Neki ez semmiség. Nem érzi szarul magát, amiért a képembe hazudott. Nem érzi a tetteinek a súlyát, bennem egy világ omlik össze. Órákig sírok, ma is kezdődik előlről az esti programom... Sokadik napja álomba sírom magam, ma sem lesz ez másképp...

Silent Treatment

Bármilyen egészséges embernek szüksége lehet rá, hogy időnként elvonuljon, összeszedje a gondolatait, de ad absurdum még az is előfordulhat, velem például előfordul, hogy az ember egyszerűen lebénul, és nem találja a kiutat. Nem tud megszólalni, nem tud kommunikálni. Nos, a narcisztikus nem így tesz, amikor a csenddel verést alkalmazza, az ő számára ez nem egy egészséges megküzdés része, hanem az ő rejtett üzenete az, hogy „nem vagy hozzám méltó. megvetlek, büntetést érdemelsz. nem tetszik nekem ez a stílus. Nem tetszik, amit megengedsz magadnak”. Ami persze mindaddig összetöri az áldozatot, amíg az rá nem talál a saját válaszaira, a saját erejére és a valós értékeire, amik függetlenek a narcisztikus visszaigazolásától.

Minap mesélte a főnököm, hogy a felesége néha napokig nem szól hozzá, és az milyen pokoli. Nyilván egy intim kapcsolatban az a fajta érzelmi kontroll és erőszak, hogy a jóérzésed, a jó közérzeted (hogy béke van, szeretve vagy, okés vagy) tőlem függ és én most ezt egy időre megvonom tőled, nagyon durva agresszió. A távolodás-közeledés amúgy tök normális minden kapcsolatban, ami még él. A személyes megélésünknek, hogy most épp közel érezzük a másikat vagy távol, vagy közel érezzük magunkat a másikhoz vagy távol, ezeknek kábé semmi köze nincs a valósághoz (sajnos a valóság áll leginkább az utunkban :D), ezek teljesen szubjektív megélések.

Mit mondana a narcisztikus, ha szembesítenénk a cselekedetével? Uh, ez szerintem izgalmas kérdéseket vet fel.

Mert azt mondaná: Én nem csináltam semmit! Elfoglalt vagyok, nem érek rá! Mindenkivel előfordulhat, vannak tényleg leterhelt időszakok az életben, van, amikor a belünket húzzuk és örülünk, ha aludni van időnk. Csakhogy, az egészséges embereknek a kapcsolattartás nem teher, hanem menedék. Ha van, akivel el lehet tölteni ötpercnyi vidám időt vagy csak a vállának támaszkodva szusszanni egyet, akkor megtesszük. Persze van, aki csak begörcsölve, bemerevedve tud teljesíteni, szóval idetenném, hogy legtöbbször így cselekszenek az emberek. Meg azt is figyelembe kell venni – ezt az adatot imádom, nagyon hasznos! – hogy a nők és a férfiak beszélgetési igényének aránya 7:3. Ha egy féri kibeszélgette a maga hatezer szavát napközben a munkahelyén vagy egy levelezőtárssal, akkor neki a feleségére vagy egy másik barátjára már nem jut egy se. A nők napi több mint kétszeres igényéből bőven jut a már kimerült férfira, aki már nem akar beszélgetni, nincs rá igénye. :D Nade vissza az erőszakhoz, a csenddel veréshez.

Azt, hogy az elhanyagolás, a mellőzés, a nem válaszolás mennyire számonkérhető egy kapcsolatban, az nyilván a kapcsolat minőségétől meg a benne levők személyiségétől függ. Ha valakivel naponta beszélsz, aztán valahogy elcsendesedik a dolog, kimerült a beszélgetés, átmenetileg nincs közös téma, az nem csenddel verés, az nem agresszió, az tök normális. Ahogy az is normális, ha jelzed, hogy láttam, olvastam, bocsi most el vagyok foglalva. Kommunikáció.

Picit necces, ha egyértelmű, hogy rád nincs ideje a másiknak, de amúgy trécsel mindenkivel, de még nekem is vannak olyan beszélgetéseim, amire több időt szeretnék szánni egy odavetett reblognál, inkább halasztom. Pl mert tudom, hogy majd gondolkodni kell közben :D Szóval van felmentésből egy csokorravaló, bátran lehet használni, az önámítás kellemes dolog. Akár az alkohol.

Szóval a csenddel veréssel nem csak maga a tény problémás, hogy szándékos agresszió, hanem az is, hogy nehéz megfogni és szinte lehetetlenség rámutatni, hogy most éppen ez történik.

Anyám, aki okleveles narcisztikus volt és a csenddelverés nagy mestere, mert képes volt több mint egy órát várakoztatni, beszélgetni közben tök érdektelen másokkal, megakadályozva, hogy elmondjam azt az egyetlen mondatot amiért bementem hozzá, nos ő egy életen át emlegette azt, hogy gyerekkoromban egyszer napokig nem szóltam hozzá. :D Igen, a kommunikáció megszakítása látványos dolog. Igen, a narcisztikusoknál senki sem tűri rosszabbul. Nem veheted el a fegyverét! Ő hátra sorolhat téged, te nem teheted meg ezt! Nyilván nem is teszel ilyet, mert érzelmileg kiszolgáltatott vagy.

A csenddel verés szokásos forgatókönyve, hogy az áldozat kétségbeesik, magára veszi az összes létező hibát, amit csak el tud képzelni, és sír és könyörög és mindent megtesz azét, hogy a csendnek vége legyen.

Hogy mi van a narcisztikus fejében? Félelem. Félelem attól, hogy szembe nézzen az érzelmeiddel vagy a saját ürességével. Állítólag ez van a legalján a dolognak. Mert nyilván zavarba ejtő lehet beismerni azt, hogy semmit sem érez és nem is érti, hogy miről beszélsz. Amúgy csak röhög rajtad meg a vergődéseden. Szórakoztatja. Nekem mindig az érthetetlen ezekben, hogy olyan egyszerűnek tűnik a kommunikáció és olyan egyszerűnek tűnik a törekvés arra, hogy nyitottan és empatikusan kommunikáljon az ember. Hogy ez tanulható, gyakorolható. Ahogy az is, hogy az ember nagy levegőt vesz és megharcolja a konfliktusokat, és nem menekül ki belőle. Mondom mindezt úgy, hogy retúrjegyem van konfliktuskerülésből. De megtanultam, hogy bele kell állni, és a konfliktus vállalása nem jelenti azt, hogy el kell veszíteni a szeretetet meg az empátiát. Csak azt, hogy muszáj kommunikálni arról, ahogyan élünk.

A konfliktusok felvállalásában az a félelmetes, hogy veszíthetünk, hogy fájhat, hogy esetleg be kell látni, hogy a másiknak igaza van, hogy kaphatunk kritikát, hogy alul maradhatunk, jöhet az értéktelenség érzés, a legyőzöttség, és ott van ugye az örök félelem a veszteség fájdalmától és az elhagyástól. Van, hogy elhagynak. Nade, nem az az élet éri meg, amiben van vesztenivalónk?

Rezignáltan bámulok magam elé, és ezt most úgy érzem örökké tudnám csinálni. Eddig teljesítettem az egyetemen, megnyertem a kutatási ösztöndíjat, ott is vagyok, és a nagynénémnél is. Kell sajnos interjúztatnom a diploma munkámhoz, és hiába van annyi fája, hogy a falu teljes lakosságát is bármikor elégethetné százszor máglyán, a konyhában kell aludnom egy kis régi ágyon, nem fűt nekem szobát. Azért nem vagyok annyira pici, sőt, a majd 180cm-el hajnalban fájdalommal kelek. Minden héten eddig 1200km-ert vezettem 2 napra lebontva, és az elő diploma bemutatóm is megvolt. Nagyon kikészültem, mindenre is kiabálni, és vagy sírni lett volna kedvem. Elmentem előző nap nagyanyámhoz, hogy közelebb legyek, és ne kelljen olyan korán kelnem, és erre nem kipattan a szemem reggel 6-kor az elborzasztó felismeréssel, hogy Romániában 1 órával több van, annyira szeleburdi vagyok, hogy az időben odaérekből, csak ne késsek túl sokat lett. Rájöttem, hogy ha nagyon akarok, tudok menni 170-el is, és az a majd két órából lehet alig több, mint 1-is, ha nem muszáj, nem ismételném meg ezt a mutatványt. A bmv-s hapsik ijesztőek, még úgyis levillogtak, mintha 80-al araszoltam volna, és azoknak a kocsiknak a lökhárítója is olyan, mintha meg akarnának enni. A tanároknak tetszett, átment a tervezetem, meg az eddigi munkám. Reménykedtem, hogy majd visszatér az erőm, de hiába, 2 napja hímzek, és kb ennyiben kimerül a produktivitásom. A hapsim is nagyon idegesített, és ott visszhangoztak nagynéném szavai, hogy ő ugyan nem fogadna be, és úgyis kidobnak, mehetek vissza anyámhoz. Még mindig nem beszélek vele. Igazából nem tudom mi bajom van, gondolom csak lemerültem, ennyi, adnom kell magamnak egy kis időt, zavar, hogy nem tudnám magamnak boldognak mondani, szépen élek. Azt hiszem. Az élet csodaszép. Itt a tél. Nem kéne a nagynénémmel sem lennem, előhívja a régi önmagam, aki nagyon bizonytalan és nyugtalan, már elszoktam attól, hogy heti dózisban kapjam a nem érek semmit szövegeket. A volt főnököm felesége ajándékozott nekem egy klasszikus mintákkal teli könyvet(hímzés), a néném felhívta a múzeumot, hogy neki is adjanak, sült le a pofám. Nekem ez jutott családnak. Tudat alatt talán ez aggaszt, Én már nem tudnék visszamenni, már itt maradok, és jelenleg zavarodott vagyok.

Szakítás

Jó, jó most hazamegyek és szakítok vele. De mit mondjak neki? “Én többet érdemlek.” Jézusom, nem, ezt biztos nem. Még ha így is van, ezt csak nők mondják. “Te többet érdemelsz.“ Na, ez egész jó.

De el fog kezdeni nekem értetlenkedni és bizonygatni, hogy én így vagyok jó, ahogy. Ez mondjuk tényleg így van. Haha. “Még élni akarok.”  Ezzel kiverném a biztosítékot. Ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy végig akarom még dugni fél Európát. Lássuk csak. “Azt hiszem, most külön kell lennünk, hogy később együtt lehessünk.” Ez nem rossz, de a tököm se akar később együtt lenni. Most mondjuk megspórolnám a hisztit, de folyamatosan zaklatna, hogy mikor van az a később. “Beleszerettem valakibe.” Ez elég véglegesnek tűnik, de tudni akarná, hogy ki az a ribanc, és soha véget nem érő faggatózás venné kezdetét, hogy hol ismertem meg, mikor jöttünk össze, jó volt-e a szex, megbántam-e, rá gondoltam-e közben, miért nem mondtam el, blablablabla… “Megcsaltalak.” Ugyanez. Jaj Istenem, az lenne a legegyszerűbb, ha szó nélkül eltűnnék, és soha többé nem venném fel neki a telefont, nem válaszolnék az sms-eire. Jó, kicsit tirpák dolog. “Még nem akarok gyereket.” A végén rávágja, hogy ő sem. “Én már gyereket akarok.” A végén rávágja, hogy ő is. “Most a karrieremre kell koncentrálnom.”  Tuti előjönne belőle az anyáskodó énje, és biztosítana arról, hogy mindenben támogat, türelmes lesz, építsem csak a karrierem, ő itt van és nem hagy magamra a legnehezebb időszakban. Kár. Várjunk csak! El kellene érnem, hogy Ő akarjon szakítani. Akkor mennyi felesleges sírást és üvöltözést megspórolnánk. Kicsit megjátszanám, hogy “Ó, jaj ne.”, aztán ennyi, kalap, kabát, viszon’ látás. De ezt túlságosan hosszú folyamat volna kivárni. “Valami elromlott, ez nem működik.” Ide hallom, ahogy mondaná: “De mi, mondd el mi a baj, megváltozom, csak mondd el mit csináljak másképp! Tudom, hogy szeretsz, ezt csak pillanatnyi kétségbeesés, hidd el, meg tudjuk oldani!” Nem, nem tudjuk, nem is akarom. Oké, most nagy a pofám, de igazából szerettem, meg szeretem most is. Csak nem úgy, ahogy kéne. Ahogy ő engem. De nem akarom megbántani. Aranyos lány. Ha azt mondanám “Bocsáss meg, de nem szeretlek úgy, ahogy kellene, és ahogy megérdemled. Sajnálom.”, tudod mi lenne? Elkezdené magát marcangolni, belülről emészteni, hetekig sírna és keresné az okát, hogy mit rontott el. Pedig semmit. Ez az érzés vagy jön, vagy nem. Vagy jön, és aztán megy. Nálam elment, mit csináljak?

Ha szakítasz egy nővel, miért akar mindig, mindenáron meggyőzni arról, hogy hülye vagy és nem is azt érzed amit? Csak el tudom dönteni, hogy együtt akarok-e lenni valakivel vagy nem. A nők esküszöm, azt gondolják, hogy mi, férfiak, szellemileg annyira visszamaradottak vagyunk, hogy nem ismerjük fel, ha valakit igazán szeretünk. Istenem, hányszor hallgattam már végig szakításkor “Tudom, hogy szeretsz. A szíved mélyén nagyon szeretsz, csak nem veszed észre. Nagyon meg fogod még ezt bánni.” Egyszerűen képtelenség tisztán, botránymentesen szakítani. Mit kell ehhez mondani? Basszus, már ennyi az idő? Nézd már megint ő hív, hogy hol vagyok, mit csinálok, mikor érek haza. Muszáj lesz beszélnem vele és szakítani. Indulok, majd hívlak, hogy mi volt.

                                   ***

 - Szia Kislány, megjöttem. Mi ez a sok cucc, elutazol?

- Nem. Költözöm.

- Költözöl? Hova? Miért? Mi van?

- El. Te is tudod, hogy miért. Nem megy ez. Figyelj, szerintem zárjuk rövidre. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én régóta nem vagyok boldog ebben a kapcsolatban, és szerintem te sem. Az lesz a legjobb, ha szépen, csendben elfogadjuk, hogy így alakult, és szakítunk. Nincs okunk haragudni a másikra, úgyhogy elválhatunk békében. Maradt még itt néhány cuccom, majd valamikor eljövök értük.

- De hé, várj már. Csak így? Van valakid? Vagy mi a baj? Nem akarod megbeszélni, vagy megoldani? Csak így félredobsz mindent? Én ezt nem értem. Velem van baj? De én szeretlek. Beszéljük meg.

- Bocsáss meg, de nem szeretlek úgy, ahogy kellene, és ahogy megérdemled. Sajnálom.

                                                      ***

Ezután kisétált a lakásból. És én még soha életemben nem éreztem magam olyan szerelmesnek egyik nőbe se, mint akkor ő belé, a csukott ajtót bámulva.

Boldog névnapot akartam kívánni Andinak, de csak néztem az üres kijelzőt, a kurzor villogását. Próbáltam felismerni az érzéseket, és sorrendbe tenni őket, hogy melyik ok és melyik okozat.

Minek boldogot kívánni, ha anélkül is az? Hiszen te azzá teszed neki. De talán attól, hogy nem írok, még boldogabb. Talán igazából nem is akarom, hogy boldog legyen. Talán csak a csendet nem akarom válaszul, vagy az álszent kedvességből visszaírt köszönömöt. Talán valami az elmúlt másfél év során elveszett - a tisztelet felé (fura, hogy ez hiányzik); és kézenfogva húzta magával a megbánást. Ez mondjuk csak részben igaz, mert némi kedves szótól ugyanúgy semmivé foszlana bennem ez a keménység, és zokogva hajtogatnám, hogy nem akartam és nem akarom bántani - de nincs kedves szó, sőt, semmilyen se, úgyhogy csak felvont szemöldökkel ciccegek. Aztán elkönyvelem, hogy már megint bizonyítom, hogy rosszabb vagyok, mint ő. A baj a beletörődéssel van - hogy nincs beletörődés, közben meg mégis az van; nem olyan értelemben, hogy hát én ilyen vagyok, hanem hogy nincs értelme másnak/jobbnak lennem. Ha eleget rugdosom magam emiatt, akkor jön a düh, a megvetés (hogy nem kedves és cuki, pusztán csak számító és manipulatív - persze, hogy mosolyogva megbocsát mindent a tökéletes kirakat kapcsolatért/életért, de én azért rohadjak meg), rosszabb esetben csak a szokásos kérdés, hogy miért vagyok bántva, ha igazából mintha semmi nem történt volna.

Az érzések harcát megint a fájdalom és a düh nyeri. Vagy a bizonyítási vágy, hogy márpedig én akkor is jobb leszek - de még mindig ott a kérdés, hogy de minek, ha semmit nem érek el vele, akkor is szarnak leszek tartva...

Bezárom a gmail-t, nincs üzenet. Legyen ettől boldogabb a névnapja. Fura, hogy a felszín alatt, nagyon-nagyon mélyen mégis őszintén kívánnám neki. Elfáradtam. Elfáradtam a küzdésbe, a könyörgésbe, az önvádba. A csend, amivel folyamatosan belém rúg, őt minősíti. Csak tudnám, miért fáj még mindig...

“Na és mit kaptál tőle szülinapodra?”

- Semmit.

“Még egy szál virágot se?”

- Nem. Semmit.

“Szégyellheti magát, hogy még csak annyi se jutott eszébe.”

- Ez van.

“Nem fáj?”

- Dehogynem, de mit csináljak vele? Nem mondhatom neki, hogy de jól esett volna, ezzel is bizonyította, hogy még annyit se érek neki, hogy vegye azt a fáradságot, vagy hogy gondoljon rám. Egy szimpla ‘boldog szülinapot’ is megtette volna de olyan hangnembe mondta, hogy legszívesebben azt kívántam volna, bárcsak ne szólt volna semmit.

“Na ez aztán bunkóság.”

- Nem az, mert ha valaki iránt nem érzel semmit, akkor édes mindegy.

“De még azok is felköszöntöttek akik ‘utálnak’.

- Ez itt a nevetséges, hogy még ők is.

“Sajnálom.”

- Ezt én is.

Mintha valami megváltozott volna..

Egyedül érzem magam,egyedül még társaságban is,a lelkem érzem ahogy darabokra hullik. Megbeszéltük,most jól megvagyunk de hiányzik az akibe beleszerettem,az aki mindent eldobott volna értem,akivel az életem akartam leélni. Észre vettem h neki fontosabb lassan minden mint én,hogy elege van a veszekedésből de nem tesz semmi féle lépést h ne érezzem úgy magam h nem vagyok elég.Elég volt megnéznem milyen emberek az ismerősei,hogy a közelükbe se érek és tudod mi a vicces? Hogy nem tartom magam elégnek.Bárhogy is küzdök az egészért,bárhogy teszek meg bármit sehogy se érzem azt h úgy akarna vagy szeretne mint az elején. Biztosan fáj neki amit velem tett,de nem tesz ellene semmit se,hogy érezzem h tényleg élete végéig engem akar.. Úgy érzem elmúlt benne a szikra,elmúlt az érzés és más a gondolkodás mód. Nem tudom az életem hova tegyem,mit tegyek h olyan legyen mint volt. Így ahogy most vagyok úgy tartom jobb lett volna ha meg se születtem volna.

Elfáradtam

Miattad a mai napig megkérdőjelezem magamat. Miattad kevesebbnek éreztem magam, mint amennyit valójában érek. A legrosszabb énem voltam és mégis azt hittem, hogy a legjobb vagyok, mert annyira nagyon próbáltam elnyerni a szerelmed. Megpróbáltam minden lenni, amire vágytál, próbáltam az lenni, akire szükséged volt…de ez nem volt elég, sosem voltam elég. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni azokat a dolgokat, amikkel felzaklattál, amikkel megbántottál, amikkel összetörtél és megpróbáltam elhallgattatni magam azért, hogy a kedvedre tegyek. És még mindig nem voltam elég neked. Meg akartam mutatni neked, hogy mit jelent valójában a szerelem, hogy többé ne félj tőle. De ez még mindig nem volt elég. Amikor megpróbáltam elmenni, visszatartottál és soha nem engedted, hogy továbblépjek. Mindig emlékeztettél azokra a dolgokra, amelyek hiányoztak belőled/tőled, de aztán kirántottad a lábam alól a talajt, és amint a zuhanásból visszatértem hozzád végül azon kaptam magam, hogy soha nem kaptam meg őket. Cserébe neki adtad mindet egy olyan embernek akit nem szeretsz, nem tisztelsz és valoszínűleg nem is fogsz. És még ezt is elfogadtam, még ezen is túlléptem!!

Te pedig minden egyes alkalommal az elmúlt több mint 1 évben semmibe vettél és még volt képed azt mondani, hogy fontos vagyok. Nem, nem vagyok az, mert tudtad hogy rosszul esik, tudtad hogy fáj, mégsem foglalkoztál vele. Mert mindig minden körülmények között magadat választottad. Nem szeretsz, soha nem is akartál szeretni, csak birtokolni akartál mint egy aprócska játékot, amit előkaptál ha kedved szottyant hozzá. Állandóan összezavarsz a fura viselkedéseddel. De tudod mit, itt nem én vesztettem. Erre pedig akkor fogsz rájönni, amikor évek múlva öregen és megfáradva egy olyan emberrel leszel összezárva aki nem én vagyok, akivel 5 perc nehezebben fog eltelni mint az egész életed. És soha semmit nem fogsz jobban bánni, mint hogy nem engem választottál.

Soha nem fogok annyit érni senkinek, hogy az igazat mondja nekem.

A kurvaszar

éjszakák egyikét tudhatom magam mögött. Nem pontosan értem mi történt, de az élmény ez volt: Álmodtam, éberen voltam, fogalamam sincs, de mintha az egész éjjelt pszichológusnál töltöttem volna, aki nyilván Mengelénél gyakorolhatott, mert valami kiabszott kínzás volt minden mondat. Valamikor elkapott egy olyan szörnyű fejfájás, plusz szúrás a szegycsontomon, hogy azt gondoltam, hogy ez most meg fog ölni. Aztán jött a kis vakarék ébreszteni, és úgy keltem fel, mint aki mocskosul másnapos, annak az összes tünetével. Konkrétan csukott szemmel támolyogtam ki pisilni, a fejem helyén egy vizesvödör, amit kongat valaki, és amúgy is nehéz cipelni. Na mondom, ez fasza, így indulni táborozni, inkább lemondom és meghalok. Aztán a kávé illata elmosta a másnapos szédülést, fejfájást, gyengeséget. Napok óta az megy, hogy írok egy bejegyzést, elrakom draftba. Nem tudom befejezni, nem érzem, hogy akár tévesen is, de valami következtetésre jutnék. Vagy olyasmit kéne kibeszélnem amit nem szeretnék, bármennyire érdekes a pszichológiája. Ezen is gondolkodtam a napokban, hogy az egész szerelmi nyűglődés úgy fog majd eltünni, hogy, ha sejt is bárki bármit, senki „azokból a körökből” nem tud semmit. Bármilyen találkozó, bármennyi alkohol volt, sosem beszéltem róla. Így volt ez amúgy akkor is amikor szeretőm volt. (gondolom mindig ide fogom biggyeszteni, hogy megbántam, nem volt tisztességes dolog, gyávaság volt), szóval akkor is nagyon figyeltem rá, hogy a férjemet ne alázzam meg a barátaink előtt. Egyetlen közös ismerősünk vagy barátunk sem tudott a dologról. A titokgazda olyan valaki volt, aki kizárólag hozzám kötődött és amúgy is diszkrétek voltunk. Egyre inkább azt gondolom, hogy nem a félrekúrás maga volt a baj, hanem az, hogy erről nem beszéltünk, hogy nem volt bátorságom elmondani a férjemnek, hogy ahogy vagyunk, az nem élhető a számomra. Megérdemelte volna, mert rendes ember, csak egy balfasz szegény. Amúgy mi tök jó barátságban vagyunk. Szeretettel beszélgetünk egymssal és nem kellene sok ahhoz, hogy pokollá tegyem az életét, mert ha elkezdeném kihasználni a jóindulatát és naponta megírnám neki a bajaimat és beszélgetnék vele és kérdezgetném, szétszakdna szegény. Merthogy tudná, hogy a barátnője iszonyú dühös lenne, ha tudná, már mondta a múltkor, hogy nem csak ezekről a beszélgetésekről nem mer szólni, de a gyerekekkel kapcsolatos megállapodásainkat is taktikusan kell bevezetnie, nehogy a csaj hisztérikus rohamot kapjon. Rengeteget veszekszenek. De ez a balfék ragaszkodik ehhez a nőhöz, mert halálosan retteg tőle, hogy újra kell kezdenie a csajozást. Így aztán ritkán beszélünk. Na mindegy, ő már jócskán mindegy, de már a következő is mindegy, akivel nem is beszélek, ott nem volt miért fenntartani a barátságot. Nem maradt bennem érdeklődés. Töltelékember meg nem kell az életembe.

Na, lassan a végére érek a kávénak. Ennek az éjszakának az emléke olyan érzés mint amikor minden előzmény nélkül valaki megüt az utcán. Nem értem mi történt.

Néhány napra hazajöttem a nénémhez a gyakorlat, meg az elintéznivalók miatt másfél hónap után, anyámmal nem beszélek, hál istennek semmiféle kapcsolatom nincs vele. Három napja míg a szlovén tengerparton voltam mini-szabin, levettem végre apám nevét, a palim mellett vezetem a háztartást, az álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha ennyit, és ilyeneket fogok főzni. Valamennyire tudtam, mert ha Én nem csinálom, senki se, de anyám a kaján spórolta meg az extravagáns életmódot, igazi fekete komédia volt az egész, a semmiből nem igazán tudtam csodákat tenni, most meg…valamit vissza akarok adni, és így tudom, vagyis úgy érzem, így egy picit megnyugszok, csak hasznos vagyok Neki ott, kiemelt innen, ha társadalmilag nem is, életszínvonalban szignifikánsan emelkedtem, és Én tényleg szeretem, azt hiszem, most nem tehetek róla, hogy relatíve tehetős…a néném természetesen nagyon pozitív most is, mondja, hogy úgyis elfog hagyni, ne higgyem, hogy szép vagyok, vagy bármit is érek, és lesz míg Nekem nagyon rossz is, egy tündér, de igazából már tényleg nem tud mit mondani, mit kéne csinálnom, ostorral míg sem csapdoshatom magam, hogy vezekeljek, megfeszülhetek, úgysem leszek elég jó a családomnak…ne járjak sehova, ne csináljak semmit, de azért ne is dolgozzak egyetem mellett, a “mi családunkban ez nem szokás”, és tanuljak valamit hasznosat, mert ez nem ér semmit. Ezerszer hallottam, már ez sem hat meg, leszarom, hallgatok, és nem érzek semmit. Le vannak tiltva a román bankkártyáim a névváltoztatás miatt, ma voltam Szatmáron a bankban, a román nő majdnem ordított velem, mit keresek Én itt, menjek vissza Magyarországra, nem tud velem mit kezdeni, a másik román kolleginája 4 mondatban normálisan el tudta mondani, ami ennek a csodának több perces orra alatt motyogás után sem sikerült. Már nem szeretek románul beszélni, az akcentusom sosem tűnt el, megalázó. Télen meg Nyíregyen azt mondta az egyik hivatali maca, hogy menjek vissza Romániába, mit keresek itt. Hülyék mindenütt vannak, igazából ebből nem lehet lekövetkeztetni semmit, nem érzem jól magam keleten, vágyok vissza, amint elvégzem idén az egyetemet, soha többet egy román szót sem fogok kiejteni a számon, és ide sem nagyon tervezek benézni, két év alatt sikerült ennyire rasszista picsává válnom, pedig vannak jó, aranyos emberek itt is. Most jó, sosem volt ilyen jó, magabiztos vagyok, és belül is rendben vagyok, nem szeretnék az egyetemi időszak első félévének a végétől a másodév közepéig lévő önmagamra gondolni, utána az erasmus alatt valamennyire összeszedtem magam, nem foghatom egy személyre, viszont anyám nagyon kevéssel, nagyon mélyre tudott lökni, rendszeresen bántottam magam, szétestem, szorongtam, nagyobb tömegbe sem bírtam menni, és hiába voltam vele nagyon keveset, másfél hónapnyi “munkát” tudott két szóval elfújni, gyűlölöm az ilyen önsegítő, önfejlesztő könyvek baromságait, Én annyit tudok, hogy nagyon pozitív hatással van Rám, hogy egy ideje az anyám abszolút nem része az életemnek, az apámmal “leszámoltam” magamban, és a nénémet sem gyakran látogatom. Lehet igazuk van, és tényleg Én vagyok a leggonoszabb, legsilányabb teremtés, és minden az Én hibám, de már valahogy egyre kevésbé érdekel tudat-alatt is, azt hiszem…eltemettem a nyáron a dédnagyanyámat, meg az apai nagyanyámat, úgy érzem ezt a palit kaptam helyettük, bármilyen abszurd is, és néha hiába érzem úgy, hogy most Én lettem az a liba, akinek az a személyisége, hogy barátja van, már többé azt se tudom mi a nevem, nem fotózok már annyit, most tényleg hiszem, hogy feltalálom magam, nem félek annyira, mint mikor nem állt mögöttem senki, így meg egy jogtalan könnyítésnek érzem néha. Érdekes tényleg, hogy most, mikor a legrendezetebb, és magamhoz képest a legkiegyensúlyozotabb vagyok, nem szeretek képeket csinálni, mintha ha nem lennék összetörve, nem lenne mondanivalóm.

Rosszul érzem magam már pár napja. Kavarognak a fejemben a gondolatok. Neked viszont azt akarom mutatni, hogy jól vagyok, pedig nem. Rosszul érzem magam már pár napja. “Nem vagyok elég, nem vagyok szép. Nem érek semmit és nem is hiányoznék senkinek. Még neki sem. Nem vagyok teljes értékű nő, nem vagyok csinos. Nem találom a helyemet, el vagyok veszve.” Ezekhez hasonló gondolatok cikáznak oda-vissza két sírás közt. Rosszul érzem magam már pár napja. De neked nem mutatom, nem is fogom.

Lány a 17.37-es buszról!

Délután 5 óra van, szakad az eső és ha nem sietek elkések a húgom táncversenyéről. Az utolsó percekben érek ide a buszmegállóba, mikor velem szemben leül egy lány. Nem tulajdonítok neki különösebb figyelmet, tudjátok, szól a fülemben a magam kis zenéje miközben a fejemben éppen a világ leghelyesebb pasijával készülök romantikus vacsorára menni. Szokásos unalommal töltött percek egyike. A busz meg is jön, én felszállok, de milyen különös, a lányka is velem tart. Mondjuk kisvárosban élek, mire is számítottam?! Óránként egy busz maga az Isteni csoda. Az viszont már kezd érdekes lenni, hogy a buszon alig vannak, délután révén, ő mégis a velem szemközti ülésen foglal helyet, majd fejét hanyagul az ablak üvegéhez dönti. Nekem a jármű, vagy inkább a közút okozta rázkódásoktól mindig megfájdul, de neki biztos acél van a koponyája helyén, már csak abból a hatalmas, fekete bakkancsból kiindulva, amit ő természetesen cipőnek nevez. A kis ördög átveszi a fejemben az irányítást, és külsejére egyre cifrább gondolatokat gyárt. Félig fekete, félig zöld haj, a körme is hosszú, ráadásul fekete! Tetőtől talpig fekete, még a sminkje is, bár lehet a szeménél azt inkább véraláfutásnak nézném, de természetesen ez neki smink. Felkelti az érdeklődésem, úgy bámulom, hogy észre se veszem, csak mikor kérdő pillantásával felém tekint. Összerezzenek a lebukás kínos felismerésétől, azonban a figyelmem hamar másfele terelődik, ugyanis a csodás útnak köszönhetően kiugrik a kezemből a telefon. A lány hirtelen nyúl felé, már-már azt hinné az ember, hogy inkább tenné magáévá, mintsem szolgáltatná vissza, mikor meglátom a kezén, pontosabban a csuklóján mi is rajzolódik ki. Ha pontos akarnék lenni, márpedig az leszek, tisztán kiolvasható a csuklóján egy szó utolsó három betűje, ami nem lenne más mint a halál. Hirtelen fel sem fogom, hogy az amúgy már törött kijelzőjű telefonomat próbálná meg visszaadni. Követi megrendült tekintetem és hirtelen elkapja kezét, felismerve, hogy elárulta legféltettebb titkát. Szeretnéd tudni? Hallom a kérdést pár perc elteltével, ugyanakkor nem igazán fogom fel. Egy vadidegen, azok után, hogy végig bámulom elakarná mesélni, hogy mi kényszerítette erre a borzalmas tettre? Tessék? Hirtelen ennyit tudok mondani, de azonnal meg is bánom mégis, hogy lehetek ilyen figyelmetlen, csak bólintanom kéne és hagyni, hogy kiöntse szívét. Ő mit sem törődve azzal, hogy bár a testem az ülésen kíván mutatkozni, lélekben valahol teljesen máshol járok, csupán egy mondatot mond. A mama után akartam menni. Nem mond semmi többet, nem válaszolok semmit, mégis összefacsarja szívem ez a kijelentés. Habár éppen a legrosszabb pillanatban, de le kell szállnom, így csak egy mosolygást küldök neki bíztatásként. Percekig csak állok a csendesedni nem igyekvő esőben és hirtelen elerednek könnyeim. Ez a lány a 17.37-es buszról volt az, akit én is bántottam kisiskolás korunkban, mert őt délután az anyukája sosem várta csokival.

(Felhívom a figyelmet, hogy a fentiekben leírtak csupán az én agyam szüleményei, nem valóságon alapulnak!)

-@egy-cseppnyi-boldogsag-

Szánalmas érzelmek

Menekülök. Menekülök, de fogalmam sincs, hogy hova, hogy honnan. Azt sem tudom, hogy kitől és kihez. Hozzád. Előled. Senkihez. Bárkihez. Mindenkitől. Nem tudom. Nem tudom, hogy ki vagyok, hogy mit akarok vagy mit nem és, hogy azt miért akarom vagy épp miért nem. Fogalmam sincs, miért csinálom ezt. Minek írom le azt, ami bennem kavarog, úgyse érti senki, aki meg mégis az úgyis leszarja. De talán igaza is van, mit foglalkozna ezzel bárki is, mit foglalkozna bármivel bárki is. Na meg pont Te, Te mondtad, hogy ez mekkora ostobaság, hogy nem jelent semmit és értelme sincsen, de én mégis csinálom. Írnom kell, ki kell írnom magamból. Felrobbantam. Ez miattad van, de nem hibáztatlak, mert lehet velem van a gond. Én csak egyszerűen nem tudom, oké? Nem értem, senki nem érti és nem is akarják érteni, szerintem még én se akarom. Csak tudod, ha bennem van nem lehet csak úgy megszabadulni tőle. És mindig ez van érted? Érted. Mármint azt érted, hogy mindig “hisztizek”. Te így hívod, én jobban szeretem azt használni, hogy “szétesek” vagy nem bírok többet, ezért “robbanok”. Kinek beszéljek arról, amit senki nem érthet meg? Illetve de, Ő ha akarná meg tudná érteni, de nem akarja. Miért is akarná, hiszen ez csak az én hisztim. Úgy érzem nehéz minden. Nehéz beszélni, nehéz gondolkodni. Már nem bírom játszani, hogy minden rendben, mert semmi sincsen rendben. Vagy nekem ez nem jár? Nálam nem telhet be a pohár? Nem lehet elegem végleg? Nem mondhatom, hogy feladom? Mit rontottam el? Miért fáj minden ennyire, miért gyötör valami olyan, amin senki nem tud segíteni, de aki tudna az se fog, mert ez nem az ő dolga. Szétestem. Vállalom. Egy roncs vagyok. Társaságban is a magányt érzem leghűbb társamnak. Minden mosoly kamu, nem vagyok boldog, nincs okom mosolyogni. Szomorú vagyok. Üres. Szánalmas, mert megint nem tudtam kezelni. Saját magam nem tudom kezelni, nem bírom el a saját problémáimat, gyenge vagyok. És most még idióta is, mert ezt mind leírtam. Amiért leírtam, hogy mennyire fáj. Igaz, hogy nekem ezek érzelmek, de mindenki másnak csak buta szavak. Ostobaság az egész, amivel nem érek el semmit. Ettől nem lesz jobb se nekem, se másnak, és nem fog kevésbé fájni. A helyzet ugyanúgy szar maradt. Ugyanúgy nem érti senki és én továbbra is egyedül vagyok. Talán ez a sorsom, nem? Mármint vannak barátaim, nagyon szeretem őket, annyira jó emberek. De lelkileg. Nem találom azt a megnyugvást, amire mindenkinek szüksége van. És valaki megtalálja, az anyukájában vagy az apukájában, a testvéreiben, rokonaiban, de talán a barátaiban, a szerelmében. Valakiben. De én? Én nem találom senkiben és a lelkem össze-vissza rohangál és keresi a helyét, keresi az okot, a bizonyítékot, hogy én is ugyanannyira érdemes vagyok az életre és a világra, mint bárki más. De nem találja. Egyedül van, akárcsak én. És elfáradt, próbált értem mindent megtenni, de csodát még ő sem tehet, mostmár csak barangol. Keresi a menyugvást, ahol végre pihenhet. Lehet, hogy megtalálja, odaát. Az egy jobb hely, ott már nem fáj semmi, oda megy mindenki, akiről a sors úgy döntött, hogy ott kell lennie. De velem miért szórakozik? Miért nem dönti el végre, hogy hol a helyem? Lehet, hogy csak szeret nevetni rajtam, élvezi, hogy szórakoztatom. Látja az újabb “hisztim”, mert valójában neki se jelent ez többet, és végignézi, ahogy lelki roncsként, a könnyeimmel harcolva, küszködök, hogy leírjam ezt a szöveget, mert néha annyira homályos minden, hogy a billentyűzetet se látom. Lenéz. Szánalmasként tekint rám, amiért megint leírtam. Ezt a rengeteg sor butaságot, ami nem jelent senkinek semmit. És most, hogy lesz tovább? Fogalmam sincs. Gondolom abbahagyom végre ezt a hülyeséget. Mert úgysem jelent semmit, és meggyőzöm magam, hogy ez valóban így van. Minden, amit érzek hülyeség, szánalmas. Nem jelentenek semmit. Én sem jelentek semmit, ezzel együtt megszűnik minden gondolatom, érzésem és megszűnök én is. Egy senki vagyok, aki egy percre megint többnek hitte magát. Már bánom is. És szégyellem, hogy a butaságommal pazaroltam bárkinek is az értékes idejét, aki eljutott eddig. Mert mindez csak hülyeség.