Egy ismerősömnek szüksége lenne jó pszichológusra, sürgősen!

Tudtok ajánlani olyat aki tényleg jó?

Volt ma egy pánikrohama és nagyon rosszul van :(

Szeretnék neki segíteni!

Kopasz szaki kollégának valszeg nincsen nője/pasija, hiszen állandóan piszkos a körme, ráadásul hagyja, hogy vadul burjánzon a szőr a nyakán. Mégsem nyomasztja a magány, sőt időnként módfelett vidám. Ma elküldött a Kazánházba, -mely a műhelye és munkaidőbeli rejtekhelye is egyben -, hogy haladéktalanul hozzak egy T-elosztót, mert kell. A T-elosztót nem, de a lomhalomban eldugott pszichológusát megtaláltam.

Nekem nem pszichológusra és gyógyszerekre van szükségem, az elmém már szétesett. Nekem a szüleimre lett volna szükségem, még évekkel ezelőtt, a szeretetükre, a megértésükre és a támogatásukra.

Mindenkivel baj van?

Van a dianetika, aminek ugye az a lényege, hogy visszavezetve téged az életvonaladon, feloldják az összes traumát. (iszonyatosan leegyszerűsítve) és innentől csak gondoznod kell magad, hogy időnként megtisztítsd a lelked (és a tested) az újabb traumától. Azért a tested is, mert ha jól emlékszem Hubbard (a szcientológia atyja) már korábban azt írta, hogy a traumáknak vannak sejtszintű lenyomatai, aztán később a kutatók rájöttek, hogy a traumák DNS szinten képesek megváltoztatni dolgokat, a traumaöröklés egy valós dolog. Helló háborúk, helló holokauszt! És most ide szúrjuk be, hogy nem vagyok szcientológus. Ezek csak infók. Keresztbe-kasul beigazolódik, hogy tarumák által változunk, fejlődünk, mutálódunk és adaptálódnak dolgok. Őrült izgalmas az egész, ha korábban tudtam volna, kutató lettem volna valahol a pszichológia területén. Mindenkivel baj van és mégsincs mindenkivel baj. Mindenki ugyanúgy traumákon keresztül fejlődik. A tiltások, a megvilágosodások traumák. Csak nem emlékszünk rájuk, ha nem követi utána szenvedés. Felsimerjük, hogy van halál. Aztán rádöbbenünk, hogy az anyánk meg fog halni. Majd mindezt elfelejtjük kb ötvenéves korunkig, amikor viszont valódi trauma, hogy anyánk meghal és valódi szorongást okoz, hogy mi is meg fogunk halni. És a legtöbb embert a szülei halála megváltoztatja. Pedig volt halálfélelme gyerekkorában is. Az mégis pukk, elmúlt. Aztán meg biológiai folyamatokkal együtt valósággá vált. Ez egy piszokegyszerű példa volt a taruma aktiválódásra. De mondhatom azt is, hogy valójában trauma, hogy kisded korodban nem éred el a játékodat és e miatt kezdesz el mászni. Aztán a tested uralmának gyönyöre még össze is kapcsolódik a megszerzés örömével. Elérted, megcsináltad. De egy csecsemő is dühöng, ha valamit nem bírt megcsinálni. A csecsemőkori elhagyatottság vagy testi-lelki elhanyagolás súlyos traumákat okoz. Aztán lépegetünk tovább és trauma trauma hátán, folyton bántanak, folyton megfélemlítenek, folyton becsapnak, elhagynak, elutasítanak, stresszhelyzetbehoznak. Hát még egy nyüves kislabdadobás is lehet streszhelyzet! Ma már kiröhögném a tanárt és mélységesen átérezném, hogy ki nem szarja le a nyominger méréseit. Mi van, ha szarul dobok? Kirúgnak az iskolából? Pótvizsgáznom kell kislabdadobásból? Hahahaha! És pont ez az a változás, hogy dolgok egyszercsak más polcra, más értékelés alá esnek. Vagyis a dolgok nem valóságosak, hanem relatíve léteznek csak. Azok a dolgok is, amiben most vagyunk. Így aztán, vannak emberek, akik többé-kevésbé elfogadhatóan feldolgozták a traumáikat. Vagy akár a traumáik számukra előnyös helyen hatnak. (hogy ez teljesen egészséges dolog-e? A pszichológia szerint, igen). Vagy a megküzdési stratégiájuk, akkor is, ha nem egészséges, de hasznot hoz a közösségnek. A társadalom egyre több pszichés betegséget képes tolerálni, magábaolvasztani. Nyilván azért mert egyre több pszichésen terhelt ember szaladgál. „Régen” a furcsa emberek, az idegbetegek, nehezen találtak párt, jobban kiszorultak a közösségekből. Ám a pszichés zavarok újratelmelik magukat, szóval muszáj elfogadónak lenni. nade vissza. Ha a problémáid nem különösebben terhelik meg a környezetedet, akkor te normális, rendbenlevő embernek számítasz. Ha bármilyen problémádat (mondjuk egy blogon) górcső alá vesszük, akkor a rendszerből (az életedből) kiemelve, tuti problémásnak fogsz tűnni. Kurva ideálok amikhez viszonyítunk.

Néha nézegetek ilyen mitteszer meg kelésnyomogatós videókat. Egyszerre vonz és borzaszt. Többnyire két kérdés foglalkoztat: hogy lehet, hogy valaki ennyire elhanyagolja magát, hogy úgy megy kezelésre, hogy már ilyen iszonyatos állapotban van a bőre/kelése. Miért nem orvos kezeli, hogy meri ilyen láthatóan féltudású emberekre bízni ezt a látható betegséget – akik kesztyű nélkül meg erőszakosan nyomkodják a bajait. na, ez pl pontosan leírja a blogomat. :D Neeeem, ez csak vicc volt. Amit szakember tudott tenni, azt megtette. Úgy engedett el, hogy jól vagyok. És tényleg jól vagyok. Volt amikor nagyon szarul voltam. Tudtam is magamról, hogy nagyon szarul vagyok. Kértem is segítséget. De nem lehet az ember függő egy pszichológustól! Amikről mesélek, azok vizsgálódások. Ez már az én feladatom, hogy feldolgozzak dolgokat vagy helyére tegyek vagy éppen elsmerjem, hogy tévedtem, vagy meglássam a saját felelősségemet. És benne van az is, hogy feloldozzam magam a kötelékekből, ne csak az eszemmel értsem, hogy szabad, hogy jogom van dolgokhoz. És ebben nagyon sokat ad nekem ez a blog. A fél életem elment azzal, hogy nem szabad beszélni a bajokról, mindig mosolyogni kell (a mosolyodba majd beleszeret valaki), nem teregetjük ki a szennyest, és főleg, MI BAJOD LEHET NEKED? Hiszen... és itt jöttek a jó dolgok, amit adott az élet. Innentől az ember rohadtul szégyenli, ha nem érzi jól magát. Pedig van amikor nem. És ez tök normális. Normális, hogy nem vagyunk tökéletesek. Normális, hogy nem vagyunk ideálisak. Normális, hogy vannak bajaink. Még az is normális, hogy nem találjuk a megoldást. Nem jó, de tök normális. :) :) :)

Azt érzem, hogy segítséghez kell fordulnom, hogy elmondjam mivan velem, hogy könnyítsek magamon.

@mindigvankiut

hmm

Ma a pszichológusnak megint sikerült kicsit megkapragatnia a folyamatosan szorongó énemet. Nagy meglepetésemre az ülés végén kaptam tőle egy feladatot is. Ilyen még nem volt.

Alapvetően elég feladatorientált vagyok és hajt(rosszabb esetben leblokkol) a megfelelési kényszer és ezt el is mondtam neki ezért fura, hogy most ennyire konkrét "feladatom" van.

Kíváncsian várom, hogy mit hoz ki belőlem...

Már régen el kellett volna engedjelek. És mégis, itt ülök a szobámban a sötétben hajnali 2-kor, és azon gondolkodok, hogy mit tehetnék, hogy megint úgy tekints rám, ahogy régen. Hogy megint érdekeljelek, hogy megint velem akarj lenni. De nem jutok semmire, ebből is látszik, hogy “már régen el kellett volna engedjelek”…

- fizetek neked egy órát egy jó pszichológusnál.

- ah, értem. Meg akarsz szabadulni tőlem.

- huh? Miért?

- hát biztos beutalnának a pszichiátriária.

Az előző részek tartalmából

33 éves vagyok, van egy 15 hónapos kisfiam, egy férjem aki szeret, van hol laknom és szerencsére van mit enni is. Lehetnék boldog! Viszont körülbelül amikor a kisfiam fél éves lett azt vettem észre magamon, hogy állandóan feszült vagyok vagy nagyon gyorsan azzá válok, nem látom a pozitív oldalát semminek, nagyon kevés ember szólhat hozzám anélkül hogy ne lenne azzal valami problémám és habár már lenne időm másra is a kisbabámon kívül, mégsincs kedvem semmihez. Céltalan, motiválatlan és szorongó lettem.

Én mindig utáltam az ilyen embereket és most ez lettem én. Félek. Félek, hogy ilyen maradok, félek hogy elveszítem az embereket magam körül és félek hogy ezt adom át a kisfiamnak.

Ezért nyáron elkezdtem pszichológushoz járni. Nem, ez a blog nem házi feladat nála! Viszont úgy érzem hogy talán segíthet átlátnom azt a rengeteg érzést ami nap mint nap kavarog bennem. Sokszor nem reálisak, de sokszor már nem tudom mi lenne reális.

Anyaság, pszichológus, diéta, sport, szabadidős tevékenységek, főzés. Timi kijutása ebből a káoszból. Erről fog ez a blog szólni.

Az egyik percben még nevetek, a másikban meg egy idegbeteg pszichopatává változom.

Kislányként nem így képzeltem el a felnőtt életemet,

Alig vártam, hogy végre felnőtt legyek

Mert mindig boldognak és szabadnak képzeltem el magam...

De ahogy teltek az évek egyre jobban megtört az élet, napról-napra, évről-évre

És mire felnőtt lettem teljesen elvesztettem az irányítást a démonaim felett.

Mára már odáig jutottam, hogy a pszichiátrián ülök, velem szemben egy fehér köpenyes doktornő, aki mindenféle diagnózisokat diktál, és nyugatót, antidepresszánst és szorongasoldót ír fel nekem hogy ez majd segít normálisan élni...

Szóval ez a felnőtt élet...

Ha egyszer a kutyád elmondhatná, mi mindent lát, érez, hall és szagol benned, beleértve minden lelkiállapotodat, és a bajaidat, még tán a jövődet is, többé nem kellene pszichológushoz menned.

Müller Péter.

Fedősztori

Kérdezte a pszichológus, hogy „nagy az ellenállás a környezetében XY-al kapcsolatban?”. Hátőőő, nem, az a helyzet, hogy nem ismerik a történetet. Nagyon kevesen ismerik a történetet. Mindenki nagyon kedveli DEZSŐT (nevezzük Dezsőnek. Egyszer udvarolt nekem egy ilyen nevű csávó, akinek amúgy ez csak a beceneve volt és végül jól elvette a barátnőmet, akit eleinte ki nem állhatott). Szóval Dezsőt kedvelik. A barátnőim leszarnák Dezsőt, csak úgy érzik akadály abban, hogy boldog legyek. Mindenkinek a saját sztorija a fontos és a másik ember életét kurvára nem tudja objektíven nézni, mindig az aktuális hangulata és életeseményei befolyásolják, hogy mit reagál. Amit magának mond(ana) azt mondja a másiknak. A nem szakembert 80%-ban befolyásolja a saját élete, a szakembert meg csak20%-ban. Szerintem. Nade a fedősztorival kapcsolatban: azon gondolkodtam, hogy ha valaki amúgy egy rakás lelki kórsággal küzd, de talál valakit, aki miatt ezek a kórságok nem látványosak, kiegyenlítődnek, belesimulnak az elfogadható érdektelenségbe, akkor az az ember nyilván úgy fogja érezni, hogy ő kurvára rendben van, hiszen minden működik. Anyám például úgy oldotta meg a valósággal való szembesülést, hogy ki se tette a lábát otthonról. Számára a világ tökéletesen működött. A családban többnyire nem az kerül pszichológushoz, aki az oka a problémának, hanem az, akin a tünet kiütközik. (mundjuk, Dezső van annyira öntelt, hogy azt hiszi magáról, hogy ő az ok, pedig ő tűnet) Viszont az is igaz, hogy ha az ember gyógyul, a gyógyulása húzza maga után a családtagok gyógyulását/változását. Na, ez az érdekes, hogy valaki megküzd a démonokkal, és mindenkinek haszna van belőle a családban (a szűk környezetben), akkor is, ha az a mindenki addig azt mondta, hogy faszság az egész pszichológus, és kidobott pénz. Az ő szemükben a változás természetes, és "mindig is így mentek a dolgok", nem is érzékelik, mert nem az ő küzdelmük volt. Ha valaki vesz egy házat, amiben vizesednek a falak, szar az elektromos hálózat, stb, stb, de nagyon szép helyen van, akkor megteheti, hogy beköltözik, odatolja a kanapét a máló salétromfolt elé, nem használ egyszerre több fogyasztót, és megpróbál eléldegélni a szép kilátással a szar házban. Vagy kurva sok melóval nekiáll felújítani. És amihez nyúl, az húzza maga után a következő problémát. A szomszédok meg nézik, és baszogatják a zaj meg a kosz miatt. Ha azt mondja, oké szomszéd, gyere be, nézd meg, hogy szerinted, hogyan lehetne ezt jobban csinálni... vajon mit fog mondani a szomszéd? Amit válaszol az jellemzi őt, és a szomszédi viszonyt. Persze, az emberek nem hívják meg a szomszédot, hogy nézzen körül, még a barátaikat se nagyon amikor épp felújítják a házat, mert mindenki csak a kész, csilivili házat akarja mutogatni, mert a romok között bukdácsolva nehéz elviselni még a lesajnáló pillantásokat is. Na és a fedősztori megint: ha olyas valakit hívsz meg, akinek hobbija a felújítás, akkor akár örök életedben élhetsz romok között, senkinek sem fog feltűnni, mert a hobbista mindig élvezettel fog mesélni róla és a felújítás lesz az életed és teljesen rendbenlevőnek tűnik, amúgy se hívtok meg senkit. Az én házam lehet, hogy sosem lesz kész teljesen. A pszichológus ahhoz kell, hogy ne lássam se rosszabbnak, se jobbnak a házat, mint amilyen. Ne az legyen, hogy végül eléldegélek az egyik szobában (ahonnan szép a kilátás) és a többi rész meg már összedőlt. Persze, mindezt jó sok túlzással írtam, a drámai hatás kedvéért, meg mert kurvamagas az ingerküszöbe mindenkinek, én amúgy jól vagyok, a felújítás halad, és viszonylag kevés kosszal meg zajjal, a szomszéd nem jött át pedig az ő ablakiai más felé néznek, így sajnos nem látja ezt a szép panorámát ami megéri az egész baszkódás.

Nem mentem vissza 2 hónapja a dokihoz. Mi a faszt mondjak? Úgyse hiszi majd el hogy a munkám miatt nem volt időm xddd

szóval

ezen az undorítóan fos héten csak az tartott egybe, hogy ma megyek a pszichológushoz most írt, hogy lebetegedett, szóval skippeljük a hetet