Szóval hogyan vegyek búcsút Valakitől, aki velem volt egész átkozott életemben?

Dean Lewis - How Do I Say Goodbye

sosem leszel olyan boldog, mint amennyire en tudtalak volna tenni

Néha rádöbbenek, mennyire törékeny a mi kis világunk. Egyik percben még boldogan beszélgettek… aztán rá nem sokkal már meg is van a baj. És még csak elköszönni sem tudtatok egymástól.

Tudja/nem tudja elkerülöm

Csak pár gondolat a tegnapi posztomhoz:

A narcisztikus SZEMÉLYISÉGZAVAR is egy spektrum a rejtett narcisztikustól a mindenki által felismerni vélt grandiózus narcisztikusig. Az extrovertált, domináns embereket sokszor tévesen hisszük narcisztikusnak, a visszahúzódóakat sokszor tévesen nem gondoljuk annak.

Bárki viselkedhet alkalmilag vagy egyes reakcióiban úgy, mint egy narcisztikus. Ezért is dobálóznak annyit ezzel a címkével. De attól még nem az. Több dolognak kell együtt állnia egy szakember által kimondott diagnózishoz. De az is igaz, hogy nem jutnak el szakemberhez, így nekünk nem marad más, mint a találgatás. De azért ebbe gondoljunk bele: találgatás.

Néha eljutnak pszichológushoz, de nem azért mert felismerik, hogy valami baj van velük, hanem mert mondjuk depressziósak lesznek. Szóval a kényelmetlenség miatt, nem azért mert érdekelné őket, hogy másoknak mit okoznak. Nem érdekli őket. Nekik igazuk van.

Ritkán sikeres a terápia. „Okosabbak” a terapeutánál és ha a kényelmetlenség elmúlik, már tűnek is el, nehogy más dolgokat is megpiszkáljanak.

Alacsony az empátiás készségük. De kifelé képesek akár magas empátiát is mutatni, eljátszani. Hatalmas önsajnálat van bennük, ennek a kifejezése úgy tűnhet, mintha mély érzéseik lennének. Nincsenek.

Bár tudható, hogy sérült emberek, akik belül szeretetre, megértésre, kapcsolatokra vágynak, de SENKI, aki nem szakember, nem tudja őket meggyógyítani. A gondolat, hogy majd te gyógyultra szereted, az olyan mint azt gondolni, hogy te nem fogsz meghalni.

Ha tudja is, hogy narcisztikus, mert valami módon összeállt a fejében, nem érdekli. A saját létezését pontosan megfelelőnek tartja, mindenki más hülye, aki nem viseli el. Ő ilyen.

Többnyire nem tudja. Ami teljesen logikus, mindannyiunknak vannak részeink, amik számunkra nem láthatóak, nem tudatosulnak. Olyan részek is benne vannak ebben, amit önmagunk védelmében a pszichénk nem mér össze soha semmi mással. Lehasítja, betokosítja, elzárja, elfalazza. Az ismert gondolataink, érzéseink, motivációink, cselekedeteink, vágyaink, stb, stb egészével azonosítjuk magunkat – és tartjuk magunkat tökéletesnek. :) Amikor valamiben nem tartjuk magunkat tökéletesnek, akkor az olyan dolog, ami NEKÜNK kényelmetlenséget okoz. (ebben nem különbözik senki a narcisztikustól) Ha nem okoz kényelmetlenséget, nem tartjuk hibának. :D Ez is nagyon logikus, ezért is nagyon sokfélék az emberek. Ugyanarra a dologra lehet valaki büszke, valaki más meg szégyelli és túladna rajta. :)

Ha nem kell velük élni, együtt dolgozni, akár élvezhetjük is a narcisztikus személyiségzavar pozitív hozadékait. Mert a figyelem és grandiozitás vágyuknak lehetnek a közönség számára pozitív hozadékai. Lehet pl kíváló színész, nagyszerű tudós, akárki. Mit tudod te, hogy mit művel a kapcsolataiban?

Elkerülni hogyan lehet? Erről rengeteget írnak a segítő csoportokban, ahogy az egész témáról is. Én alapvetően azt gondolom, hogy az önismeret sokat segít, mert nem véletlenül kerülünk bele ebbe az örvénybe. A saját problémás részeink okán leszünk áldozatok. A túlzott empátia, túlzott elfogadás, engedékenység, konfliktuskerülés és önértékelési zavar jellemző. Nem ellenük kell védekezni, mert az valóban egy félelemmé, paranoiává válik. Egyszerűen közelebb kell meghúzni a határt a saját érdekeinkhez. Ez kicsit viccesen hangzik, de próbálom jól kifejezni. Fel kell ismerni hamar, hogy nem jó, nem élvezem, nem tetszik, és akkor nem engedékenynek lenni, hanem elköszönni. Mivel a lovebombing idején minden nagyon szuper, ez nem könnyű, de VALÓJÁBAN már ebben az időben is ott vannak a jelek, csak hatalmas pozitívumok takarják el, szoktatnak hozzá az ő világához. Leegyszerűsített példa: minden fantasztikus, épül a kapcsolat, teljes flowban vagy, és hopp, két napig nem jelentkezik. Aztán igen és ad egy hatalmas rózsacsokrot (bármi pozitívumot). Két napig úgy gondoltad, hogy ez valahogy nem okés. De a "rózsacsokor" miatt elfelejted a két nap várakoztatást. És természetesen van magyarázat, mindig mindenre van magyarázat, és a magyarázatból mindig az derül ki, hogy te vagy aki rosszul gondolod, rosszul értékeled, rosszul érzékeled és hülye vagy, ha mást gondolsz, mint azt, hogy neki igaza van. Vagyis minden negatív élményed után azt fogod gondolni, hogy hülye vagy, hogy ezt gondoltad. Ez nagyon erős figyelmeztető jel. Jó kapcsolatban nem magyarázatokból jövünk rá, hogy felesleges volt az aggodalmunk, a félelmünk, hanem a kölcsönös változásból. „– Szétizgultam magam, hogy nem jelentkeztél. – Sajnálom, rosszul alakultak a dolgaim. De majd figyelek rá, hogy legalább egy sziát mondjak, ha az téged megnyugtat. :)" helyett egy narcisztikus „– Szétizgultam magam, hogy nem jelentkeztél. – Megőrültél? Annyi dolgom volt, azt se tudtam ki vagyok, kurvára nem volt időm rád. Ne csináljunk már ebből drámát!"

Nagyon kedves, odaadó emberek is kelthetnek bennünk ellenérzést. Azzal sincs baj. Nem kell megerőszakolni magunkat. Hallgassunk a belső hangra. Ha azt mondja menekülj, akkor menekülj, mert nem állsz készen arra az emberre. Ha azt mondja próbáld meg, akkor próbáld meg, majd szól, ha menekülj. Ezek a dolgok változnak. Épp a napokban oldottam fel valakit a blokkolásból, akit eddig szívből gyűlöltem. Rájöttem, hogy semmi bajom vele. Semmi olyan, amit másnál ne tolerálnék. Akkor mi is a baj? Hogy egy játszma része volt. És a blokk feloldásától kisimult a bensőm, a belső igazságérzetem. De ez már egy másik történet. Csak hallgasson mindenki a belső vezérére. Mert akkor, ott, éppen arra alkalmas, arra érett, az szolgálja őt. A bevállalt szar is. De ez is egy másik történet. :)

@alyrarkhon @sisylvietta @oldmacykerenew @newlifeprojects

Meg se próbáltál elköszönni

Csak nevetségesen, némán eltüntél

És én naivan várlak vissza

két éve próbálok betölteni magamban egy apa méretű űrt

biztos sokkal könnyebb ez azoknak, akik vallásosak, akik hisznek abban, hogy lesz még viszontlátás valami jobb helyen. én nehezen birkózom azzal a szóval, hogy soha. hogy rengeteg dolog történhet még velem az életemben, de az, hogy még egyszer találkozzunk, kizárt. hogy mindent megőrzök és adok tovább, amit tőle kaptam, de ő nincs többé

fáj a dolog gyorsasága, az, hogy tisztességgel elköszönni sem tudtunk egymástól. de amit igazán igazságtalannak érzek, az az, hogy nem jutott ki neki az a jó húsz év, amikor hátradőlve békésen élvezhette volna az öregkor minden szépségét. nála ez valószínűleg arról szólt volna, hogy rengeteget olvas, ír, és ki sem kell mozdulnia otthonról, kivéve, ha az unokáival van

és tudom persze, hogy mindannyiunkra az vár, hogy egyszer majd meghalunk és nem marad utánunk semmi, csak az, amit addig átadtunk a jövőnek, a világ pedig megy tovább nélkülünk, és ez így van rendjén. azt, hogy ez vele megtörtént, mégis nehéz hova tenni magamban

nagy a súlya ennek. de hordozni kell

...berontottál az ajtón, a szemedből dőlt a félelem, kétségbeesés, gyűlölet, fájdalom.. megfogtad mama kezét, segìtséget kértél a szemeddel. Hírtelen egy naív kislányt láttam benned ki rossz döntést hozott egykor.. tényleg rossz döntés lett volna? Hisz nem lennék most itt.. mire ez végig futott a 8éves agyamon csak annyit vettem észre hogy már erőből üt téged.. azt a pillantásodat anya soha nem felejtem. Tudtam mit kell tennem hogy leálljon.... oda mentem és megöleltem, éreztem hogy lenyugszik, tudtam hogy nemsokára vége, de féltem, rettegtem... pár napon belül beadtad a vállást, 2hétig nem mentem suliba csak veled voltam, költöztünk a szomszéd házba, takarítottunk, ügyeket intéztünk. Fater is addig sikeresen elköltözött onnan. Tény hogy nem messze de nem a szomszédunk volt. Keztünk helyre állni. Újra tudtál nevetni, elkeztél beszélgetni, elkeztél élni. Felvettek az álom munkahelyedre, imádtál bejárni dolgozni. Sokszor mentem veled, én is szerettem ott lenni kedves, megértő, figyelmes emberek voltak ott. Aztán ismét felfordult az életünk. Vállás után 2 évre diagnosztizálták nálad a mell daganatot. Nem tudtam miről volt szó hisz 10éves voltam. Láttam hogy szenvedsz, de nem tudtam ellene mit tenni. Amit tudtam segíteni az az volt hogy elmentem veled minden kemoterápiás illetve sugár vagy bármilyen kezelésedre. Jó hírt közölt velünk az orvos, zsugorodott a rák így ki tudja műteni, de az egész melledet le kellett vennie. Láttam hogy ez megtört téged, de vakmerően bele mentél hisz ott volt melletted a 10éves kislányod. Műtét után 3év telt el. Tünetmentes voltál. Dolgoztál, tanultál velem, barátnőiddel voltál, házi munkát megcsináltad. Erre megint ez a kurva rák..! Közölte az onkológusod hogy a rák tovább terjedt a nyirokcsomódba és a csontjaidba. Ott sem keseredtünk el! Mentünk, hajtottunk, csináltuk. Kemoterápiák tömkelegén mentünk át megint. Itt már 2 hetente be kellett járnunk folyamatosan zoledronsav infuzióra a csont áttét miatt. A kórházban már mindenki ismert minket hisz 2éve minden második héten ott voltunk. Nem mozdultam mellőled, kivétel nélkül minden kezelésen ott voltam és fogtam a kezed. Augusztus 23.án születésnapom után 2 nappal közölték velünk hogy agydaganatod van... ott tudtam hogy fel fogod adni, hisz mama ebben hunyt el. Epilepsziás lettél. 1 percre nem lehetett egyedül hagyni téged. Igen. Ott hagytam az iskolát gondolkozás nélkül. Itthon maradtam veled és vigyáztam rád. Romlott az állapotod. Már munkába nem jártál be, beszélni nem beszéltél a barátaiddal, csak a testvéreddel és a gyerekeiddel beszéltél. Napi 12darab gyógyszert adtam be neked, amiből az egyik kimérős gyógyszer volt (amiben benne volt hogy ha többet vagy kevesebbet adok neked túladagolásban vagy épp a hiányában meghalhatsz) éjjel nappal fent voltam veled. Főztem, mostam, takarítottam, fürdettelek, pelenkáztalak mert már a wc-re nem tudtál kimenni. Egyik reggel panaszkodtál hogy rosszul érzed magadat. Elkezdted mondani hogy meg fogsz halni és hogy nincs sok hátra, “nem fogom megélni a karácsonyt” Amint meghallottam elkeztem veled veszekedni hogy ne mondj már hülyeséget… végére annyira fel idegesítettem magamat hogy kimondtam azt a mondatot… “nincs olyan szerencsém“ egyáltalán nem gondoltam komolyan de mélyen belül tudtam hogy mi fog rám várni de nem akartam elhinni hogy tényleg át megyek rajta. Hívtam a háziorvost, ő hívott neked S.O.S. mentőt. Pár óra múlva ki is értek... bementek hozzád a szobába, próbaltak téged szépen felemelni de a túlzott zoledronsav miatt teljesen el meszesedtek a csonjtaid és eltört a bordád. Toltak be téged a mentőautóba, kérdezte az egyik mentős hogy szeretnék-e tőled elköszönni, én azt mondtam neki hogy nem hiszen úgy is megyek be hozzád másnap kora reggel. Elvittek téged a mentősök én neki álltam az éjszaka még össze szedni a cuccaidat reggelre. Éjfél körül el is aludtam. Reggel 5kor keltem, fél 7kor ment a buszom, de 6órakkor felhívott fater hogy ne menjek sehova mert beszélni szeretne velem. Furcsának tartottam hogy mit akar, hisz évek óta nem igazán beszéltünk/kerestük egymást. 6:12kor megérkezett. Bejött a

Két nagyon nehéz dolog az életben:

- Először ráköszönni valakinek.

- Utoljára elköszönni valakitől.

Életem megfájdalmasabb pillanata lesz elköszönni majd tőled...

Nem várom a pillanatot amikor elbúcsúzunk hetekre és hónapokra...

Hiányozni fogsz de rohadtul...

Fájni fog de nagyon...

Mikor kell elköszönni? Vagy el kell egyáltalán köszönni?

Kacajod jézusmária

Szárnyu csoportunkban pusztáján bizonytalanok Vizü kikeltek ákácok elvesztetted Kraszna zsigánk midászt átrohanok Szirmuk szőkül üttessem gyűlölted

Megbénultan dühei azuba délutánok Pereputtya irén elköszönni igérted Verecke naplóból megér csóktalanok Lehe égzengéssel énemben tépted

Elbúsulok hallgassa növésed nézhetni Érőt pörük űzzem díszeiből Szerelmeset reszelős enyhülni simogattatni

Dögként áhitott csillagához begyéből Kihagyom búzaszem fohászkodni megkísértni Osztva szorgalomban kérdjem könnyeiből

„Volt, akit majdnem megríkattunk, olyan érzelemdús koncertet adtunk” – Bölcsföldi Zoltán (ex-Cadaveres, glasskey) interjú

„Volt, akit majdnem megríkattunk, olyan érzelemdús koncertet adtunk” – Bölcsföldi Zoltán (ex-Cadaveres, glasskey) interjú - https://metalindex.hu/2023/11/03/volt-akit-majdnem-megrikattunk-olyan-erzelemdus-koncertet-adtunk-bolcsfoldi-zoltan-ex-cadaveres-glasskey-interju/ -

Bölcsföldi Zoli 8 éven át volt a Cadaveres énekese, hogy aztán rövid szünet után idén visszatérjen elköszönni a rajongóktól. Azt már kevesebben tudják, hogy 2018-ban „glasskey” néven Absent Distance, Sleepless, és Cadaveres tagokkal összehoztak egy olyan zenekart, amit esélytelen bekategorizálni.

Gyűlölöm a búcsúzást. Régen sem szerettem, mindig fájt elköszönni tőled, pedig akkor mindig ott volt a viszontlátás várása, izgalma, mégis rossz érzés volt, hogy neked ott az életed, melyben nekem addig nincs helyem, úgy, ahogy szeretném, hogy legyen. Egy ideje már nem nyugtat meg a viszontlátás ténye, minden búcsúba kicsit beleszakad a szívem.

ne haragudj, nem szeretnék gyerekesnek tűnni ezért kifejtem miért jutottam erre a döntésre. mert igen, fáj bevallani, bár csak a nyilvánvalót mondom el, hogy ez a lassan egy év alatt bennem sokkal több érzelem és kötődés alakult ki irántad mint valaha is kellett volna és azzal hogy nem engedlek el és várom, hogy keress csak megengedem magamnak, hogy még többször összetörjem a saját magam. erről valószínűleg már nem tudsz de rengeteg szenvedést és fejtörést okozott, de ezt annyira már nem akartam az orrodra kötni, valószínűleg a büszkeségem miatt. de hát ez van, nem azért döntöttem így mert haragszom vagy mert te voltál a “rossz”, én döntöttem sokszor úgy, hogy maradok és töröm össze újra és újra magam annak ellenére is hogy te egyenes voltál, így ez inkább az én hibám, hogy akkor is volt bennem remény amikor már nem kellett volna. így téged abszolút semmiért nem tudlak hibáztatni. de mostmár azt hiszem tényleg ideje elengednem és csak így fog menni, ha tudom hogy többet nem tudsz keresni és én sem téged. annyiszor próbáltam magamban már lezárni, de úgy tűnik valami drasztikusabb kell, mert nem haladok egyről a kettőre. még reptérre is kimentem elköszönni mikor felszállt a géped Rómába, persze egy ilyen gesztus még nem fog lezárást adni, csak olyan jól hangzik, hogy “elköszöntem”. nem szeretném többet tudni mikor, hol jársz mert csak keresnélek és ha nem tudom hol vagy akkor nem tudlak. vagyis csak azt szeretném, hogy ne akarjam tudni. ne haragudj még egyszer és remélem, hogy azt fogod érezni, hogy az álmodat váltod valóra míg távol leszel és majd talán találkozunk újra, ha visszajössz és bennem mindez lezárul.

remélem megérted, nem tűnök “hisztis” vagy “drámázós” kis 20 évesnek a szemedben, csak magamon szeretnék segíteni és remélem nem fogsz nehesztelni rám emiatt.

Két nagyon nehéz dolog az életben:

- Először ráköszönni valakire...

- Utoljára elköszönni valakitől...

monológ a legnagyobb félelmeimről, amit sosem fogsz hallani

félek,

hogy egyszer elfelejtem az illatod

hogy egyszer utoljára foglak megcsókolni

hogy nem fogok emlékezni a mosolyodra

hogy már nem fogom ismerni minden egyes porcikádat

hogy eltávolodunk

hogy nem fogok tudni elköszönni

hogy megismersz valaki mást

hogy valami rossz történik veled

hogy nem leszel a napjaim része

hogy ha bárki rólad kérdez, már csak egy reményvesztett mosoly lesz a válaszom