Kétlem, hogy értenék ha azt mondom haldoklom belül és meg akarok halni de ha szedem a gyógyszert akkor nem érzek semmit és több a rohamom.

Itt nincs kevésbé szar megoldás itt minden megoldás ugyan olyan fos. Soha nem fogok meggyógyulni igaz?

De tudod amikor anya mesél a traumákról amiket a saját apám miatt élt át. Én pedig hallgatom, vissza tartom a könnyeket, vigasztalom, vele vagyok egész nap, és szeretgetem. Nos tudod, tudod ő nem tette ezt.. Soha. Soha nem volt elég erős ahhoz, hogy vigasztaljon. Inkább lement cigizni, hogy ne lásson pánik roham közben. Inkább kiabált, tört, zúzott minthogy megkérdezte volna miért nem takarítottam ki. Miért alszok, miért nem kelek ki az ágyból. Miért bántom magam.

Én magamban dolgozom fel ő és apu pedig engem használ pszichológusként. De nem kapom vissza azt a figyelmet amit adok. Pedig néha,amikor összeroppanok csak arra vágyok, hogy valamelyikük megöleljen és azt mondja, hogy rendben van ha sírok. Mert itt van velem.

De ez sose történt meg és nem is fog.

Egyébként nagyon félek, hogy gyógyszer nélkül újra akkorát zuhanok. De már felnőtt vagyok, ez már csak az én bajom azt hiszem. Eddig se érdekelt senkit, most se fog. Szóval azt hiszem mindegy.

Nem tudják min megyek keresztül. Ha pedig elmondom csak megbántanak. Mert senki nem akar, arról hallani, hogy meg akarok halni.

Nem erre nem kíváncsi senki. Ki is mondták párszor. "Hagyd abba ezt hallgatni se bírom!" Teher. Teher vagyok. Senkit nem érdekel, hogy a mentális beteg agyamban milyen faszságok vannak. Tartsam meg magamnak, beszéljem meg magammal. A traumát, a verseimet, a gondolataimat.

Így is teszek, megbeszélem magammal. Megmutatom magamnak a verseim és megvigasztalom magam. Mert ha nem így teszek, csak egy teher vagyok. Van elég baja mindenkinek.

Végül már nincs erőm elmagyarázni, hogy mi bajom. Inkább akkor sírok ha senki nem látja. Mert képtelen vagyok megértetni, hogy ez olyan szintű fájdalom amihez ok sem kell. Hiszen ez bennem van, soha nem tűnik el.

Néha megint úgy érzem, hogy senki nem szeret, és senkinek nem vagyok annyira fontos mint mások nekem.

A lelkibéke ott kezdődik, hogy megértjük azt, hogy normális ha vannak érzéseink.

Normális sírni, üvőlteni, nevetni, és félni. Mind addig mi magunk is normálisak vagyunk, amíg képesek vagyunk elfogadni, megélni az érzéseket és kezelni őket.

Minnél tovább menekülsz, annál messzebb leszel saját magadtól, és annál közelebb az összeomálshoz.

Ezt még nekem is tanulnom kell.

"Örülj, hogy a 18.születésnapodon elviseltem apádat."

A szülők kurvára önzőek.

Amikor elég idős vagy ahhoz, hogy dönts a gyógyszereidről, orvosaidról akkor üt csak igazán be a szar. Legyek egy robot ami nem érez semmit, és szorongok, pánik rohamai vannak. Vagy legyek egy túl érzékeny ember aki hetente többször belefáradt a saját életébe? Valahogy egyik se túl kecsegtető, de nincs több választási lehetőség.

A mélyzuhanás utáni mániákus időszak egy külön életérzés.

Én csak nem tudom, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül szarabb.

Ma valahogy megint túl fáradtnak érzem magam lelkileg.

Oké, oké nem vagyok jól. Talán már soha nem is leszek igazán. De büszke vagyok magamra, 3 év után eldönteni,hogy leszokok a gyógyszereimről amik állítólag segítenek.. Rossz, fáj testileg és néha mentálisan is. Viszont büszke vagyok, évek óta először érzem, hogy a helyes utat járom.

Nem gondoltam, hogy ennyire a gyógyszeremtől függtem. Kurva szar ez a sok elvonási tünet.

Ma megkérdezte valaki miért nyíltam ilyen könnyen meg neki. Ez elgondolkodtatott, soha nem nyíltam meg ilyen könnyen. De a válasz egyszerű annyira mélyen vagyok, hogy már bárkinek elmondom ami a fejemben van ha kíváncsi rá. Néha csak arra vágyunk, hogy meghallgassanak. Következmények és aggódás nélkül.

Csak bele fáradtam a folytonos könyörgésbe, segítség kérésbe. Bele fáradtam, hogy magamban kell ezzel megküzdenem mert hallani sem bírja senki ami a fejemben van. Bele fáradtam, hogy elmagyarázzam mi bajom, miért vagyok ilyen, hogy miért viselkednek így miközben én sem tudom.

Utálom magam.