Őszintén? Jelenleg annyira kívánlak, hogyha rajtam múlna már rég csak a falamon lévő égősor fénye és a mi hangos nyögéseink töltenék be a szobámat.

Remegek a vágytól...

Amikor nincs mondanivaló

Ez nem tudományos alapokra, csupán az én gyakorlati tapasztalatokra épített iskolám. És mivel gyorstalpaló, vannak benne általánosítások. :) Hogyan kellene beszélgetni :

Sokan csak az ittenihez hasonló kötetlen és anonim közösségi terekben tudnak oldottan kommunikálni, de olyan intim helyeztben, mint ami egy randi, vagy egy hosszabb baráti beszélgetés, egyszerűen képtelenek kapcsolódni a másikhoz. Képtelenek benne maradni a szituációban.* Na mindegy is, a lényeg, hogy szívesen megtanítalak rá, hogy hogyan megy át a smalltalk mély beszélgetésbe. Ez még nem biztosítja a dugást sikeres randit, de segít jó benyomást kelteni. Tegyük fel, hogy van némi előzmény már váltottatok pár levelet, tudod, hogy művészetkedvelő, irodalomkedvelő, szereti azokat az ételeket amiket te, rajong azokért a helyekért amikért te, szereti az állatokat, macskája is van vagy papagája ez tökmindegy, a politikai nézeteitek is egyeznek, de még a sör is amit isztok. Pont annyira arrogáns, mocskosszájú és dicsekvő amennyire kedveled az ilyesmit, és valami képet is láttál róla, bár nem egészalakosat, de szép szeme van. Minden klappol, hasonlítotok egymásra. ;) Ezeket nem kellett megkérdezned, mert magától elmesélte, már tudod. Már csak a randi lenne, hogy kiderüljön mehet-e tovább a dolog. De mivel túl sokáig vártál, ő kérdezi meg, hogy mi lenne, ha találkoznátok vagy megkér valami segítségre, a lényeg, hogy az internet védelme nélkül kellene helytállni egy személyes beszélgetéskor. Megkönnyebbülsz, hogy nem neked kellett kezdeményezned és hagyod magad sodródni vagy elkezdesz kifogásokat gyártani? Akartál egyáltalán randizni vagy csak az idődet basztad el a neten, ő meg szegény épp horogra akadt? Ez azért kérdés, mert a kommunikáció, a beszélgetés alapja, hogy érdekeljen a másik ember. Hogy amiket elmesélt magáról, arra emlékezz és abba bele tudj kérdezni. A kommunikációnak az a megerőltető része, hogy kérdezni kell akkor is, amikor kb tudod a választ. A kérdésekkel lehet továbbgörgetni a beszélgetést. És az izével mi lett, és a miafasszal mi van és amit meséltél az hogyan is volt? Van-e még, él-e még, bosszantó-e még? Stb. A randi nem csak arról szól, hogy mennyire vagy szórakoztató, bár persze a humorérzék nem hátrány, de nem mindenkinek van rá szüksége. Sokkal inkább érdekel mindenkit, hogy tudtok e lépegetni egymás mélységei felé. Már, ha kapcsolatot szeretnél építeni. Minden kapcsolat így épül. A nem szerelmi is. Melósan. Szóval a recept valójában nagyon egyszerű. Kérdezz! Ha semmi jó válasz nem jut eszedbe, akkor kérdezz, lehetőleg ahhoz kapcsolódóan ami elhangzott. Akkor is kérdezz, ha tudod/sejted a választ. Ha kérdezel, akkor a másik érdekesnek érzi magát és téged érdeklődőnek, ami nagyon pozitív benyomást kelt. Ha közben eszedbe jut valami, amivel tudsz kapcsolódni a témához (és az nem egy idétlen, hangulatromboló vicc), akkor nyugodtan mondd el. Hátha a másik belekérdez. :) És ami mindig elakasztja a beszélgetést: igen. Nem. Mondhatnám, hogy ne kérdezz olyat, amire csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni, de ez már egy haladó szint :D, inkább azt mondom, ha már a másik kérdez valamit, akkor te meg vedd a fáradtságot és válaszolj hosszabban. Akkor is, ha te nem tartod a választ érdekesnek! Egyrészt nem tudhatod, hogy a másiknak mi érdekes, másrészt ennyit neked is bele kell tenned a kommunikációba, hogy a másiknak legyen miről kérdeznie. Egy introvertáltanak ez az egész komoly kihívás és ugye megkérdőjeleződik, hogy megéri-e, annyira melósnak tűnik. Pedig, ha van egy pici érdeklődés benned a másik iránt, akkor azon a nyomon már el tudsz indulni a kérdéseiddel, és egyre mélyebbre és mélyebbre hatolni! Hát, nem szexi? De! :) * benne maradni egy intim helyzetben, az bizalmi kérdés és megfelelő önértékelés kérdése. Aki fél, hogy nem tudja uralni a helyzetet vagyis saját magát, az kimenekül. Aki tart tőle, hogy a másik bántani fogja, az kimenekül. Akinek alacsony az önértékelése az érdektelennek tartja a saját mondanivalóját, inkább kimenekül. Aki folyton minden percet mérlegre tesz, az könnyen érezheti úgy, hogy az adott pillanat már érdektelen és értéktelen és már el is kalandozott a figyelme valami erősebb inger után.

Millió variáció van még, helyzettől és személyektől függően és rengeteg csapda, amibe besétálhat az ember, és még ott vannak a mindenféle elméletek arról, hogy amikor két ember találkozik valójában hányan ülnek az asztalnál, mert ott ülnek ám a szülők, az exek és a legjobb barátok is! Ennyi figyelő szempár előtt nem könnyű jól teljesíteni. Meg, ha valakiben nincs mélység, akkor nincs hova menni. Akkor marad a smalltalk: Mit eszünk? Az is lehet egy egymásratalálás. :)

Tegnap megint atleptem a diszkomfort és a pánik zóna határát, jártam Pesten. Önként.😂 Megnéztem a Torzonborz fellépését az Ellatoban. szerintem vagy 10 éve nem jártam kb a bulinegyedben, jó, lehet 6, de hat az is regen volt. Miriam Fiat akartam látni színpadon. Meglepően sokan voltak, meglepett, hogy meg mindig ennyi embert ismerek. Nagyon örültem, hogy osszefutottunk Kozmaval, akinek eleg sokat köszönhet a budapesti party kultúra, hogy bedobta anno a frankhegyi telket a köztudatba. Nekem o egy idolom abban az értelemben, higy valamit kitalálni és megcsinalni. Aztán hazafele végre megnéztem a Blutorange nevű helyet, és azóta is szeretnek ott lenni, pimpes mint a picsa és kurvajo volt a zene, de sajnos csak egy benezesre futotta tegnap. Visszaerve a diszkomfort zónában a Bemben megálltunk egy italra, aztán maradtunk zárásig és Miriam erőltette a szocializaciot, kabe fulemnel fogva vitt oda a barátaihoz beszelgetni. Hiába kezdtük úgy a bemben, hogy egy fickonak harmadszorra sem tudtam se nevet se a nemzetiségét és ez már kinos volt annyira, hogy a ficko azzal kezdte, hogy tudom hogy semmit se fogok tudni róla, megint, de hat akkor bemutatkozik megint🤦🏻‍♀️ aztán hat végül a galériában kötött ki a csapat és nagyon jó beszélgetések voltak a népzene ujraertelemzesi iranyokrol napjainkban, vagy a multbaragadas jellegzetes tuneteirol. De most jutott az eszembe, hogy mit is akartam megírni a recovery naplomba. Hogy nőnek öltöztem. Ezt az egész sok dolgot női ruhában töltöttem. Teljesen elszoktam már. Kicsit feszengtem a figyelem miatt. Érdekes, hogy többször meglepődtem magamat látva, hogy milyen jól tudok kinézni. És érdekes volt, hogy not láttam a tükörben, nem pedig azt a roncsot, amit az exferjem mellett megszoktam. Nem akarom hibáztatni. O csak próbálta jelezni, hogy neki nem szexi a testem a hizas után. Szar volt évekig hallgatni, igaz. De akkor tudnék őszintén haragudni, ha nekem nem számítana egy potenciális partnernel a korbeparnazottsag mértéke. És van egy tol-ig nálam is. Álszent lennék, ha emiatt koveznem meg a csavot. Érdekes, hogy a heti 4 edzessel sem fogyok, de annak örülök, hogy lett tonus a hasamban, sokkal többször tartom magamtól a hasfalamat, nem feszitem, csak tartom és ez nekem fontos, mert így már inkább husinak, tomorkenek érzem magam és nem balnanak, vagy 8. hónapos kismamának. De ez a testi változás kurvara ráér. Nem része a motivacionak amikor mozgásról van szó. Ha lesz változás, az ilyen bónusz a fejemben. Az motivál, hogy elhatároztam, hogy csinálni akarom és sikerul csinálni is.

Grisa

Újranézem a Kisvárosi gyilkosságokat. Annyira angol az egész, hogy visszajönnek az úti emlékeim az East-Midlandsben töltött napokról, a hűvös, nedveskés, öt percenként változó időjárásról, a homokkő falak tetején burjánzó moháról. Az egyik szereplőt Tóth Judit szinkronizálta, az egyik kedvenc hangom: bársonyos, közepesen mély, szexi női hang, amihez egy gyönyörű arc és csinos alak párosult (persze ma már őt is leharcolta az idő). Valamikor ő volt a Családi kör című demagóg, népnevelő sorozat kissé hűvös, kimért anyuka vagy tanárnéni figurája is. Mikor rákerestem a neten, hogy manapság mi van vele, meglepődve láttam, mert nem tudtam róla, hogy a férje 1961 óta Cs. Németh Lajos volt, aki idén áprilisban hunyt el a legnagyobb csendben. Döbbenet, mennyi infót rejt a net, amiről most csak így, évtizedekkel később értesülök. Persze nyilván vannak, akik nagyságrendekkel jólértesültebbek mint én.

Cs. Németh Lajos nem volt egy főszereplő alkat, inkább az örök mellékszereplő (mint mondjuk Horesnyi László, aki szintén nincs már közöttünk), aki előkészíti és aláfesti a poénokat a főszereplők számára. Mégis volt egy ikonikus szerepe, Grisa figurája A tizedes meg a többiek moziban. Igen, az orosz katona, aki már a spájzban van.

Nagyobb nyilvánosságot érdemelt volna az élete és halála, de csöndben ment el, a háttérbe húzódva, szerényen, mint ahogy egész színészi pályáját élte. Daszvidanyia Grisa.

A szexmunkáról

Tudom clickbait cím, de csak egy WMN cikket, meg a kommentjeit fogom ekézni.

Szóval nincs saját tapasztalatom, de mikor még nagyon benne voltam a BDSM körökben akkor a barátaim egy része szexmunkás volt. Egy részükkel le is feküdtem, de nem pénzért, csak haverként, meg volt olyan fétisem, ami érdekelte őket stb. Szóval van luxusprosti ismerősöm is (nem tudom, hogy kell szebben írni, ő nevezi magát így), nagyon sok fizetős domina ismerősöm volt régebben, és csomó haverom régebben pornózott vagy sztriptíztáncolt stb. Régebben volt egy pornóproducer ismim is, na ő nőnemű és enyhén szociopata, de néha egész jókat lehetett vele beszélgetni.

Tisztában vagyok vele, hogy csak a szexmunkások elit rétegét ismerem, egyszerűen azért mert nem vagyok szociológus.

Szóval elolvastam a WMN cikket (Andrea megrendítő története), direkt nem linkelem, mert annyira nem jó. És elhiszem, hogy ebben az egy esetben pont így történt, de szerintem a cikk kissé előítéletes és félrevezető. Abban igaza van a cikknek, hogy sokan traumatizáltak, és hogy maga a szexmunka is traumatizáló és megterhelő. Ezt láttam a barátaimon is. De az ő elbeszélésük alapján ennél azért könnyebb kiszállni. Főleg mert majdnem anyanyelvi szinten kell tudni több idegen nyelven, ahhoz, hogy valaki eszkort vagy luxusprosti legyen, és ezzel a tudással könnyebb utána máshol elhelyezkedni. Több ismerősömnek sikerült. A másik, hogy nem dolgozik mindenki ennyit. Több ismerősöm, csak annyit dolgozik, hogy megkeresse az adott ország átlagkeresetét, és utána logikus módon nem szórja el a pénzét drogokra, hanem teljesen megszokott dolgokra költi, mint lakbér, rezsi, kaja, ruhák és kulturális programok. Biztos, hogy van félretett pénzük is, például van aki nyaralóra gyűjt. 

És igen, nem drogozik mindenki, mondjuk az sajnos igaz hogy a gyerekkori traumák és az ehhez hozzáadódó felnőttkori traumák hajlamosítanak a drogozásra és ilyenre is látok példát a régebbi ismeretségi körömből, de a legtöbbször inkább evészavar és szuicid hajlamok a jellemzőek. Persze ez ugyanúgy nem jó, de kevésbé költséges traumatünet, mint ha valaki kokainozna, szóval, nem kerülnek bele abba a spirálba hogy a drogok miatt több mindent kell bevállalniuk.

A WMN cikk alatti kommentek többsége simán csak ítélkező és álszent, de van egy két elég vicces, pl, hogy hogy lehetett pornósztár ha átlagos kinézetű. Tapasztalatom szerint, nyilván meg kell felelni valamennyire a szépségideálnak, de pont azért, mert unják már a sminket, magassarkút, szexi ruhákat, a legtöbb szexmunkás akit ismerek, az szabadidejében smink nélkül és farmerban pólóban és melegítőben jár. Ettől még persze szépek, de nem feltűnően.

Ami egyébként zavart a cikkben, hogy ő mennyire szégyelli ezt a 20 évet. Oké ez az ő érzése nem akarom tőle elvitatni, de szerintem ezen nincs mit szégyelni, oké esetleg a mértéktelen drogozást meg azt amikor madam volt, de utóbbira mintha még büszke is lenne. Nem egyezik az értékrendünk na. Meg emiatt elgondolkoztam, hogy a szégyellem-e a 10 évnyi elég extrém BDSM-et és azt hogy néha fel is léptem rendezvényeken, oké tudom, hogy ez más, mert én sose kaptam érte pénzt, és arra jutottam, hogy kicsit se szégyellem, maximum szomorú vagyok miatta, mert csomó minden lehetett volna jobb is.

A szobába érve mögém lépsz, átölelsz hátulról és belesuttogod a hajamba hogy "Hiányoztál." A nyakamba csókolsz miközben lehúzod a cipzárt a ruhámon, a könnyű anyag a földre hullik, úgy állok előtted ahogy látni szeretsz, elegáns fehérneműben őrjítően szexi harisnyával és magassarkúval. Végigsimítod a hátam, lassan megfordítasz, pontosan tudom mit akarsz, egy gyors csókot  váltunk mielőtt letérdelek eléd. Éppen csak a nyelvem hegyével érintve lentről felfelé haladva nyalom végig a farkadat, kínzó lassúsággal körbe a makkod alatt, majd le, és ismét fel. Az ajkaimmal gyűrűt formálva szopogatom a makkod, miközben a nyelvemmel simogatom, csókolózom a farkaddal. Játszom vele, finoman végigharapdálom, majd újra a számba veszem és olyan mélyen engedem le a torkomba amennyire csak bírom. Közben már veszettül kívánlak, és amikor nem bírom tovább a kielégítetlen vágyat felállok és megcsókollak. Imádom, hogy ebből mindig rögtön tudod hogy dugni akarok. Ráhasalok az ágyra, lehúzod a bugyimat és azonnal belém hatolsz. Elmondani nem tudom mennyire hiányzott már ez az érzés, a farkad és a puncim olyan tökéletesen passzol egymáshoz hogy ezt megtervezni sem lehetett volna jobban. Váltunk a mi pózunkra, jaj, annyira szeretem ezt, olyan jó hogy közben a szemedbe nézhetek, hogy megcsókolhatlak, hogy rád hajolhatok és hozzád simulhatok anélkül hogy abba kellene hagynunk a dugást.

Együtt alszunk valamennyit majd közösen zuhanyzunk. Ahol egymást fürdetjük,majd megfordítasz,és ujjazol,majd beteszed a farkad a puncimba ,közbe a hajam téped és azt mondod az enyém vagy. Aztán felültetsz a mosógépre, csókolod az ajkam ,a nyakam ,majd a fülem és közbe azt mondod a ribancom vagy ,aztán rafektetsz és dugsz .

Ezután pedig letérdeltetsz és szépen leszopatod a farkad ,majd számba élvezel.

annyira kurva szexi vagy, hogy belehalok, ha csak rámnézel

Sorra hunynak el nagy és nagyhatású zenészek. Badalamenti és Manuel Göttsching a napokban, Gal Costa egy hónapja, de közben sajnos meghalt Erasmo Carlos is pár hete, akiről talán még Göttschingnél is kevesebb cikk született, pedig igazi gigász volt Brazíliában. Azt nem tudom, hogy mondjuk Velosohoz vagy épp Marcos Vallehez viszonyítva milyen krédója volt manapság, de az első évtizedéből vaskos Best of lemez is összeállítható lenne. A korabeli amerikai pop-rockot meghonosító Jovem Guarda brigádjában indult, Roberto Carlos mellett annak másik nagy férfi sztárja volt. Fiatal rajongó lányok, reflektorfény, lázadás, egyre dögösebb és dögösebb számok. A 67-es lemezén már ilyen állat garázsrockos dal is van.

A Jovem Guarda aztán bedőlt, szélsebesen változott a brazil poprock zene, megjelent a Tropicalia, és az addig élesen meglévő műfaji frontvonalak se tűntek már annyira áthatolhatatlannak. Carlos ezt a kezdetekben nehezen viselte, pályája lejtőre került, de a hetvenes évek legelején aztán egészen fantasztikus albumtriásszal tért vissza. A 70-es lemezen még jobban érezni a rock and rollt, és az Elvis pózt, de ez már nem szimpla Jovem Guarda album. Megbújik ott a funk, a soul, és a samba-rock is, és egy bátran hangszerelt, csodálatos Veloso interpretáció is.

Rá egy évre aztán jött a Carlos, Erasmo tele hibátlan, mai napig döbbenetesen erős dalokkal. Már az első hangok (egy újabb Veloso átírat, ez is sokatmondó) mutatják az utat, hogy aztán tovább lubickuljunk a brazil hippi kavalkádban. Samba, funk, folk, rock, pszichedélia, soul, ellenállhatatlan dallamok, gyönyörű harmóniák, máig friss hangszerelés és megszólalás (csak két név ehhez a kreditekből: Arthur Verocai és Rogério Duprat). De mindezek felett ott magaslik Carlos szexi, erőtől duzzadó énekhangja, ami összetartja az egészet. Igazából a teljes lemezt elejétől a végéig linkelhetném, tényleg nagy mű. De legyen itt mondjuk a fenti dal, most ez a kedvencem épp.

A 72-es lemez borítóján ott is vannak a példaképek. Elvis, Lennon, Jagger, Hendrix, Dylan. Nem rossz névsor, és érezhető is Carlos ekkoriban felvett albumain egy kicsit mindegyik. Az említett albumon van még Creedence Clearwater Revival utánérzés is, de az is rendjén van. Ekkorra már talán kompaktabb az egész, visszafogottabb a tempó, de a funk és soul ihletés ugyanúgy jelen van.

Nem nagyon tudom miket csinált Carlos ezek után, a későbbi lemezeiből csak elvétve hallgattam meg egy-egy dalt, de nem ragadott magával. Ettől még az egyik kedvenc brazil lemezem az ő öröksége, miatta (is) lettem annyira nagy rajongója ennek az egész MPB-nek, amekkora. RIP Erasmo!

Imádom mikor annyira régen voltunk együtt, hogy már egy perverzebb üzenetemtől vagy képtől is kemény vagy🙈❤️

Az új lány

- egy my immortal fan fiction -

Ebony Darkness Dementia Raven Way épp a Roxfort udvarán nézett csúnyán a prepprkre amikor hirtelen különös szagot érzett… kézzel sodort szivar, milyen gót, milyen alternatív, de ki lehet az ebben a prep iskolában aki hozzáfér ilyen misztikus dolgokhoz? Felnézett és meglátta Őt, egy gyönyörű lány ült egy közeli padon, The Smithes pólót viselt és annyira alternatív zene szólt a fülesében amiről Ebony mégcsak nem is hallott… a haja rövid volt és merész, vörös rúzs az ajkain és a tussvonala olyan éles hogy embert lehetne vele ölni. Ebonynak a torkán akadt a levegő. Ez lehetetlen, hogy lehet ez a lány alternatívák mint ő?!

- Te mégis ki vagy? - kiáltott Ebony idegesen, remegő kézzel

- Ágnes - mondta a titokzatos lány ahogy lassan kifújta a füstöt - és te ki vagy?

- Hogy én ki vagyok?!?!? Én vagyok Evony! Hogy nem halottál rólam? Én Ebpny vagyok! A leggótabb szexi depressziós lány ezen az egész helyen! Ebonx! Te még tényleg nem halottál rólam Rbonyról?!

- Nem - mondta Ágnes egy játékos mosollyal, nagyon szórakoztatónak találta Ebonx kiakadását

- De én egy vámpír vagyok!

Ágnes nevetett.

- Te egy ilyen gyenge nyugati prep vámpír vagyok. De én egy igazi vámpír vagyok, a vámpírok ősi szülőföldjéről, Transzilvániából!

- Te transz vagy?!

- Nem transz te együgyű! Transzilván! Tökéletes ötvözte a tradwifeoknak és a boszorkányoknak! Bár te nem értheted… túl basic vagy hozzá

Ebonynak elállt a szava

- Ezért hagytam ki pár évet a Roxfortba, mert csak bennem bízott eléggé Bella és Edward hogy vigyázzák a kis Reneszánszra.

- Te vigyázhattál Ratatuira?

- Igen, én voltam a kis Régészszak egyetlen babysitere, senki más nem volt elég alternatív a vámpír au pair programban!

- De én is benne vagyok a vámpír au pair programban, én kellett volna a kis Reszkessetek betörőkre vigyázzák.

- Nem vagy hozzá elég eredeti és alternatív Ebola! És most kell menjek, randim lesz Dracoval!

Ágnes elsétált egy Marina and the Diamonds dal ritmusára és Ebony csak nézett utána, teljesen le volt sokkolva, hogy történhetett ez?! Mostmár nem ő a legalternatívabb vámpír lány, hanem… Ágnes

Férfiak

Nem lesz ez se vidám, se szexi, csak úgy leteszem ide.

Rég óta ismerem. Tegnap elmesélte, hogy szar a házassága és ezért kezdett viszonyba. Szar a házasságában a szex, és az mindennek az alapja. De már szar szex sincs régóta. Aztán mesélt. Sokat. Nem mesélős, de most mesélt és mesélt. jajj, nem tudom elmondani mennyi önigazoló hazugságot láttam abban amit mondott, és persze mellette a fájdalmat is. Merthogy a csaj, akibe beleszerett kirúgta. Beszélgettem a pasival és tudtam, hogy téved, téved, téved. Pár hónap és helyrerakja magát, kijön a csalódásból – mondta. És ma látom, hogy a csaj körül sertepertél. Így nem lehet túllenni rajta, ha minden nap látja :( De valójában, semmi közöm hozzá. Ő dolga, ő kínja, csak én nem értem, hogy egy férfi, aki jól néz ki, volt csaja bőven, megnősül, és hagyja, hogy a felesége elutasítsa, és ne mondja neki, hogy helló, ez nem lesz így jó. Ezt nem értem, hogy miért. Vagyis, ez ilyen jóemberszindróma. Hogy megértőnek kell lennie, háttérbe szorítani a szükségleteket, elvégre nem vagyunk állatok. Aztán, ahogy mondta is, az ember megszokja, hogy szex nélkül, csak úgy barátilag élnek egymás mellett. És kiéhezik a gyengédségre és akkor felszedi egy csaj, akinek meg nem annyira fontos. De nem csak ez volt ami felkavart, hanem az, ahogy a csaj kirakta. Hogy neki most nincs ideje erre a kapcsolatra, mert a családi tragédia miatt ő most nagyon leterhelt. Hát, jó kis kamu duma. Nyilván nem szereti annyira. Az a baj. Nem vár, nem remél, de tudja, hogy újra beleszeretne. Hát, még ki se szeretett!

Kaptam egy nagyon kedves bókot (Ez egy másik pasi, akit felköszöntöttem). Azt mondta, sosem tudja eldönteni, hogy a legokosabb vagyok a szép nők között vagy a legszebb az okosak között. Hát nem gyönyörű? :) Csacskaság, de olyan jól tud esni. Nyilván nagyon tudna engem szeretni. Nem is ez a baj.

FILMSZERÉSZ TOP 100 TÉVÉSOROZAT - 88. Kojak

A nyalókafejű nyalókázó nyomozó New York-ból. Az álcinikus hekus, aki legalább annyira az utca embere, mint a törvényé. Nem szónokol, de ha megszólal, az igencsak hallatszik. A rinya és a diplomácia nem játszik nála, ám elegáns zakója jelentős méretű szívet rejt. 

Nem az van, hogy Telly Savalas alakítja Kojakot, hanem az, hogy Telly Savalas maga Kojak. Magyar hangja: Inke László, majd Koncz Gábor. Csöpög a sorozatból a 70-es évek. Szexi, kiábrándult és feszült. A Marcus-Nelson gyilkosságok, ami tulajdonképpen a pilotja lett a sorozatnak, ment nálunk moziban is! Méghozzá úgy, hogy már öt évvel az 1982-es bemutató előtt vetítette a sorozatot a Magyar Televízió. Érdekes, de azt hiszem, az első (dupla?) részt pont nem sugározták akkor. Érdekes volt az MTV és a nyugati sorozatok viszonya a rendszerváltás előtt: az évadokkal nem nagyon foglalkoztak (vagy nem hagyták nekik), sokszor nem is sorrendben adták az epizódokat. És olyan is sűrűn előfordult, hogy teljesen összevissza vetítették a részeket. Volt is egy cím, amellyel kapcsolatban konkrétan felmerült, hogy azért nem veszik meg az egész szériát, nehogy rákapjanak a magyarok. Tényleg volt ilyen. Majd elmesélem, ha ehhez a produkcióhoz érünk. Nem volt mese: a kommunizmusban egy rendes tévésorozatnak hamar véget kellett érnie, máskülönben megzavarodtak az elvtársak. 

(A Kojaknak volt egyébként egy különös, de élvezetes mozifilmes magyar meta-folytatása, remake-je is - vagy nem is tudom, minek nevezzem a Kojak Budapesten című, 1980-as filmet. Valamint elég nagyot bukott a konkrét, modernizált remake: 2005-ben indult, de mindössze 9 részt élt meg, a címszerepben Ving Rhames-szel.)

Gintonic

Elképesztően jó illata volt. Nem is vettem észre rögtön, mennyire, csak az tűnt fel egy idő után, hogy a gintonic minden kortynál összezavar és én inkább őt szagolgatnám a poharam helyett. Pont ilyennek képzeltem, amikor először felvetette, hogy találkozzunk. Talán egy kicsit magasabbnak láttam a fejemben, de az összkép szinte tökéletes volt. A megjelenése egy érett férfié, de a szemében egy huncut kisfiú mosolygott rám. 

Rettenetes izgultam, amikor még csak közeledtem a mozi felé, mert ez a találkozás nagyon gyorsan kínosba is fordulhatott volna. Eleve elég klisé a moziba szervezni egy első randit és, hát ez igazából nem is randi. Hogy is lenne randi! Éppen csak annyi történt, hogy azt mondta, történetesen az egyik kedvenc klasszikusát játsszák az egyik művészmoziban (ahol én még csak éjjel, egy buliban jártam, igazán észre sem vettem, hogy ez egy mozi) és szívesen megmutatná nekem, hiszen tudja, mennyire tetszenek a klasszikusok. 

Persze, semmire sem emlékszem a filmből. Minden pillanatban őt figyeltem, ahogyan meséli az 50 éves kulisszatitkokat, ahogyan a rendező nagyságát méltatja, ahogyan a fények fontosságát magyarázza. Teljesen lenyűgözött. Olyan világról mesélt, ahová én gyerekkorom óta vágytam. Persze, sosem kerültem a közelébe, ha leszámítjuk azt az egy napot, amikor az egyik kereskedelmi csatorna valami véletlen folytán engem választott a bevezető-kampány arcának. Akkor is imádtam a stábbal lógni, mindent tudni akartam a forgatásról, de végül maradtam a saját, ennél sokkal unalmasabb és szomorúbb, irodai munkámnál. Mindig úgy gondoltam, hogy az, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, az egyértelműen azt jelenti, hogy nekem ez az utam.

Most viszont csak arra tudtam gondolni, hogy rajta kívül ebben a pillanatban senki mással nem lennék szívesebben. Nagyon féltem ettől az érzéstől, de tudtam, hogy be fog következni. Talán éppen ezért féltem tőle annyira. Hiszen alig ismerjük egymást. Még nincs két hete, hogy reagáltam egy sztorijára az instán, ő pedig bekövetett. Sokszor történik ilyen, egyrészt, én őszintén és gyorsan adom jelét annak, ha valami vagy valaki tetszik, a profilom alapján meg abszolút kellemes, sőt, már-már vicces és egészen picit talán szexi jelenségnek tűnök, így nem is tanúsítottam neki nagyobb figyelmet. (Dehogynem, hát egy screenshotot azért lőttem a bekövetés tényéről, mert mégiscsak kicsit crusholtam ezt a srácot, de ennél többet tényleg nem láttam bele a sztoriba.) 

El is felejtettem az egészet, amikor is jött egy üzenetem. És még egy és még egy. Általában kaptam egy kedves bókot, vagy egy vicces gifet, váltottunk néhány mondatot, de három nap után egyszer csak érkezett kb. 15 kérdés a legkülönbözőbb témákban. Szeretem-e a sajtot, láttam-e már tengeri csillagot, van-e kedvenc színem, a gint szeretem jobban, vagy a vodkát. Éreztem, ahogyan a hasamban kibújnak a pillangók a bábjukból. Ez a srác kíváncsi rám. Rám, pedig az új rövidfilmje miatt folyamatosan növekszik a rajongótábora és biztos voltam benne, hogy ennek áldásos következményét maximálisan kihasználja minden este. (Bár, ez még simán megtörténhet, de szerencsére akkor nem jutott eszembe). Egyre többet beszélgettünk, küldtünk egymásnak frissen olvasott, érdekesnek tartott cikkeket, fájdalmasan viccesnek tartott meme-eket, kedvenc dalokat, kértük egymás tanácsát könyvválasztásnál és (akkor még úgy gondoltuk, hogy) következmények nélkül osztottuk meg a gondolatainkat szinte mindenről.

A film alatt összesen négyszer ért hozzám. Egyszer, amikor nem hallottam tisztán, mit mond, és kicsit közelebb húzott, egyszer, amikor átadta a második kör gintonic-omat, egyszer, amikor úgy tett, mintha véletlen lógna át a lába az én térfelemre, de én is úgy tettem, mintha nem vettem volna észre és a végén, amikor már égtek a lámpák és a legnagyobb meglepetésemre meg sem próbált úgy tenni, mintha véletlenül érintené meg a karom. Nem tudom, hogy a gintonic miatt, vagy miatta, esetleg a kettő együtt okozta, de ott azt éreztem, hogy igen, tényleg sehol máshol nem akarok most lenni. Felajánlotta, hogy még beszélgessünk kicsit a bárban, mielőtt mindketten hazaindulunk, amit én a legnagyobb természetességgel fogadtam el, de ragaszkodtam hozzá, hogy a következő kört én álljam. Ahogy a két pohárral közelítettem az asztalhoz, ő felnézett, én pedig éreztem, hogy a pillangók már teljesen felpumpálták a szárnyukat a hasamban és éppen a ventilátorra kötözött színes szalagokon hullámvasutaznak. Ahogy rám mosolygott, úgy tűnt, ő is hasonlóan érez. Továbbra is lelkesen mesélt a filmről, az ő filmjéről, mások filmjéről, a barátairól, a díjairól, az örömeiről, a bánatairól, a főzéseikről, az edzéseiről, a szerelmeiről és a csalódásairól. És én is meséltem. Könnyen mesélek, talán túl könnyen is, sokszor megesett már velem, hogy túl sok részletet osztok meg olyan emberekkel, akik nem is annyira kíváncsiak rám, vagy nincs náluk jó helyen az életem, de most biztonságban éreztem magam. Nevetett a vicceimen és megint rengeteg kérdést kaptam tőle. És az illata! 

Fel sem tűnt, mióta ülünk ott, csak azt vettem észre, hogy egy idő után már egyre több illatot érzek, egyre több a pohár az asztalunkon és egyre hangosabb a zene körülöttünk. Addig beszélgettünk a bárban, hogy azt közben átrendezték és a dj már fel is tette az első lemezt (szigorúan bakeliten, mégiscsak egy művészmozi halljában vagyunk) és elkezdték beengedni az embereket. Jónéhány ismerőse is megérkezett, akiknek én kedvesen és szerényen, keresztnévvel bemutatkoztam, de éreztem, ahogy fogy el körülöttünk a levegő. Kezdtük mindketten kínosan érezni magunkat. Kívülről ugyanis ez egyértelműen egy randinak tűnt, de mi megegyeztünk az elején, hogy ez nem az. Azt, hogy belül mi történik, azt egyrészt nem egyeztettük, másrészt azt nem is lehet, így felelősségre sem lehet vonni miatta. És én a legjobb ötletnek azt találtam, hogy egyszerűen nem is foglalkozom a pillangókkal és azzal a diszkóval, amit a tüdőm alatt rendeztek be. Az viszont egyértelművé vált minden tagadásom ellenére, hogy egy diszkó elég nekem egy napra, így, bár a barátai marasztaltak és én elég nehezen mondok nemet egy bulira, most mégis azt éreztem, hogy ideje távozni. Legnagyobb meglepetésemre ő is ugyanígy érzett. Felsegítette a kabátom és felajánlotta, hogy szívesen elkísér egy darabon. Ahogy léptünk ki az ajtón, éreztem a tenyerének melegét a hátamon és egészen addig ott felejtette magát, amíg ki nem értünk a tömegből. Én hagytam, hogy megóvjon a szálló füsttől, a dülöngélő emberektől és a hevesen gesztikuláló részeg, olasz turistafiúktól. Annyira jól esett a figyelmessége, hogy teljesen elvarázsolódtam attól, ahogyan óvatosan hozzámért. Az idő szokatlanul enyhe volt a télhez képest, emiatt (dehogy emiatt!) úgy gondoltam, belefér egy kis séta a belvárosban, mielőtt hívnék egy taxit és hazaindulnék. 

Sok oka van annak, hogy imádom a belvárost, az egyik ilyen, hogy (bár sikátorok nincsenek) hatalmas és csodaszép kapualjak előtt vezet el az utad, gyakorlatilag bármerre. Az első három előtt még észrevétlenül sétáltunk el, a negyediknél már megállapítottuk, milyen különösen szép a kerékvetője, ami még a konflisos időkből maradt ránk, az ötödiken találtunk egy vicces ajtókopogtatót és egy akkora kulcslyukat, hogy a lakóknak minimum egy külön hátizsákot kellett hordaniuk magukkal, amígy a Szabó és társa Bt. fel nem szerelte a kaputelefont. A hatodiknál is ők csinálták a csengőt, a hetediknél pedig percekig böngésztük a tulajdonosok és az utólag felmatricázott bérlők listáját és sírva nevettünk a vicces neveken. Összekapaszkodva. Mintha egy friss popdal klipjét forgatnánk a térfigyelő kamerákkal. Itt kellett volna észhez térnem, de a gintonic, a magassarkúm és a pillagóbuli sem engedte, hogy meglássam, mi felé sodródunk. 

A nyolcadik kapualjban megcsókolt. Olyan határozottan és gyengéden, hogy egy pillanatra még a pillangók is megdermedtek. Én magamba szívtam az illatát és feladtam. Feladtam mindent. Hagytam, hogy a csókja magával ragadjon, hogy szorosan magához öleljen, hogy végigsimítsa az arcom, hogy beletúrjon a hajamba a tarkómnál és hogy mindketten elfelejtsünk mindent arra a 6 és fél percre, amíg ez a csók tartott. 

Miután magunkhoz tértünk, a szemembe nézett és a szenvedélyt egy pillanat alatt felváltotta a rémület. Tudtam, mit érez. A vágy és a lelkiismeret most koccintottak bennünk és elővették a popcornt az esti mozizáshoz. Hiszen mi nem lehetnénk itt. Nem így, nem itt és nem most. Talán 10-15 évvel ezelőtt igen. Akkor nyugodtan csókolózhattunk volna akár az összes kapualjban, de ő akkoriban Amerikában élt, én meg a vidéki nagyváros egyetemén tanultam. Egymás létezéséről sem tudtunk. Azóta viszont mindketten sok, csodás, jó és lehet, hogy ma már annyira nem jó, de mindenképpen életre szóló döntést hoztunk meg és ezekkel meg is tanultunk együtt élni. Általában egészen sikeresen, most azonban úgy tűnik, a saját védelmünkre felhúzott falainkon repedés támadt. Azokon a falakon, amiken az elmúlt évtizedben senki sem tudott beférkőzni, most mégis ott a repedés. Egymásnak okoztuk ezeket a repedéseket, mindössze néhány nap, sőt, néhány óra leforgása alatt.

Egy szó nélkül álltunk ott, ki tudja meddig. Csak néztünk egymás szemébe és némán kommunikáltunk. Hogy mit szabad és legfőképpen azt, hogy mit nem. A legnagyobb megdöbbenésemre a felismeréstől az érzés és a vonzódás kettőnk között nem tűnt el. Sőt, a szerelmes tinikre jellemző lendülettel és vakmerőséggel most mindent odaadtam volna egy újabb kapualjért cserébe. És ő újra megcsókolt. Először jóval óvatosabban és finomabban, de pillanatokkal később már ezerszer szenvedélyesebben. Utoljára talán az egyetemen csináltam ilyet, de annak ott a lépcsőházban egészen más vége lett. Mindketten tudtuk, hogy ez itt most nem fog megtörténni. Mégis úgy tettünk, mintha a világ összes ideje a miénk lenne, mintha semmivel sem kellene törődnünk, csak azzal, hogy milyen jó az illatunk így, együtt. Mert az illatunk, az elképesztő volt. A csókoktól felfokozott vérkeringésünknek köszönhetően a parfümjeink intenzívebben párologtak és összekapcsolódtak az orrunkban. Tudtam, hogy az övében is, mert mélyeket szippantott a nyakamba, mintha tudná, hogy ennek hamarosan vége lesz és egyszerűen nem ismétlődhet meg, így most minden emlékre szüksége lesz. 

És akkor vége lett. A vágy és a lelkiismeret lejátszották a kő-papír-ollót bennünk és a lelkiismeret nyert. Úgy hiszem, ollót mutathatott, mert abban a pillanatban elvágtuk a csókokat és csak lehajtott fejjel álltunk egymás először szoros, majd egyre gyengülő ölelésében. Néhány perc múlva már a taxit vártuk és elindultunk haza. Ő a feleségéhez, én a férjemhez.

TranszVármegye

Eléggé ambivalens mostanában a létezés. Az üzenet összekavarodott. Itt élünk ebben a poszt-#MeeToo világban, ahol fiatal lányként kurvára dühös vagy és arra vágysz, hogy a barom férfiállat ne csak egy darab szexi húsnak lásson, ne fütyüljön utánad az utcán, ne tapizzon, hanem vegyen végre emberszámba, ám közben a seggedről, vagy a dekoltázsodról kirakott képek milliószámra hozzák a megtekintéseket. Fel vagy háborítva, hogy tárgyiasítanak az utcán, miközben a digitális térben önként és dalolva teszed meg magaddal ugyanezt. Szeretnéd, hogy tiszteljenek, meg szeressenek, miközben saját magadat sem tiszteled meg annyira, hogy ne csinálj magadból ócska cafkát. Hiszen nagyon, de nagyon jól esik az, ha egy képedre nem tíz, hanem mondjuk tízezer tetszik jön. Persze, hogy nem azt fogod kirakni innentől, hogy éppen mit olvasol, vagy nem egy érdekes dolgot kapsz lencsevégre valahol a városban, hanem odaállsz az egész alakos tükör elé, magadra zárod az ajtót, hogy nehogy anyád meglásson, és már gombolod is ki a blúzodat. Hogyan is csinálhatnád máshogyan, amikor ebbe a filterezett valóságba szocializálódtál bele? Tizenhárom éves korod óta megrögzött narkósként pörgeted az Instagramot, példaképeid az idióta influenszerek TikTokon. Elhiszed, hogy csak akkor érsz valamit, akkor szeretnek, hogyha népszerű vagy ezeken a helyeken. És ennek a legkönnyebb módja, ha kitárulkozol. Úgy szívod magadba a lájkok és szívecskék okozta dopamin dömpinget, mint azok az elkeseredett kábszeresek, akik a bankkártyájukkal porítják szét a kokaint, amikor érezni akarnak valamit. Mert már nem éreznek semmit, csak a beteges üresség tátong bennük. Egy másféle ürességbe, a tinédzser lét valóságába és célkeresésébe, a jellemfejlődés legérzékenyebb szakaszába gázolt bele páros lábbal a közösségi média. Talán sosem volt még ennyi szorongó, depressziós, saját magának is ártani akaró tizenéves, mint manapság. A probléma az, hogy igazságot, valódiságot és értéket adunk a lájkoknak, szívecskéknek, miközben azok egy hamis és kiüresedett, nem létező világ jelképei. Az Instagram egy torz tükör, ami sosem fog valódi képet mutatni. Miért is mutasson? A valóságot nem lehet eladni. Ott nincsenek szponzorációs tartalmak, meg mikro- és makroinfluencerek, akik rádtukmálák a szarjaikat miközben a testük a reklámfelület. Helyette kapsz egy olyat, ahol semmi sem az, aminek látszik, és meg fogsz őrülni, bele fogsz golyózni, hogy a valódi életed semmilyen módon nem rezonál ezzel. Közben a trend abba az irányba tolódott, hogy a minőségi tartalom nem versenyezhet a seggekkel és a csöcsökkel. A többség nem könyvajánlót, vagy mély filozófiát keres a közösségi médiában, hanem instant kielégülést. A magamutogató tinilányok, pedig tálcán kínálják ezt.

tudod, mit akarok?

azt akarom, hogy tiltsd meg, hogy bugyit vegyek fel, amikor veled vagyok, mert annyira kívánsz állandóan, hogy nem akarsz egy plusz réteggel kínlódni, amikor szexelni szeretnél

azt akarom, hogy követeld, hogy mondjam el a titkos vágyaimat, a dolgokat, amiken gondolkozom, az érzést, amit érzek, mikor velem vagy bennem vagy...

azt akarom, hogy nézz mérgesen a fiúra, aki a fenekemet stírölte a buliban, markolj a fenekembe és ránts magadhoz - már csak a miheztartás végett, hogy neki is tiszta legyen: a tied vagyok

azt akarom, hogy fedezd fel az összes érzékeny pontot a testemen és azt akarom, hogy használd ezt a tudást

azt akarom, hogy találj ki valamit, amit tudod, hogy úgysem tudok megcsinálni és ígértesd meg előtte, hogy megbüntethetsz, ha nem sikerül

és aztán azt akarom, hogy büntess meg valamivel, amiről tudod, hogy úgyis mind a ketten élvezni fogjuk

azt akarom, hogy utána bújjunk össze a takaró alatt és suttogj a fülembe, hogy nem volt elég

aztán azt akarom, hogy mutasd ki a vágyad, azt akarom, hogy legyél agresszív egy kicsit, meg akarok ijedni tőled és látni akarom a szemedben a szeretetet

azt akarom, hogy este hátulról ölelj, mielőtt elalszunk, és azt akarom, hogy ebben a pózban beszéljük meg a napot álmosan és fáradtan, hogy a másik hangjára aludhassunk el

azt akarom, hogy berakj egy filmet, de a film végére veszítsem el teljesen a fonalat, mert akarsz, és nem engeded, hogy bármire figyelni tudjak rajtad kívül

azt akarom, hogy bánj velem úgy, mint a leggyönyörűbb nő a világon, mint az egyetlen, akit látsz, mint akinek mindent meg akarsz adni és mint akitől elvárod, hogy mindent megadjon neked

mély beszélgetéseket akarok, játékos együttléteket, szexi képeket és időnként az övedet

igen

valami ilyesmit szeretnék

@egyetlen-kerdesem-maradt

Jajj istenem...

Sajnos megint olyan helyzetbe kerültem hogy nincs pénzem terápiára. Viszont a mostani orvosom fényévekkel jobb volt mint bárki más valaha, így rengeteg dolgot magam is fel tudok oldani, vagy legalábbis el tudom kezdeni.

Óriási triggerpontom a szex. Mert nem tudom mi legyen vele, össze vagyok zavarodva.

Alapvetően minden emberi lény tud érdekelni, független a súlytól, nemtől, genitáliától, külső jegyektől. És kb mindenkibe bele tudok habarodni, mindenkiben látom a szépet, egyszerűen crusholom az ismerőseim felét. Vonzalmat érzek, meg akarom ölelni, meg akarom csókolni, meg akarom simítani, meztelenül akarom tudni, DE itt vége.

Persze jó dolog az orgazmus, meg a szex, meg élvezem is ha már ott vagyunk, de valahogy unalmas. Fejben nem ott járok, hanem szorongok, másra gondolok, a legrandomabb dolgokra. És így nehéz bármit élvezni igazán. És ez nagyon fura és soha senkitől nem hallottam ilyesmiről még, hogy maga a szex ne érdekelje, csak a petting.

Ami meg még borzasztó, az az ha valaki engem akar kielégíteni. Nem megy. Egyszerűen nem. Orgazmusom csak akkor lesz, ha a férfi páromnak is. Amikor nő kényeztet, akkor az más helyzet, az csodálatos, de egyszerűen egy idő után szenzorosan annyira túltöltök(férfivel is megesik) hogy nem bírom folytatni, van, hogy rohamot is kapok. Szexi mi?

És ez egészen borzasztó. Mármint ez eredményez egy hazugságot, hogy persze elmentem... és hiába volt földöntúlian jó, el kell játszani az orgazmust, mielőtt tényleg megtörténne és esetleg rohamot kapnék. Vagy az hogy amúgy magára a szexre nem vágyom. Nem érdekel. Csak le akarom tudni 15-20 perc alatt, legyünk rajta túl. És ez is, egy kapcsolatban kell. Illetve hogy adom be azt, hogy igen drágám, gyönyörű vagy, majd meghalok érted, de mire te felizgulsz, az én vágyamnak hűlt helye.

Le se tudom írni rendesen ezt a helyzetet, de minden alkalommal szorongat. És igen, olyan szinten nyitott a házasságom, hogy nőkkel oké, de ez a dolog tönkreteszi ezt is. Hogy ott az a csodálatos lány, remeg a térdem utána, de nem akarok neki hazudni. Nem akarom bántani, rossz helyzetbe hozni. És forr a levegő, és vágyom rá, de egy pont után ez az egész szertefoszlik. És ha folytatjuk akkor okes, jó, de nem igazi. Mintha egy üvegen át nézném az eseményeket.

Én is nagyon erős szexuális energiákkal rendelkezem, imádok flörtölni, szoktam is szép szerével, de ezt is képmutatásnak élem meg. Egy önző játéknak, pedig én tényleg nem akarok rosszat. És sokszor már mire elvesztem az érdeklődésem túl messzire mentem, ez pedig sok bajba kevert már.

És ez nagyon bánt, mert az egész világ a szexről szól, én pedig úgy érzem el vagyok cseszve.

Persze mindennek van rengeteg mélyen gyökerező oka. A sok trauma, félelem, sőt rettegés ami az évek alatt rámragadt, látom őket, tudom hova futnak ki. De az alap probléma, hogy a szex maga nem mozgat meg... nem értem. Aszexuális lennék aki a romantikus vonzalmát maszkolja egy tanult vágy mögé? Vagy semmi baj velem, csak vannak olyan traumák, amik a háttérben mozognak feltérképezetlenül?

Nem értem, de minden nap velem van, és szorongat. Ki akarok ebből jutni. Nem akarok törött lenni.