És én a kezemben tartottam a kis mancsát

Tudva könnyeim között hogy már nem sok van hátra és utána már soha többet nem lesz velem...

A marketing csodálatos világa

Volt egy cég, ami azzal foglalkozott, hogy adott egy tanúsítványt arról, hogy a céged megbízható, nem folyik ellene eljárás, sem emberek sem cégek nem emeltek ellened panaszt. Anyám minden évben kifizetett nekik közel 20 ezer forintot és cserébe kapott egy oklevelet meg egy fém érmet. Az oklevélen az állt, hogy ez a hangzatos nevű, de amúgy teljesen ismeretlen cég, tanúsítja, hogy anyám cége teljesen rendben van. Anyám úgy gondolta, hogy ez az igazolás érték. Próbáltam megkérdezni tőle, hogy ha megmutatná ezt az igazolást vagy érmét bárkinek, akkor az az ember mit mondana? Lenne bárki, aki azt mondaná, hogy hűha, én is akarok ilyet? Az ő szava is érne annyit, mint az üzletkötőé, aki elmagyarázta ennek a dolognak a nagyszerűségét? Majd akkor lesz fontos, amikor ez a cég nagy lesz és számítani fog, hogy kinek van igazolása és kinek nincs. Ismételte anyám az üzletkötőt, legalábbis szinte teljesen biztos voltam, hogy ez a csodálatos érv, az olyan klub tagja lehetsz amivel hosszú távon nyersz – ez az üzletkötő szövege. Ki ne akarna nyerni, de pláne okosabbnak és előrelátóbbnak látszani másoknál? Ez a logikai érverés amúgy hibátlan lenne, ha a cég csinálna bármi olyat amit nem lehet két kattintással megtalálni a google-n. Vagy a cégadatbázisban. Nem vártam anyámtól, hogy belássa, hogy egy jól felépített marketing áldozata, mert ismerve őt, soha nem látta volna be, úgyhogy inkább azon dolgoztam, hogy úgy gondolkodjak, hogy az ő 20 ezer forintja, ő kereste meg, azt csinál vele amit akar. De épp tegnap találtam meg a holmija között az érméket 5-6 évre visszamenőleg. A cég semmi szabálytalanságot vagy tisztességtelenséget nem követett el, nem mondtak olyat amit nem csináltak meg, és végülis kitehettük volna bekeretezve az igazolást az irodában. (meg is bolondultam volna, ha naponta néznem kell) Azt hiszem, igazán az zavart, hogy sok év magyarázat után sem lett ebben anyám okosabb, ugyanúgy átejthető volt, mint bárki más (bár magát nagyon éleslátónak tartotta), és leginkább fájt nézni azt, ami belülről mozgatta. Kellett a lelkének az a papírra írt igazolás, hogy ő rendben van. És az neki megért évi húszezret. Franc se érti, hogy én minek baszódok fel ezeken a kurva érméken, de amióta megtaláltam folyton az eszemben van. Lehet, hogy azért mert én a jó dolgokat sem tudtam soha ügyesen eladni, nemhogy a szart. Vagy a miatt, hogy anyám az én szavamra nem adott, egy idegenére meg igen. Nehéz dolog mások szabadságát belátni, hogy mindenki úgy hülye, ahogy neki jólesik. Szeretnénk, ha azok, akiket szeretünk, nem lennének hülyék. Gondolom, én is azt hiszem, hogy nem vagyok hülye :DDD

Art and posting (as well as working on the print shop) will be postponed. Our almost 18 year old cat Szemi passed away after a long struggle. Both me and my Mom are beyond heartbroken and in grief. I...will need time to process things and heal. I miss her, I miss her so so much. When you have someoone in your life for so long, loosing them is...a part of you passes with them...

-North

Nagyon szeretünk Szemike!! Mind a ketten! Még azok is akik nincsenek itt.

Also please don't reblog this, I'm just posting this to scream into the void and and as an update.

Nagyon szeretünk kis kelekótya Kittyó!

🤍🥺🌹

Mi újság? Hogy vagy? Hogy telnek manapság a napjaid? Egy regi olvasod :) legyen nagyon szép napod!

Kedves régi olvasóm! Mindig meglepődve látom az itt-ott kibúvó üzeneteket, mert nehezen hiszem el, hogy ekkora kihagyás után még mindig vannak olyan emberek, akik tudni szeretnék, hogy jól vagyok-e, hogy dob-e még öröm-hálókat rám az élet, vagy zár-e még be sötét szobákba. Néha újra el-el gondolkodom az íráson, majd nem sokra rá leseprem vállaimról a gondolatot, mert nem tudom, érdemes-e. Jól tudom, a magam javára biztosan, mert könnyebben átlátok a ködön és jobban odafigyelek magamra, hogy mit miért teszek, hogyan, vagy hogy talán lehetne másképpen is. Másrészt viszont vajon megéri ezt megosztani másokkal? Segít-e valakin, elgondolkodtatóak a gondolataim? Talán azonosulni is lehetne? Ha csak egyszerű kíváncsiság van az olvasó részéről, az számomra nem eléggé tápláló, mert akkor írhatnék csak magamnak egy füzetbe. Régebben sokat aggódtam a jövőn, a múlton, a jelenen, az életen általában, s aki 5-6 évvel ezelőtt már olvasott, az biztosan emlékszik. Pokol volt. Persze történt sok jó dolog is velem/velünk, mikor hogy voltam éppen, egyedül vagy más karjaiban, de volt mindig ez a szűnni nem akaró szomorúság, amit vájtam, vájtam volna le magamról, de sajnos nem tudtam. És itt vagyok most évekkel később, sokkal biztosabb lábakon, és ami a legeslegfontosabb, megszilárdultak a jó dolgok bennem, körülöttem. Időnként azért vállon koppint a félsz és felcsendül az örök-nóta, hogy mindez bármikor eltűnhet, pont úgy, mint amikor játékból felemelem a tenger aljáról a homokot és az kifut az ujjaim között. Jelenleg Thaiföldön vagyunk, Bogdan születésnapját ünnepeljük. Szeretjük nagyon, van valami megfoghatatlan varázslat itt, amit az ember hazavisz magával és még sokáig emészt. Régóta visszakívánkoztam, és most olyan nagyon jó, hogy ketten élhetjük át ezt a pár hetet. Aztán április elejétől egy újabb mérföldkő érkezik, mivel hozzá költözöm. Úgy hisszük, beérett a gyümölcs, szeretünk együtt lenni. Nincs amiért fenntartani két helyet, és így több pénz marad a zsebünkben is. A hónap közepén Velencébe utazunk három napra, ezt kaptam tőle ajándékba karácsonyra. Mi a jelenre és az élményekre támaszkodunk. Mindig is szerettem utazni, bármennyire is unalmasan hangzik, mert mindenki ezt mondja, de tényleg ez az egyik legjobb dolog a világon, mert a megszerzett emlékeket senki sem veheti el tőlünk. Ezek formálnak, tanítanak és tesznek jobbá minket. Most jut eszembe, hogy januárban voltam Budapesten, de nagyon rövid utazás volt fogászati jeleggel, mert VÉGRE elkezdtük az átalakulást. Csongival újra beszélünk és magunk mögött hagytuk a rosszat. Nagyon megváltozott, érdekes volt leülni a kávézóban és elbeszélgetni. Ő ragaszkodott, hogy csináljuk meg a fogaimat, mert bár nem mondta, de szerintem úgy érzi, hogy adósom, és tartozik ezzel. Utalt rá, csak nem ennyire nyersen. Én nem bánom, nem gondolom etikátlannak vagy úgy, hogy nem érdemelném meg. Ismerősöknek, blogos embereknek nem szóltam, mert egyrészt csak egy napot töltöttem Budapesten, másrészt pedig nehezen tudtam beszélni, három bölcsességfogat műtöttek ki. Ősszel még visszamegyek, akkor csinálunk egy ínyplasztikát, majd várhatóan jövő év elején már túlesek mindenen, akkor ott töltök két hetet. Amit még érdemes kiemelnem, és nagyon friss hír is, hogy újra nagybácsi leszek. Megható, váratlanul ért nagyon. Én fiút érzek, de mindegy, csak legyen egészséges. Munkaviszonylatban is bizakodó vagyok, úgy feslik, hogy jövő hónapban előreléptetnek, bár az ilyen dolgokkal úgy vagyok, hogy hiszem, ha látom. Nem panaszkodom, tudom, hogy szerencsés vagyok és tényleg nagyon hálás vagyok mindenért, a sok jó dologért, ami velem történik, mert nem volt ez mindig így. Legyen hát ez egy jó erős löket annak, aki ezt olvassa és úgy érzi, hogy nehéz átlendülni egyik napról a másikra. Dióhéjban ennyi jut eszembe válaszként a kérdéseidre. :)

Most @csacskamacskamocska egyik posztja nagyon előhozta belőlem, az egyik nagyon régi meggyőződésemet. Ő nem erről írt, nem ezt akarta mondani, nem ez volt érzése amit "papírra vetett", de belőlem előhozta ezt a vissza-vissza térő érzést.

Nagyon sokszor úgy érzem, hogy én nem létezem. Pontosabban , sokak számára természetes hogy vagyok, hogy megcsinálok dolgokat, de fel sem tünne, ha én nem lennék, még keresni is csak azért kezdenének el, mert feltűnt nekik, hogy valamit nem csináltam meg, és hogy mikor fogom megcsinálni. Én, mint ember, mint akármi, nem hiányoznék. Önmagamért nem keresnének soha senki. Nem biztos hogy jól tudom megfogalmazni, de igyekszem.

Sok féle képen tudunk szeretni, és kimutatni azt, hogy valakit szeretünk, és fontos nekünk. Mindenkinek már az igénye. Én pl nem hiszek a szavaknak. A szavak hazugok! Jöhetnek őszintén, szívből, de már a következő percben is meghazúttólhatjuk egy tettünkkel. Vagy másnap. Vagy fél év múlva. Vagy 4 év múlva. Nálam nem játszik az sem, hogy apróbb, és kevésbé apróbb ajándékokkal lepnek meg. Vagy csoki és virág. Nálam nem pálya. Ezekkel úgy érzem, megvesznek. Megveszik az érzéseimet. Beléd rúgtam? Nesze itt egy csokor virág meg csoki. Bocs. Kevés? Nesze itt egy aranynyaklánc ilyen -olyan kővel. Bocs. Nálam ez inkább ellenkezőjére fordúl. Ha bocsánatot akar kérni valaki, akkor álljon meg velem szemben, és úgy kérjen bocsánatot. "Hülye voltam bocs, nem akartalak megbántani" Nem kellenek az ígéretek, meg a miértek. Azok csak szavak! És nem kellenek a drága utazások sem, (csak ha a saját részemet én fizetem! ) nem kell a csillogás! Ezek csak álcák, amiket jól a másik fejéhez lehet majd vágni, hogy" elvittelek ide meg oda, meg vettem neked ezt meg azt, te meg elhagysz engem???!!!! " És nem utolsó sorban, fontos ugyan egy kapcsolatban a szex, de ha egy kapcsolatot csak a szex tart össze, akkor ott ette meg a fene! Nem kell hogy kiszolgáljanak. Hogy ajnározzanak.

Nálam az érzelmek a fontosak. Nem kell kimondani naponta ezerszer hogy "szeretlek", csak érezzem. Érezzem egy ölelésből. Hogy nem csak egy "megölellek, mert tudom, hogy szereted", hanem abban az ölelésben akaratlanúl is benne vannak az érzések. És ezeket nem lehet tettetni. Érezni lehet abból is, ahogy beszél rólunk a másik , másoknak. Haverjainak, szüleinek, ahogy kiáll mellettünk, ahogy beszél hozzánk, ahogy reagál a dolgainkra, ahogy hív minket, ahogy figyel ránk. Az apró rezdülésekből, az együtt rezgésből, mindenből. Mindenből, amit felénk mutat, és abból is, amit kifele mutat rólunk. Ezek természetes dolgok, ne lehet őket megjátszani. Nagyon hamar rá lehet jönni, ha valaki megjátsza.

De hogy vissza térjek az eredeti témához, mert nagyon elkalandoztam. Szóval, én a jelenlegi életemben ott tartok, hogy tényleg úgy érzem, hogy senkinek nem tűnne fel a nem létem. Hogy szélmalomharcot vívok nagyon sok területen. Hogy azt gondolom, van aki szeret, alanyi alapon, de nincs olyan, aki önmagamért szeretne. Vagy csak én nem érzem, mert nem egy "nyelvet" kommunikálunk. Hogy megyek előre, lázadok, teszem amit kell, amit elvárnak tőlem, nagyon kis részben megvalósítom saját álmaimat is. Vannak mellettem olyanok is akiknek a mindennapjaiban is "szerepet játszom", de kibaszottúl úgy érzem hogy én senkinek nem vagyok fontos, és senki nem szeret, és senkinek nem tűnne fel ha eltűnnék! És ez most nem ilyen hisztismirtil lázadás, hanem valóban így érzem!

Nem gondolom hogy nekem valaha is szerencsém lesz a szerelemben. Mindig rossz emberbe szeretek bele. Én eddig hittem a szerelemben, hogy az felülír mindent, es azt szeretjük, akit szeretnünk kell. Ez miért nem ilyen egyszerű? Miért nem működik ez úgy hogy abba szeretünk bele, aki a tökéletes társunk, aki ugyanazzal az értékrenddel rendelkezik, mint mi, aki ugyanúgy szeret, akinek ugyanazok a céljai, vágyai álmai, aki ismeri mindegyes rezdülésünket, mert maga is úgy rezdül, aki mindig érti az érzéseinket mert ő is úgy érez. Miért lehet olyat szeretni akit csak szeretsz, de többet várnál, mást várnál, egyszerűen olyanná akarod formálni akire szükséged lenne. De nem lehet, mert ő úgy maga ahogy van, és ő dönt saját maga változásáról, vagy stagnálásáról. Szóval tehetetlen vagy, egy olyan embert szeretsz, akit nem is érted miért szeretsz. Viszont szereted, mert ha belegondolsz hogy elveszítheted, megszakadsz belülről, és képtelen vagy elengedni. De ha meg vele vagy megszakadsz attól a kíntól hogy nem ugyanazok vagytok, és nem tud megérteni, és te sem tudod őt megérteni. És létezel a nagy meg nem értésben. A nagy szorongásban. A nagy fájdalomban.

Ami nem létezne, ha nem éreznél.

Már 17 évesen is én voltam a szerelem vádlója egy iskolai bíróságon, kemény büntetés kértem, életfogytiglanit, kivégzést, pusztulást rá. Hogy lehet ennyire gyűlölni és szeretni ennyire a szerelmet egyszerre? Azt érzem hogy annyira kevés időre és annyira sok jót adott, és annyira sok időn keresztül nagyon sok rosszat okozott, hogy nem tudom ezt a kettősséget úgy istenigazából feloldani magamban.

Az is lehet hogy én magam vagyok pusztulásra ítélve és a szerelem meg amúgy jó dolog, csak isten az asztalánál azt mondta hogy tessék neked csak ennyi jár, erősnek tűnsz cipeld el a hátadon mások életének fájdalmát.

És élek így aztán, mert mást nem tehetek, arányosan sajnos sokkal többen szeretnek mint utálnak, így sajnos nincs lehetőségem feladni, na de hát az majdnem egyenesen következik ebből, hogyha nem adom fel akkor már meg is akarja az ember nyerni nem?

Vagyis lehet nem az ember, hanem én.

Nem tudom mi az élet értelme, nem tudom bennem van e értelem. Nem tudom mit akarok az élettől, meg közben azt sem hogy az élet mit akar tőlem.

Boldog lennék ha önmagában csak boldogan szerelmes lehetnék? Vagy boldog lennék ha önmagam lennék a szerelem nélkül? Vagy ennél többre vágyok? Mindkettőre egyszerre talán.

De úgy a helyes emberbe. Vagy jelenleg a helyes emberbe vagyok szerelmes csak nem jókor és csak ki kell várnom? De mi van ha addig a sok fájdalom felemészt belülről? Nem mondhatom azt a szerelemnek hogy baszódj meg jobb nekem egyedül? Miért nem tudom irányítani? Felőröl, hogy csak ki bejár az életemben és felkavar mindent mint egy hurrikán, én meg szedhetem össze a romokat.

Gyűlölöm az életem. Nem látok el holnapig. Fogalmam sincs mi a következő csapás. Igen arra már csak nem is gondolok hogy jó is jöhetne, mert esélytelen. Ha jön is már meg se élem mert készítem magam a következő rosszra.

túrázósok, szevasztok!

az InDaHouse-os gyerekekkel nagyon szeretünk túrázni, ezért találtuk ki 3 éve a Túramaraton kampányt.

Október 8-án lesz a következő kampány a Kéktúrázás napjához kapcsolódva, jelentkezzetek adománygyűjtő nagykövetnek és túrázzatok bárhol és kérjétek meg ismerőseiteket, hogy támogassák a szervezet munkáját, hogy még sokszor túrázhassunk a gyerekkel! https://indahousehungary.hu/kampany/turamaraton-2022

(ha bonyolult ez az egész, vagy kérdésed van, szólj, és szívesen segítek!)

Amiben zavar a másik, abban te is zavarod őt

Úgy tartja a pszichológia, hogy nincs egyoldalú függőség. A függőségben két ember vesz részt. A függőség addig marad fenn, amíg mindkét fél megkapja azt, amiért a függő kapcsolatot fenntartja. Egészséges-e a függőség? Azért ne ítéljük el csípőből, rengeteg függőség között élünk, nagyon sok, szinte minden kapcsolatunk függő viszony és szinte minden szükségletünk kielégítése szintén függő viszonyban jön létre. Csak nem így tekintünk rá. Bemész a pénzeddel a boltba, megveszed a kiflidet... neked pénzed van, neki kiflije/boltja, bármelyik megszűnik, a tranzakció nem jön létre. De ahogy Ockham mondja „ne hozz létre több entitást (ha valami e nélkül is megmagyarázható), úgy a függőségre is mondhatjuk, hogy ne hozzunk létre újabb, szükségtelen függőségeket! Ez kiemelten igaz a drog-nyugtató-alkohol, stb vonalra! Amúgy maga a „függőség” nem jelent negatív fogalmat. A kóros voltát viszont sokszor nehéz elhatárolni. A függőségeket csupán azért említettem, mert annak a kétoldalúságába éppen úgy nem szoktunk belegondolni, ahogy abba sem, hogy a problémáink a kapcsolatainkban szintén kétoldalúak. Ami neked probléma, probléma a másiknak is A MÁSIK OLDALRÓL! Ha az a gondod, hogy a barátod nem ír rád elég gyakran, akkor neki az a gondja, hogy írnia kell ahhoz, hogy te úgy érezd, hogy törődik veled. Ha az a gondod, hogy a pasiddal nem lehet beszélgetni, neki az a gondja, hogy olyasmiről akarsz beszélgetni, ami neki kényelmetlen (párkapcsolat, érzelmek) Ha az a problémád, hogy a párod kritikus veled, neki az a problémája, hogy már ezerszer elmondta... és mégsem változik semmi. Szóval a problémák nem úgy léteznek, hogy vagyok én, akit folyton baszogatnak, folyton támadnak, számon kérnek, kritizálnak, nem értenek meg és nem elégítik ki a szükségleteimet, hanem van egy „dolog” amit két oldalról máshogyan látunk, máshogy érzékelünk és máshogyan szeretnénk beilleszteni az életünkbe. De többnyire nem a "dologról" vagy a megoldásról beszélgetünk/vitatkozunk, hanem arról, hogy hogyan veszünk részt magában a beszélgetésben. Én úgy látom, hogy nagyon sokszor a probléma a kapcsolatokban attól lesz, hogy azonnal személyeskedővé válik a beszélgetés. Te mit csinálsz vagy mit nem csinálsz után jön a te miért ezt vagy miért így mondod, teszed, és MÁR MEGINT, és SOHA és MINDIG... Aki éppen érzelmileg túlfűtött, attól nem várható, hogy értelmesen kezelje a dolgot. A másik embertől lehetne elvárni, hogy megállítsa a folyamatot. Asszertivitás... Mi a gond? Mi a TE problémád? .... ezzel tudok vagy ezért meg azért nem tudok változtatni/megoldani a helyzetet. Rá tudsz nézni erre a dologra úgy, hogy elfogadod, hogy nekem fontos, hogy megoldjuk ezt? Jó lenne úgy megoldani, hogy mindkettőnknek jó legyen. Én tudom, hogy iszonyatosan melós megértőnek, odafigyelőnek, kedvesnek lenni a másik emberrel amikor hajszoltak, kizsigereltek, lemerültek és meg nem értettek vagyunk vagy annak érezzük magunkat. Pontosan nem értem, hogy miért az, mert ha szeretünk valakit, akkor az egy elképesztően pozitív állapot. (de szeretünk úgy lenni, hogy ingyen kapjuk a jót, mint gyerekkorunkban) De amikor már beleszoktunk ebbe a szeretéses dologba, akkor a minimumnak érezzük azt, amit kaptunk addig. Ezzel nincs mit kezdeni. Ezt is érdemes tudni, hogy mindkét fél így van vele. Csak kevés ember van, aki foglalkozik a kapcsolataival úgy, hogy időnként átgondolja, hogy mit is kap és mit nyújt „cserébe”.

Nem is ragozom tovább, egy mese az, hogy a kapcsolatok valami maguktól működő csodák, inkább van, amelyikért érdemes dolgozni és van, amelyikért nem.

Nagyon jól aludtam, mármint magamhoz képest nagyon jól. Csak kétszer ébredtem fel.

És ma reggel felálltam a mérlegre, és ta-dam! 92,2 kg lettem. Tehát csinálom a fogyókúrát, és hízom tőle! Na ilyenkor kell extra motiváció ahhoz, hogy ne hagyjam abba a fenébe, és öleljek magamhoz egy kübli Haagen-Dazs sós karamell jégkrémet, aminek az a baja, hogy iszonyatosan finom, és eteti magát. Különben is nagyon büszke vagyok magamra, hogy ezen a hétvégén nem ettem halálra magamat és a sétatervemet is teljesítettem.

Ma este színház! :-) A Katona József színházba megyek megnézni a Moszkva - Peking transszimfóniát. Már nagyon várom. Ezek még ilyen karácsonyi ajándékok, szeretünk élményt ajándékozni egymásnak.

Úgyhogy már csak 12 órát és 45 percet kell várni, eközben 9 óra munka, valahogy csak eltelik.

Érdekes egyébként, ahogyan kiírom magamból, hogy mivel is nem foglalkoztunk terápián úgy vesztik jelentőségüket ezek a dolgok. Ami jó. Végülis azért írom ki magamból ezeket a dolgokat, hogy "szabaduljak" tőlük, ne kínozzam magam azzal, hogy rágódom rajtuk. Nagyon jó, hogy csökken ennek a feszültsége.

Ma lennél 2 hónapos.. épp azon a napon, amikor apukáddal 2 éve találtunk egymásra. 7 hónappal ezelőtt boldogabb helyre költöztél. Neked már az angyalok a testvéreid, s velük táncolsz fent az égben. Tiszta szívvel remélem, látod, hogy édesapáddal mennyire szeretjük egymást. Ketten maradtunk a földi létben, nélküled..ha tudnád, milyen nehéz. A nap minden percében rád gondolunk.

Nagyon hiányzol.

Örökké szeretünk, drága kisbabánk🤍

Szakítás

Jó, jó most hazamegyek és szakítok vele. De mit mondjak neki? “Én többet érdemlek.” Jézusom, nem, ezt biztos nem. Még ha így is van, ezt csak nők mondják. “Te többet érdemelsz.“ Na, ez egész jó.

De el fog kezdeni nekem értetlenkedni és bizonygatni, hogy én így vagyok jó, ahogy. Ez mondjuk tényleg így van. Haha. “Még élni akarok.”  Ezzel kiverném a biztosítékot. Ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy végig akarom még dugni fél Európát. Lássuk csak. “Azt hiszem, most külön kell lennünk, hogy később együtt lehessünk.” Ez nem rossz, de a tököm se akar később együtt lenni. Most mondjuk megspórolnám a hisztit, de folyamatosan zaklatna, hogy mikor van az a később. “Beleszerettem valakibe.” Ez elég véglegesnek tűnik, de tudni akarná, hogy ki az a ribanc, és soha véget nem érő faggatózás venné kezdetét, hogy hol ismertem meg, mikor jöttünk össze, jó volt-e a szex, megbántam-e, rá gondoltam-e közben, miért nem mondtam el, blablablabla… “Megcsaltalak.” Ugyanez. Jaj Istenem, az lenne a legegyszerűbb, ha szó nélkül eltűnnék, és soha többé nem venném fel neki a telefont, nem válaszolnék az sms-eire. Jó, kicsit tirpák dolog. “Még nem akarok gyereket.” A végén rávágja, hogy ő sem. “Én már gyereket akarok.” A végén rávágja, hogy ő is. “Most a karrieremre kell koncentrálnom.”  Tuti előjönne belőle az anyáskodó énje, és biztosítana arról, hogy mindenben támogat, türelmes lesz, építsem csak a karrierem, ő itt van és nem hagy magamra a legnehezebb időszakban. Kár. Várjunk csak! El kellene érnem, hogy Ő akarjon szakítani. Akkor mennyi felesleges sírást és üvöltözést megspórolnánk. Kicsit megjátszanám, hogy “Ó, jaj ne.”, aztán ennyi, kalap, kabát, viszon’ látás. De ezt túlságosan hosszú folyamat volna kivárni. “Valami elromlott, ez nem működik.” Ide hallom, ahogy mondaná: “De mi, mondd el mi a baj, megváltozom, csak mondd el mit csináljak másképp! Tudom, hogy szeretsz, ezt csak pillanatnyi kétségbeesés, hidd el, meg tudjuk oldani!” Nem, nem tudjuk, nem is akarom. Oké, most nagy a pofám, de igazából szerettem, meg szeretem most is. Csak nem úgy, ahogy kéne. Ahogy ő engem. De nem akarom megbántani. Aranyos lány. Ha azt mondanám “Bocsáss meg, de nem szeretlek úgy, ahogy kellene, és ahogy megérdemled. Sajnálom.”, tudod mi lenne? Elkezdené magát marcangolni, belülről emészteni, hetekig sírna és keresné az okát, hogy mit rontott el. Pedig semmit. Ez az érzés vagy jön, vagy nem. Vagy jön, és aztán megy. Nálam elment, mit csináljak?

Ha szakítasz egy nővel, miért akar mindig, mindenáron meggyőzni arról, hogy hülye vagy és nem is azt érzed amit? Csak el tudom dönteni, hogy együtt akarok-e lenni valakivel vagy nem. A nők esküszöm, azt gondolják, hogy mi, férfiak, szellemileg annyira visszamaradottak vagyunk, hogy nem ismerjük fel, ha valakit igazán szeretünk. Istenem, hányszor hallgattam már végig szakításkor “Tudom, hogy szeretsz. A szíved mélyén nagyon szeretsz, csak nem veszed észre. Nagyon meg fogod még ezt bánni.” Egyszerűen képtelenség tisztán, botránymentesen szakítani. Mit kell ehhez mondani? Basszus, már ennyi az idő? Nézd már megint ő hív, hogy hol vagyok, mit csinálok, mikor érek haza. Muszáj lesz beszélnem vele és szakítani. Indulok, majd hívlak, hogy mi volt.

                                   ***

 - Szia Kislány, megjöttem. Mi ez a sok cucc, elutazol?

- Nem. Költözöm.

- Költözöl? Hova? Miért? Mi van?

- El. Te is tudod, hogy miért. Nem megy ez. Figyelj, szerintem zárjuk rövidre. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én régóta nem vagyok boldog ebben a kapcsolatban, és szerintem te sem. Az lesz a legjobb, ha szépen, csendben elfogadjuk, hogy így alakult, és szakítunk. Nincs okunk haragudni a másikra, úgyhogy elválhatunk békében. Maradt még itt néhány cuccom, majd valamikor eljövök értük.

- De hé, várj már. Csak így? Van valakid? Vagy mi a baj? Nem akarod megbeszélni, vagy megoldani? Csak így félredobsz mindent? Én ezt nem értem. Velem van baj? De én szeretlek. Beszéljük meg.

- Bocsáss meg, de nem szeretlek úgy, ahogy kellene, és ahogy megérdemled. Sajnálom.

                                                      ***

Ezután kisétált a lakásból. És én még soha életemben nem éreztem magam olyan szerelmesnek egyik nőbe se, mint akkor ő belé, a csukott ajtót bámulva.

NAGYON SZERETÜNK FILOZÓFIKUS PUSZTAI KITTYÓ

NAGYON KÖSZÖNÖM, NAGYON JAAUUL ESIK!

Love is not a feeling, it is an ability - a response-ability and a responsibility. Nehéz ezt a mondatot lefordítani jól magyarra: a szeretet nem egy érzés, hanem egy képesség - felelni-képesség és felelősség.

Mert a szeretet nem csak az a kellemes, bizsergő érzés, ami elfog bennünket akkor, amikor egy szívünknek különösen kedves emberrel éppen tök jól és simán mennek a dolgok. Amikor legszívesebben megölelgetnénk, és elmondanánk neki, hogy annyira de annyira szeretjük. 

Ha csak ez lenne - akkor nem lenne több egy kémiai rush-nál, egy hangulatnál, amit egy kellemes, stimuláló élmény kapcsán, különféle agyi ingerületátvivő anyagok kiválasztásával párhuzamosan tapasztalnánk meg. Egy pillanatnyi tudatállapot-változás lenne. És csak addig szeretnénk az adott embert, amíg csak kellemes élmények kapcsolódnak hozzá.  

A szeretet azonban, ami valóban megérdemli ezt a nevet, egy tartós tudatállapot- és viselkedésváltozással jár. És akkor is megnyilvánul - sőt, csak akkor lehet a leginkább nyomon követni - ha nincs kellemes, stimuláló élmény a másik emberi lénnyel kapcsolatban. Hanem mondjuk egy kimondottan kellemetlen, kényelmetlen érzésben, helyzetben vagyunk. Amikor a legszívesebben megráznánk, hogy figyelj már hé, hogy nem tudod te úgy látni a dolgokat, ahogy én, miért bántasz, miért nem hagysz békén stb.

És a szeretet képesség-jellege az ilyen helyzetekben nyilvánul meg igazán. Abban, hogy az ember képes felülírni azokat a kémiai üzeneteket, amelyek kitörésre készülő tűzhányóhoz teszik hasonlatossá az elméjét. A zsigeri, önző indulati reflexek helyett ad egy átgondolt, tompított reakciót. Vagy ha mégis kitör, akkor képes felülbírálni magát és visszavenni az arcából. Képes lemondani. Képes elengedni a haragot, nem ragaszkodni a sérelemhez. Képes perspektívát váltani és a másik helyébe képzelni magát.

A szeretet képesség arra, hogy kedves, együttérző reakciót adjunk még akkor is, amikor éppen nem értünk egyet, amikor éppen konfliktusba kerülünk. Ez a képesség nem születik velünk. Ezt a képességet meg kell tanulnunk. És ma már tudjuk, hogy az agyunk fejlődésének a legkritikusabb szakasza éppen az első éveinkben van, amikor a szülővel/gondviselővel kell megtanulnunk ezt a képességet. Eleinte persze még nem megy jól: a szülő-gyermek kapcsolat nagyon asszimetrikus. Hiszen az emberi agynak a komplex gondolatokért és érzelmekért felelős szuperfejlett része, a külső agykéreg a gyermekkorban még kialakulatlan. De a szeretetre való képességünk folyamatosan fejlődik, és ha megkapjuk a megfelelő gondoskodást és figyelmet, akkor fiatal felnőttként már képesek leszünk érett, szimmetrikus, kölcsönösségen alapuló emberi kapcsolatokat létrehozni.

De a szeretet, mint képesség kifejlődése, megtanulása nem szükségszerű. Ha az ember nem vagy nem jól tanul meg szeretni, mert őt sem jól szerették, akkor is át tudja élni a különös bizsergető érzést, a vonzódást és rokonszenvet egy másik emberi lény iránt. Egy sérült ember is tud szerelmes lenni és szeretni ebben az értelemben - egyáltalán nem feltétlenül érzéketlen. De amikor a kapcsolat érik, és szükségszerűen megjelennek a súrlódások, konfliktusok, akkor a kellemes stimulusok hiányával nem tud mit kezdeni. Nem tud megfelelő kedves, együttérző reakciót adni, csak a saját sérelmét dédelgeti, és a bizsergő érzés megszűnését úgy értelmezi, hogy a másik emberben van a hiba. Vagy esetleg, ami szintén gyakori: hogy önmagában van a hiba. Hogy selejtes, hibás, rossz ember. És a kellemes bizsergő érzés, amit szeretetnek hisz, egyébként még annyi sokkal könnyebb és kényelmesebb úton elérhető: drogok, lélektelen szex, sorozatok, bulik, munka.

Nem sajátította el a felelni-képességet - és a felelősséget egy másik emberi lény iránt. És ami fontos: saját maga iránt sem. Mert aki magát nem tudja szeretni, az mást sem. És be fogja vonzani azokat az embereket, akik hasonlóak ebben hozzá.

Ahogy Thich Nhat Hanh, az egyik kedvenc buddhista gondolkodóm írta: "Ha anélkül szeretünk, hogy tudnánk, hogyan kell, azzal megsebezzük az embert, akit szeretünk." Ez az egész persze nem fekete-fehér. Az embereket nem lehet "traumatizált" meg "nem traumatizált", sérült és "ép", "normális" és nem normális skatulyákba tenni. Inkább olyan ez, mint egy spektrum. És a képességünk, hogy szeressünk, változhat. Fejlődünk, tanulunk egész életünkben. Hibázunk és megbotlunk. Nem csak kenyérrel él az ember - hanem szellemi táplálékkal is. De aki szellemi táplálékot gyárt, annak is vannak kenyérgondjai.

Mindannyiunknak vannak dolgok, amiket szeretünk magunkban és dolgok, amiket utálunk, dolgok, amiknek nagyon örülünk, hogy megtörténtek velünk, és dolgok, amikről azt kívánjuk, bár soha ne történtek volna meg.

De az a helyzet, hogy a jó és a rossz dolgok egyaránt formáltak minket, így talán az, amit a legjobban szeretsz magadban, nem létezne a rossz dolgok nélkül, amelyek szintén formáltak téged."