézni, hol tart a pót vége, pláne, ha szar szögben, szűk helyre, sötétben, hóviharban kellett gépészkedni, de most 40 év után is szinte bárhová betennék egy 13,6-os pótot.

Marseille-be vittem motyót Roskildéből (DK), valami fenntartható energiáról szóló expo volt. Renault Magnummal, Mack motorossal jártam akkoriban, imádtam. Ajtótól ajtóig felegyenesedve lehetett sétálni benne, beforgatható ülések, motoros függönyök, ágyból vezérelhető rádió meg tetőablak, külön italhűtő a sofőrülés mellett, pár mozdulattal széthajtható ágy, hatalmas asztal, úgynevezett 'konferencia-fülke' (egyszer majd talán a kamiontípusokról is írok, koptattam jópárat). Már a bevezető út is para volt, egy idő után térköves sétányon mentem, szemben, közel a városháza, kétoldalt belógó fák. A csarnok bejárata is igen passzentos volt. Már vártak, leraktak hamar, jó szűk hely volt. Félreálltam üresen, vártam a visszfuvart. Megérkezett egy lengyel is, új FH Volvo, vadi új Kässbohrer pót. Forgolódott egy darabig, névtábláján "Paweł" állt. Fiatal srác volt, sejtettem, hogy annyira nem penge még. Az úttörő ahol tud, segít, kérdeztem tőle, hogy 'Pomoc?', 'Nie, dziękuję'. 'Dobry.'

Valamikor nagyon szerettem a lengyeleket, Lengyelországot. A fura de szép 70-es években intellektuális kalandszámba ment kivonatozni, kistoppolni Krakkóba, mindig volt valami jazzfesztivál. A dollárboltban (asszem Pewex) megvettük a Colgate fogkrémet, meg 5 nyugatnémet márkáért a laposüveges High&Dry gint, este összegyűltünk a főtéren a szökőkútnál, ha volt, akkor mentünk a jazzkoncertre. Odafelé a vonaton (gőzmozdony, baszod!) éjszaka mentek a hírek, állítólag holnap ott lesz a Namyslowski, talán a Garbarek is, meg ilyenek! Meg a sok gyönyörű búzaszőke, kékszemű lengyel csaj, ahh. Aztán teltek-múltak az évek, a lengyel sofőrök, mikor rászabadultak az unióra, a szakma legalja lettek, kulturálatlan, erőszakos, primitív köcsögök (tisztelet a kivételnek), sok helyről ki is tiltották őket, német autohofból, de az ír kikötöben, Rosslareban is volt a falu elején tábla, áthúzott PL-el.

Pawel nekiállt. Első nekifutásból letarolt két neonzöld műanyag terelőbabát, aztán erővel próbálta, a bejáratnál lévő sín szélességjelzőnek nekidurrantott, az új pót aláfutás-gátlója panaszosan megnyekerdült. Többszöri előre-hátra tolatás után annyit tudott felmutatni, hogy meglökött egy nagy zöld kerekes szemétkonténert, amely lassan nekigurult egy ott parkoló suv-nak, majd a ponyva jobb oldalát akasztotta meg egy formára vágott fával, úgy 3 méternyi szakadást vágva a zsír új ponyván, aztán a túlságosan betört traktorról a töltő légkábel beleakadt a pót első sarkába, hatalmas süvítéssel távozott a levegő, mikor visszavette.

Ennyi elég is volt a műsorból, megjött a kommunikátorra a felrakó, valahol nem messze, talán Aubagne-ban raktam dél-olaszt. Milyen érdekes a véletlen, a lengyellel legközelebb ott, Bari mellett találkoztam, ugyanazt a cuccot hozta, ugyanonnan. Ott viszont nem vártam, az is szűk hely volt, és már ismertem a repertoárját, üresen kerestem helyet a hosszú hétvégére, közel a tengerparthoz.

A móros threadben említette meg @k0vasz kolléga hogy miért nem arról cikkeznek, hogy egy random ózdi gyerek jutott el a Yale-ra, úgyhogy gondoltam meg is nézem mi lehet Marcival, az én korom nagy hírességéről, akinek korántsem volt annyira szerencsés anyagi háttere, mint Mórnak

TL;DR: egy átlagos szoftverfejlesztő lett belőle, és a Yale vagy MIT helyett a Miskolci Egyetem jutott neki.

Marcit amúgy személyesen is ismertem, amikor a Földes informatikatanárának a mája végképp feladta a szolgálatot a sok pálinkától, akkor ugye keresni kellett a Marcinak új IT magántanárt, és hát a Herman-ra esett a választás, ahol pedig részben úgy lett megoldva a dolog, hogy "Szilárdkám itt van a Marci, segíts neki te is".

(Arra már nem emlékszem hogy miben korrepetáltam, az egyik régi posztomban azt mondtam a többdimenziós tömbök voltak a téma, de szerintem az valaki mással lehetett, Marcival talán inkább egy ilyen LPT portra szerelhető ledsor kijelzővel játszottunk)

Mindenesetre amire ki akarok lyukadni, hogy lehet, hogy Mór okos gyerek, de az is biztos hogy a szülei nem szoptak soha azzal, hogy a gyereküknek az egyetlen magántanár egy kb. 3 évvel idősebb gyerek lesz csak a környéken. Ha Marci mögött hasonló hátszél lett volna, akkor esélyesebb, hogy az MIT-ra járna ösztöndíjjal.

A Telexnek meg a kurva anyját hogy ilyen nemhírekkel foglalkozik akkor amikor a magyar oktatás még nagyobb hulladék állapotban van, mint amikor én meg a Marci tanultunk benne

Kovács Bálint: Tényleg megéri?

Kútvölgyi Erzsébet, a nagyszerű színész úgy gondolja, Marton László még élhetne, ha nem vádolják meg szexuális zaklatással – erről beszélt Veiszer Alinda műsorában, ami a Patreonon meghallgatható. Mielőtt bővebben is reagálnék, először csak ezt az egy mondatot szeretném kijavítani, nem törődve még a dolog igazságtartalmával sem. Helyesen tehát: Marton László még élhetne, ha soha nem zaklatott volna nőket szexuálisan. Fel sem merül bennem, hogy egy olyan nagyszerű életpályát maga mögött tudó értelmiségi, mint Kútvölgyi Erzsébet valóban arra akart volna utalni, amit a helytelen mondat jelent: hogy nem a bűn elkövetése a probléma, hanem a bűn leleplezése.

De akkor át is ugrok a mondat igazságtartalmára, jelesül arra, hogy nincs neki. Az újságírás egyik alapszabálya – törvényi kötelezettsége –, hogy amennyiben valaki nem hozza nyilvánosságra egészségügyi állapotát, akkor az újságíró sem teheti meg, így habár rég tudtuk, soha nem írhattuk meg, hogy Marton László már halálos beteg volt a botrány kirobbanásakor, tehát sajnos nem, nem élhetne ma már. (Természetesen nem vitatom, hogy a stressz felgyorsíthatja egy betegség lefolyását, de újra mondom: a stresszt a bűnök elkövetése okozta, a leleplezésük csak az időpontot határozta meg.)

Kútvölgyi sokat beszél a műsorban ízléstelenségekről, és talán épp ez: ízléstelenség lenne azokra a mondataira reagálni, amelyek sajnos egyszerűen butaságok (például valamiféle abszurd összefüggésbe hozni az áldozat Sárosdi Lilla és az elkövető Marton tehetségét vagy technikai tudásának mértékét azzal, hogy szabad-e leleplezni a bűnöket), vagy amelyek láthatóan tárgyi tudás hiányából fakadnak (például hogy Kútvölgyi, mint oly sok kommentelő, a bűn és a vád között eltelt idő nagyságát hozza fel problémaként, nem tudva, hogy a traumák jellemzően évtizedekre elraktározódnak, akár időlegesen ki is törlődnek, és nem tudva a konkrét ügyről, hogy Sárosdi Lilla már sok-sok évvel korábban is rengetegszer elmondta a történetét Martonról, csak épp mindenki legyintett rá, mint afféle erős színházi büfében mesélt sztorira).

Kútvölgyi viszont feltett egy kérdést a műsorban: „Nagyon komolyan kérdezem, hogy mekkora bűn az, hogy a kedves operatőr kolléga, aki ott áll a szépen nyírt szakállával, mekkora bűn lenne a részéről, ha mielőtt kimegyek, azt kéri tőlem, hogy fogjam meg a farkát?” Erre viszont könnyen tudok válaszolni.

Egyrészt: ez a szituáció köszönőviszonyban sincs a zaklatások valóságával, hiszen azok nem magasabb hierarchikus pozícióban lévő nők (elismert, nagy színésznők) és a hierarchia legalján lévő kisemberek (egy tévéstáb valahanyadik operatőre) között játszódnak le, hiszen a szexuális zaklatás soha nem a szexualitásról, hanem a hatalomról szól, és a valamiféle hatalommal rendelkezők követik el a hierarchiában alattuk állók ellen. Ráadásul nem egy stáb előtt, hanem legtöbbször olyan helyzetet teremtve, amelyben az áldozat kevésbé tud menekülni: hogy csak Marton László saját példáinál maradjunk, egy bezárt autóban, egy bezárt igazgatói irodában, egy szigorúan meghatározott menetrendű próbán, a sötétben. Másrészt: ha mindezek ellenére mégis elképzeljük ezt a szituációt, akkor az a válasz, hogy épp akkora bűn lenne az operatőrtől ez a felszólítás egy munkahelyi szituációban, minden konszenzuális előkészítés nélkül, hogy érdemes legyen felülvizsgálni miatta, az adott operatőr dolgozhat-e a jövőben még emberekkel együtt, alkalmas-e a feladata betöltésére, alkalmas-e egy presztízsműsor felvételére. És ha a vizsgálat úgy találja, hogy nem alkalmas, akkor bocsássák el a pozíciójából, és a szakma többi tagjának védelme érdekében hozzák nyilvánosságra, mi történt. (És szerintem nem egyszerűen csak „ízléstelen” lenne, ahogy Alinda válaszolt Kútvölgyinek.)

Ahogy Marton Lászlóval is épp ez történt – egy egészen kis időre, hiszen emlékezzünk, egy évvel a botrány kirobbanása után több hatalommal rendelkező férfi színiigazgató is elmondta, szegény Martonnal hogy kiszúrtak, és újra rendezhetett, újra maga mellé ültethetett a sötétben fiatal nőket anélkül, hogy valaha is felvállalta volna a tetteit, és felelősséget vállalva értük valóban bocsánatot kért volna értük, valamiféle garanciát vállalva arra, hogy többet nem tesz ilyet.

De nem kell mindezt elfogadni. Nem kell egyetérteni, és arra se köteleznék senkit, hogy nézzen utána a társadalomtudományi és pszichológiai tényeknek. Egyetlen egy valamit tanácsolnék: nem kell minden témáról kifejteni a véleményünket. Van, amit jobb, ha megtartunk magunknak – legalábbis ha egy picikét is érdekel bennünket, vajon nem fogunk újra a szemébe köpni azoknak az áldozatoknak, akik soha nem kaphattak kárpótlást azért, ami velük történt, de újra meg újra meg kell hallgatniuk, hogyan védelmezi az elkövetőt és metaforikusan minden elkövetőt egy-egy tiszteletreméltó személy. Tényleg megéri?

Használt bringa help

Kamaszkorom óta nem bringáztam, szóval totál kezdő vagyok.

Most viszont egyrészt olyan melóhelyen dolgozom, ami biciklitávon belül van, másrészt pedig egészségügyileg baromira rámférne a mozgás. Szóval vennék valami roncsot, amivel elsősorban gyakorolhatnék, aztán egy idő után bejárhatnék dolgozni.

Paraméterek: 180 ceenti körül vagyok magasságban, és bizony bő 100 kiló. kb 25-30 rongyot tudnék rákölteni, most ennyi fér bele.

Fogalmam sincs, hogy hány centis marmagásságú, milyen vázú cucc kéne, ezért kérem a tumbli segítségét, tudom, hogy itt sok bringás van :)

Ha valakinek van esetleg eladó cucca, arra is kiváncsi lennék.

Köszi!

Miért nem tudjuk kialudni magunkat?

Az esti szertartás vacsora után kezdődik, amikor az egész család falkázik. Mi tévét nézünk, Sámson (kutya, 15), Margit (macska, kb. 5) és Lajos (macska, 5) szellősen elhelyezkedik az ágyon, gondosan ügyelve arra, hogy egymástól minél távolabb legyenek. Az, hogy mi hogy férünk el, mellékes.

Miután az Öreget levittük az esti biztonsági pisilésre, megágyazunk, vagyis kezdődik az elalvás előtti játék. Lajcsi kicsi kora óta szeret a paplan alatt rejtőző szörnyekre vadászni, egy ideig ráunt, talán két éve kezdte újra keresni. A különbség csak annyi, hogy ma már nem érdeklik a paplan alatt mocorgó rémek, csak és kizárólag kilátszó végtagokra vetődik. Elég sok véres ujjvég után tanultuk meg, hogy a préda az ugrás pillanatában nem mozdulhat. Ha sorozatosan nem tudja elkapni, felhúzza magát és harminc körömmel kapja el. Szintén evolúciós fejlődés, hogy ilyenkor utána is nyúl, nem elég a kezet visszarántani a paplan alá, a legjobb azonnal elhagyni a helyiséget, mivel mélyen a takaró alá nyúl kimeresztett karommal. Tudja továbbá, hogy az incselkedő ujjakhoz egy kar is tartozik, amit, amennyiben a karmával nem éri el, meg is haraphat. Margitkának viszont minden új, talán egy éve kezdte el érdekelni, Lajos mit művel ilyenkor. A csendes szemlélődésből mára aktív résztvevő lett, a gyorsasága vetekszik egy kobráéval és míg Lajos a karmait a fél karunk letépésére használja, Margitka tűhegyes és borotvaéles karmocskáit inkább beleakasztja az áldozatba. Lajossal ellentétben őt érdekli a paplan alatti mozgási is, illetve szívesen várakozik a takaró szélénél keletkező kicsi grottáknál a meglepetésre. Akkor is, ha senki más nincs a hálószobában. Ő még az utcán szerezte az első, képzeletbeli barátait, akik azóta is velünk laknak.

Miután mindenki elunta a játékot, kikapcsoljuk a tévét, lekapcsoljuk a villanyt és lefekszünk. A két macska ilyenkor szokta hangos ropogtatással elfogyasztani a második vacsoráját, időnként kergetőznek, elvégzik a dolgukat, alaposan elkaparják. Aztán jön Lajos. Sohasem lehet tudni, hol ugrik fel az ágyra, úgy landol, mintha nem lenne súlya. Aztán elindul kettőnk között a lábunktól a fejünk irányába, miközben egy B52-es hangerejével dorombolva jelzi, hogy kész az alvásra. Gondosan ügyel arra, hogy nehogy túlmelegedjünk azáltal, hogy túl közel vagyunk egymáshoz, ezért a lábunktól a fejünkig utat tör magának, majd visszatér a lábunkhoz, ahol kizárólag a paplanon lehet aludni. Általában az enyémen, lehetőleg teljes hosszában kinyúlva, a hosszanti tengelyemhez viszonyítva merőlegesen lehet csak kényelmesen aludni. Így nincs más választásom, mint felhúzott lábakkal aludni. Fő a kényelem. Mármint az övé.

Cserébe viszont vigyáz ránk, éjjelente többször őrjáratozik, ilyenkor ismét beindítja a fönt említett hajtóművet és néhányszor körbejár a lábujjamtól a fejtetőmig, majd ott teljes súlyával (ilyenkor olyan, mintha a repülő különösen nehéz fémből készült bombákkal lenne megrakva) a hajamra telepedik, majd először a párnán dagasztva húzgálja maga alá a kósza tincseimet, aztán a hajtöveimnél megragadva a szálakat kezd el fésülgetni, miközben a karmai félig kilógnak. Szerintem valahogy rá is tekeri a hajszálakat, az nem lehet, hogy csak nyomkodással ilyen erősen tudja húzni. Közben a karmocskáival ellenőrzi a fejbőröm vérellátását. Pozíciótól függően ilyenkor felnyúlok és simogatni kezdem, amit vagy megun és elmegy, vagy mindketten belealszunk. Ha nem tudom annyira tekerni magam, hogy simogassam, akkor egy idő után sértődötten elvonul.

Amennyiben nem hajtépésre vágyik, deréktájon áll meg, ilyenkor simogatni kell, mindketten megfelelünk a célnak, a simogatásból Lacinál gyakran kiskifli-nagykifli lesz, engem ritkábban tisztel meg vele. Néha-néha pedig magányosnak érzi magát, ilyenkor valamelyikünk mellkasára telepszik, elnyúlik, ahol álomba lehet simogatni. A mellkason alvás feltétele, hogy legalább paplan vastagságú takaróval legyen fedett a kérdéses terület. A mellkason alvásba Margitka is szívesen bekapcsolódik, mivel ketten vagyunk, egy szabad mellkas mindig akad. A takarás neki talán még fontosabb. Viszont amennyiben a mellkas iránya nem megfelelő (például hason vagy oldalon alszok), Lajos nem kompromisszumképes, ám Margitka az én esetemben szívesen kivételt tesz, és hajlandó akár az élvonalamon, akár a vállamon végig nyúlni, akár a hátamon összegömbölyödni. Margitka, Lajossal ellentétben, statikuszaj-generátorral van felszerelve, a dorombolását alig hallani, viszont jól érzékelhető huppanással érkezik az ágyra. Minden esetben csak és kizárólag Lacin keresztülmászva lehet megközelíteni engem is. Szintén rá jellemző, hogy nehezen dönt, több pozíciót is kipróbál mindkettőnkön, mielőtt kiválasztja a legmegfelelőbb alvóhelyet. Azt is tudni kell róla, hogy a közhiedelemmel ellentétben az ő léptei nem pihe-puhák. Olyan, mintha pici, ólommal bélelt tűsarkú cipellőben toporogna az emberen, amelynek a sarkait minél jobban próbálja megvetni a takaró és az alatta lévő test egyenetlen felületén.

Az ébresztési hadművelet fél négy és fél öt között kezdődik, függetlenül a téli-nyári időszámítástól. Szerintem ismerik az órát. Habár ennek a műfajnak a nagymestere, egyebek mellett Sámson kiképzője, Bettyke volt, néhai cicánk, a tapasztalat hiányát számosságuk pótolja. Lajos elkezd fészkelődni és beindítja a hajtóműveit. Margitka, a kis tűsarkúiban ’véletlenül’ nem találja a helyét, ezért alaposan végigtapos bennünket. Sámson előbb jól hallhatóan ásít, megrázza magát, majd kikocog inni. Lajos visszatér, vészjósló végtelen nyolcasokat ír le körülöttünk, de simogatni már nem lehet. Margitka egészen közelről ellenőrzi az életjeleinket, különösen a légzésfunkcióink érdeklik, ezért egészen közel hajol a szánkhoz, a kicsi, nedves orra ilyenkor szintén véletlenül hozzánk ér. Szélsőséges esetben a lezárt szemhéjunkhoz. Sámson az ásításról sóhajtozásra vált. Lajos ismét körbeberreg minket. Az esetleg kilógó lábujjaim felébresztik a vadászösztönét. Amennyiben véletlenül a hátunkon fekszünk, Margitka előadja a hólyagtáncot: a hátán alvó fél óvatlanul exponált alhasán a fent említett, különösen hegyes sarkú kis cipellőiben, közvetlenül a húgyhólyagon bemutatja Ginger Rogers életművét. Sámson már nyüszög. Lajos és Margit borogatja az asztalt a konyhában, halljuk, ahogy figyelmeztetésül megcsörrennek a kint felejtett poharak a konyhapulton. Sámson hangosat ásít, nyújtózik, megrázza magát, majd csóválva megáll az ágy mellett. Közben megérkezik az alom felől Margitka első bűzbombájának a szaga. Lebuktunk, nincs mit tenni, egy újabb csodálatos nap virradt ránk. Amúgy is, mindjárt hat, nemsokára csörög az óra.

Egyszerűen nem mehetünk el szó nélkül a HVG szerkesztőségében tegnapi történtek mellett. Ez ugyanis sokkal súlyosabb, és hosszú távon sokkal károsabb dolog is lehet, minthogy néhány komoly újságíró és szerkesztő távozni kényszerült egy meghatározó laptól.

A hozzám több irányból eljutott, de nagyjából egybevágó információk szerint ugyanis a történtek összefügghetnek azzal, hogy a Diákhitel Központ korábbi vezérigazgatója „rogánista propagandalapnak” nevezte a HVG-t, és szabályosan felheccelte ellene a követőit – mivel az írni mert egy őt és a korábbi feleségét érintő ügyről. (Egyáltalán nem mellékes körülmény, hogy a cikk csak azután jelent meg, hogy Magyar Péter nyilvánosságra hozta a saját verzióját.)

Az újdonsült politikusban utolsó reményt látó, szavaira figyelő tömegek elkezdték gyalázni a lapot és az újságírót. Még egy általam nagyon tisztelt tudós ember posztját is láttam, amelyben Rogán Antal fotójával kommentálta a cikket (igaz, örömömre rövid idő után levette azt a bejegyzést). Külön mozgalom indult a HVG online és print előfizetésének lemondásáért. Nem tudom, ez mennyire volt hatásos, mindenesetre az egyáltalán nem életszerűtlen feltevés, hogy -egyéb okok mellett- az újságírók távozása összefügghet a HVG elleni hecckampánnyal is. Két megjegyzést kell ehhez tennem:

1) Lehangoló újra és újra megtapasztalni, hogy az ellenzéki szavazók között sem tudja mindenki, hogy mit jelent a független sajtó. Visszatérő kritika, hogy a sajtó „miért nem segíti” ezt vagy azt az ellenzéki szereplőt. Hát azért, mert nem az a feladata! Ha valami pozitívuma volt az elmúlt 14 évnek, akkor az az, hogy az ellenzéki pártok nyomora miatt az ellenzéki oldalon nagyjából megszűnt a hagyományos pártsajtó, ahová a politikusok odaszólhattak, hogy mit kellene megírni és mit nem szabad. Teljes tévedés azt kívánni, hogy az ellenzék is csináljon egyet magának olyat, mint a kormánypárti propaganda (szerencsére lehetetlen is, hiszen nincs rá pénze).

2) A független sajtó a kormány egyik legbátrabb kritikusa, nem véletlenül lett a kormány által többször nevén nevezett ellenség. Sokkal bátrabban írt a kormány bűneiről és hibáiról, mint sok ellenzéki politikus. Nagy kérdés számomra, hogy ezután mennyire lesznek bátrak, ha esetleg az önmagát a régi elit lebontójakét (és értelemszerűen az új elit létrehozójaként) meghatározó, a független média által eddig kétségtelenül nagyon támogatott Magyar Péter esetleges hibáiról, horribile dictu esetleges bűneiről kell írni (ilyenek is lehetnek, számomra ilyen volt az, amikor Baranyi Krisztinát támadta méltatlanul).

Tudni kell ugyanis – a 444 mai véleménycikke részletesen is ír róla –, hogy a Diákhitel Központ korábbi vezetője sikereit az időzítésen és a tehetségén kívül a maradék független sajtó nyomorának is köszönheti. Nem titok ugyanis, hogy az utóbbi időben (elsősorban a Facebook-algoritmus megváltozása miatt) komolyan csökkent ezeknek a lapoknak a „kattintásszáma”. Emiatt kapva kaptak az alkalmon, hogy megjelent egy érdekes ember, akire sokan kíváncsiak. A kíváncsiság miatt pedig egymással versenyezve adtak neki egyre nagyobb felületet – tegnap már az is címoldalas cikk volt valahol, hogy Magyar Péter egy lángossütőben lángost evett.

Ha ez, illetve a felhergelt emberek HVG-t érő támadásai oda vezetnek, hogy az olvasók egy rétegének haragjától félve a független sajtó nem mer majd kritizálni egyes politikai szereplőket – mint ahogyan a kormánypárti sajtó a Főnök haragjától félve nem meri azt megtenni –, akkor megette a fene az egészet! (Az meg csak az én személyes bajom, hogy akkor tíz évig teljesen feleslegesen dolgoztam -demokráciáért, egy olyan országért, ahol hergelés helyett észérvek vitatkoznak és egy országért, ahol következménye van a dolgoknak)

Hadházy fb

Társkereső

Gondolkodtam nagyon, hogy írjam, ne írjam, dehát minek van ez a blog, ha nem annak, amivel nem tudok mit kezdeni.

Nem sok mindennel lehet engem untatni és kikészíteni, mint amikor valaki azon sír, hogy mikor lesz már neki valakije. Nem a magányosságról mesélés vagy a szomorkodás akaszt ki, hanem a konkrét kérdés. Hát már nekem nem lesz senkim? Hát honnan a faszból tudnám én azt? És mit tudnék hozzátenni ehhez a dologhoz? Van bennem együttérzés, mert rohamokban elkap engem is a szomorúság vagy a sóvárgás vagy éppen a rémület. Sosem lesz már olyan, hogy valaki magához ölel, hogy szereti és élvezi a társaságomat? Senki sem fogja megkérdezni, hogy hogy alakultak a számomra fontos dolgok? Nem is fogja számon tartani senki már a múltam és a jövőm? (:D) De az idő nagyobbik részében arra koncentrálok, hogy milyen fasza, hogy szabad, felnőtt életet élhetek.

Nem tudom megoldani. Nem tudom megoldani, hogy beújítsak egy csak szeretőt, ezen gondolkodtam tegnap. Mert ugyanott lennék. Hát valamennyire vonzónak kell lennie. Oké, vonzó éppen amennyire kell, és megegyezünk, mindenki éli a saját életét, akár érzelmileg leragadva valahova, leszarjuk, ezek csak kellemes órák. Aztán kezdődik az egyeztetés. Nekem ekkor jó, nekem akkor nem, most nem, majd jövőhéten, de akkor meg neki nem. És közben valamennyire persze az ember udvariasan megindokolja, most ez történik velem most azt csinálom, akarok találkozni, csak... És azért valamennyire kapcsolatot tart két dugás között is, legalább azért, hogy tudja, hogy még számíthat a másikra. Viszont ez meg nem különbözik egy együttjárástól, egy problémától, amiben vagy diktálsz vagy folyton alkalmazkodsz, és nem lesz épp akkor éppen ott, amikor szeretnéd. Nem akarok belesodródni egy ilyenbe. Csak megy vele az idő, amiből nekem kevés van. És persze rettenetesen félek, hogy beleszeretek abba, aki jó hozzám. Nemnem, nem cserélem el az egyik kiszolgáltatottságot egy másikra. NEM. Ha nem lehet az amit én szeretnék, akkor nem kell inkább semmise.

Nade vissza. Meséli a legutóbbi randiját. Jóképű, magas, jó egzisztencia, kellemes és férfias. NADE ezt se úgy csinálta meg azt se úgy csinálta ahogy szerinte kell. És ne simogassa meg, neki ez túl gyors tempó. Bár a múltkor egy buliban egy vadidegennel csókolózott. Az rendben volt, most viszont ő zárkózott, aki nehezen nyílik meg. Ismerem rég óta, ez nem igaz egyáltalán. És miért nem hívta fel, miért csak írt a randi után és miért társkeresőzik még mindig, akkor ő biztos nem keltett olyan mély benyomást és akkor neki nem is kell! oké, de ha nem kell, akkor minek tépjük a szánk? Megvolt a randi, nem kell, felejtsük el.

Értem, hogy az ember piszokul fél attól, hogy átbasszák, hogy reményt ébresztenek benne, de csak meg akarják dugni és már megy is tovább a másik, és akkor összeomlás, csalódottság, önutálat, düh, dac. Keresi a szerelem szikráját, rögtön az első beszélgetésnél. Az érzést, hogy Ő AZ!

Kérdeztem, hogy amikor volt ilyen érzése, abból mennyi lett boldog párkapcsolat? Csak így a statisztika végett. Sose. Tudom én, hogy a vonzás és vonzódás sokszor megmagyarázhatatlan dolog. Azt is tudom, hogy az emberek szeretik azt az elvarázsolt állapotot amibe a szerelmi hormonok sodorják. És néha szerencsésen alakul az élet, mert mire elmúlik, kiderül, hogy tényleg szeretjük azt a valakit. Hogy nem akarunk nélküle élni.

na jó, valójában az zavar nagyon, hogy egyrészt kéne némi önismeret. Másrészt kéne némi tisztelet a másik ember felé, aki a saját szarait próbálja megoldani. nem kell leszólni és nem kell kitalálni, hogy mi lehet a fejében. Úgy se tudjuk. És kéne némi lazaság, hogy ismerkedni és beszélgetni jó dolog, aztán vagy kialakul valami vagy nem, de akkor is kellemesen töltöttük azt az órát. Türelem. Az nagyon fontos lenne. Őszinteség magunkhoz. Elengedhetetlen. Önfegyelem. Nekem se volt könnyű, tudom miről beszélek. Ne nézegesd, ne várd, csak éld az életed.

Hozzáteszem, nincs sok gyakorlatom a társkeresőzésben. Volt amikor csináltam, volt pár elsőrandim, talán még második is, de semmi sem lett belőle. Úgy nem lehet, ha azt várom, hogy valakit verjenek ki a fejemből. Nem is tisztességes. De ha egy nap máshogy lesz, akkor azt hiszem csak ezt csinálnám: élném az életem, jöhetsz velem, megyek veled, már nincs min görcsölni, nem sürget a biológiai óra, van életem egyedül is, akkor is, ha vannak benne be nem töltött helyek.