Külső segítség nélkül kell önmagadról gondoskodnod.

Mert nincs az a mennyiségű pia, drog vagy szex, ami rendbe hozhatna.

Ez egy belső munka.

Mikor a gyermeteg énemre gondolok, valahogy mélyről elém tárul és szörnyű szomorúság ejt rabjául.

S nem azért, mert rosszul bánt volna velem a családom, igaz az se volt számomra sose leány álom.

Hanem az a kép terít le a lábamról, az amikor arra gondolok, hogy milyen kegyetlenül magányos voltam.

Persze, a dac korszak mondhatná belőlem, hogy ez azért van mert haragszom azokra az emberekre, akiket egykoron a barátomnak hittem.

De ez nem egészen így van.

Nem a harag mondatja velem azt, hogy sosem szerettek igazán, ez valahogy egy egész testemet átitató, csalódást keltő érzés

Amikor a gyermeki, mosolygós arcomat látom magam előtt, végtelenül sajnálom, sőt szánom magamat. Szánom magamat...

Szánom őt.

Szánom őt, aki mindig mások kedvében járt, aki az érzelmek rabjává vált.

Azt, aki úgy éhezett a szeretetre, mint sivatag közepén a szomjazó az esőcseppre.

Azt, ki gömbőc szemével könyörgött, hogy szavaiért megbocsátást nyerjen.

Hiszen nem volt szabad neki ám bármit szólni, csupán csak tojás héjon lépdelni.

S ha úgy érezte, hogy a kis apró világa összeomlik, akkor sem volt mellette soha senki.

S tudod, legszívesebben megsimogatnám a kis fejét és azt mondanám, hogy "Itt vagyok én neked!".

ITT VAGYOK! ITT VAGYOK! ITT VAGYOK!

Karomba zárnám jó mélyen, szeretettel teli és úgy ringatnám mind addig, míg fel nem szívódnak a könnyeink.

hogy az istenbe lehet, hogy ez a két karakter egy színész?

az agyam nem bírja feldolgozni amit látok és érzem, ahogy az agysejtjeim pusztítják el egymást vagy lesznek öngyilkosok, mert MI A FSZOM EZ

NEM ÉRTEM

MI

HOL

HOGYAN

komolyan mondom, egy dologban egyeznek meg, az pedig a sétálásuk, DE SEMMI MÁSBAN NEM LEHET LÁTNI, HOGY ŐKET UGYANAZ A SZÍNÉSZ JÁTSZA

HALÓ

mindjárt falhoz vágom saját magam

248.

szeretem ha az emberek semmibe vesznek és viccet csinálnak abból ami motiválna engem, hogy megcsináljam az adott dolgot.. hogyha én is elszeretnék érni valamit az életemben.. akár csak egy apró dolgot. Ők meg csak kinevetnek, viccesen rákérdeznek, hogy valóban így van e vagy csak menőségből, trendből esetleg viccből csinálom e. Imádom, szeretem mert tényleg annyi erőt ad, hogy utánna már kedvem se lesz nekiállni a dolognak és aztán meg csodálkoznak, hogy nem sikerül..

Nem igazán értem mit nevezünk "büszkeségnek" mikor mindenen csak nevetnek és csúfolódnak.. nem büszkék az emberek rám. Nem hiszik el, hogy megtudnám csinálni. Pedig én próbálkozom.. ez sem elég?

Soha nem fogok annyit érni senkinek, hogy az igazat mondja nekem.

Még mindig nem kommentel senki sem a ficjeimre. xD Már gondoltam arra, hogy beírom a ficjeim summery-jébe, hogy: "Látom, teljesen érdektelen és unalmas mindenki számára ez és az összes többi történetem is. Megmondanátok akkor azt légyszi', hogy miért nem érdekel titeket ez a történet? Miért nem jó annyira, hogy legalább végig bírjátok olvasni vagy nem tudom. Milyennek kéne lennie, hogy érdeklődést mutassatok irántuk?"

Vagy nem tudom, mit kéne tennem, de borzalmas érzés és egyre borzalmasabb...

J. és a dilemmáim

ma ismét kórházban voltam egy lakómnál

J. szeptemberben költözött hozzánk a párjával. friss hajléktalanok, de az életútjából kiviláglott, hogy a tágan értelmezett definíció szerint régóta hajléktalanok, de legalábbis lakhatási szegénységben érintettek

J. daganatos beteg. sem magáról, sem az egészségügyi állapotáról nem nyilatkozott. egyszerűen nem értette, hogy segíteni akarok, a javát akarom, nem számonkérem

megannyi megakadás után jutottunk el decemberig, mikor kiderült, hogy már csak foltokat lát. J-t azonnal elküldtem szemészetre, a párja kísérte. a diagnózis zöldhályog

J. szerdán mellkasi fájdalomra panaszkodott, illetve arra, hogy égnek a szemei. mentőt hívtunk, sürgősségire szállították, onnan belgyógyászatra, ahonnan pár óra múlva egy papírzacskóban lévő gyógyszerekkel kiengedték

tegnap (mikor szabadságon voltam) egy kolléga vette észre, hogy a szemei nagyon durván néznek ki. nem hagyta annyiban, elvitte orvoshoz, onnan sürgősséggel szemészetre utalták. közben kiderült, hogy J. a decemberben felírt szemcseppet nem váltotta ki, mostanra semmit nem lát. többször rákérdeztem, mindvégig azt mondta, megvannak a gyógyszerek, nem kér segítséget a kiváltásban

tegnap a vizsgálat után kötőhártya-gyulladást állapítottak meg. a kolléga rátermettsége miatt vizsgálták meg újra, mértek szemfenéknyomást és derült ki, hogy glaukómás rohama van

osztályra került, ahol meg kellett küzdeni azzal, hogy a főnővér nem akarta felvenni, mert hajléktalan. ezt is megharcolták

ma bementem J-hez. az osztályon elmondtam ki vagyok, kihez jöttem, mire a nővérek felkiáltottak, hogy "itt van Gizelda!". nem értettem. hallgatásomra rögtön válaszoltak. J. után eljuttattuk neki a papírzacskós gyógyszereit, kiadagolva. azt adták is neki, de nem tudták, mik azok. így viszont a holnapi műtétet nem vállalták volna. ezt azért tudtam meg, mert volt ma kapacitásom bemenni hozzá. persze rögtön mondtam, hogy az eeszt-ben ott van minden, múlt héten volt kórházban. tájékoztattak, hogy ők nem látnak rá a másik kórház dolgaira. nyilván a falig elmegyek, megszereztem a zárót, rajta a rendelt gyógyszerek listájával

mindezek után bemehettem J-hez is. ült az ágy szélén, a vacsorára kapott zsemlét majszolta. vittem neki nasit adományból. jórészt elutasította, de a csokit és a kekszet elfogadta. fogalma sincs, mi vár rá. nyilván elmondták neki, de nem érti. túlzottan beszűkült neki a világ

beszélgettünk, többször elmondtam neki, hogy várjuk vissza. mondtam neki, hogy ha még egyszer mer nekem hazudni, bokán rúgom. kedvesen mondtam, elütve az élét annak, hogy a decemberi szemcseppel nem itt tartanánk. J., a kicsit mogorva ember kacagott, s mondta, hogy az bizony fájni fog

hazafelé baktatva azon gondolkodtam, megtettem-e mindent. és nem tudtam teljesen felmenteni magam. szerintem több lakóm van, mint akiknek az életét minőséggel kísérni lehet. ráadásul nem malmoztam, hanem például próbáltam kideríteni, adott kórházban van-e gipsz, hogy a térdtörött lakóm fekvőgipszét lecseréljék. (nem volt, nem tudják mikor kapnak!) beadtam egy idősotthoni elhelyezést. egy dementálódó lakómat próbáltam meggyőzni arról, hogy a szandál nem évszaknak megfelelő öltözet - és kerestem pszichiátert aki demenciafókusszal vizsgálja. egy másik lakómnak pszichilógust kerítettem. és ezek mellé nem fért bele, hogy J. látását nyomon kísérjem. de az igen, hogy meghatalmazással bejelentsem a szállóra, rendezzem a tb-jét és valamilyen ellátást intézzek neki

szóval ma voltam J-nél és a teljes abszurditással találkoztam. és nem a nővéreket szeretném szidni. egyszerűen nem értem, miért nem akarják ellátni, miért nem szólnak, ha információra van szükségük

J. szerencsés, találtunk rá pizsamát és most úgy feszít abban a kórházban, mintha nem lenne hajléktalan. de mi lesz a következő kórházba kerülővel? indítsak gyűjtést kórházi csomagokra? vagy kérjek tőletek mobilokat, amiket oda tudok adni átmenetileg a kórházban lévőknek, hogy elérjem őket? álljak, s ítélkezzek, hogy J. önmaga ellensége volt?! na, ezt biztos nem teszem

J. most kórházban van, holnap műtik, hátha valamennyire meg tudják menteni a jobb szemét. de ettől még valahogy időpontot kellene varázsolnom ultrahangra, hogy lássuk, a daganat hol tart

nincsenek válaszaim. dilemmáim vannak. és azt sem tudom, mi lesz, ha J. visszakerül a szállóra és nem lát

J. egy hatvanas férfi, akit megtépett az élet. teljesen el tudom fogadni a viselkedését, hogy három hónap után sem hitte el, hogy segíteni szeretnék. ha én minden kapcsolati háló nélkül hajléktalanná válnék, én sem hinném el, hogy valaki a javamat akarja

decemberben három lakómat látogattam kórházban, közülük egy elhunyt. mindenre felkészülve járok már kórházba. közben minden lakómmal kapcsolatban azt kívánom, hogy legyen jól

szociális munkásnak lenni nagyon nehéz!

2023 elég kemény volt.

A végével kezdem: megszületett második gyermekünk, Barnabás. Jelenleg alszik, de tisztában vagyunk vele, hogy ez csak egy múló állapot, mert hamarosan bömbölni fog. Őt ellensúlyozza lányom hisztérikus nevetése, tehát átlagban hóttnyugodt gyerekek, szerencsére.

Kaptam végre céges autót, mert kisakkozták, hogy jobban megéri ebbe belefektetni, mint azt nézni karbatett kézzel, ahogy évente 2-3x lerobban a sajátom s magamban kínlódok javítani, amikor nem is az a szakmám, ami a munkám s teljesítményem kárára megy. Most cserébe ez robban le évente 3x, s vihetem az ország ellentétes sarkába szervizelni, nagy haladás, mondhatom. Cserébe alig férünk benne (csomagok nélkül sem).

A kávét letettem, legalábbis 90%-ban, mert észrevettem, hogy jobban hajtom én magam annál, mint amire napi öt esspresso képes, s ha még koffeinnel is tömöm magam, a szívem már nem fogja bírni.

A házfelújítás ütemét megkétszereztem, gyakorlatilag végigdolgoztam hét hónapot szünet nélkül reggel 8-tól este 10-ig. Mondjuk, volt egy pihenőnap, amikor bérmalányom esküvője volt, meg két fél pihenőnap, amikor csak délig dolgoztam, s délután a családdal kimozdultunk világot látni. Volt még két nap, amikor mindenféléket kellett intézni. Reméltem, hogy december elejére megleszek a házzal, de csak dec végére értem el odáig, hogy összerakjam a fűtési rendszert. Talán húsvétra meglesz.

Emiatt még jobban elszigetelődtem, elvadultam, embert alig láttam. Társasági élet nulla, viszont idejében kaptam egy-két apróbb jóindulatú pofont, csillapítást, valamint figyelmet e virtuális közegben, ami elég volt ahhoz, hogy az utolsó negyedévben ne csak a házon, hanem magamon is tudjak dolgozni, ezért többeteknek is hálás vagyok, tudjátok, kik vagytok, már megköszöntem nektek, lehet, hogy furán, de így sikerült. Nem állt szándékomban creepebb lenni mint voltam.

Aztán végre többeteket is megismerhettelek immár élőben is, s felkerültetek lelki élőmegismerős hírességpolcomra Jeff Goldblum mellé, úgy értesültem, jó társaság :)

Köszönöm, hogy kibírtatok, hogy tartottátok bennem a lelket, hogy a hisztijeimet leállítottátok, hogy a dilijeimet nem tápláltátok túlságosan s hogy továbbra is szorítotok, hogy végre befejezzem ezt a többéves projektemet.

Kösz a 2023-at, kívánok mozgalmas, hasznos 2024-et! 🥳

Nem vágyom semmi kiemelkedően nagy dologra, gesztusra, csak arra, hogy valaki meghallgasson és megértsen.

És ha ennek egy pici darabkáját is megkapom valakitől, én már a világot odaadnám érte.

Az elején nem értettem azt, ami történik velem.

Nem értettem, hogy hogy lehet az, hogy egy magamra zárt szobában egyre kevesebb és kevesebb fény szivárog be.

Szépen lassan az ablakok egyre kisebbek lettek, majd végül teljesen megszüntek létezni. A szoba falai sem próbálják tartani a méretüket, mintha nekik is nehéz lenne az, hogy velem együtt létezzenek.

Tulajdonképpen, együtt zsugorodunk mindannyian.

A félhomályban már az ajtó sziluettjét sem lehet kivenni, nem hogy annak zárját és kilincsét. Azt hiszem már a saját feloldozásomra sincs sok esély...

Egyszerűen csak várok, várok, amíg valakinek feltűnik, hogy elvesztem.

Várom, hogy valaki észre vegyen engem, és megmentsen ettől a sötétségtől, ami összenyom és végtelenül magányossá tesz.

Néha jönnek erre emberek, elsétálnak az ajtó előtt, jönnek s mennek. De a testem mégis képtelen arra, hogy segítségért kiabáljon.

"ha most csendben maradsz, akkor igérem, nem leszek veled olyan kegyetlen, mint idáig" - mosolyogva suttogja a sötétség számomra.

Megteszem amit kér, ilyenkor néhány neszt, és beszélgetést is enged beszűrődni.

Egyet előre, kettőt hátra.

Első – és véletlen – félmratonom története

Azt hiszem, hogy ezt úgy mondják, hogy világéletemben küzdöttem a súlyommal. De valójában úgy kellene mondanom, hogy sokáig voltam veszélyesen elhízott (16 évesen 137 kilós, akkor mentem egy évre cserediáknak külföldre, a háziorvos viszont nem merte a valódi számot a papíromra írni, mert attól félt, hogy akkor nem engednek kiutazni), azóta pedig testképzavaros.

Lövésem sincs, hogy 16 éves korom óta mikor hány kiló voltam, egyszer olyan 18-19 évesen az akkori csajom ráállított egy mérlegre, de az emlékezetem kitörölte a számot, mindig hullámzott, épp hogy érzem magam a bőrömben.

Mindig edzettem, voltak konditeremben járós, voltak úszós, focis, kosárlabdázós időszakaim, hol erőteljesebben, hol csak a lelkiismeretem elfedendő.

Tavaly ősszel épp mélyebben voltam, a munka sok, a kaja is, az edzés kevés, de gondoltam, jön az ősz, pulcsi és kabát megoldja. Megoldotta volna, ha épp össze tudom magamon húzni, azt, amit egy évvel előtte gond nélkül. Reménykedtem, hogy senki nem veszi észre, de amikor a feleségemmel épp El Greco kiállításra mentünk, ahol összefutottunk öcsémmel is, kendőzetlenül elmondta, hogy hát a kabát tavaly még összeért, most meg csak azt hiszem, hogy lazán hordom, de látszik rajtam, hogy feszít – kívül, belül.

Akkor elkezdtem először csak az étrendemen változtatni (mára ott tartok, hogy az esetek 95%-ában tartom magam a napi 1800 kalóriához, és napi két főtt tojást leszámítva vegán vagyok), majd pedig jött a testmozgás rendszeresítése (szintén mára már minimum heti 7, de van, hogy heti 10 testmozgás, aminek a fele kardió, másik fele súlyzós.)

Futni úgy igazából soha nem futottam valami sokat, 5 kilométer simán ment mindig, de 8-nál már azt hittem, én nyugdíjazom egyszerre Usain Boltot és Eliud Kipchogét. A 10 kilométerre gondolni sem mertem.

Idén október elején néztem ki egy jövő tavaszi futást, gondoltam, fél év alatt fel tudok készülni, de már a hónap végén azt vettem észre, gond nélkül megy 10 kilométer, november közepére a 15, a végére pedig egyszer ment 18 is.

Advent 3. vasárnapján reggel benyomtam egy banánt és mondtam a feleségemnek, elindulok futni (aznap focizni szoktam, de valamiért nem jött össze két csapatra való), a tervem csak annyi volt, hogy a Mechwartról elfutok le a rakpartra, el a Szabadság hídig, ott át, majd vissza a Margit hídon át haza, ez kb. 10 kilométer, de még indulás előtt megjegyeztem itthon, lehet, menne a Petőfi hídig is, de mondta a feleségem, okos legyek inkább, ne bátor, meg a cipőm is tízes etapokra van kalibrálva. Mindenesetre mondtam, olyan 1-1,5 óra múlva jövök.

Még messze volt a Szabadság híd, de éreztem, simán fog menni a Petőfi is, csak azt bántam, hogy semmilyen folyadék nem volt nálam, a pesti oldalon visszafelé futva pedig már a Lánchídnál éreztem, hogy ha ráteszek egy Szigetkört, akkor az a 15 nem is lesz rossz mára.

Hihetetlen amúgy, mennyi mindenen nem tud gondolkodni az ember futás közben, nagyon sok ideje van, én amíg nem értem be a Margit-szigetre átalagos dolgokon agyaltam: milyen jó, hogy hétvégén alig kellett dolgoznom, minden étrendem felrúgva de megennék egy tocsogós hamburgert majd (végül helyette erőleves lett és tonhal meg rizs), mi vár rám a kampányban, hétfőn milyen mentingjeim lesznek, stb.

A Szigeten, a hátsó egyenesben éreztem, hogy soha ilyen könnyedséggel nem futottam – pedig ilyenkorra már biztos elszállt annak az egy szem banánnak a hatása, rém ostoba dolog volt a részemről, de tényleg nem ekkora futást terveztem –, talán még egy Szigetkör van bennem, és akkor már az 20 kilométer, ami majdnem egy félmaraton. És akkor már egészen más gondolataim voltak, mint néhány perccel korábban, belegondoltam abba, hogy le fogom írni a feleségemnek cseten, hogy lefutottam egy félmaratont, édesanyám emlékére gondoltam, meg imádkoztam.

Hatalmas szenvedés volt a második Szigetkör, annál már csak az a maradék egy kilométer volt újra a rakpart budai oldalán, hogy meglegyen a félmaraton.

1:54:58 lett a vége a 21,11 kilométernek, ami kicsivel több is, mint amennyi egy félmaraton. Március végén újra megpórbálom. De addig ennyit biztos, hogy nem futok, aznap egész délután, de még kicsit másnap is tök szarul voltam, hiába a nyújtás, a masszázshenger, és -pisztoly, a másnap kora reggeli laza biciklizés, ezt legközelebb csak okosabban fogom tudni csinálni.

Felnőtt.

Van valami őrülten fura ebben a szóban. Ha ránézek és tovább lapozok valójában nincs sok jelentőssége. Azonban, ha elgondolkozok rajta egyszerűen csak nem értem.

Talán kapálózok ennek a szónak a mélyében. Földre esek, és a padlón figyelem a gyerek és tinédzser koromnak az apró porszemeit.

Mert én nem tudom mikor nőttem fel. Talán abban a pillanatban, mikor húsz évesen a csomagjaimat pakoltam be anya barátjának az autójába? Vagy talán mikor befejeztem a tanulmányaim? Amikor utoljára mentem ki a haverokkal megnézni a focimeccset? Vagy amikor a párommal töltött esték fontosabbá váltak a részegen, saját hányásomban fetrengő estéimtől? Vagy talán akkor mikor a gondjaim miatt éjszakánként forgolódtam és alig tudtam elaludni?

Huszonhárom. Ennyi éves lettem idén, de még mindig elsírom magam amikor cuki cicás videókat nézek. Vagy amikor boldog születésnapot énekelnek nekem.

Felnőttnek lenni egészen pontosan nem tudom mit jelent. Nem tartozom a tinédzserekhez, viszont úgy igazán a felnőtteknek sem.

Az biztos, hogy ha őrült dolgot készülök elkövetni, kétszer, nem is, háromszor átgondolom. Megfontolttá váltam.

Viszont a cuki cicás zoknit ugyanúgy felveszem és mikor hazajövök édesanyám még mindig azt mondja: “ülj le gyerek, majd én megcsinálom”.

Néhány dolog azonban biztos; már sokkal inkább az érdekel, hogy belül mi történik. Már nem az a legnagyobb gondom, hogy nincs mit felvennem a buliba. Vagy, hogy a kiszemeltem nem ír vissza nekem. Már nem a harcot, sokkal inkább a békét keresem. Már nem azzal hívom fel anyát, hogy jöjjön értem a buliba, hanem hogy van egy új mosógép és egyszerűen nem értem,hogy melyik lyukba mit kell tenni.

Sok apró dolog elgondolkoztatott.

Hogy hiányzik-e? Igen. Hiányoznak azok az idők, mikor nem kellett a problémákkal foglalkoznom. Azokkal az igaziakkal. Mikor valaki mindent megoldott helyettem, vagy az, hogy önfeledt és szabad voltam. Hogy 6 napig sátorban aludtam egy fesztiválon, vagy hogy a legjobb barátnőmmel majd hogy minden este együtt aludtunk.

Természetesen minden hiányzik az akkori életemből, de őszintén el kell fogadni, hogy ennyi volt. Az évek telnek és ha nem is akarsz, de felnősz. Pontosan ezért kell minden pillanatot a szívedbe zárni. Biztosan lesz második felvonás meg harmadik. Mindig új fejezetek az életben. De azt amit akkor és ott átéltél, azok az érzések nem lesznek már ugyanolyanok.

Mert hát igen, felnőttél.

-Anna S.

Túlságosan szeretem ahhoz, hogy elmondjam neki, csak miatta nem ölöm meg magam. Nem akarom ráhelyezni ezt az undorító terhet, hogy úgy érezze, csapdába ejtem, vagy zsarolom. Próbálom megvédeni magamtól, és titkolni előtte, hogy minden gondolatom szakadékba vezet, és úgy érzem, hogy gyártási hiba vagyok. Néha észreveszi, hogy baj van, de általában el tudom intézni annyival, hogy fáradt vagyok, hosszú volt a nap. Hét éve rejtegetem előtte, kisebb-nagyobb sikerrel. Lelkiismeret-furdalásom van, amiért együtt vagyunk. Gyakran beszél arról, hogy engem tart a legszebb embernek, a legjobb dolog az életében, hogy megismert, és együtt öregszünk meg. Én meg azt sem értem, hogy lehet, hogy még életben vagyok, undorodom magamtól, és visszafelé számolok. Egy olyan társat érdemelne, aki nem egy emberi roncs, aki normálisan funkcionál, aki támasza lehet. Mostanában egyre többször jutok arra a következtetésre, hogy azzal tenném érte a legtöbbet, ha nem léteznék. Ha megszabadítanám ettől a meddő tehertől. Egyre jobban utálom magam, amiért parazitaként szaporodnak az agyamban ezek a gondolatok.

Változások

Soha többé nem vakít el hamis arany fénye Soha többé nem helyezhetsz préda szerepébe Régen szemeiden keresztül vizsgáltam a világot De veled volt baj, nem is velem. Mondd meg, téged ki bántott? Egy pillantásom porba dönt, megváltoztam, látod Te nem változtál, és nem értem, hogy van még barátod Végre nincs felettem hatalmad, a lelkedbe látok Nem tudom, miért hittem, hogy áldás vagy, nem átok Egykor bezárkóztam, elhallgattam a szavam Fuldokoltam, émelyegtem, megmérgeztem magam Ma rutinosan, csukott szemmel is legyőznélek bárhol De nyitva van, lásd, tekintetem abúzussal vádol

látogatásokba'

ma nyakamba vettem a várost, hogy meglátogassam a kórházba került lakóimat

már-már vidáman szökdécseltem az egyik kórház egyik osztályán. meg is találtam a lakót, aki igen vígan várta, hátha történik valami azon kívül, hogy a szobatársa hortyog

őt hétfőn kiengedik. féltem tőle, hogy nem önellátó, de megjárattam, segédeszközzel teljesen jól közlekedik. és várja is már, hogy a szállón lehessen, mert egy hete abban a ruhában van, amiben a balesetekor volt

innen egészen jó hangulatban mentem át a másik kórházba. az, hogy oda kell mennem, nem azért volt tudott számomra, mert bárki felvette volna bárhol a telefont, hanem mert kiderült, hogy egy kollégámnak van másodlagos kontaktja egy kórházba

célirányosan értem a kórházba, azonban a vágyott osztály megtalálása már elbizonytalanított. átvágtam magam mindenen, kerítettem nővért, aki elmondta, nincs az osztályon az emberem. átküldött máshova, ahol előadtam újra, mi járatban vagyok. ott sem volt. mikor mondtam, hogy márpedig én most már nem mozdulok, öt nap intenzív keresés után egyszerűen tudni akarom, hol van a lakóm. a nővér tájékoztatott, hogy átszállították egy másik kórházba. kérdeztem, miért, mi van vele. a nővér megkérdezte, hajléktalan-e. mondtam, hogy szerintem ez itt nem fontos

ekkorra már vérszemet kaptam, akárhonnan is előkerítettem volna. tankként közeledtem a megadott kórház megadott osztályára. a nővérpultnál hosszan vártam, hogy egyáltalán bárki szóba álljon velem. rossz helyen jártam, de átküldtek máshova. odaérve már nagyon akartam tudni, mi van vele. naivan kérdeztem, hol van, beszélhetek-e vele. mondták, hogy nem, szeptikus részen van. de aztán mégis beengedtek hozzá, miután jól beöltöztettek

ott álltam az ágya mellett, köszöntem neki, elmondtam, ki vagyok. semmi reakció. mondtam, hogy megfogom a kezét. nyúltam a kezéhez, elhúzta. hagytam neki időt, bár semmi reakciót nem adott. nem gondoltam át, mi lesz a következő lépés, csak megérintettem az arcát. tűz forró volt. kinyitotta a szemét, rám nézett, nem ismert meg. beszéltem hozzá még, simogattam az arcát, mert szerettem volna, ha érzi, nincs egyedül a nagyvilágban. bár későn találtam meg, most mellette állok

nem voltam nála sokat. könnyel a szememben mentem a nővérekhez, hogy megkérdezzem, mi lesz most vele, mi várható. teljesen készségesek voltak. olyannyira, hogy megadták az osztályos mobil számát. én pedig telefonon a kollégák segítségével meg tudtam adni a lánya számát

nagyon nehéz volt ez a három óra. nehéz volt látni az egészségügyben dolgozók végtelen küzdelmét, a kiszolgáltatottságot. és nehéz volt látnom a mindig kópé lakómat teljes önkívületben

sikerült elérnem a lányát. örült, mert rég nem tudott az édesapjáról. talán be is megy hozzá. ha nem is lesz nagy családegyesítés, lehet, hogy a lakóm mellett már ketten leszünk

S-t talán pont most műtik. soha nem simogattam meg ügyfelemet, de őt most igen. s remélem, lesz még alkalmam beszélni vele. talán jól letolom, amiért hagyta idáig fajulni a dolgokat. de mindig mondta, hogy a katonák mindent kibírnak...

szurkoljatok S-nek!

arról pedig majd talán egyszer írok, milyen nehéz szociális munkásként jelen lenni, távol maradni, mégis bevonódni, arcot simogatni, osztályról kilépve sírdogálni, szurkolni és aggódni. utóbbiakat ugye mind úgy, hogy a lakó nem rokon