Annyira megölt bennem valamit, hogy már sose fogok tudni érezni. Mindenkit csak ellökök magamtól, legyen az jó vagy rossz. Érzéketlen lettem...

Azt hiszem az érzelemmentes énemet jobban szerettem, Ő legalább nem sírta el magát minden kis apróságon.

N É H A

Néha már annyira érzéketlennek érzem magam, hogy engem is megrémít.

Fiatalok vagyunk, majd találunk mást, végülis nem halunk bele ha elveszítjük a másikat…

-Te lehet, hogy nem, de én igen.

szívtelennek neveznek, de azt nem veszik észre, hogy ők tettek azzá.

Soha többet nem hullajtok egy könnyet sem,SENKIÉRT!

Érzéketlen lettem, ne próbálkozz mondtam.. Találkoztam az ördöggel a helyét el loptam. Nekem így jó, csak maradj távol tőlem! Ne akard, hogy a szívedet újra összetörjem.

Én vagyok a legérzékenyebb érzéketlen ember akivel valaha találkozhatsz.

:)

Baszódjon meg a világ,az érzéketlen emberek, a mindent mondó semmi, a lehozom a csillagokat neked duma, aztán magadra hagylak. A beetetés, az ábrándozás, a bizalom, és a bizalmatlanság. A szeretlek, a gyűlöllek, a nem akarlak bántani, a nem jó időben érkeztél, a nem akarlak elveszíteni, és a hiányzol. A szemed tükre, a mosolyod, a csókod, a puha ajkad, az ölelésed, a kezed, a kibuggyanó erek, a piros arcod, a széttúrt hajad. A szex, az izgalom, az érintés, a simogatás, az ütés, a lökdösés, a pofon, az ajtócsapódás. Baszd meg hogy már nem vagy, hogy voltál, hogy ismerlek, hogy szerethettelek, hogy sosem szerettél viszont. Szimplán, csak baszd meg.

Kín: amikor a szíved szétszakad a mellkasodban, de te csak csendben magad elé bámulva, érzéketlen arccal ülsz és hagyod,mert nincs mit tenned..

S többé már nem kelt fel vele együtt a remény, így lett belőle egy érzéketlen bábu, ki teszi amit mondanak, lélegzik így él, de belül elmúlt, semmivé vált.

-psychosocial69

Ne beszéljetek rondán másokkal!

Ahogy a barátnőm pasija beszél, a kocsiból ki tudnék ugrani. :( Szereti a barátnőmet, szájrapuszi minden üdvözléskor, meg hurcolja mindenhova, eltartja, szex is van, de az a stílus, a mogorvaság, a folyamatos kis leszólások, a hisztis megjegyzések... nehéz ezt visszaadni, de amióta találkoztam velük, azóta ezen gondolkodom. Hogy a keserűség, rengeteg rossz érzés, kiszolgáltatottság, aggodalom mindennel szemben ami a pasiban van, az valami rettenetes stílussá érlelődött az évtizedek alatt. Minek foglalkozol vele, nem tudom, nem érdekel, nem az én dolgom, már megint, mert te, napersze, mindig ez, minek, stb. Frusztrált a pasi iszonyatosan és lett egy olyan beidegződése (szerintem), hogy ebben a nagyon stabil, régi kapcsolatban ahol az egyetlen biztos pont, hogy ez az anyagilag kiszolgáltatott nő nem fogja őt megcsalni, elhagyni, itt hadd legyen meg az a lelki kényelme, hogy úgy beszél, ahogy akar, ahogy neki jön, keresetlen szavakkal kifejezze amit gondol, érez, ne kelljen magát fegyelmeznie. Lelki mackónadrág. Mindez okés is, csak ami kijön a száján az olyan tragikus belsőt mutat, ami engem megijeszt. (pállott fasz a lelki mackónadrágban) Mit mond a barátnőm? Bántja, de leszarja. Leszarja, hogy ilyen rondán beszélnek vele. Leszarja, hogy nem kap elismerést, hogy nem hisznek benne, hogy minden az ő hibája. Ez a fajta ronda beszéd (otthon úgy beszélek ahogy akarok) ez tiszteletlenség. Miért kéne így beszélnem azzal, akit szeretek? Miért ez jön a szájára, az agyába? Attól még szereti... Ez kb olyan ellentmondás, mint a szerelemféltésből emberölés. Nehezen tudom kifejezni, hogy mire gondolok, mert a felszabadult csipkelődés az más, amikor mind a két ember nevet, amikor megijeszti az embert, ha megérzi, hogy a másikat azért megcsípte a viccelődés, nem akar bántani, nem akar leszólni, kioktatni, csak karikírozni helyzeteket, nevetni a nehézségeken. De ez a megtört, fáradt, kiégett, kiábrándult, szorongó, keserű "valami" ami a pasi mondatait színezte, ez mint a kenyér ízében megbújó doh. Ez a férfi, akit több évtizede ismerek, most ijesztő lett. Egészen ijesztő. És a felesége, akikkel vidám napot töltöttem, a kocsiban hazafelé negyed óra alatt megszürkült és lelombozódott. Minek rongálni egymást? Ez a férfi nem egy erőszakos érzéketlen faszkalap. "Csak" kivetíti a saját belső rossz érzéseit, ami formálja is őt. És nem tud róla. Ha szólnak neki, akkor a barátnőm a hisztis, és "megszokhatta volna már, hogy ő ilyen!" Egyre jobban zavar engem ez a kijelentés, hogy "ilyen vagyok, szokd meg, fogadd el!" Lelki mosdatlanság.

gépek egymás közt

Mindig megdöbbenek, hogy egy férfi mennyire más karakterré tud válni, ha kettesben maradunk a hálószobában. Láttam már tejbetököt brutális, érzéketlen fajankóvá vadulni, és láttam vérmacsót gyenge puhánnyá olvadni, mint a paraffin. (Mondjuk a kedvencem a "szelídített vadállat": mikor érzem benne a féken tartott erőt, mégis el tudom érni, hogy dorombolva egyen a kezemből, miközben képes lenne akár tőből leszakítani azt. Ez egy csodás, izgalmas játék.)

Jót röhögtem, mikor Havas Henrik azt találta megjegyezni, a Varga-Magyar páros biztosan nagyon jó volt az ágyban. Vicces, de egyetértek. Volt hasonló házasságom, mikor a konfliktusainkat át tudtuk vezetni a lepedőre, egy kis szado-mazo színezetű héjanászba, ahogy Ady fogalmazza. Kár, hogy aztán mégis minden elromlott. És nekem később komoly mennyiségű látleletem is keletkezett, szóval kicsit tudom, milyen egy bántalmazó kapcsolat.

A propaganda médiának hála, Péterünk neve (akár van minden kétséget kizáró bizonyíték, akár nincs) kezd összeforrni a "bántalmazó" jelzővel. Állítólag nárcisztikus, aki offenzív lelki támadásokkal (és könyvekkel) gyötörte a feleségét. Hallottunk sztorikat egy nőtől, aki a témába rendesen beletanulmányozta magát, és ismerte a romboló kapcsolati dinamika lefutását. Csak azt nem értem, ha a szülei is látták mi történik, miért nem védték meg? Voltam hasonló szituban, és akkor az apám értem jött, hogy "akkor most rögtön csomagolsz, és hozzánk költözöl a gyerekekkel, hogy legyen ideje egyedül elgondolkozni". Persze válás lett belőle, teljesen fölöslegesen és manipulatívan évekig elhúzódó bírósági procedúrával. Rá kellett jönnöm, hogy az eszköz amit ellenem használ, bennem van, az, hogy felveszem a megjegyzéseit, és érzelmileg beengedem azokat. Ha leperegnek, megúsztam. De ez egy folyamat.

A nárcizmus egy spektrum a kellemetlenkedő beszólogatástól és sima önzéstől a pszichopátiáig. Ennek van jó oldala is. Azt a példát szokták hozni, hogy egy empata sebész kis túlzással elsírja magát a műtéten, de a pszichopata hideg fejjel vág bele az élő húsba, minden érzelem nélkül. És akkor ott az kell, a kívülállás, és koncentráció, a szinte gépies szakmaiság. Feltéve de nem megengedve, hogy Magyar Péter egy nárcisz, annak politikai értelemben csak örülhetnénk. Mert a köpcös meglátásom szerint biztosan az, és lehet hogy egy nárcisztikus pszichopatát csak egy másik olyan tud legyőzni. Már ha Lúdas Matyi Péter is az. Ahogy az egyik kedvenc filmemben, a Kódjátszmában elhangzik:

“Én is sokszor mondtam már, hogy tudom mit akarok, most mégis itt vagy mellettem” (még…)

És így készül a Te adófizetői pénzedből a jövő lojális, harácsoló, szociálisan érzéketlen, megvehető fideszes csinovnyikja, nagyüzemben. Az MCC-n kívüli felsőoktatás meg elrothad, kutatókkal, kinevelt kútfők képzésével együtt. Az ország jövőjét tapsolják el ezek a tetvek kisorbánnal az élen.

@ulunk-es-nezzuk !

Egy soha be nem teljesülő álom voltál

Nem tudom mi fogott meg benned, de te voltál aki a leg boldogabb és a leg fájdalmasabb emlékeket hozta el nekem.

Kezdhetném én oldalakon át mesélni min mentem keresztül miattad mennyit ittam mennyit sírtam mennyiszer nyúltam mindenféle tudatmódosító dolgokhoz, hány doboz cigit szívtam el egy nap, hány órát tudtam aludni, hányszor ettem egy nap, hányszor vagdostam magam és hányszor akartam a halált választani.

Miután csontig rágott a fájdalom amit át éltem miattad, falakat húztam magam köré. Akkora falakat amit még magam sem tudok le rombolni, a szívemre pedig örökre lakatot tettem.

Eleinte fullasztó volt a magány ami az utamat kísérte. Pótolni akartam, menekülni a felismerés elől, hogy ezt magam kell megoldanom.

Időről időre egy kőszívű érzéketlen valami lett belőlem amit már nem tudok embernek nevezni.

Mikor meglátok egy boldog családot, már nem akaszt ki a látvány és már nem kezdek el azon gondolkodni hogy ők mivel jobbak hogy boldogok lehetnek én pedig nem.

Már ne szeressen senki hiszen én sem tudok.

A felismerés az igazán sokkoló, amikor olyan személlyel vagyok társaságban aki mindenben az esetem és régen egy pillantás alatt rá hajtottam volna, most pedig a tekintetem kapkodom, mert nem érdekel amit mond. Már nem érdekel a szeretteim egészsége, nem hatnak meg a körülöttem lévő halál esetek. Nem érdekelnek a *barátaim* nem érdekel hogy a közeli hozzátartozóimmal mi történik.

Megköszönjem hogy megölted azt aki voltam mielőtt beléd szerettem?