Megint csak egy testnek érzem magam

Tudod mi a kurva nagy bajom?! Ahány fiúval szóba álltam vhogy mindig a testiségnél kötöttünk ki… ‘jó nő vagy megdugnálak’ - dióhéjban. Lehet valakinek ez imponál, hogy wooow a fél világ megdugna hmmm de jó nekem. Nyilván van amikor belemegy az ember hogy kavar ezzel azzal és semmi több, mert jelenleg nincs másra, illetve többre szüksége. Ez ilyen. Mindig is volt ilyen és mindig is lesz, nem vagyunk egyformák. Minden életszakaszban mindenkinek másra van szüksége, mindenki a maga módján éli meg a helyzeteket. Vissza térve a kis problémámra. Attól, hogy én nőnemű vagyok nem azt kell feltétlenül látni bennem: cici, pina, segg… Kb a legnagyobb vágyam, hogy beszélgessek úgy egy sráccal, hogy semmi következménye nem lesz. Szimplán csak haverok leszünk. Beszélgetünk bármiről, nevetünk, iszogatunk néha csinálunk programokat. Mint egy átlagos lány-lány barátság. Miért olyan nehéz ezt megérteni vagy épp erre bárkit is találni?! Egy szimpla fiú-lány barátság. Semmi több. Én valahol még hiszek ebben. De lassan kommunikálni sincs kedvem ezek után senkivel…

Dolgok amikben hiszek :

Két test, egy lélek

Megfelelő ember, rossz időben

Második esély

Akiket egymásnak szánt a sors, úgyis együtt lesznek

A tettek felülmúlják a szavakat

Első hiba, másodjára döntés

Hibázni emberi dolog az a lényeg, hogy tanuljunk belőle

A végén minden jóra fordul, ha nem akkor még nincs vége

Az álmoknak jelentésük van

Mindig van remény

Az Otthon nem csak egy hely, hanem egy személy is lehet

Minden okkal történik

@mindigvankiut

A Gabika

rendes, dolgos kis cigánygyerek volt, a SzűcsTibi autómosójában bérelt egy külön helyiséget, kárpittisztítás, polírozás. Mindenki bírta, a nők meg nagyon. Volt egy dáma, tényleg, nem messze lakott a mosótól, állandóan csing, gecijó test, perverz fej, mindenki meg akarta kúrni. Gabikának sikerült befűznie, nem is értettük, addig minimum egy komoly autót, céget, lakást kellett villantani mire dőlt, a Gabika, a csurdé cigánygyerek meg berántotta valahogy, na mindegy, szóval Gabika jön vissza ebédről, ott vagyunk a mosóban vagy 15-en, csinos brigád, nem részletezném, szóval jön ez a kis köcsög, vigyorog nagyon, kérdezzük mi van.

-Hát kikötöttem, nagyon megbasztam, azt' otthagytam.

-Kikötve?

-Ja. Szereti.

2 óra múlva már elkezdtük basztatni hogy ne legyél már fasz, menj fel, engedd el. Hogy ezt a kocsit még megcsinálja, majd csak ha végzett. Te, ne legyél paraszt, az még másfél óra. Na aztán talán a Joe elvette tőle a kulcsot, felment a nő lakására. A csaj előbb ért oda mint a Joe, kis híján megölte a Gabikát egy csavarhúzóval, aztán én vittem vissza haza, onnan meg valahova máshova. A Gabika meg csak röhögött a parasztja, *visszajön, szeret*, aztán azon a hétvégén valami sportgáláról hazafele rottyra tele kokainnal a Köfémen 170-nel fejreállt a Mercijével, bekötve nem volt, kiesett a napfénytetőn, egyből a Merci alá, nem sok maradt belőle, a kocsi meg mementónak ott volt hagyva a Móri úton egy szervizben a kerítés mellett hónapokig. Ennek úgy 25 éve, a csajjal is akkor találkoztam utoljára. Meg aztán most a Coopban, kiló krumpli meg egy üveg tonik, gondolom a ginhez, a full smink alól is kilátszik az ital. Szépnek mondjuk most is szép.

"A test csak egy csomagolása a benne rejlő valódi értékeknek."

Hogyan nevezhetnénk

Felém fordulsz mikor azt mondod,

köztünk nem lehet semmi,

látom a szemeidben,

komolyan gondolod.

Később miközben alszol,

karjaid önkéntelen fonódnak körém.

Ha ébren is vagy,csak azt mondanád,

puszta véletlen,hogy

tested őrzi csókjaim nyomait,

kezeim ismerik minden porcikád.

Egy ideje már nem láttalak.

Mit számít,ha bennem élsz.

Azóta sem hívom szerelemnek,

mondd el,hogyan nevezhetnénk?

tegnap R. elsírta magát a melóban,

két méteres 120 kilós faszi. olyan, mint egy óriáscsecsemő. vizes kék szemek, szőke haj, óriási test. nem is a melóban sírt, vagyis előbb kezdte, mert meló előtt még ült a nagyfőnökkel meg egy szociális munkással (betreuer?) az egyik asztalnál. ott kezdett sírni. valami program keretében ven nálunk, nem pontosan értem. de kurvára küzd, neki minden duplaannyi energiába kerül, mint nekünk. a többiek nem szeretik. dolgozni nem szeretek vele én se, mert kurvára oda kell figyelni helyette is. de annyira sajnálom. NEM TEHET RÓLA. olyan geci igazságtalan az élet.

és ezt ki is mondtam tegnap. mondjuk a gecit nem tudom németül.

ja. - mondta a török kolléganő, akinek egy operálhatatlan jóindulatú daganat növekszik lassan a fejében.

ja. - mondta az ukrán lány, aki alig beszéli még a nyelvet.

ez egy olyan geciszar munkahely, ahol csak olyanok dolgoznak, akiket még jóvátehetően, vagy már jóvátehetetlenül keresztbebaszott az élet.

A szex ami régen

Szóval olvastam egy amúgy közepesen jó cikket a szexről, ami viszont érdekes emlékeket meg gondolatokat hozott fel. Előrebocsátom, hogy igen, piszok régen volt, hogy volt valakim, akivel ágybabújtam, de amikor volt, szerettem szerelmeskedni. Ehhez képest, jóideje csak beszélgetek róla. Annyira összekapcsolódik bennem az érzelmi-intellektuális vonzalommal, hogy úgy önmagában nem érzem a mardosó kínt amiért nincs. Nadehát, nem is vagyunk állatok, ugye. :D

A cikk egyik pontja az volt, hogy szexelj akkor is, ha nincs hozzá kedved! Ez volt ami megfogott. Mert eddig mindenki azt mondta, ne szexelj, ha nincs hozzá kedved! Akkor ezt most hogy? Talán úgy lehetne megfogni a dolgot, hogy szerelmeskedj akkor is, ha jelen pillanatban még nem gondolod, hogy akarnál dugni. Mert ahogy öregszünk, és minél régebb óta vagyunk együtt valakivel, annál kevésbé jelenik meg a spontán vágy illetve annál könnyebben tudjuk elnyomni a jelentkező vágyat. Most nincs erre időm, most ezért vagy azért nem komfortos, nem alkalmas. Ölelkezz, csókolózz, légy gyengéd a másikkal, élvezd a tét nélküli simogatást vagy akár az izgatást, legyen könnyed és játékos a dolog, mert bizonyos szükségleteket az is kielégít és nem muszáj, hogy orgazmus legyen a vége. Azt hiszem, a férfiak azért is nem szexelnek, mert előre gondolkodnak és előre frusztrálódnak. A nő szexet akar, én most nem, fáradt vagyok, úgy se áll fel, menjen innen inkább mert a frusztrációra, a megbántottságra, hogy visszautasítottam a közeledését, arra nincs szükségem, inkább elalszom a tévé előtt, akkor senki sem basztat azzal, hogy szexeljünk vagyis nem jön ki annyira hülyén, hogy nem szexelük, hiszen demonstrálva van, hogy fáradt vagyok. A nők könnyebben szerzik be ezt a szex nélküli intim együttlét élményét, tőlük elfogadják jobban, hogy csak ölelést, csókot akarnak, de nem azonnal dugni. De sok férfi ezt is elutasítja, nehogy elvárás legyen belőle. Hoppá, lehet, hogy ez egy erős kommunikációs hiba? A nő csak intimitást szeretne, de azon is megsértődik, ha nem dugják meg, mert tudja, hogy ez a férfinak fontos, vagyis, ha nincs megdugva akkor nem csak fizikailag nincs kielégítve, de érzelmileg is azt éli meg, hogy ő nem fontos. A férfi, gondolom, szintén szeretne intimitást, csak gőze sincs hogyan, mert attól tart, hogy ha nem szex a dolog vége, akkor abból baj lesz, mert tőle azt várják (nemtom ki) vagy magától azt várja, hogy férfiasan viselkedjen. Elég nevetséges így leírva, ezért nem is biztos, hogy igaz. De a lényeg, hogy elgondolkodtatott ez, hogy van egy ilyen fontos dolog, ami a párkapcsolat egyik sarokköve, hogy van-e szex vagy nincs. És csak a kúrásra koncentrálunk, arra nem, hogy ennek valami klassz, jó értelemben játékos, szeretetteljes, felszabadult, örömteli dolognak kéne lennie. Szereted a másikat, jó hozzáérni, szereted amikor simogat, becézgeti a tested, jó ebben az időtöltésben részt venni. És persze szexelni is jó és az orgazmus is jó. Bevallom, senki, de tényleg senki nem volt az életemben, aki ezt tudta volna csinálni. Nem kizárt, hogy ehhez meg kell öregedni és az adja, hogy már nem akarod felhabzsolni az ételt és rohanni tovább, mint kamaszként, hanem ráérősen eszik az ember, jobban odafigyel rá mit és mennyit, kíváncsibb vagy éppen ragaszkodik a megszokott ízekhez. Mindenesetre más.

Hogy élik meg ezt a férfiak? Hogy elképesztően frusztráltak ebben is, az nyilvánvaló. Ahogy az is, hogy nem beszélnek róla senkinek. Aztán elbaszódik minden, az élet meg elmegy, csak a homályos sóvárgás marad a vén faszoknak, hogy se nem basztak, se nem szerettek, csak volt ez meg az, némi önigazolás. A nők? Hát, még nem vagyok olyan öreg, de ahogy látom, fényévekkel rosszabb helyzetben vannak az idősödő nők. Akármilyen jól nézünk ki (:))))) akkor sem vagyunk már fiatalok, szóval a fiatalság varázsáról le lehet mondani. És amit leginkább tudunk nyújtani, az pont ez a nem sietős gyengédség, amiről írtam. De a férfiak nem ezt szeretnék, hanem a saját, acélos faszú fiatalságukat és annak a díszleteit. Nem is lehet kárhoztatni őket ezért, mert mi is vágyunk arra, hogy vonzónak érezzük magunkat és nehéz leszámolni vele, hogy úgy, mint húszévesen, már nem leszünk vonzók soha. Aki fiatalon nem beszélgetett a szexről, az már öregen se fog.

Nem tudom, bennem van valami derű ezzel kapcsolatban, magam sem értem miért. Bőgnöm kéne inkább, de olyan szép novellákat szoktam írni a vágyakozásaimból.

Én azt mondom szívás nőnek lenni. Egyáltalán nem értem hogy az emberi faj miért pont úgy alakult ki hogy mi kapjunk havonta pár napot amikor 100%-ban nem érezzük magunkat se elégnek, se szépnek. A fejünkben kitalált történeteket rakunk össze amiken órákon át tudunk szomorkodni, de kimondani sem mernénk mert tudjuk hogy a fejünk szüleménye. A tévképzeteink és a bennünk lévő megmagyarázhatatlan düh persze egy olyan arcot add amit egy ember sem tudd szó nélkül hagyni, így hát még el is várják hogy magyarázzuk el azt ami bennünk van. Persze mind e közbe le kell küzdeni az édesség utáni vágyat, a beteges féltékenykedést, és a testi fájdalmakat.

Igazából minden ugyanúgy működik mint máskor csak nem alapjáraton hanem max sebességgel.

És mire vége és nagy nehezen kiheverjük azt hogy pár nap alatt a saját testünk tett minket lelkinyomorékká... Kezdődik elölről.

Mármint oké értem hogy működik a test és hogy ez miért fontos. De legalább az ellenkező nemnek nem adathatott volna meg ugyanez, vagy legalább az ehhez kellő végtelen türelem?

Nézem a havat a vonatablakból, újra élek. 5 napja vagyok itthon, és random, indokolatlanul mosolygok, színházba járok, foglalkozom nagyanyámmal, meg csak boldog vagyok, hogy létezek. Hétfőn voltam a múzeumban, kedvesen szóltak hozzám, hiányoztam, megbeszéltük, milyen legyen a ruha a versenyre. A végére kibukott, mennyire magam alatt vagyok. Megüresedik a másik városban a grafikusi állás, én anno ajánlkoztam, de még nem kerestek, nem is mennék el, rosszul éreztem magam ott a gyakorlati időm alatt. Világossá tették mennyire nincs kedvük velem foglalkozni, és mindent is jobban tudtak. A 24 km-es börzsönyi túra óta tudom, hogy nem megyek vissza az egyetemre. Rajzolni járok helyette, felvetetem magam vagy fotóra, vagy egy erős egyetemre. Hétfőn nagynénémnél megkérdezte még demens nagyanyám is, miért vagyok folyton melankolikus, úgy bámulok magam elé, mint aki menten síró görcsöt kap. Másnap úgy volt visszamegyek “oda”, de leesett a hó, nem akartam elindulni, vonattal mentem fel a rajzra, aztán haza. Olyan erőt érzek, mint amit már hónapok óta egyszer sem. Most “ott” voltam hetekig, egy pillanatig nem mosolyogtam, csak léteztem, mintha egy darab test lennék, egy hús lélek nélkül. Olyan szürke volt minden, a kiutat sem láttam, és most mégis lélegzem. Örömet okoz az erős tél, a nagy havazás, nálunk sokkal keményebb, mint nyugat-mo-n, mintha másodjára megszületnék, már nem fázom folyton, az évekkel ezelőtti nyűglődős emlékeim is megkoptak már. Hol van az, amikor a laptopomon csúsztam le a jeges, hosszú lejtőn? Már nem bánt az emlék sem. Az már biztos, hogy egy barátnőmmel fogok szilveszterezni, nem bírnám vele köszönteni az új évet, a tavalyi szilveszter pocsék volt, utána kellett volna bátrabbnak lennem. Beszéltem a majdnem sógornőmmel is, még ő is támogat. Újra tudok gondolkozni, létezni, élvezni, látni az életet. A karácsonyt még illeni megvárnom, anyám úgyis Ománban tölti, nem lenne hova visszajönnöm. Már a viszonylagos nyomor rémképe sem bánt annyira, egyedül a sajnálat ragasztja még ezt össze.

Takotsubo szindróma. Hallottál már erről? Úgy is hívják, hogy a "meghasadt szív szindróma". 1990-ben írták le először Japánban. A lényege, hogy az extrém stresszt, például a szeretett személy hirtelen elvesztését átélő emberek szívizmai meggyengülnek, ami halálhoz is vezethet. Az orvosok leírták, hogy ezekben az esetekben az áldozat szívkamrája torz alakot vesz fel: minden látható fizikai behatás nélkül a szó szoros értelmében "összetörik" a szíve.

Az embernek nem csak élelemre, vízre és hajlékra van szüksége a túléléshez. De emberi társaságra is.

Az ember szociális állat. Az evolúciónk során úgy fejlődtünk, hogy csoportosan nézzünk szembe a külvilág fenyegetéseivel - és ha egyedül maradunk, arra a szervezetünk úgy reagál, hogy telepumpál minket stresszhormonokal és hiperéberré válunk. Ha belegondolunk, az ősi időkben, a vadonban ez rövid távon életmentő lehetett, de manapság, hosszú távon ez kimondottan ártalmas.

Nagyon rosszul reagálunk arra, ha elszakítanak bennünket a társainktól, a csoportunktól. Rettenetesen szenvedünk az izolációtól, a magánytól. Neurológiai kísérletek igazolták: az elszigeteltség, az elhagyatottság élménye ugyanazon agyterületeket, idegsejteket aktiválja, amelyek a fizikai fájdalomért felelősek. Éppúgy fáj, mint ahogy fáj, ha megszúrnak egy tűvel. Egy agyi képalkotó eljárással (fMRI) végzett kutatás szerint például azok az emberek, akiket elutasítottak, ugyanolyan reakciót (rándulás) adtak, mint akinek egy pofont adtak - és az agy ugyanazon régiói aktiválódtak közben. A lélek és a test, a fizikai és az érzelmi fájdalom egyáltalán nem egymástól független és elszigetelt.

És itt jutunk el oda, hogy megmagyarázzuk azt is, hogy miért jár olyan gyakran együtt a magány és a függőség. Az olyan tudatmódosító szerek, mint az alkohol vagy a heroin, esetleg az olyan agyzsibbasztó tevékenységek, mint a videójáték vagy a sorozatnézés - ezek mind fájdalomcsillapító hatással járnak. Legalábbis rövid távon. Ezért fordulnak olyan sokan hozzájuk azok, akik a magány fájdalmától szenvednek.

De vajon miért olyan könnyű ezekhez a hosszú távon önpusztítóvá váló viselkedésekhez fordulni - és miért olyan nehéz a nyilvánvaló egészséges alternatívát megtalálni: a biztonságos kötődést, a tartalmas emberi kapcsolatokat? Nos, az abszurd és paradox helyzet az, hogy senki sem képes nehezebben kapcsolódni, mint akinek legnagyobb szüksége van rá: a magányos ember.

Tudományos vizsgálatok igazolták ugyanis azt is, hogy a magányos emberek jóval gyakrabban és nagyobb stresszt tapasztalnak meg. És még hétköznapi helyzetekre is reagálhatnak úgy, hogy az agyuk küzdj-vagy-menekülj üzemmódba kapcsol. Ami, paradox módon, tovább mélyíti az egyén magányát és elszigeteltségét: neurológiai vizsgálatok szerint a magányos emberek agya kétszer gyorsabban talál fenyegetőnek egy szociális helyzetet.

A magány még több magányt termel.

Persze mi emberek különbözünk abban, hogy mennyire vagyunk magányosak, és mennyire vagyunk képesek elviselni az elszigeteltséget. Vajon a magányosságért mennyiben felelősek a gének, és mennyiben a külső körülmények? John Cacioppo, a magányosság egyik legismertebb kutatója szerint a géneknek van némi szerepe. Ugyanakkor "nem a magányosság az, ami öröklődik, hanem az elszigetelődés fájdalmassága," jelentette ki.

A magány több, mint egyedüllét: egyedül is érezhetjük magunkat tökéletesen kapcsolódva más emberekhez, és emberek között is érezhetjük magunkat reménytelenül elszigeteltnek. Hasonló következtetésre juthatunk, ha a függőség genetikai hátterét nézzük. Egyetértek Máté Gáborral, aki szerint nem a függőség az, ami öröklődik: hanem egyfajta érzékenység. Ami a megfelelő körülmények között kiszolgáltatottabbá tesz bennünket bizonyos traumatikus élményekre.

Az is az élet egy nagy paradoxona, hogy végső soron a magány is az emberi kapcsolatban gyökerezik: illetve az emberi kapcsolatban szerzett sérülésben.

Az emberi kapcsolódás ugyanis az élet forrása - és egyben hatalmas fenyegetés is. Hiszen ha egyszer igazán feltárulkoztunk valaki előtt, és sérülékenynek mutatkoztunk - de úgy éreztük, hogy az illető visszaélt a bizalmunkkal, az borzasztó és tartós sebeket tud ejteni. És mikor másként ejthetne nagyobb sebeket, mint a szülő-gyermek kapcsolatban, amikor az ember a legkiszolgáltatottabb?

Ezért vannak sokan azok, akik egész életükben képtelenek igazán elmélyült, biztonságos kötődésre másokkal. És sajnos, amennyiben nem dolgozzák fel ezeket a sérüléseket, arra vannak ítéltetve, hogy folyamatosan újraéljék a őseredeti elutasítást és csalódást: a bennük élő belső gyermek bizalmatlansága és a gyanakvása tönkreteszi minden emberi kapcsolatukat. Szinte ők maguk siettetik az elkerülhetetlennek hitt végzetet, amiben újra eljátszhatják az elhagyott, elárult áldozat szerepét. Esetleg ideje korán lelépnek, mert rettegnek attól, hogy elköteleződjenek - és újra érzelmileg kiszolgáltatottá váljanak. Így további sérüléseket fognak osztogatni másoknak.

A szeretet bizalom nélkül még nem szeretet - írja Thich Nhat Hahn. Szeretni anélkül, hogy tudnánk, hogy kell szeretni, sérülést okoz. Ahhoz, hogy megtanulj szeretni, először meg kell tanulnod bízni. Főleg magadban. És ehhez pedig meg kell ismerned magad.

Adnak valamit az írásaim? Kérlek, akkor Te is adj valamit: támogasd a munkám, minden adomány iszonyúan okat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

Olvassátok el Hallowell Szétszórtság című könyvét, meg a Megfeneklett tehetségek c. könyvet. Utóbbinak a bevezető fejezete már önmagában nagyon sok mindent képes helyrerakni.

Írhatnánk egy beteg könyvet kettőnkről

Az eleje csodálatos lenne leírnám mennyire csodáltalak leirnám mennyire büszke voltam arra hogy vagy nekem leírnám mennyire szerettem a mosolyod a hangod a szemed színét a hajad a bőröd illatát bele írnám ugyan azt amit te véstél az akkori szívembe a feltétel nélküli szeretetet mikor lélek szeret a lélekbe és nem a test a testbe....

És leirnám a végén azt is mikor elmentél leirnám a kínjaim a fájdalmaim a millió-millió könnycseppet az ürességbe kiáltott szavaim leirnám minden könyörgésem az istenhez hogy adjon vissza nekem leirnám minden bűnöm minden bánatom hogy akkor talán meg csak egy percig is de had maradjak melletted leirnám mennyire szürkék lettek a napok... leirnám hogyan haltunk meg mi ketten.... leirnám hogyan haltunk meg egymásért és milyen forrón szerettünk....

csak jobb lenne halottnak lenni

október óta úszok megint, éreztem, hogy jót tett nekem fizikálisan és fejben, ma pedig, mikor mennék születésnapot ünnepelni (nem az enyém) BaWü-be, megint beszart a hátam, mint azt már teszi rendszeresen 14 éves korom óta. Ilyenkor, egyedül itthon, tényleg csak azt kívánom, végre döglene meg ez a test, mert ennek így az égvilágon semi értelme nincs. Jó dolog a mentális egészség, jó dolog vidámnak, neadj'Isten boldognak lenni, de még a fájdalommentes életnek sem látom reményét. Úgy meg hogy a faszomba?

Itt fekszem a fájdalomtól görcsbe csavarodva, talpig elegánsban, és remélem, lesz ma erőm legalább egy gyógyszertárig eljutni fájdalomcsillapítóért.

Esküszöm még azok iránt a nők iránt is több tiszteletet érzek, akik az utcasarkon állnak. Mint azok iránt akik ítélkeznek, de minden éjszaka egy férfi rájuk mászik és semmit nem tesz meg értük.. Drágám, ha valaki árulni akarja a testét az az ő teste! Itt csak különbségek vannak. Sok nőnek elég egy vacsorameghívás. Sok nő ingyen az abszolút nulláért adja. Sok nő milliókat kap érte vagy kocsit, házat. És ti azt hiszitek, mivel a tiétek INGYEN VAN, ezért ti jobbak vagytok.? Nem tisztellek titeket, mert a semmiért cserébe másznak rátok éjszakánként.

Neked mi volt az utolsó?

Ott ültél. Sosem láttalak még ennyire elveszettnek. Hajadon bronzosan csillogott az elénk terülő város fénye, miközben fürtjeidet a szél söpörte, ezzel megtörve tested gyötrő, teljes mozdulatlanságát. Az éjszakai levegő szinte szenvedett körülötted, bizonyára tudta azt, amit én még nem. Világunk irányítását a némaság vette át. 

Veszekedtünk és tudom mondtunk dolgokat, de nehéz pillanatokban születnek a legőszintébb érzelmek. Azonban a pillanat elillan és sokszor csak az utolsó kimondott szavakra emlékezünk. Nekem mi volt az utolsó? Amikor azt mondtam a telefonba, hogy "felejtsük el egymást" vagy az, amit a hátad mögött állva súgtam neked?

Azt súgtam, hogy "szeretlek", de te még csak meg se fordultál, ültél a fűben és nézted a várost. Sajnálom, hogy sok időbe telt, mire rájöttem mit érzek irántad. A szerelembe vezető út néha könnyű, mint egy lágyan ereszkedő pehely toll, néha pedig mindkét fél megszenvedi a kísértő múltat.

Leültem melléd és szégyelltem magam, nem kerestem a tekinteted. Bámultam az eget, a holdat, a csillagokat, de nem mertem a szemedbe nézni. Megfogtam jobb kezed és mellkasomhoz húztam. Ez akár egy szép pillanat is lehetett volna, de az igazság az, hogy még sose éltem át ennél fájdalmasabb dolgot.

Tenyeremet lassan szétterjedő melegség járta át. Értetlenkedve néztem le ölembe, majd megláttam az alkarodon tátongó vágást, amiből buzogva folyt a vér. Ekkor már tudtam, hogy a boldogságunk lassan, de biztosan kifolyik a kezeim közül.

Szerencse lánya

Néha eltévesztjük a fókuszt. Ki emlékszik már, hogy valaha a feminista mozgalmak a nők szabad önrendelkezéséért indultak? Azért, hogy ne a férfi családtagoktól függjön a puszta életben maradásuk, azért, hogy ne kényszerítsék társadalmasított prostitúció keretében feleségül valakihez, aki vagyont vagy rangot biztosít a hozzátartozóknak. Eközben lenézik az aranyásókat és a prostikat.

Ki tudna belebújni egy megerőszakolt nő bőrébe, aki azt érzi, a teste már nem védi meg többé, a fizikai határait átszakították, és már soha többé nem lehet egyben. Nem elég az elszenvedett szégyen, amit az áldozat átél, a mocskosságérzés, amit több órás súrolókefés zuhany sem tud lemosni, ami némává tesz, nehogy újra felidéződjenek a mozdulatok, a szagok, a hangok, a süvöltő magárahagyottság. Még ott az áldozathibáztatás is. És az ember lányában összekeverednek a dolgok. A valós események, a vádaskodások, a fantáziák hogy mit kellett volna tennie, és annyiszor rágja át magát ezeken, hogy már szinte szét sem tudja választani, mi a tény és mi a látomás, csak egy nagy, véres, becsomósodott massza marad a lelkében, amit igyekszik elnyomni, hogy ne bugyogjon föl állandóan a múltjából a legváratlanabb helyzetekben. Máshogyan nem élné túl. Elfojtja, lehasítja.

Mindig mondom a férfiaknak, akik nem értik, akik elbagatelizálják, akik elvicceskedik: ne azt képzeljék el, hogy egy vadul szexi nő rájuk veti magát, hanem azt, hogy egy nagydarab, szőrös, büdös, cinikus és könyörtelen férfi teszi, aki fizikailag sokkal meggyőzőbb, mert ez az érzés sokkal közelebb áll ahhoz, amit egy megerőszakolt nőnek át kell élnie.

Igen, tudom, mindent túl lehet tolni. Lehet manipulatív módon kihasználni az egy állítás - egy tagadás szituációkat, hamisan vádolni, de azt hiszem, ez nagyságrendekkel kevesebb. Biztosan vannak a testnek, a léleknek olyan mély bugyrai, amelyekben felismerhető és kimutatható kár keletkezik, valami lenyomat, valami apró, izolálható elváltozás. Ha még nincsenek erre eszközeink, majd lesznek, mint ahogyan az ujjlenyomatok és a DNS vizsgálata is forradalmasította a bűnügyi eljárásokat.

Mégis, szeretném azt hinni, hogy ebben az összekaszabolt értékű világban a férfi még őriz olyan lovagi erényeket, hogy kedves, előzékeny és védelmező tud lenni a nővel, a nőben pedig még van egy kis napsugár ami mosoly formájában rá tud ragyogni a férfira. Fontos a tisztelettudás, az emberi határok védelme.

Remélem, a polkorrektség azért nem öli ki a finom kis flörtöket, a semmi kis bókokat, a csiklandósan huncut kétértelmű humort, a "bármi lehetne, de mindketten tudjuk, hogy nem lesz" típusú ártatlan játékokat, mert ezek a legborúsabb, leghidegebb napokon is be tudják hinteni aranyporral az életünket.