faszkivan

Túlságosan szeretem ahhoz, hogy elmondjam neki, csak miatta nem ölöm meg magam. Nem akarom ráhelyezni ezt az undorító terhet, hogy úgy érezze, csapdába ejtem, vagy zsarolom. Próbálom megvédeni magamtól, és titkolni előtte, hogy minden gondolatom szakadékba vezet, és úgy érzem, hogy gyártási hiba vagyok. Néha észreveszi, hogy baj van, de általában el tudom intézni annyival, hogy fáradt vagyok, hosszú volt a nap. Hét éve rejtegetem előtte, kisebb-nagyobb sikerrel. Lelkiismeret-furdalásom van, amiért együtt vagyunk. Gyakran beszél arról, hogy engem tart a legszebb embernek, a legjobb dolog az életében, hogy megismert, és együtt öregszünk meg. Én meg azt sem értem, hogy lehet, hogy még életben vagyok, undorodom magamtól, és visszafelé számolok. Egy olyan társat érdemelne, aki nem egy emberi roncs, aki normálisan funkcionál, aki támasza lehet. Mostanában egyre többször jutok arra a következtetésre, hogy azzal tenném érte a legtöbbet, ha nem léteznék. Ha megszabadítanám ettől a meddő tehertől. Egyre jobban utálom magam, amiért parazitaként szaporodnak az agyamban ezek a gondolatok.

az ember (bal)sorsa az idegrendszere

Ez a kedvenc oltásom, József Attila írta:

„Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes
bársony-penész pihézze melledet.
Nézz a magányba, melybe engem küldesz.
Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.”

Milyen király a magyar nyelv, hogy ilyen szépen ki tudja fejezni, hogy baszódj meg, te geci.

Ja, erről van szó.

A napokban öngyilkosságot elkövetett sümegi srác története nagyon megrázott. Ugyanabba a középiskolába jártam, ugyanúgy túlsúlyos voltam, és ugyanúgy basztattak. Rohadt nehezen éltem túl én is, és sok kortársamról tudok, akiknek ugyanez a narratívájuk. Az az iskola maga volt a pokol, és úgy látszik, azóta egyre jobban izzik. A tanárok és az oda járó gyerekek jókora szelete mentális és morális torzszülött. A pedagógusokhoz sose lehetett segítségért fordulni, a zaklatás és erőszak emésztő jelenlétét teljesen ignorálják, és többször előfordult az is, hogy ők bullyngoltak. Többek között ezeknek az éveknek köszönhetem a legtöbb pszichés hegemet. Napalmot kellene baszni az egészre.

A napokban öngyilkosságot elkövetett sümegi srác története nagyon megrázott. Ugyanabba a középiskolába jártam, ugyanúgy túlsúlyos voltam, és ugyanúgy basztattak. Rohadt nehezen éltem túl én is, és sok kortársamról tudok, akiknek ugyanez a narratívájuk. Az az iskola maga volt a pokol, és úgy látszik, azóta egyre jobban izzik. A tanárok és az oda járó gyerekek jókora szelete mentális és morális torzszülött. A pedagógusokhoz sose lehetett segítségért fordulni, a zaklatás és erőszak emésztő jelenlétét teljesen ignorálják, és többször előfordult az is, hogy ők bullyngoltak. Többek között ezeknek az éveknek köszönhetem a legtöbb pszichés hegemet. Napalmot kellene baszni az egészre.

Ezt Milena Jesenská (Kafka szerelme) írta Kafkáról: „Éleslátás jellemezte. Túl bölcs volt ahhoz, hogy élni tudjon és túl gyenge, hogy küzdjön.”

Ezt Kierkegaard írta Regine Olsennek:

„Te voltál az egyetlen, akit valaha is szerettem, s leginkább akkor szerettelek, amikor el kellett hagynom Téged.”

Ezt én írom magamnak: "Nőj már fel te gyökér, és ne olvasgass lehúzós szarokat a szabadidődben!"

Két folyó van bennem. Az egyik mindennap elsodor és belefulladok, a másik meg csak röhög rajtam.

A halál nem csupán a létezést semmisíti meg, kikaparja az eljövendő emlékeket az idő méhéből, roncsolja a jelen, a jövő és a múlt értelmezési lehetőségeit. Letagadhatjuk, de csonkák leszünk egymás nélkül, mint torzó a szobor szétrobbanása után. A legtöbb, amit tehetünk, hogy értelmet keresünk a repedések mentén, és megpróbáljuk új narratív szálakkal összedrótozni magunkat. Ahogy Karinthy írta, a lelki sérülés nem gyógyul be soha, egész életünkben hordozzuk, mint golyót a koponyacsontban, de idővel hozzászokhat az ember, és megtanulhat vele együtt élni. Azt gondolom, hogy egyéni és társadalmi szinten is felszabadító ereje lenne, ha őszintén és bátran beszélnénk a halálról. Részletgazdagabban láthatnánk egymást és magunkat, és a végén kevesebb maradna a belénk tört mondat.

Az a kurva gáz, hogy a világ ezen részén az egzisztenciális és jogi minimumért is harcolni kell(ene). És a magyar társadalom túlnyomó részét belekondicionáltak a szellemi igénytelenségbe, és hogy szó nélkül kell tűrni minden szart, mert úgyse lesz jobb sose (ezek az arcok szoktak azon is háborogni, ha tüntetést látnak a tévében, annyira kultúridegen nekik az érdekérvényesítés látványa). Miattuk érzem azt én is egyre többször, hogy tényleg nem lesz jobb sose.

Ebben a rendőri magatartás a legnyomasztóbb. Nem az a része, hogy a munkájukat végzik és védenek egy területet, mert ők is emberek, akik fizetésből élnek, blabla, hanem a felesleges, asszimetrikus fizikai és verbális agresszió. A defenzív és offenzív cselekvésnek is van kulturált formája, de ehelyett olyan vehemenciával lépnek fel a jövőjükért kiálló fiatalokkal szemben, mintha egy bűnöző csorda támadását kellene visszaverni, akik késelnek, lőnek, fosztogatnak, molotovot dobálnak. Legyünk hálásak, amiért nem lőtték le őket, ugye? Kíváncsi lennék, hogy azt is kiadták-e nekik parancsként, hogy diabolikusnak kell lenniük, vagy ezt már csak élvezetből és rosszindulatból csinálják. Úgy tűnik, hogy ez a magyar ugaron szocializálódott szervilis massza, ez az etikai söpredék képtelen olyan morális kategóriákban gondolkozni, mint a szolidaritás. Az a rendőr, akinek volt egy csipetnyi önérzete és empátiája, reggel beteget jelentett és egész napos önvizsgálatot tartott, hogy miért ezt a pályát választotta. 

Gyökerek, nem kivégzést írtam, hanem kihalást. Azt az idő csinálja, nem a fegyverek. ♥️

Az a hipotézisem, hogy Magyarországon a szellemi és etikai értelemben vett rendszerváltást két kihalási folyamat fogja eredményezni. Az első turnusban el kell pusztulniuk azoknak a jelenleg 50 év feletti kádármaradványoknak, akik a Fidesz szavazóbázisát alkotják. Ők az agresszív, rosszindulatú massza, akik könnyen manipulálhatók, a poroszos oktatási rendszer és információs vákuum áldozatai. Szegényes a kreativitásuk és a kritikai gondolkodásuk, bináris rendszerekben értelmezik a világot, ezért fogékonyak azokra a narratívákra, amikben jó és rossz csap össze, nekik pedig ellenséget kell választaniuk. A második turnusban az én generációm jókora részének kell elpusztulnia. Ebbe a szegmensbe azok tartoznak, akik tömegesen kiábrándultak a politikából, nem látják a tetteik vagy azok hiányából fakadó következményeket, a cinizmus és morális relativizmus eltorzította a személyiségüket. Ők azok az együgyű, közömbös emberek, akiket önmagukon kívül semmi sem érdekel. Mindkét csoport impotens, képtelenek újszerű, felforgató tettek végrehajtására, ezért mikro és makro szinten kvázi lehetetlen a tömeges forradalmi cselekvés ebben az országban. Itt a heideggeri Das Man van többségben, és csak a halál gyomlálhatja ki.

Az a hipotézisem, hogy Magyarországon a szellemi és etikai értelemben vett rendszerváltást két kihalási folyamat fogja eredményezni. Az első turnusban el kell pusztulniuk azoknak a jelenleg 50 év feletti kádármaradványoknak, akik a Fidesz szavazóbázisát alkotják. Ők az agresszív, rosszindulatú massza, akik könnyen manipulálhatók, a poroszos oktatási rendszer és információs vákuum áldozatai. Szegényes a kreativitásuk és a kritikai gondolkodásuk, bináris rendszerekben értelmezik a világot, ezért fogékonyak azokra a narratívákra, amikben jó és rossz csap össze, nekik pedig ellenséget kell választaniuk. A második turnusban az én generációm jókora részének kell elpusztulnia. Ebbe a szegmensbe azok tartoznak, akik tömegesen kiábrándultak a politikából, nem látják a tetteik vagy azok hiányából fakadó következményeket, a cinizmus és morális relativizmus eltorzította a személyiségüket. Ők azok az együgyű, közömbös emberek, akiket önmagukon kívül semmi sem érdekel. Mindkét csoport impotens, képtelenek újszerű, felforgató tettek végrehajtására, ezért mikro és makro szinten kvázi lehetetlen a tömeges forradalmi cselekvés ebben az országban. Itt a heideggeri Das Man van többségben, és csak a halál gyomlálhatja ki.

Van abban egyfajta tragikomédia, amikor a filozófusok elkezdenek politizálni. Az a politika, amit a hétköznapi ember politikának nevez, nem egyenlő azzal, ahogy a filozófusok használják ezt a szót: a pénz, haveri kapcsolatok és érdekek mozgatta pártpolitika fogalma csap össze az eszmék és hagyomány által átszőtt politikai filozófiával. Ebből fakad a kibékíthetetlen ellentét. A kettőnek még vannak közös, erőtlen gyökerei, mivel a politikusok igyekeznek megideologizálni a legönzőbb és legrohadékabb tetteiket is, de manapság egyre kevesebb a halmazok közötti metszéspont. A pártpolitikát olyan szinten áthatotta a cinizmus, az irónia és az ellenfél megsemmisítésének agresszív ösztöne, hogy abból már egy csepp is elég ahhoz, hogy a közönség előtt érvénytelennek és ostobaságnak ábrázolja a politikai filozófiát, ami annak ellenére, hogy racionális érvekből és hatástörténeti összefüggésekből áll, sokszor nehezen értelmezhető az absztraktsága miatt. Az erőssége a gyenge pontja. És ezért vált nagyon sokszor nevetségessé TGM és Heller Ágnes is. Valószínűleg nem számoltak azzal, hogy hiába van igazuk, a legtöbb riporter, újságíró és a nagyobb közönség számára is konkrétan érthetetlen lesz, amiről beszélnek, és ezzel inkább ellenszenvet váltanak ki, és gúnyt űznek belőlük. Platón óta tudjuk, hogy a filozófia nem a tömegeknek szól és a filozófusok közröhej tárgyává válnak, amint kimozdulnak az elefántcsonttoronyból, mert egyszerűen a legtöbb ember alkatilag képtelen befogadni absztrakt, összetett gondolatokat. Azt is megtanultuk a görög antikvitásból, hogy a filozófia elitista és nem demokratikus, mivel kivétel nélkül mindegyik filozófiai irányzat azzal a radikális etikai értékítélettel kezdődik, hogy megkülönbözteti az értelmileg és érzelmileg kiváló embereket a rosszindulatú, agresszív szellemi söpredéktől. Az már nevezhető előrehaladásnak, hogy napjainkban nem divat a filozófusok kivégzése, csak az ellehetetlenítésük és karaktergyilkolásuk, de még mindig nagyobb biztonságban vannak a kutatóintézetekben, a dolgozószobájukban és konferenciákon, ahol azokhoz beszélhetnek és írhatnak, akik megpróbálják megérteni őket, és képesek kulturáltan vitába szállni abban az esetben, ha nem egyeznek a nézőpontjaik.

Emil Cioran démonai Az írás és a filozófia mint terápia

((Ezt 2018-ban írtam. Karinthyt idézem, mert nincs kedvem a saját szavaimmal rinyálni: „Leköpöm a lelkemet is, mert visszanyihog a multba."))

Dolgozatomban arra teszek kísérletet, hogy Emil Cioran írásról megfogalmazott gondolatain keresztül válaszokat találjak arra a gyakran felmerülő kérdésre, hogy milyen gyakorlati haszna lehet a filozófiának, a filozófiai gondolkodásnak és az írásnak. Cziszter Kálmán A bomlás kézikönyvéhez írott előszavában kiemeli Cioran egy 1990-es interjúját, melyben azt nyilatkozta, hogy az írásra terápiaként, biológiai, orvosi szükségletként tekint, ugyanis szerinte „ami kifejezést nyer, elveszti intenzitását, és ezáltal elviselhetővé jelentéktelenedik.” Ahhoz, hogy Ciorant el tudjuk helyezni a gondolkodók periódusos rendszerén, ennek a gondolatnak a filozófiai jelentőségét kell megvizsgálnunk. Mindez lehetővé fogja tenni azt is, hogy a dolgozat végére kirajzolódhassanak azok a szellemi erőterek, amik Cioran gondolkodását meghatározták.  

                 Első megközelítésben kanyarodjunk vissza a görög antikvitáshoz. Pierre Hadot filozófiatörténeti munkássága rámutat, hogy a kortárs filozófiatörténészek legtöbbször nem veszik figyelembe a filozófia egzisztenciális és pszichológiai értékét, mert azt a középkori és modern gondolkodásmódnak megfelelően tisztán elméleti és absztrakt eljárásnak tartják. Azonban a görögök számára a filozófia több volt, mint elvont, nehezen megragadható elméletek gyártása. Számukra a filozófia a gondolkodás, az akaraterő, az egész létmód gyakorlását jelentette. A gondolkodás gyakorlásán keresztül próbáltak meg elérni egy kívánt állapotot, ami esetükben a bölcsesség volt. A filozófiára életmódként és a szellemi előrehaladás módszereként tekintettek, amely komplex, filozófiai értelemben vett megtérést, az életmód teljes megváltoztatását jelentette a világlátás és a létezés metamorfózisa által. Ezekben a gyakorlatokban a gondolkodás tárgya saját maga: azt keresi, miképp alakíthatná át magát. Minderre azért volt szükség, mert minden filozófiai iskola úgy tartotta, hogy a szenvedés, a zavarodottság és az öntudatlanság elsődleges forrásai a szenvedélyek, a rendezetlen vágyak és az eltúlzott félelmek. Ha ezek eluralkodnak az ember felett, megakadályozzák, hogy autentikus életet éljen, ezért a filozófia nem záródhatott teoretikus határok közé, hanem állandó, önmagunkra irányuló gyakorlatot is jelentett.

            Mindez nem merült ki pusztán a gondolkodásban, ugyanis Michel Foucault szerint a császárkortól kezdve a belső tartalom papírra vetése is kulcsfontosságú szerephez jutott. Az írásra nem egyszerű feladatként tekintettek, hanem egyfajta próbatételként, hőstettként, mely során a gondolkodás mozzanatai napfényre hozhatók, és ez által a lélek rejtett zugaiba bevilágíthat az ember. Ennek a személyes gyakorlatnak a részét képezte az olvasás is, mely szoros kapcsolatban állt az írással. A hallottakat és olvasottakat le kellett jegyzetelni annak érdekében, hogy a felejtést és a gondolati szétaprózódást kiküszöböljék, és az egyén ezáltal alakíthatta ki saját múltját: a jövő gondjai helyett afelé fordul, és megalkothatja az identitását. Mindezek tudatában nem meglepő, ha Cioran az írásban terápiás lehetőséget vélt felfedezni. Most nézzük meg azokat a jelenségeket, amik a fentebb kifejtettek közvetítésével hatást gyakoroltak Cioran gondolkodására.

            A 19. századtól ismét felbukkant a filozófia gyakorlati jelentősége, az antikvitáshoz való visszakanyarodás. Mindez leginkább Kierkegaard és Nietzsche munkásságában mutatkozik meg, akik nagyban befolyásolták a 20. század kontinentális filozófiáját. Emellett mindkét gondolkodó esetében elmondható, hogy az antikvitás módszerei jelentős hatást gyakoroltak filozófiájukra. Cioran megközelítéséhez Nietzsche filozófiájára kell kitekintetünk, ugyanis a német gondolkodó egzisztencializmusa nagy hatással volt rá. Ha  nagyon röviden össze akarjuk foglalni Nietzsche legmeghatározóbb, Cioran szempontjából is releváns vonásait, véleményem szerint azt kell kiemelnünk, hogy számára a filozófia maga a helyes életvezetés és önismeret. Nem a boldogság, hanem a hatalom számított kitűzött célnak, azonban a hatalmon nem a másik feletti uralmat értette: „a hatalom ideális kifejeződése abban a személyben nyilvánul meg, aki képes felülemelkedni az önszeretet korlátain, ám ugyanakkor igenli önmagát.” Ezek magalapozásául előtérbe kerül az aktív élet és az affirmatív gondolkodás, az értékeket ezen elgondolás alapján hierarchikus és egyben plurális rendszerbe kerülnek. Ebből kifolyólag Nietzsche szemléletmódjában az értelmezés és értékelés lényeges szerepet játszik. Ezen két mozzanat jelentősége azoknak a morálinterpretiációknak a felismerésében rejlik, melyek értékeknek tűnnek, de nem tekinthetőek sajátnak, hanem a társadalom oltja az emberbe, hogy az élet könnyebben elviselhető legyen. Ilyen például a vallás, ami az élet célját az életen túlra helyezi, így a tényleges értékekről, amik a kibontakozást szolgálnák, mások felé tereli a figyelmet, azok ellen fordítja az egyént. Ezeket a hamis értékeket az emberek az élethez képest magasabb rendűnek tartják, és szükséges a kritikai felismerés, mely elindítja azt a fölbomlási folyamatot, aminek célja a fundamentális megalapozás egy illúziómentes cél érdekében: hogy az egyén „tisztán magából kiindulva meghatározza saját létezését.” A filozófia ezáltal kétirányú oppozícióvá válik: a külső és a belső világot egyaránt a kritikai gondolkodás tárgyává teszi.  Az írás pedig segédeszközként jelenhet meg ebben a folyamatban, ami lehetővé teszi a gondolatok objektiválódását, kritikai felülvizsgálatát.   

            Cioran gondolkodási habitusán is érezhető mindez. Élesen bírálta Románia helyzetét, a regnáló politikai hatalmat, egy helyen például úgy fogalmazott, hogy ”középszerű, lagymatag és vértelen csirkefogók, lerobbant szkeptikusok és kiégett senkik országa.” Bár éveken át szimpatizált mind a német, mind az olasz fasizmussal, szimaptizált a vasbrigád fellépéseivel, egy idő után hátat fordított a történelemnek, a fanatizmust kíméletlenül ostorozta, emellett létundorát a filozófiai gyökerű terápiájával igyekezett orvosolni. A kiábrándulás odáig vezetett nála, hogy törekedett identitásának teljes átformálására, elhagyja a szülőföldjét, és még az anyanyelvét is igyekszik elfelejteni. Ez nem pusztán egy sértett ember daca. Élesen megvilágítja a korának helyzetét.

            Érdemes azt is kiemelni, hogy a 20. században Ciorannak is szembe kell néznie a szubjektív szekularizációval, vagyis a tudat szekularizációjával. Ebben a korban a radikális változások a bizonyosság és az élet értelmének elvesztésével jártak, ugyanis a vallással ellentétben az előrenyomuló a tudományok nem adhattak célt az életnek, ezáltal az egyes ember magára maradt. A vallások képesek uralni az emberek egzisztenciális szorongásait, de egy olyan világban, ahol háttérbe szorulnak, az egyénnek magának kell kialakítani az életstratégiáit ezekkel szemben. Az írás ezen stratégiák kiindulópontjául szolgálhat. A premodern társadalmakban, amint azt Heller Ágnes megfogalmazta, az ember már születésekor megkapta a célját, kijelölt életútját. Azonban a modernek, Sartre szavaival élve, bele vannak hajítva a szabadságba, vagyis a Semmibe, ahol nincs télosz, és ami csak a lehetőségek hálózata. A modernitás értelmezhető pszichológiai modernitásként: az ember önmagát mint individualitást gondolja el, és azon dolgozik, hogy önazonosságát kivívja, életstratégiáit megalkossa. Ez az életreform iránti igény jellemző vonása a 20. századnak. Ki kell emelnünk, hogy az életreform két értelemben is filozófiai probléma: teoretikus értelemben anélkül, hogy rendszeres filozófia lenne, alapvető történelemfilozófiai, antropológiai, etikai, esztétikai és más elemeket magába olvasztó koherens egység, és gyakorlati értelemben egy teljesnek mondható individuális és közösségi praxis alapját alkotja. A filozófiára ebben a folyamatban tekinthetünk önismereti tudományként, ami központi elemként vehet részt a teoretikus, én-re vonatkozó tudás feltárásban, majd pedig annak praxisba való átültetésében. Ezek az introspekciós módszerek szoros kapcsolatba kerülnek az éberséggel: önmagunk önmagunk általi feltárásán alapulnak, általuk rögzíthetőek azok a viselkedési szabályok, melyeket mindig lelkünk előtt kell tartanunk, így alakítható ki egyfajta belső felügyelet és az uralom a belső diskurzus felett. Emellett véleményem szerint Cioran gondolkodásában is folyamatként jelenik meg a szubjektum, a valamivé válás jelenségére kerül a fókuszpont.

            Ahogyan arra Cziszter Kálmán rámutatott, Cioran programja a totális öntudat, a végletekig fokozott józanság és tisztán látás elérését tűzte ki célul. Ennek a programnak pedig az írás volt a központi eleme. Érdemes idézni Foucault vallomásszerű szavait az írással kapcsolatban, hogy még inkább közel kerülhessünk Cioran gondolkodásához, a dolgozat célkitűzéséhez: „kétségkívül sokan vannak, akik mint én, azért írnak, hogy többé ne legyen arcuk.” Ahogyan Sutyák Tibor megjegyzi, az írás ebben a folyamatban tapasztalat, a tapasztalat a változás, a filozófia pedig kaland, a változás hordozója, ami lehetővé teszi a másként gondolkodást. Ez megteremti az elrugaszkodás lehetőségét a pszichológiai diszpozícióktól, az emóciók fogságától. Fontos azt is kiemelnünk, hogy az írás terápiás jellegére a pszichológia is igyekszik felhívni a figyelmet. Csíkszentmihályi Mihály Flow című könyvében azt írja, hogy ha az írást a tapasztalataink feletti uralomra használjuk fel, rendkívül kifinomult eszközre teszünk szert, amelynek a használata gazdag jutalmat rejt magában, ugyanis az írás által a tudati entrópia kijátszható. Cioran életműve is rámutat, hogy az írás és a filozófia ellenmozgás lehet a depresszióval és az érzelmi zavarokkal szemben. Azonban elgondolkodtató, hogy ennek a folyamatnak a végén miről beszélhetünk. A boldogság megfér-e az igazsággal és a tisztánlátással, ötvözhető-e a kettő.

Felhasznált irodalom

ATRAN, Scott - In In Gods we trust: The Evolutionary Landscape of Religion

CIORAN, Emil - A bomlás kézikönyve

CSÍKSZENTMIHÁLYI Mihály - Flow ​– Az áramlat

DELEUZE, Gilles - Nietzsche filozófiája

EGYED Péter - A filozófia mint önismereti tudomány

FOUCAULT, Michel - Nyelv ​a végtelenhez

GEFFRÉ, Claude - A szekularizáció- filozófiai és teológiai dimenzióban

HADOT, Pierre - A lélek iskolája - Lelkigyakorlatok és ókori filozófia

HEIDEGGER, Martin - Nietzsche metafizikája

HELLER Ágnes - A személyiségetika, a másik ember és a felelősség kérdése

KISS Endre - Friedrich Nietzsche evilági filozófiája - Életreform és kriticizmus között

MACINTYRE, Alasdair - Az etika rövid története

MAKKAI Bence - Bevezetés Emil Cioran A kétségbeesés csúcsán című írásához

SUTYÁK Tibor - Michel Foucault gondolkodása

A napokban többen megjegyezték, hogy milyen vidám, jó humorú ember vagyok. Úgy látszik, hogy kimaxoltam a depresszióm és a szuicid hajlamaim elrejtését.

Most ahhoz lenne kedvem, hogy egy csomó fű és egy üveg vodka társaságában végignézzem, ahogy lomhán becsapódik a földbe egy meteorraj, miközben Billy Talent, Offspring, Sum 41, Rammstein és Marilyn Manson számok szólnak a háttérben. És közben Nietzsche Zarathustra-ját olvasnám, hogy még véletlenül se kerüljek a mennyországba.