Az elején nem értettem azt, ami történik velem.

Nem értettem, hogy hogy lehet az, hogy egy magamra zárt szobában egyre kevesebb és kevesebb fény szivárog be.

Szépen lassan az ablakok egyre kisebbek lettek, majd végül teljesen megszüntek létezni. A szoba falai sem próbálják tartani a méretüket, mintha nekik is nehéz lenne az, hogy velem együtt létezzenek.

Tulajdonképpen, együtt zsugorodunk mindannyian.

A félhomályban már az ajtó sziluettjét sem lehet kivenni, nem hogy annak zárját és kilincsét. Azt hiszem már a saját feloldozásomra sincs sok esély...

Egyszerűen csak várok, várok, amíg valakinek feltűnik, hogy elvesztem.

Várom, hogy valaki észre vegyen engem, és megmentsen ettől a sötétségtől, ami összenyom és végtelenül magányossá tesz.

Néha jönnek erre emberek, elsétálnak az ajtó előtt, jönnek s mennek. De a testem mégis képtelen arra, hogy segítségért kiabáljon.

"ha most csendben maradsz, akkor igérem, nem leszek veled olyan kegyetlen, mint idáig" - mosolyogva suttogja a sötétség számomra.

Megteszem amit kér, ilyenkor néhány neszt, és beszélgetést is enged beszűrődni.

Egyet előre, kettőt hátra.

Amikor szívem szerint vagy bicikliznék egész éjszaka vagy ülnék a Tisza parton…. De az agyam a comfy ágyba húz vissza… És akkor na most döntsd el mi lenne jó.

Tűz árnya, semmiség

Földrészem ez az idegen szoba; hazám, mert veled alszom el benne. Nyugodt vagyok: az ágy halotti ágyam is lehetne. Tűz árnya, semmiség, szaloncukor-babák s ottkint az elhagyott tél karácsonyfái – szeretlek, mert eljöttél ide csomagokkal, sírni és fázni, enni velem húst, kenyeret, kalácsot s eláztatni ünnepi hajadat a hóban – szeretlek, mert itt múlt el az év, mint a szerelmek egy szobasarokban, mert faágak durrogtak kint a szélben, mint a pezsgősüvegek s láncos botok valahol messze, közeledve, majd távolodva.

— Csoóri Sándor (Párbeszéd, sötétben, 1973)

"Korábban mindenki két autót tarthatott ingyen az utcán, ehhez képest idén 18-30 ezer forintot kérnek éves szinten az első parkolási engedélyért, a másodikért pedig ennél is többet."

Nagyon helyes. És ez tulajdonképpen semmi: havi 2000 forintról beszélünk, ami egy parkolóházi havi bérlethez képest semmiség. De már ennyitől is kevesebb a közterület rablás autóval.

Elviccelem, azt mondom semmiség. De igazából félek, rohadtul félek saját magamtol. Viszont ha ezt hangosan kimondom akkor igazzá válik, ettől pedig jobban félek mint magamtól.

Törődés

Leírom,hátha majd valahogy meglátják anyámék.

Bármilyen fájdalmam volt/van mindig mondták hogy áhh,semmiség nekik is volt semmi az,nem komoly,nem lesz belőle semmi sem,ne aggódjak.

Körülbelül 8 éve van szívritmus zavarom,tudnak róla,azt mondták elmúlik (🤣🤣)

Akármikor nem bírom visszafogni,hogy ne mutassam a szívgyilkoló fájdalmam eszembe jut,hogy nekik lesz rossz ha megdöglök,nem nekem xddd fél napon át kiszolgálom őket,elmegyek akár 5x is üzletelbe naponta,az itthoni dolgokat minden nap megteszem,attól függetlenül hogy milyen kedvem van,hogy vagyok

És nem igaz hogy fontosabb nekik hogy most mikor még bírnak mozogni cselekedjenek itthon valamit,minthogy később nekik kelljen minden csinálni. Nem hiszem el hogy ennyire lusták.

Na mindegy ők tudják.

Sokszor egy semmiség elég ahhoz, hogy az ember lezuhanjon a fellegekből.

Semmiség

Nincs a zsebemben kevesebb

De többet adok

Elgondolkodok

És nagyobbat csapok

Ezek a csápok már nem ugyanolyanok

Mint régen

De te annyira hasonló vagy

Felismernek, elmenőben.

Érzik a vér szagát

Egyek vagyunk

Különbözünk

De fejet hajtunk

Egymás előtt.

Miért is nem

Miért nem mondod meg neki? Ezt kérdezte a barátnőm. Miért bánsz vele úgy, mint a hímestojással? Miért nem mondod meg, hogy amit csinál az nem jó, nem okés. Miért nem üvöltöd le a fejét és csapod rá az ajtót? Miért nem mondod, hogy menjen a picsába? Nem tudom. Mert nem szoktam. Mert, ha bajom van, csak továbbmegyek. Mert mindig valami komplexebbet látok, mint ami az én bajom. Látom a másikat, az ő megküzdéseit, a nyomorait, a hiányosságait. Legutóbb, amikor összevesztünk, azt mondta, akkor inkább ne is legyünk kapcsolatban. Eszébe sem jutott, hogy neki kéne valamit változtatnia. Fel sem merült benne, hogy ennyi csak. Valami kicsiségben alkalmazkodni kéne. Próbáltam megértetni, de belegabalyodok abba, hogy közben megértem őt. Én ezt úgy éltem meg, hogy nem vagyok annyira fontos, hogy ezt a nem igazán nagy dolgot megtegye vagy figyeljen erre. De ami nekem semmiség, az a másik embernek lehet kihívás. Ha nagyon, de tényleg nagyon fontos lennék neki, akkor is csak ideig-óráig tudná csinálni. Ez ő. Ezzel együtt kell vagy nem kell. Neki persze ez kényelmes, de ez mégis az én döntésem. Mindent tudok. Azt is, hogy egy nap, amikor más valakit fogok így szeretni, akkor döbbenten nézek vissza. Mi értelme volt? Miért csináltam? Kicsit biztos szégyenkezni is fogok, annyira nyilvánvaló a butaság. Majd meg kell bocsátanom magamnak. De amíg nem jön el ez a nap, addig csak azt gondolom: ez van, ez adatott, ebben kell helytállni, ebből kell a legtöbbet kihozni. Mert megszoktad, ismerős a helyzet, hogy nem törődnek veled, hogy pitizel a szeretetért, hogy törődsz azzal, aki nem képes törődni veled – mondta a barátnőm, sokadjára. Én ezt már nem hiszem. Ezen a dolgon, anyám dolgán már túl vagyok. Ez a csávó nem százas, a pszichológus nem mondta? Hogy mit mondott és abból mit értettem, az a terápiák egy külön érdekessége. Talán mondta és nem akartam hallani se, meg érteni se. Talán nem mondta, mert csak azt érzékelte, hogy torzítok, de nem tudta mennyire. Vagy nem mondta, mert a terapeutának tök mindegy, hogy Ő milyen, az az érdekes, hogy én mit kezdek magammal meg a helyzettel. Vannak dolgok amiket mondott és amire emlékszem. Leginkább arra, hogy úgy engedett el, hogy „maga tényleg jól van”. És ez nem változott azóta se. A jóllevés nem jelenti, hogy az embernek nincsenek gondjai. Csak azt, hogy nem érzi, hogy a gondjai megoldhatatlanok. Az életem a kezemben van, és benne Ő, és a vele kapcsolatos dolgok, és mostanában több energia lenne erőltetni, hogy inkább ne legyen, mint hagyni. Mert nem ő nem kell nekem, csak a dráma nem kell, az érthetetlenség nem kell. És ha ő nem tud változtatni, akkor nekem kell változtatnom, ami persze piszok nehéz. És az önsajnálat valami olyasmi, mint ahogy Woland beszél az írgalmasságról. Tömködheted mindenhova a rongyokat, mert bekúszik a réseken. Az önsajnálat a legnehezebben legyőzhető és a legostobább dolog, erre jutottam. Pedig jól megy. Elég bizarr, hogy önsajnálatot még a pszichopaták is képesek érezni. Ezért hiszik azt sokszor, hogy vannak érzéseik. Az önsajnálat olyan, mintha szomorúak lennének vagy lenne lelkiismeretfurdalásuk. Nade ez egy másik vonal. A lényeg, hogy a derpegés helyett csinálni kell a dolgokat, aztán történik minden. Ha meg rádmosolyog valaki, vissza kell mosolyogni.

Felejtő

Hónapok óta azt érzem elvesztettem valamit. És nem, nem a barna kordbársony zakómat, amit egy féléve keresek,mert valahol elvesztettem. Ez annál sokkal több. Mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből, én pedig minden sarkon azt és azt indulok minden reggel megkeresni.

Ma 5:30kor keltem. Megint. Maga a fáradtság és kimerültség érzése számomra napi szintű megszokássá vált.

6:30kor indultam el. Az őszi falevelek nézése közben azon gondolkodtam, valyon ma mit felejtek el. Egyszerűen hiányérzetem volt. Már megint. Lakáskulcs, telefon, cigi. Mind megvan. Csak a szívem hiányzik.

Rágyújtottam. A felszálló füst nézése közben, arra jöttem rá, hogy sokkal könnyebben válik minden és mindenki semmivé, mint hinnénk és ez a semmiség érzése egész nap urrá lett rajtam. Már megint.

Mi van akkor, ha tényleg mindennek semmi értelme nincsen ezen a földön? Valamit szeretnénm megkapni, elérjük, megszokjuk, megszeretjuk, megunjuk.

Mostanában megkérdőjelezek mindent. Folyton a miért-teket keresem. Most nem rólad beszélek, mielőtt azt hinnéd. Nem szólhat mindig minden rólad.

Időnként olyan érzésem van, mintha szellemként követnél, mintha ott lennél mindenütt. 1 hónappal ezelőtt kuytasétáltatás közbe, eljött mellettem egy fehér autó. Olyan villámgyorsan jött, hogy valami egészen más szellőt hozott maga után. Majd leassított a körforgalomban, szinte megállt. És éreztem. Ugyanezt az érzést, ami időnként elkap. Annyira biztos, voltam benne, hogy te vagy , mint még soha. Kerülő úton jöttél, ezelőtt ha hazafele mentél soha sem jöttél ezen az úton. Talán túl fájdalmas eljönni a házunk előtt és inkább majdnem 10 perces kerülő utat teszel, infláció és benzin árstopp idején, csakhogy ne hogy eszedbe jussak?

Hát nem jött össze. Biztos nem így tervezted,sőt még csak nem is sejtetted, hogy este 8 óra tájban a korom sötétben én is arra fogok járni. Vagy csak túl sokszor láttál éppen az utat keresztező zebrán a buszmegálló irányába elsétálni? Sajnálom, hogy menekülnöd kell miattam. De a kedvedért nem fogok 10 kmrel arrébb költözni, hogy ne jussak eszedbe.

Gyáva vagy, mert ismét menekülsz.

Holnap zongora órám lesz. Chopin andante sostenuto. Azt jelenti visszafogottan játszva. Mégis annyi érzelem van benne,hogy azt le sem tudom írni.

Szép, de utálom. Utálom, mert ez a darab is rád emlékeztet. Ahogy az ujjaim fájdalmasam hozzáérnek a fekete-fehér billentyűhöz, úgy emlékeznek vissza rád.

Igazából örülök, hogy boldog vagy, de nekem ne próbáld meg bemesélni, hogy olyan szerelmes vagy mint még soha, mert az nem fog menni. Igazából 2 opciót látok, vagy most vagy életedben először igazán szerelmes és akkor ezek szerint belém nem is voltál vagy csak elhiteted mindezt mindenkivel és olyan kurva nagy hazugságban élsz, hogy azt képtelenség überelni. Az a legrosszabb, hogy reményledek, hogy a második és ettől úgy érzem borzasztó ember vagyok.

Soha vissza nem térő alkalom, csupán a fénysebességnél kell gyorsabban menni, az pedig Orbánéknak semmiség.

A fogság nem bűn.

Annak vagyunk rabjai, mit hagyunk, azzá vállni.

Homályosan világítanak az utca lámpáinak fényei,

Csendes az eső éjszaka, nem olyan mint nappal.

Ahogy a tiszta eget ostromolják az esőfelhők,

Úgy a lelkem is megrekedt benned,

Halványan ugyan,

De mikor elmegy az áram és már csak gyertyával tudsz fényt adni a szobának,

Ezt a mélységet őrzöm meg veled.

A tiszta lélek hiú ábránd,

Mintha a szemfedőt is csak megszokásból húznám magamra éjjelente, pedig az a naptól véd.

A napoktól amik egyre gyorsabban jönnek el, bármennyire is állítanám meg őket.

Pedig minden egyes reggel, egy újabb orchidea nyílik ki az asztalomon, amit hetek óta nem öntöztem.

Érintetlenül áll, én csak csodálom.

Tudom, hogy ott van, vágyik rám, a figyelmemre, hogy túlélje.

A csiripelést hallgatom épp, ami beszűrődik még a kicsiny réseken a szobámba,

Olyan hangosak, azt hitetik el velem, hogy nem vesznek tudomást rólunk, önmaguk.

A szívem zakatol, összeszorul a mellkasom minden lélegzetemnél,

Szomorúság apró darabjait ízlelgetem nyakig betakarózva egyedül.

Rab vagyok a szabadban,

Nincs határa a teremnek,

Nekem mégis az a kis üvegnyi elzárt, érintetlen semmiség kell, ami a tiéd.

Meggyújtottam a gyertyát születésnapod alkalmából. Ez az első, mióta elmentél és itt hagytál minket..Éreztem hogy ki fog törni belőlem a sírás, pedig egész nap tudtam tartani magam..gyorsan kimentem a házból, kint ültem a hidegben egy órát zokogva, egyszerűen nem bírtam megnyugodni. Utálom magam, amiért nem kerestelek többet, hogy nem tudtam Veled találkozni többet mielőtt kimentél volna dolgozni, utálom magam, hogy mégsem jött össze nyáron hogy találkozzunk Veled, utálom magam, hogy Téged is elhanyagoltalak és utálom magam, amiért lassan 2 hónapja itthon vagyok, de nem mentem ki Hozzád még mindig a temetőbe. Nem készültem fel rá, nem érzem úgy, hogy készen állnék, hogy lássam a sírod, pedig annyi mindent érdemeltél volna, és így, hogy nem vagy már, legalább ennyit megtehetnék, de nem megy, nem tudtam még mindig feldolgozni teljesen hogy elmentél, mindig belém hasít a tudat és mindig újra és újra összetörve érzem magam, és ez annyira önző Veled szemben, gyűlölöm magam. Lehet hogy néhányan úgy gondolják, hogy ez semmiség, túl lehet lépni ezen, túlreagálom, nem számít ennyit mert nem családtagról van szó vagy hogy sajnáltatom magam, vagy hogy "csak" egy barát voltál, vagy csak azt akarom generálni hogy legyen valami amiért szomorú lehetek és ezért csinálom, de nem, ha van is aki így gondolja, az azért van mert nem tudja, milyen sokszor számíthattam Rád is, hányszor voltunk ott egymásnak, hogy nem egyszer volt az, hogy azonnal jöttél az unokatestvéremmel Te is, mert aggódtál, pedig megtehetted volna hogy máshova mész, hisz mindig volt valami dolgod, de mindig félretetted ha a barátaidnak szükségük volt Rád. Sajnos volt aki ki is használta a jó szívedet, és nem egyszer figyelmeztettünk, és hallgattál is ránk, így nem csalódtál folyamatosan tovább. Nem csak egy ismerős vagy egy egyszerű barát voltál számunkra, de ezt csak mi fogjuk érteni és érezni teljes mértékben.

Fáj, hogy nem ihatunk többet együtt egyet születésed napjára, hogy nem látunk többet, hogy nem nevetsz ki amiért alacsony vagyok, hogy nem meséltek nekem többet együtt beleélve magatokat az uncsimmal.

Köszönöm hogy voltál nekünk! Isten éltessen ott fent!

Ime, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet.

— József Attila, „(Ime, hát megleltem hazámat...)”, részlet, 1937. nov. 24.

S ha kell, még nevetni is megtanulok kedvetekért, mászni cseresznyefára, vízen járni vagy holdfény-kötelen billegdélni bele az éjszakákba.

Hátha így végre megszerettek, s nevemért még hazát is vehettek magatoknak, szegény szegények, akiket csupán a hajnalok rigói vigasztalnak.

— Csoóri Sándor, „Ami maradt”, részlet, Húsvét küldönce

A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán S mint órjás cet csillog a tenger háta, Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik. Így lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.

— Füst Milán, „Este van”, részlet

betegség/baleset

lépés: jól van akkor, minden a feje tetejére állt, de nem bánom, semmiség ehhez alkalmazkodni

lépés: tűröm a tűrnivalókat, new normal, ha nem is egy nagy öröm

lépés: azonnal fejezzék abba, tiltsák be! igazságtalanság! you kick miette??!! elég volt! nem-hagy-juk!

lépés: mos nemléxem, mi jön utána, még az előzőnél tartok

Neki ez semmiség. Nem érzi szarul magát, amiért a képembe hazudott. Nem érzi a tetteinek a súlyát, bennem egy világ omlik össze. Órákig sírok, ma is kezdődik előlről az esti programom... Sokadik napja álomba sírom magam, ma sem lesz ez másképp...