Hogy lehet az, hogy annyira bizonytalan vagyok, hogy amikor tényszerűen, pontról pontra meg tudom magamnak magyarázni, hogy igazam van és a másiknak nincs és semmi rosszat nem okoztam a másiknak mégis nekem van nem kicsi gyomoridegem, hogy ezt a másik nem fogadja el…

Mellesleg egy piti összegű vinted eladásról van szó. Nem vettem át egy 1500Ft-os csomagot…

Ennyire képesnek kéne lenni konfrontálódni…

Ma végre sikerült kb. két órát csendben, telefon nélkül csak bámulva a falat feküdni az ágyban. Azt hiszem legutoljára talán akkor ültem ennyit nyugiban mikor a kórházban kellett egész napokat végigülni, hogy végre sorra kerüljek.

Persze ide eljutni se csak egy döntés kérdése volt. Annyira sikerült elpattintani ma is azt a bizonyos húrt a fejemben, hogy a tervezett tanulás helyett inkább lefeküdtem (nagy nehezen és meglepő módon sikerült egy másfél órát aludnom is) és bámultam ki a fejemből.

Ilyenkor -meg kb mindig amikor van időm gondolkodni- általában kavarognak a gondolataim akörül, hogy mekkora szarban vagyok és hogy hogyan is juthatnék ki innen. Nem jutottam túl messzire a megoldás illetően ma sem, de mégis jó volt az a csendes két óra.

Én nem tudom, hogy más szokott-e úgy lenni vele, hogy visszasírja a vezetékes telefonos időket? Mert a "zajt" ne úgy képzeljétek el, hogy itt nonstop rádió vagy tv megy. Persze akkora gyerekzaj amekkorát egy egy éves tud csapni az van, néha megszólal Kalap Jakab vagy a kisfiam xilofonozik, de ezen felül csend van. Viszont én már zajnak élem meg a telefonomat is. És nem a csörgésre gondolok. Akkora gyűlölethullám, érdektelen hírtömeg, a mással való foglalkozás, más szerepben tetszelgés tud szembejönni az interneten, hogy nem tudom feldolgozni lelkileg. Én már kivontam magam a közösségi médiából is, hogy senki életét ne lássam, de még a vinteden is megtalálnak.

Persze ebben nyilván közrejátszik a jelenlegi idegállapotom is, de esküszöm néha olyan jó lenne ha békén hagyna mindenki.

Felmerül a kérdés, hogy miért nem teszem félre a telefonomat többször és ülök a csendben vagy olvasok amire nagyon vágyok? Itt jön képbe a nagyon nagyon felerősödött megfelelési kényszerem mindenki felé (fel kell venni a telefont ha hívnak) és nem merem megcsinálni hogy csak úgy félreteszem.

Már leírva is hülyének érzem magam...

Az előző részek tartalmából

33 éves vagyok, van egy 15 hónapos kisfiam, egy férjem aki szeret, van hol laknom és szerencsére van mit enni is. Lehetnék boldog! Viszont körülbelül amikor a kisfiam fél éves lett azt vettem észre magamon, hogy állandóan feszült vagyok vagy nagyon gyorsan azzá válok, nem látom a pozitív oldalát semminek, nagyon kevés ember szólhat hozzám anélkül hogy ne lenne azzal valami problémám és habár már lenne időm másra is a kisbabámon kívül, mégsincs kedvem semmihez. Céltalan, motiválatlan és szorongó lettem.

Én mindig utáltam az ilyen embereket és most ez lettem én. Félek. Félek, hogy ilyen maradok, félek hogy elveszítem az embereket magam körül és félek hogy ezt adom át a kisfiamnak.

Ezért nyáron elkezdtem pszichológushoz járni. Nem, ez a blog nem házi feladat nála! Viszont úgy érzem hogy talán segíthet átlátnom azt a rengeteg érzést ami nap mint nap kavarog bennem. Sokszor nem reálisak, de sokszor már nem tudom mi lenne reális.

Anyaság, pszichológus, diéta, sport, szabadidős tevékenységek, főzés. Timi kijutása ebből a káoszból. Erről fog ez a blog szólni.