#Személyes | Explore Tumblr Posts and Blogs

szarazkartoneszmek · 6 days

Text

Barátok

Fogalmam sincs, van-e más is ilyen hülye helyzetben, vagy csak én jártam így...

Gyakorlatilag nincsenek barátaim, és nem is nagyon tudok szerezni, mert akiket ismerek és kedvelek, és barátként el tudnám képzelni, nekik már megvan a saját baráti körük, ami leköti a figyelmüket, és nincs igényük/idejük/energiájuk még egy emberre.

A múltbeli barátokkal pedig nem volt szerencsém, pedig úgy terveztem, hogy még mire vénasszony leszek, akkor is meglesznek egyes kapcsolatok, öreg barátok.

1. Középiskolás koromban ismertem egy lányt, akinek bemutattak, aztán összebarátkoztunk. Volt közös hobbi, nem feszengtem a társaságában. Minden OK volt, egy darabig, évekig, aztán elkerülhetetlenül előjöttek a különbségek. Nem volt őszinte, hogyha valamit megbeszéltünk, nem mondta meg, hogy ráunt, vagy nincs ideje, hanem megígért mindenféle dolgokat, aztán hiába vártam, nem lett belőle semmi. Ha rákérdeztem, megsértődött. Természetesen.

Ez a lány gazdag volt. Lakásaik voltak több városban, már tudta, melyiket fogják majd ráíratni a szülei, de amíg főiskolába járt, addig egy másik lakásukban lakott. Ilyeneken problémázott, hogy a szülei megtiltották, hogy a falra fessen, és vérig volt sértve, mert nem mondtam, hogy ez milyen szörnyű. Elvégre is azt nem tiltották meg neki, hogy fessen - mondjuk vászonra - és ne tehetné ki így a képeit, csak azt kérték, hogy közvetlenül a falat ne fesse össze. Szerintem ez nem volt akkora probléma, hogy ne engedhetett volna belőle ő is. Az ő kis világában ez volt a problémák csúcsa. Való igaz, hogy nem tudtam átérezni a helyzet "súlyosságát". Az én családomban mi azzal küzdöttünk, hogy a munkáltatójuk becsapta a szüleimet, nem fizette ki őket, nem adta ki a kilépési irataikat, bíróságra jártak, hátha megkaphatják a pénzüket, én meg az ösztöndíjamból és a felvett diákhitelemből pótolgattam a családi kasszába, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat.

Feltételezem, hogy bosszúból, amiért nem azt mondtam, amit hallanai akart, ő sem volt hajlandó érzelmi támogatást adni. Sőt, konkrétan kaptam egy ultimátumot, hogy addig nem beszél velem, amíg le nem diplomázik (volt még vagy két éve). O_o

Ilyen baromságot nem mondasz annak, aki valóban a barátod. És ha gyerekesen viselkedsz, és nem értenek veled egyet barátaid, az nem azt jelenti, hogy utálnak, csak annyit, hogy te sem vagy tökéletes, és nincs mindig igazad. Gyakorlatilag kidobott, csak kellett hozzá egy ürügy.

2. Vele nagyjából egy időben volt egy másik ember, akit barátnőmnek tartottam. Tényleg sok alkalommal mellette álltam, az apja halálakor, amikor szerelmi bánatos volt, amikor az anyjával összevesztek, de vele is úgy jártam, hogyha én voltam szar helyzetben, akkor elkerült. E miatt aztán sokat veszekedtünk, volt, hogy nem beszéltünk hosszú hónapokig. Aztán hol egyikünk, hol a másikunk, mégiscsak elkezdett kibékülni. Ő sokat változott, néha jó, néha rossz irányba. Volt egy aránylag kiegyensúlyozott pár éve, amikor úgy tűnt lehiggadt. Gondoltam, most már felnőttesedünk, minden rendben lesz. Aztán elromlott a kapcsolata az élettársával, ő meg életmódot váltott, amibe én nem illettem már bele. Mindig is igényelte a figyelmet, de ahogy idősebbek lettünk, neki már nem barátok kellettek, hanem rajongók. Ezzel kompenzált, hogy mások csodálatára, visszajelzéseire támaszkodott. Elkezdett nagyon egyoldalúan gondolkodni. Számára az teljesen rendben volt, hogyha valami nem érdekelte, akkor megmondta, hogy ez nem neki való, de ha fordítva történt ez, akkor felcsattant, hogy akkor ő nem is tud velem miről beszélgetni. Ő is gazdag családban nőtt fel, és jobban fizetett a munkája is, mint, amit nekem sikerült találni, mégis mindig nekem kellett hozzá utazni, ha találkozni akartam, mert neki unalmas volt ahol én laktam. Nem mintha náluk bármilyen különlegeset csináltunk volna, kávézni nálunk is lehetett. :P Szóval mindig adott volt a konfliktus forrása. Egy felől értettem, hogy min megy keresztül, honnan jön ez a viselkedés, másfelől azzal nem segítettem volna, ha eljátszom a rajongót - nem is ment volna - bizalmas meg úgy tűnik, nem kellett neki.

Egyébként valószínűleg volt benne egy adag féltékenység is. Amikor megismertem, ő már egy művészeti középiskolába járt, én meg csak ilyen póklábú aránytalan embereket tudtam rajzolni. Csakhogy neki az iskolában letörték a csíráit, belerondítottak a motivációjába annyira, hogy abbahagyta a rajzolást még hobbi szinten is. Ez nem az én saram, de a következménye rajtam csattant ennek is. Én ugye folytattam tovább a béna kis rajzaimat, és piszok lassan, de valamit, azért fejlődtem, és máig nem hagytam abba. Szerintem ez zavarta. Ezért nagyon elutasító volt, ha meg akartam neki mutatni bármit. Nem mondta ki, nem beszélt róla, hogy neki ezt rossz érzés látni, inkább úgy tett, mintha én erőszakosan mutogattam volna neki a képeim. Mindegy így jártunk. Akkor én se jöttem rá, mikor benne vagyok, akkor nem látom át ennyire a dolgokat, lefoglalnak a saját érzéseim is.

Aztán egy nap azt mondta, hogy azt szereti bennem, hogy biztos lehet benne, hogy úgyis mindig visszatérek hozzá. Szóval ő ebből indult ki, és ezért egyáltalán nem alkalmazkodott, tolta a saját akaratát előre, a sértéseket, mert úgy gondolta, hogy majd én alkalmazkodom, és nem fogom megállítani. Tévedett. Amikor egyszer a fejemhez vágta, hogy keressek hozzám hasonló hülye barátokat, utána nem kerestem. Végül is kidobott, nem?

3. Volt még egy ember, akit elfogadtam komolyabban barátként, ő is lány, ő is rajzolt, persze ő is gazdagabb volt, de az nem túl nehéz. Valószínűleg nagyon elfogultan néztem rá. Kedveltem, amiért vág az esze, intelligens. Voltak hasonló céljaink. Végre úgy éreztem, hogy kölcsönös a dolog, valakivel húzzuk egymást előre az életben, a helyett, hogy hátráltatnánk. Ő ezt, mint utóbb kiderült nem így fogta fel, szerinte én versenyezni, rivalizálni akartam vele, és nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről. Ahogy telt az idő, nagyon összezavarodtam vele kapcsolatban. Egy felől, kibontakozott egy követelő, irányítani akaró oldala, ami egy durva, nyers stílussal párosult. Ilyen hangnemet eleinte nem használt. Aztán elkezdett kombinálni a fejében, és olyan dolgokat képzelt be rólam, ami teljesen negatív volt, és nem is lehetett meggyőzni arról, hogy esetleg félreértett valamit. Mindezt úgy, hogy nem áskálódtam ellene, nem ártottam neki, egyszerűen csak beszélgettünk.

Rengeteg alkalommal próbáltam tisztázni vele a dolgokat, de be kellett látnom, hogy nem fog változtatni a véleményén vagy a viselkedésén. Eldöntötte, hogy én egy szemét alak vagyok. Akkor aztán nem értettem, hogy miért akart maga mellett tartani? Megkérdeztem. Arra azt felelte, hogy ő sokmindent eltűr a barátainak, de viselkedésemet már nem köteles.

Én nem akarom, hogy "eltűrjenek". Nem kell eltűrni. Vagy kedvel, vagy nem kedvel. Ha kedvel, és fenn akarja tartani a barátságot, akkor meg lehet beszélni, hogy kinek, mi esett rosszul. Lehet találni megoldásokat egészen addig, amíg bízom benne, hogy a másik ember nem akar ártani.

Egyszer elmesélte, hogy beleavatkozott valami párnak a vitájába, ki akarta békíteni őket, de lett belőle valami balhé, és őt is hibáztatták valamiért. Mondtam neki, hogy szerintem rájuk kellett volna hagyni a probléma megoldását. Egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy engem nem érdekel egy vadidegen pár, akik összevesztek, hanem az ő érdekét néztem. Szerinte én ezzel elutasítottam az ő értékrendjét, azt, hogy segíteni akart nekik. Soha nem tudtam megértetni vele, hogy értem a jószándékát, csak ez nem biztos, hogy az ő dolga. Annyira ki tudott akadni ilyeneken!

Vagy, amikor végre lett egy pasija és elborította az agyát a rózsaszínű köd. Nem értette, hogy miért nem ugrál örömében mindenki körülötte. Azért, mert senki nem is ismerte a fiút rajta kívül, és abból, amit ő elmondott, a kapcsolat enyhén szólva is furcsa volt, és nem lehetett megmondani, hogy a pasi nem épp arra játszik, hogy kihasználja őt. Nem szóltam a dolgába, pusztán egy kis óvatosságra intettem, de vérig volt sértve, hogy mi az, hogy senki nem örül az ő boldogságának. (Szóval nem én egyedül mondhattam.) Azóta összeházasodtak. Utoljára nem is ezen vesztünk össze. Viszont itt már azért megfakult az a kép, amit az elején kialakított magáról, a nyitott, jószívű, elfogadó személy valójában nem tűr ellentmondást. Ebben kisértetiesen emlékeztetett a korábbi esetre, csak ő még ráadásul rendszeresen nekiállt kioktani is.

Nem túlzok. A nélkül, hogy eleget tudott volna a helyzetemről és a lehetőségeimről, elkezte megmondani nekem is, hogy mit csináljak. Ha valamire azt mondtam, erre nincs lehetőségem, akkor állt a bál.

Az állandó feszültség odáig ment, hogy már tényleg feszélyezve éreztem magam, hogy mit mondhatok el, mit nem, mitől lesz egy újabb kirohanása. Milyen kedvességet vág a fejemhez? Volt, hogy konkrétan felment a vérnyomásom, és majdnem rosszul lettem. Beláttam, hogy túl nagy falat, sok. Nem tudom megváltoztatni a rólam alkotott véleményét, és feladtam.

Egyébként is volt más bajom, költöztünk, apám beteg lett és nem soká meghalt, munkát kerestem, és ő olyanokat próbált számon kérni rajtam, hogy nem néztem meg 40 órányi videót, amit felvett a kitalált karaktereiről. Nem értette, hogy az nem normális dolog, hogy odab*sz valakinek ennyi anyagot, mindegy mennyit dolgozott vele, hogy felvegye. Ez túl sok. Abban a helyzetben pedig, amiben voltam, tényleg túl sok volt.

Amikor végül megszakadt a kapcsolat az egy békülés utáni újabb kirohanása volt. Nevessetek bátran, mert ez is egy újabb, a bizarr helyzetek tárházában, de konkrétan a kertről beszéltünk. A kertészkedésről, és azt mertem mondani, hogy őszi és tavaszi lemosó permetezés. Ennyi. Ettől totál begőzölt, hogy megölöm az összes élővilágot, meg a méheket... az egész Földet én mérgezem megy egyes-egyedül... Nem lehetett leállítani, annyira kapóra jött neki az ürügy, hogy kezdhesse a veszekedést, hogy milyen szemét alak vagyok/voltam... Itt már mindegy volt, ha levegőt vettem is rossz volt.

Mondjuk ez megviselt, mert összeszámolva közel 10 évig húztuk, és olyanokat vágott a fejemhez, hogy kezdettől rossz véleménye volt már a rólam. Arról nem is beszélve, hogy óriási kudarcként éltem meg, hogy akármit csináltam, minden rosszul sült el. Semmivel nem tudtam javítani a helyzeten, és hogy ilyen vak voltam, hogy nem éreztem rá, hogy ennyi minden szúrta a szemét. A mai napig nem értem, hogy akkor miért hívta ezt barátságnak?

Akikkel nem így jártam, ők nemes egyszerűséggel eltűntek. Hogy meguntak engem, vagy mi volt a gond, azt sose tudtam meg, ők csak köddé váltak.

Lehet, hogy nem szép ezeket leírni, de nincs kinek elmesélnem, és ennyi év távlatából ez már annyira nem számít, csak nekem jutott ma eszembe, mert jó lett volna egy kis társaság. És ha belegondolok, ők még nem is az olyan extrém emberek, akik neked mennek és megtépik a hajad.

Falfestés, a permetezés... rajztanulás, a sok akármi, amibe belekötöttek...

Végül is konfliktuskezelésből azt tanították, hogy ezek talán nem is a valódi indokok, hogy alapvetően volt velem valami bajuk, amit nem fogalmaztak meg, és ezeket a "lehetőségeket" felhasználva tárgyiasítani próbálták a dolgokat.

Biztos, hogy én is mellényúltam dolgokkal, de mivel egyikük sem beszélte meg velem normálisan, így azt éreztem, hogy védekeznem kell, időm sem volt rajta elmélkedni, hogy mivel váltottam ki a haragot.

Most a helyzet az, hogy jelenleg nem hiányzom senkinek. Nem kíváncsiak arra, mit csinálok, és nem akarnak időt tölteni velem. Persze ettől egyben nyugi is van, nem teljesen rossz ez, hogy nem kell találgatnom, éppen ki, és miért fog megsértődni. Más felől így nem lesznek vénasszony koromra öreg barátaim. :(

Van egyvalaki... akivel nem tudom hányadán állunk, mert ő az eltűnős kategória, aki nem szól, ha valami neki nem OK, hanem leráz hónapokra, kizár az életéből. Amikor beszélünk, akkor azt mondja nem akar elveszíteni barátokat, de amikor tettekre kerül a sor, akkor én vagyok a sor végén, minden és mindenki más előbb való. Semmi változás nem tűnik fel neki. Az sem, hogy alig beszélünk. Szóval vagy buta, vagy nem érdeklem, és csak megszokás, hogy ott vagyok a tarsolyban én is, ha nincs más. Esetleg sajnálat, nem akar lelkiismeret furdalást, vagy a felelősséget, hogy ő szakította meg a kapcsolatot valakivel. Ki tudja? Lehet, fél tőlem? Nem tudom, már tényleg nem tudom.

A munkahelyen kedvelek pár embert, de nem tudom, ezekből lesz-e barátság, vagy ez csak a szokásos szociális mosoly, és kulturáltan viselkedünk, mert elvárás, és mert akár évekig is együtt fogunk dolgozni. De itt mindenki szépen hazamegy a saját környezetébe, majdnem mindenkinek ott vannak a saját külön barátai is, és ugyanezt feltételezi a többiekről is... Valahol elvárásnak is érzem, hogy a barátaim legyenek csak máshol, itt tartsam meg a távolságot.

Elbizonytalanodtam a saját képességeimmal kapcsolatban is. Ha ennyire nem értek az emberekhez, hogy többször sem tudtam a probléma gyökeréhez jutni, akkor nincs garancia, hogy legközelebb felismerem, hogy mi az alap problémájuk velem, és helyesen kezelni tudom a helyzetet. Vagy mi az, amivel kiváltom az ellenszenvet elsősorban?

Teljesen hülyének érzem magam, amiért nem tudtam azoknak az embereknek a szemével látni, akiket elvileg ismertem. Nem értetettem a cselekedeteik hátterét. Hiába tudtam róluk annyit, nem tudtam mégsem hozzájuk hangolódni.

Szerintem a barátság nem arról szól, hogy eltűröm a másikat, vagy mindig egyetértek vele, vagy nem látom meg a rossz tulajdonságait is a jók mellett. Inkább arról, hogy az a másik a szövetségesem, és amit teszek, az érdekében teszem. Nem mindig azt mondom, amit hallani akar, hanem amire szüksége van. Viszont a bajban számíthasson rám, fordulhasson hozzám. Szeretnék a barátaim életének a része lenni, de ez olyasmi, ami nem csak rajtam múlik. Ha folyamatosan támadás alatt vagyok, hülyeségeket várnak el tőlem, mint a 40 órás anyag... vagy nyíltan kikerülnek, akkor nem tudom én sem elhinni, hogy a szövetség még fennáll és igazi. Nem vagyok játékbaba sem, hogyha nincs más szórakozás, akkor elővegyenek, de ha koszos lettem, vagy éppen nem tudok mosolygni, akkor félredobjanak.

#gondolatok #barátság #barát #emberek #érzések #egyedül #bizonytalanság #kérdés #magánélet #személyes #furcsa helyzetek #kérdések #nem picsogok hanem ventillálok

4 notes · View notes