22:25

Vagy küzdesz érte vagy végig nézed, hogy mással van

- hát te vagy az, aki végig nézi….

Úgy tűnik lehetek én bunkó, lehetek én közömbös, lehetek én minden milyen, akit nem érdeklek, annak teljesen mindegy lesz, hogy milyen vagyok, mert nem fogja figyelembe venni a viselkedésem.....

- Szeretsz az új lakásban lakni?

Ilyenkor nem tudom, mit feleljek. Nem tudom, milyen szeretni egy lakásban lakni.

1. Az első ház, ahová születtem a nagyszüleim udvarában volt egy külön álló szoba-konyha. Nincs túl sok emlékem róla. Sőt, semmi emlékem nincs róla. Egyetlen momentum jut eszembe, az út, amin nagymamám visz az építkezésre a szüleimhez, amikor a saját házukat építették. Erre is csak azért emlékszem, mert elfáradtam az úton, és a nagymamám nem akart felvenni, hogy vigyen.

2. Szüleim háza a második, amiben laktam. Innen már vannak emlékeim kisgyerekkoromból is. A konyha-főzőfülke, ahol lavórban mosakodtunk, mert a fürdőszoba még nem volt kész, aztán a testvéremmel közös szobánk, az akvárium a folyosón... (Erre tisztán emlékszem, mert akkor kezdett el foglalkoztatni, hogy létezik az agyam, mégsem emlékszem semmire, és az akvárium minden részletét megjegyeztem, hogy tudok-e rá emlékezni később.) Ebben a házban töltöttem a tinédzserkoromat, így vannak jó és rossz emlékeim abból az időből. Szerettem ott lakni? Rámondhatom, hogy igen, bár természetesen nem volt választási lehetőségem, így az ott lakás egy alapadottság volt. Ragaszkodtam az ottlakáshoz? Nem. Az első adandó alkalommal el is költöztem onnan egy örökölt sorházba.

3. Fiatal felnőtt éveimet ebben a sorházban töltöttem. Nem volt semmi különös. Se kiemelkedően boldog éveim nem voltak, se katasztrófálisan rosszak nem voltak. Semmi különös emlékem nincs róla, talán csak azok a helyek, ahol dugtam. Szerettem ott lakni? Hát, teljesen közömbös volt.

4. Aztán lett egy hosszabb kapcsolatom, így néha nála laktam, néha otthon. A barátnőm lakásához sem fűznek komolyabb emlékek. Unalmas, budapesti panellakás. Szerettem ott lakni? Hát, nem igazán. A panelt nem nekem találták ki.

5. Később szakítottunk, majd új kapcsolat jött, akit el is vettem feleségül. Hozzáköltöztem. Küzdöttünk a penészes fallal és az egerekkel. Nyilván nem szerettem ott lakni, amikor nekem volt még egy sorházam, aminél semmi ilyesmi problémák nem voltak, csak ahová valamiért ő nem akart költözni.

6. Eladtam a sorházat, hogy az árán elkezdhessünk építeni egy közös házat. Szerkezetkészen vásároltuk, csak be kellett fejezni. 4 szoba volt benne, két fürdőszoba, hatalmas amerikai konyhás nappali. Akkora volt, hogy gördeszkázni lehetett a nappaliban. Plusz kandalló, kurva nagy terasz, három autós garázs és 1000 négyzetméteres udvar. Mivel szerkezetkészen vettük, így adottsága volt a nagy tér, és bár felesleges volt, nem lehetett vele mit kezdeni, de jó áron jutottunk hozzá, mert nem kellett senkinek, mivel talán csak a jóistennek nem volt rajta jelzáloga. Nekem sem kis utánajárás volt mindet leszedetni. A kilátás pedig... az egész Zsámbéki-medencét be lehetett látni. Ennek ellenére nem szerettem ott lakni. Túl nagy volt, és az embert a rabjává tette egy ekkora ház. Ekkor vettem a citromfámat. A citromfa ebben a házban sokszor próbált meghalni, néha egyáltalán nem volt rajta egyetlen levél sem, de valahogy mégis mindig túlélte a dolgot.

7. Úgy alakult, hogy elváltunk. A házat meghirdettük, de nem jelentkezett rá vevő. Külön-külön albérletbe költöztünk. Én a I. ker. Vízivárosba, egy 100 négyzetméteres albérletbe. A mérete ellenére nem volt drága, 160 ezret fizettem érte még egy fél éve is. Azért volt olcsóbb, mint a hasonló lakások az I. kerületben, mivel eléggé lepukkant állapotban volt. Az egyik szobát egyáltalán nem lehetett használni, leszakadóban volt róla a tapéta is. Én meg nem reklamáltam a tulajnál, egyedül éltem, elég volt nekem egy szoba is, és nem akartam, hogy az árát felbassza az égig. Kis vállvonogatással mondhatom, hogy szerettem ott lakni, mert közel volt mindenhez. De határozottan erre sem mondanám, hogy szerettem ott lakni, mert tulajdonképpen nem hiányzik. Zajos volt, szar ablakokkal, poros volt mindig minden. Ez jut eszembe róla, de szinte soha nem gondolok azokra az időkre, amikor ott laktam. Mintha valami álomkép lett volna. Jó hely volt, de semmi különös. Apró erkélye volt, a citromfának pont elég. De ő sem szeretett ott lakni, ezt láttam a beteges-sárgás levelein.

8. Közben mégis sikerült eladnunk a vidéki házat, persze szarér-húgyért, és még azt a pénzt is ketté osztottuk a volt feleségemmel, így OTP barátom segítségével vehettem egy saját lakást Pesten a XIII. kerületben. Felújítottam, mindent a saját kényelmem és elképzelésem szerint. 7. emelet, de ezt már tetőtérnek hívják, hatalmas terasza van, aminek egy részét beépítettem elhúzható üvegfallal. Ez egész nyáron nyitva van, télen majd ide költöznek a terasz többi részéről a növények. Ezt a teraszt szereti a citromfa. Ilyen egészséges zöldnek még soha nem láttam a leveleit. A lakótér loft lakás szerűen egybe van nyitva, plusz fürdőszoba pezsgőfürdős káddal meg gőzkabinnal. Sokat dolgoztam rajta, és dolgozom rajta még most is. Egyszer majd rámondhatom, hogy kész lett. Szeretek-e itt lakni? Jobban, mint az albérletben, és kényelmes, meg ellazít a közeg, de négy hónapja lakom itt, még nincs meg igazán hozzá a kötődésem. Úgyhogy amikor megkérdezik, azt válaszolom, hogy szeretek itt lakni, és remélem, egyszer majd úgy is érzem.

És tudom, hogy nem itt lesz a vége. Lesz még egy házam valahol Olaszországban. Akkor, amikor már nem kell anyámról gondoskodnom, és nem köt ide semmi. Lesz egy házam Olaszországban, egy kis kerttel, ahová a citromfámat kiültethetem a szabadba. Ott fogok meghalni.

Én megpróbáltam normálisan kezelni a helyzetet kettőnk között. Tényleg megpróbáltam, közömbös voltam veled szemben. Kedves, udvarias, mint egy jól nevelt kislány. De te...

A figyelmed rám irányul, rám mosolyogsz, kacsintasz, kéjjel teli tekintettel nézel rám. Majd megvonod tőlem.

Nem szeretnék megint bedőlni neked, de van, hogy nem tudok gondolkozni melletted.

/2024.04.02. 18.37/

Csendes, magányos, unalmas, üres, félős, lemondó, szomorú, elszigetelt, szorongó, unatkozó, törékeny, csalódott, tehetetlen, közömbös, fáradt, alkalmatlan, alárendelt, értéktelen, kétségbeesett, reménytelen.

Meg akarom ölni magam, nem bírom ezeket tovább cipelni.

Az a hipotézisem, hogy Magyarországon a szellemi és etikai értelemben vett rendszerváltást két kihalási folyamat fogja eredményezni. Az első turnusban el kell pusztulniuk azoknak a jelenleg 50 év feletti kádármaradványoknak, akik a Fidesz szavazóbázisát alkotják. Ők az agresszív, rosszindulatú massza, akik könnyen manipulálhatók, a poroszos oktatási rendszer és információs vákuum áldozatai. Szegényes a kreativitásuk és a kritikai gondolkodásuk, bináris rendszerekben értelmezik a világot, ezért fogékonyak azokra a narratívákra, amikben jó és rossz csap össze, nekik pedig ellenséget kell választaniuk. A második turnusban az én generációm jókora részének kell elpusztulnia. Ebbe a szegmensbe azok tartoznak, akik tömegesen kiábrándultak a politikából, nem látják a tetteik vagy azok hiányából fakadó következményeket, a cinizmus és morális relativizmus eltorzította a személyiségüket. Ők azok az együgyű, közömbös emberek, akiket önmagukon kívül semmi sem érdekel. Mindkét csoport impotens, képtelenek újszerű, felforgató tettek végrehajtására, ezért mikro és makro szinten kvázi lehetetlen a tömeges forradalmi cselekvés ebben az országban. Itt a heideggeri Das Man van többségben, és csak a halál gyomlálhatja ki.

Nem hiába mondják a szem a lélek tükre.

Láthatom benne azt, amit a tulajdonosa érez.

Látom a szemében, ha szeret. Látom, ha

gyűlöl. Azt is, ha közömbös. Látom, ha nyugodt

és látom, ha ideges. Látom, ha üres. Látom,

ha boldog. A szemekben láthatom, ha valaki

szenved, még ha az arca mosolyog is.

Láthatom azt is, ha valójában örül valaminek

csak a homlokát összeráncolja. Mintha

kételkedne, mintha a büszkeség győzne. A

szemekben mindent láthatok. A szemekben

észrevehetem magam, vagy épp ellenségre

találok. És én sem vagyok más. A szemeim

csillognak, ha boldog vagyok. A szemeim

mosolyognak, ha mosolyog a lelkem. A

szemeim sírnak, ha szomorú vagyok. A

szemeim mindent tükröznek a külvilág felé. Ha

néha még rejtegetném is. A szemeim mindent

elárulnak.

Tudod, igazad volt. Tényleg közömbös vagyok. Igyekeztem a sok bántást, beszólást, gúnyolódást figyelmen kívül hagyni, de ezzel csak azt értem el, hogy ezeket leszámítva semmi nem tud meghatni. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne érdekeljen mások véleménye. Mégis érdekel. És tudod miért? Mert apróságokkal is nagyon meg lehet bántani, és csak azt látom, hogy az emberek csak úgy elhagynak. Kisétálnak az életemből. Van, hogy szó nélkül. De van, hogy olyan hangosan, hogy napok, hetek, hónapok múlva is csak ezen jár az agyam. Téged se foglak egykönnyen elfelejteni, vagy akár túllépni ezen az egészen.

Ezek után persze rájöttem, hogy amúgy annyira mégse vagyok közömbös. Inkább csak az akarok lenni. Muszáj annak lennem. Nem akarom, hogy az emberek lássák rajtam az érzelmeimet. Ami persze lehetetlen, hiszem nyitott könyv vagyok. Elég egy pillantás. Minden látszódik rajtam.

De nem baj. Majd elmúlik. Előbb vagy utóbb. Vagy én vetek véget neki.

Magamnak.

Inkább előbb, mint utóbb…

2023. 6. 1., CSÜTÖRTÖK, 18:00–20:00

Діти війни. A háború gyermekáldozatainak tiszteletére

Szent István tér, Budapest 1051, Magyarország

A HÁBORÚ GYERMEKEI

A teljes körű háború kezdete óta oroszország több mint 480 (!) gyermeket GYILKOLT MEG és több mint 19 500 (!) gyerek lett illegálisan k KITLONCOLVA Ukrajnából. Az ENSZ emberi jogi főbiztosának hivatala szerint Ukrajnában naponta két gyermek hal meg és négy gyermek megsebesül. Az orosz megszállók megsértik a gyermekek minden lehetséges jogát az élethez, a sérthetetlenséghez, a méltóság védelméhez... Június 1-jén, a nemzetközi gyermeknapon tisztelegjünk együtt a háború ártatlan fiatal áldozatainak emléke előtt. Ezen a napon egy gyertya gyújtásával tisztelegjünk azok emléke előtt, akik már nem ölelhetik meg az édesanyjukat, a nagyszülőiket, a barátaikat... Várunk benneteket a Szent István Bazilika előtti téren 18 órától. Ne maradj közömbös! Ne maradj csendben! Gyújts meg egy emlékgyertyát!

Felkérünk minden magyarországi ukrán civil szervezetet és az összes magyar barátunkat, hogy csatlakozzanak az eseményhez.

Nem szól hozzám, nem szólok hozzá.

Ha nem nézek Rá, zavarja, ezért hozzám szól.

Közömbös vagyok Vele, erre mégjobban próbálkozik.

Nézünk egymásra, de nincs a megszokott mosoly és jókedv, helyette feszültség van.

De belül mindketten tudjuk, hogy ez a távolság szükséges, hiszen már rég egymásnak estünk volna, annak pedig súlyos következményei lennének....

a kolléganőm, akinek én vagyok a titkos télapója...

azt álmodta, hogy egy másik kollégám húzta őt és direktbe megkérdezte tőle álmában, hogy mit szeretne karácsonyra! Rettenet.

de szóval próbáltam közömbös arccal megérdeklődni, hogy és ugyan mit válaszolt erre álmában, mire ő:

"mittudomén, nem emlékszem!"

hát, ilyen hozzáállással lush golyó lesz, kisanyám!

Szerintem direkt szívat a sors: van valaki a munkahelyemen (legyen mondjuk L.), aki nem közömbös számomra, de ezt érthető okokból nem tudhatja meg. Ugyan próbálom kerülni a vele való érintkezést amennyire lehet, mégis néha olyan helyzet alakul ki, hogy kénytelen vagyok beszélni vele.

Nyáron megkért a főnököm, hogy vegyek részt egy projektben és mikor megtudtam, hogy ő is benne van, nem akartam elvállalni. Aztán megtudtuk, kit neveztek ki projektvezetőnek, egy dilettáns, arrogáns és buta embert (emiatt ketten ki is faroltak a projektből) én meg úgy döntöttem, mégis elvállalom, mert nem akartam hogy minden L. nyakába szakadjon. Úgy is lett, ahogy sejtettük: mindent mi ketten csináltunk, a nulláról raktunk össze egy egész használható programot, amit jövő héten kell bemutatni a vezetőségnek. Azon a jövő héten, amikor a projektvezető szabin lesz és így kettőnkre hárul a feladat. Emiatt minden nap beszélünk de már alig várom, hogy vége legyen ennek az egésznek.

megjegyzem ez a mai ensz-szavazás eléggé ellentmond annak a közkeletű védekezésnek, hogy a nyugat mennyire magára maradt oroszország elítélésében és csak 30-40 országról van itt szó. ok, a 141 in favour tartalmaz reluctant támogatókat is (mint magyarország!) és köztük sokan nem csatlakoznak a szankciókhoz, önös érdekekből vagy más okokból. de az szimplán nem igaz, hogy a nagy többség inkább oroszországgal szimpatizál, ahogy még az se, hogy a nagy többség teljesen közömbös egy szuverén állam megtámadásával szemben. persze ettől nem lesznek amerika-pártiak mindenben, de az uralkodó nemzetközi renddel szembeni ellenérzések is sokszor erőteljesen fel vannak nagyítva. a legszebb, hogy a magyar kőrösi csaba hirdette ki a közgyűlés elnökeként a határozatot, aki persze hangsúlyozta, hogy ez arról szól, hogy a háborúnak véget kell vetni, de a magyar retorikában mintha kevesebbet jelenne meg az az elem, hogy ezért oroszország tehetne a legtöbbet azzal, ha kivonná csapatait ukrajnából.

“Emlékszem egy elmebetegre, aki nem volt költő,

vagy más módon jelentős személy. Csupán egy némiképp csöndes természetű, ábrándozásra hajlamos ifjú. Beleszeretett egy leányba, és mint az gyakran megesik, nem bizonyosodott meg kellőképpen afelől, hogy a szerelem kölcsönös. Primitív “participation mistique”-je minden további nélkül feltételezte, hogy saját meghatottsága kétségtelenül egyben a másik meghatottsága is, ami valóban gyakran így is van az emberi psziché alacsonyabb szintjein. Így hát rajongó szerelmi ábrándot szövögetett, mely azonban szertefoszlott, mikor felfedezte, hogy a lány egyáltalán nem akar hallani felőle. Olyannyira kétségbeesett, hogy egyenesen a folyóhoz ment, hogy vízbe ölje magát. Késő éjszaka volt, és szikráztak felé a csillagok a sötét vízből. Olybá tűnt számára, mintha a csillagok párosával úsznának lefelé a folyón, és csodás érzés öntötte el. Megfeledkezett öngyilkossági szándékáról, és megigézve nézte a különös, édes jelenetet. És lassanként világos lett előtte, hogy minden csillag egy arc, és hogy ezek a párok szeretők, akik egymást átölelve, álmodozva haladnak tova. Fokozatosan felderengett ekkor előtte egy egészen új gondolat, nevezetesen, hogy minden megváltozott, saját sorsa is, csalódottsága szerelmével együtt megszűnt, a lány emléke távoli volt és közömbös, ehelyett -- ezt világosan érezte -- hallatlan gazdagság várt rá. Már azt is tudta, hogy hatalmas kincset rejtettek el számára a közeli csillagvizsgálóban. Így történt, hogy hajnali négykor, mikor megpróbált betörni a csillagvizsgálóba, letartóztatta a rendőrség.

Mi történt vele? Szegény feje megpillantott egy dantei képet, amelynek szépségét, ha versben jutott volna kifejezésre, sosem lett volna képes felfogni. Megjelent azonban előtte, és ez átalakította. Ami korábban legnagyobb fájdalma volt, most a távoli messzeségbe került; a csillagok világa, amelyről eddig mit sem sejtett, abban a pillanatban megnyílt előtte, amint “Proserpina küszöbét” átlépte; a csillagoké, melyek ettől a nyomorúságos földtől távol róják útjukat. A hallatlan gazdagság elképzelése -- ki ne tudná megérteni legbelül ezt a gondolatot? -- kinyilatkoztatásnak tűnt számára. Ez túl sok volt szegény fejének. Nem a folyóba fulladt bele, hanem egy örök képbe, melynek szépsége ezzel szét is foszlott.”

C G Jung  -  Az én és a tudattalan közötti kapcsolat,  Scolar 7, 231-2

Talán kicsit túlzott Blaise Pascal, a francia filozófus, amikor azt írta, hogy az emberiség problémáinak nagy része abból fakad, hogy az emberek képtelenek csendben, egyedül ülni egy szobában. De azért közel járt az igazsághoz.

A világ legnagyobb problémái, mint amilyen a klímaváltozás, a környezetpusztítás, a társadalmi egyenlőtlenségek, a háborúk, az éhínségek - mind-mind abból fakadnak, hogy az emberiség jelentős része képtelen egyedül maradni az őt kínzó érzésekkel és gondolatokkal. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy élete egy múlandó fejezet csupán egy olyan nagy történetben, amit nem ért.

Nem érti, hogy valójában egy azzal a világgal, amit annyira idegennek és másnak érez, amitől reménytelenül elszigeteltnek érzi saját magát. Ezért aztán kényszeresen próbál jelentést találni abban, hogy halmozza a dolgokat, amelyek fölött a kontroll illúziójával rendelkezik. Amik a röpke gyönyör impulzusaival töltik el az agyát, és amik valójában őt ellenőrzik és birtokolják, nem pedig fordítva.

És mivel nem érti, hogy a világban-benne-léte mit jelent, hogy a szeparációja, az elkülönülése illúzió, ezért aztán közömbös mindennel és mindenkivel szemben - ezeket pusztán kihasználandó tárgyaknak tekinti. Kizsákmányolja és pusztítja magát és a környezetét is.

Bizony, az emberiség jövője talán elsősorban nem azon múlik, hogy képesek leszünk-e a mérnöki talányunkkal, a tudományos géniuszunkkal úrrá lenni klimatikus, szociális, politikai folyamatokon. Mindezek előtt, mindezek felett azon is múlik, hogy vajon képesek leszünk-e elegen egyedül leülni egy szobában, ahogy Pascal mondta. Hogy az örökké nyugtalan, folyton mást, többet, jobbat követelő elménk lecsendesedjen - és meghalljuk az összhangzatot a szférák zenéjében.

Hogyan kérdezzem meg tőled

miért és hogyan lettem közömbös számodra mindössze hat óra leforgása alatt?