Félreteszem a vásznat - elfáradtam a beszáradt festéket kapirgálni a kis tégelyből. Már nem sok hiányzik, hogy kész legyen, de azt hiszem sosem fogom befejezni. A kétlaki élet velejárója: semmire sincs időm. De mindegy is, úgy se tetszik már a kép - csak egy vacak számos festmény, tényleg annyira vacak, és tessék, nekem ezt a szintet se sikerül megugrani.

Nézem a vásznat - csak egy újabb kudarc. Közelébe se tud érni a képeknek, amiket Andi fest. Jó, van ami annyira nem jó, de van néhány, ami hűűű, és a legőszintébben hűűű, pedig mennyivel jobb lenne leszólni (mintha számítana, tudom, tudom), mégis ezzel kapcsolatban is őszinte voltam mindig, őszintén dicsértem őt, őszintén próbáltam tanácsokat, tippeket adni neki (pedig tudtam, hogy nem szorul rá, hiszen ott vagy neki te, akinek a szava milliárdszor többet ér), mert valamiért én hülye azt hittem, hogy számítani fog bármit is. Aztán annyira nagyon-nagyon szerettem volna én is egy festményt tőle, egy egészen picit, mondjuk egy 10x10-est.

Itt a vászon. Bár nem minőségi, csak vacak festékek, de azok is itt vannak. Csak fess valamit, kérlek! Egy pitypangot, kérlek! Vagy bármit! De ha lehet, csónakos stílusban. Nem kell, hogy tökéletes legyen. Csak 10 percet szánj rá(m), kérlek! Nem baj, ha olyan lesz, amihez nem adnád a neved, nem fogom reklámozni, ha nem szeretnéd (pedig boldogan reklámoznám, hogy az enyém, az enyém, az enyém), csak fess nekem valamit, kérlek szépen!

Szinte könyörögtem. És mi volt rá a válasz? Leginkább semmi. Vagy személyesen a hazug mosoly. Bár talán a kárörvendő pontosabb, hogy hahaha, kelljen csak, de sose fogsz kapni, csak a reklám lesz, hogy bezzeg másoknak ezt meg ezt készítettem. Mert a Miss Tökély szerephez nem illik a nemleges válasz. Miss Tökély látszólag nem bánt meg senkit. Szemembe mosolyog, amúgy meg csendben kést forgat bennem, érezzem csak minél szarabbul magam... Ugye? Milyen szánalmas lúzer vagyok, hogy még ez is ennyire fáj; hogy még ez is ennyi idő után is könnyeket csal a szemembe.

Annyira szeretnék egy festményt! Egy picit. Legyen az csak 2-3 vonal... Nem tudom. Csak a gesztus számítana. Csak a béke, amit jelentene. Sokkal-sokkal többet jelentene nekem...

Az a baj, hogy minden végtelenül sokat jelentene - de én hiába "adok" bármit, nem kapok semmit. 😞

Boldog névnapot akartam kívánni Andinak, de csak néztem az üres kijelzőt, a kurzor villogását. Próbáltam felismerni az érzéseket, és sorrendbe tenni őket, hogy melyik ok és melyik okozat.

Minek boldogot kívánni, ha anélkül is az? Hiszen te azzá teszed neki. De talán attól, hogy nem írok, még boldogabb. Talán igazából nem is akarom, hogy boldog legyen. Talán csak a csendet nem akarom válaszul, vagy az álszent kedvességből visszaírt köszönömöt. Talán valami az elmúlt másfél év során elveszett - a tisztelet felé (fura, hogy ez hiányzik); és kézenfogva húzta magával a megbánást. Ez mondjuk csak részben igaz, mert némi kedves szótól ugyanúgy semmivé foszlana bennem ez a keménység, és zokogva hajtogatnám, hogy nem akartam és nem akarom bántani - de nincs kedves szó, sőt, semmilyen se, úgyhogy csak felvont szemöldökkel ciccegek. Aztán elkönyvelem, hogy már megint bizonyítom, hogy rosszabb vagyok, mint ő. A baj a beletörődéssel van - hogy nincs beletörődés, közben meg mégis az van; nem olyan értelemben, hogy hát én ilyen vagyok, hanem hogy nincs értelme másnak/jobbnak lennem. Ha eleget rugdosom magam emiatt, akkor jön a düh, a megvetés (hogy nem kedves és cuki, pusztán csak számító és manipulatív - persze, hogy mosolyogva megbocsát mindent a tökéletes kirakat kapcsolatért/életért, de én azért rohadjak meg), rosszabb esetben csak a szokásos kérdés, hogy miért vagyok bántva, ha igazából mintha semmi nem történt volna.

Az érzések harcát megint a fájdalom és a düh nyeri. Vagy a bizonyítási vágy, hogy márpedig én akkor is jobb leszek - de még mindig ott a kérdés, hogy de minek, ha semmit nem érek el vele, akkor is szarnak leszek tartva...

Bezárom a gmail-t, nincs üzenet. Legyen ettől boldogabb a névnapja. Fura, hogy a felszín alatt, nagyon-nagyon mélyen mégis őszintén kívánnám neki. Elfáradtam. Elfáradtam a küzdésbe, a könyörgésbe, az önvádba. A csend, amivel folyamatosan belém rúg, őt minősíti. Csak tudnám, miért fáj még mindig...

Fényképek. Mosolygom rajtuk. Mondhatni boldog vagyok rajtuk. Akkor még tudtam őszinte lenni. Akkor még hittem, hogy bármi is van köztünk, az őszinte.

Próbálom felidézni azokat a pillanatokat. Az érzést. Próbálok most is ugyanúgy mosolyogni. Vagy legalább csak szimplán mosolyogni. Nem megy. Annyira idegen lett számomra, hogy már nem is tetszem úgy magamnak. Olyan groteszk. Csúnya lettem. Így is, úgy is. Elképzelem, ahogy sírva mondom ezt neked, te pedig kinevetsz. Kedvesen. Szelíden. Elképzelem, de közben már nem tudom, milyen lehetsz így. Már csak a durvaságodra emlékszem. Hogy elvetted a mosolyom. Elvetted a hangom. Hazuggá tettél. Hazudtam neked, de leginkább magamnak. Túl sokszor maradtam csendben, mert tudtam, hiába szólnék, vagy ami rosszabb, még meg is haragudnál érte. Túl sokszor nyeltem vissza a könnyeim, és sírtam inkább akkor, mikor nem láttál, mert vigasz helyett csak még jobban ellöktél magadtól.

Azt hittem, ha nem szólok, hogy fáj, jobb leszek. Azt hittem, ha nem sírok, csak akkor, ha nem látsz, jobb leszek. Ha másnak ez így bejön, nekem miért nem? Én miért nem érek el így sem semmit? Csak azt értem el, hogy eltűntem. Csak árnyéka lettem önmagamnak. Hol az az én a fényképekről?

Békét akartam! Elfojtott szavakkal. Hamis mosollyal - remélve, hogy idővel újra őszinte lesz. Hiába. Nem értettem (most sem értem, csak olvastam valahol), hogy ha ennyire nem lehet hangom, hogy ha ennyire nem lehetek őszinte, akkor az nem béke, csak belső káosz, ami felemészt.

Én: Nem tudsz mindenkivel jót tenni, valakit bántani fogsz.

Zokogtam, pedig akkor még nem tudtam (csak sejtettem), hogy az a valaki csakis én lehetek.

Akkor láttam utoljára rajtad, hogy számítok. Hogy bánt téged, hogy fájdalmat okozol nekem. Hogy nem tudod, mit csinálj, hogy nekem (is) jobb legyen. Aztán mintha beletörődtél volna. Hogy ha én ezt így tudom, akkor nem kell erőfeszítéseket tenned. Akkor nem kell figyelned rám, az érzéseimre. Akkor bánthatsz. És onnantól már nem akartál jót nekem. Már nem vigyáztál arra, hogy ne bánts meg. Már nem érdekelt téged, hogy érzem magam miattad. Onnantól már csak Andi számított. Úgy gondoltad, ha nem írsz mellőle, ha rá se nézel a telefonra, ha egy percet se veszel el tőle, akkor az felment téged; ha nincs semmi kedves gesztus felém, akkor azzal csak szexre degradálod ami köztünk van, az meg belefér, cserébe az ajándékokért és utazásokért, amiket ő kap tőled; könnyebb lett ettől a lelked, hiszen ha látszólag semmit nem jelentettem neked, akkor soha semmi nem is történt köztünk. Azt nem nézted, hogy közben hogy vetted el, ölted meg a mosolyom. Az nem számított többé. Csak Andinak legyen minden jó, csak neki ne legyen panasza semmire se! Közben engem a lábtörlőddé tettél. Engem vádoltál mindenért. Az eltűnt mosolyért. A kérésekért. Amiért féltem. Amiért kapaszkodtam. Minden frusztrációdat rajtam töltötted ki - mert engem lehetett bántani. Andi kénye-kedve szerint ugráltál, rajtam uralkodtál, hogy mégis férfinak érezhesd magad. Majd, mikor végképp mindent megöltél bennem, mikor olyanná tettél, amilyen nem akartam lenni, egyszerűen csak megszabadultál tőlem.

Egy nap talán majd megértem, miért tetted. Miért így tetted. Milyen önzés, milyen birtoklási vágy, vagy mégis mi a franc vezérelt. Jót akartál nekem (is)! Miért nem számítottam aztán már? Miért vettél mindent el?

Dühös vagyok. Csalódott vagyok. Szomorú vagyok. Elkeseredett vagyok. Magányos vagyok. Hálás vagyok. Boldog vagyok. Hebrencs vagyok. Néma vagyok. Érzelemmentes vagyok. Túlcsorduló vagyok. Nyugodt vagyok. Lázadó vagyok. Beletörődő vagyok. Gyerek vagyok. Felnőtt vagyok. Gyenge vagyok. Elveszett vagyok. Erős vagyok. Támogató vagyok. Naív vagyok. Csigaházban vagyok. Kifosztott vagyok. Gonosz vagyok. Bűnös vagyok. Áldozat vagyok. Sebezhető vagyok. Jó vagyok. Hiba vagyok. Megszégyenűlt vagyok. Idegen vagyok. Árnyék vagyok. Semmi vagyok. 

Ordítanék.

Még mindig túl sokszor jut eszembe az a négy évvel ezelőtti mondatod. Egyetlen ártatlan mondat, tudom, hogy az égvilágon semmi bántás nem volt benne, bele se gondoltál, hogy esetleg rosszul eshet nekem, és akkor talán még én sem éreztem, hogy valójában mi mindent rejt magában az a mondat, mivel jár - hogy végleg beeszi magát a tudatomba, folyamatosan rombolva az önbecsülésem. Lényegében elértéktelenítettél azzal a mondattal. Nem bántás volt, még a szövegkörnyezet is egy normális, jó hangulatú beszélgetés volt, mégis a kegyetlenséged előszele volt. Azzal a mondattal kezdted el ásni az Andi és köztem lévő szakadékot, úgy, hogy alólam szedted ki folyamatosan a földet, hogy végül csakis én zuhanjak bele. Azóta is fáj az a mondat. Azóta is rombol bennem mindent (pedig már nincs mit). Azóta is zuhanok.

Valaki egyszer azt mondta, hogy akkor, annál a mondatnál kellett volna kézen fogni téged, és kikísérni az életemből. Milyen szépen fogalmazott már, nem? Én ennél sokkal sarkosabban tenném.

Magatok mellé zártok be így engem is.

"barát vagy szerelem, a veszteség az veszteség"

(Rupi Kaur)

Andi: Nagyon örülök, hogy írtál.

Hazug!

Andi: Nekem nagyon sokat jelentene, ha tudnám az igazságot.

Hazug!

Andi: Örülök, hogy visszamentem.

Hazug!

Andi: Úgy érzem, bőven lenne még miről beszélnünk.

Hazug!

Andi: Persze, megkaphatod a csónakosat, de inkább én adnám át.

Hazug!

Andi: Segíts!

Hazug!

Andi: Pozitívan csalódtam.

Hazug!

Andi: Ha valami megfogalmazódott benned, nyugodtan küldd el.

Hazug!

Andi: Nekem is mesélhetsz.

Hazug!

Andi: Sajnállak.

Hazug!

Andi: Nem akartalak szó nélkül hagyni, mert tudom milyen rossz érzés.

Hazug!

Andi: Ha szeret, nem néz hülyének ennyi időn keresztül.

Hazug!

Andi: Ha más is olvassa, üzenem neki, hogy bekaphatja!

Hazug!

Nem kell engem bántanotok, bántom én magam veletek amúgy is épp eleget.

Meg kéne tanulnom végre valahogy feloldani az ellentmondást a két érzés között, hogy érek valamit (sokat?) meg hogy nem érek annyit, mint más(ok) (semmit?). Az egyik legnagyobb sikertelenségem, hogy sosem sikerül(t).

4 éve... Azt hittem, majd minden másképp lesz. Hogy tudtál ennyire felforgatni bennem mindent? Hogy azt lássam benned, amit előtte soha, és ne tudjalak elfeledni... Szeretnék visszamenni az időben, hogy legalább én ne rontsam el!

Annyi mindent szeretnék írni. Helyette azon gondolkozom, hogy lehet-e engem szeretni. Már nem számolom hányadik meg nem válaszolt kérdés ez feléd, de csak a szomorúság jön mindig közelebb, ül le mellém és suttogja a fülembe, hogy én egyszerűen csak nem érek annyit. És valóban. A sok válasz nélkül hagyott üzenettől annyira értéktelennek érzem magam. Pedig azt mondtad, mindig számítok...

"Amit tőled kaptam naggyá tett téged, én meg majdnem belehaltam."

Még mindig borzasztóan fáj, hogy nem volt benned az, hogy ne bánts meg engem, ne okozz fájdalmat nekem. Még mindig borzasztóan fáj, hogy értem nem volt kár, én nem számítottam, mindegy volt számodra, hogy mit okozol nekem. Még mindig borzasztóan fáj, ahogy hazudtál, ahogy manipuláltál... Hogy csak a saját érdekeidet nézted. Hogy mikor már teher voltam, kényelmetlenné vált az egész szitu, egyszerűen csak megszabadultál tőlem, meg sem próbáltad normálisan intézni, megbeszélni. Csak azt láttad, én mit vétettem, azt nem, hogy te kivel mit tettél.

"Bolond a szív, mindig remél: mi elveszett, majd visszatér…"

(PUF)

Én: Még mindig mindennap gondolok rád.

Te: Tudom.

Jó látni, hogy szép helyen vagy, tudni, hogy akkor biztos jól is vagy, de azért fáj, hogy te továbbléptél, élsz változatlanul (ha nem jobban), miközben számomra az elvesztéseddel megállt az élet.