Nem félek a haláltól. Attól félek, hogy így fogom leélni az életem.

Kiírom magamból, nem fogom megtenni, nem akarom bántani magam…de igen bassza meg. Ma ezt mondtam a pszichológusnak, hogy alig bírtam ki a hétvégét is. Biztosan támogatott, biztosan mondott valami, de most nem jut eszembe semmi. Csak az, hogy ilyenkor nem bántani akarom magam, nem ténylegesen falcolni vagy megölni magam, hanem büntetni. Megpróbáltuk az imaginációt, hátha akkor előbújna az a rész amelyik büntetést érdemel és az, amelyik elfogadó. De nem jött semmi, nem láttatta magát. Most pedig itt vagyok ismét, eszköztelenül, kétségbeesetten, halálvággyal, és nem tudom, talán ez düh, vagy agresszió nem tudom, csak azt érzem, hogy fel akarok állni, megfogni az eszközömet és kurva erősen felhasítani a bőrömet, hogy égjen, fájjon, csípjen, vérezzen és érezzem. Ököllel akarom verni a falat, addig amíg el nem töröm a kezemet, amíg mozgatni sem bírom, hogy aztán csak bámuljam a rémtettet és remegjen a kezem/testem a fájdalomtól. Annyira kibaszottul gyűlölöm magam.

Annyira szeretném tudni, hogy mitől alakult ki a fejemben ez az irtózatos spirálos szorongás. Mikor szorongok, ezért nem tudok dolgozni és halogatom, de ettől egyre jobban szorongok, mert még nem kezdtem bele és félek, hogy elbaszok mindent, ezért az utolsó utáni pillanatig halasztgatom a dolgaim, amíg egy pánikroham szélén lifegve, egy éjszakai nem alvással összegányolok valamit, amire egy hónapom lett volna amúgy.

Persze annyira szarul vagyok emiatt, hogy értelmes, pihentető dolgokat sem csinálok. Mert ha ilyenkor elmennék találkozni a barátaimmal, akkor már elviselhetetlen mértékű lenne szorongás, hogy nem csináltam meg azt a valamit. Éééés emiatt szorongok azon is, hogy egy szar barát vagyok.

Aztán nyilván elkezdek nem aludni emiatt, ami szintén nem segít a szorongáson. És akkor már már retteghetek azon is, hogy majd megint olyan szarul leszek, hogy gyógyszert kell majd szednem, és az azzal járó külső-belső kontrollt nem viselném el, valószínűleg megint félrekezelnének és retteghetnék a mellékhatásoktól. És itt persze rászáll a kisördög a vállamra, hogy hát soha nem is a gyógyszerek segítettek legjobban figyelni, hanem a falcolás [köszönöm a saját hülyeségemnek, hogy a remek állapotom örömére még egy éjszaka alatt ledaráltam a sorozatot, ahol a sportoló csaj harapja magát hasonló megfontolásból], de hát azt azért már tényleg nem lehet...

És akkor jön a mi a faszt csináljak? Ha teszek egy kört a ház körül, akkor vagy helyrekattanok, vagy elfáradok és elalszom. Ha végre eszem valamit, akkor vagy felmegy a vércukrom és beindul a dolgozás, vagy elalszom. Ha elszívok egy cigit, akkor vagy beáll szuperpozícióba az agyam, vagy elkezdek azon gondolkodni, hogy hány évig él egy galamb és egy 3 órás értelmetlen internetezgetésbe kezdek és nem haladok. És ezt sorolhatnám napestig, mert egyszerűen minden csak olyan 15-20 százalékos eséllyel segít...

Óóóó és nem, egyáltalán nem akarok beszélni róla, pláne nem akarok segítséget kérni. Az csak újabb elbaszott egy óra, amikor nem dolgoztam és csak a mások lelkiismeretét nyugtatja meg, rajtam nem segít. Én nem akartam ez lenni.

A kurva anyád te ócska szar!

Kiverte a tumbli védelmi biztosítékát néhány szó. BÁRMIT le lehet írni, bármi mocskot, hazugságot, lehet valakit üldözni, a posztjairól képeket kiposztolva gúnyolni, vagy kínt, szenvedést kiírni, öngyilkosságot, falcolás, annyi pornót, hogy a füleden folyik ki a geci, de nem használnhatod azokat a bizonyos szavakat, amik szerintük valami extra jelentéssel bírnak. Miközben azok épp tök hétköznapiak. Ennél békésebb blog kevés létezik. Tényleg még a dührohamaim is konstruktívak mert abból mindig csinálok valami előrevivőt. Még utálkozni is elegánsan szoktam. És mindig bízom benne, hogy ha amúgy is képes vagyok másokban meglátni az értéket, akkor is, ha egyébként nem tudom kedvelni, akkor idővel majdcsak elmúlik az ellenszenv. Vagy, ha nincs más, arrébb megyek. De hogy az idióta tumblr beleáll pár szóba. Az agyam eldobom!

Tudom, hogy kevés vagyok. Sajnálom.

És megint megtörtént, újra penge után nyúltam...

Ma, egy év után ismét, majdnem megvágtam magam...

Végül nem tettem

Helyette felrúgtam a 4 hónapos cigi mentességet..

Nem bírok szabadulni a démonaimtól

Így van nehogy fogalkozz velem ,nehogy kimutasd ,hogy fontos vagyok és még csak véletlen se figyelj rám🦕jó lenne ha még jobban eltolnál magadtól🦕

pszichológusként

nagyon nehéz olvasni a sok negatív, demotiváló bejegyzést, melyek sokszor szólnak önsértésről, öngyilkosságról. úgy gondolom, hogy valamilyen szinten ez segíthet az embereknek, mert van lehetőség ventillálni, de a veszélyei is vannak. ha az ember egy olyan közegbe kerül, ahol támogatják az ő negatív gondolatait az nem feltétlenül válik a hasznára.

mire költesz mostanában?

Jól vagytok? Nincs gyász, írjatok ugyanúgy.

Van itt egy félreértés. Én nem most vagyok rosszul, hanem április közepén voltam (nem a jelen mesterséges facebookdrámától, hanem más – más méretű – okból, amelyet nem tudok, nem akarok itt részletezni). Remélem, tiszta: ami most megy, az egész őrjöngés nem én vagyok, nem engem tükröz, nem rólam vall,ne aggódjatok emiatt. Majd lenyugszanak, találnak ők…

View On WordPress

A bal alkarom teli van hegekkel.

Egy része vágásokból ered ezek szép hosszúkásak, másik része pedig elnyomott cigarettákból, ezek duci kerek hegek.

Régen bíztam abban, hogy el fognak tűnni, de nem fognak. Ahogy a combomról, a karom másik részéről sem fognak soha, de az emlék sem tűnik milyen volt megélni azt a fájdalmat.

Csodálatos.

Aki sohasem falcolt az nem érti milyen ez, de olyan, mint újra levegőt venni miután feljössz a víz alól hosszú percek után. Mint a legfinomabb étel. Mint egy jó orgazmus.

Két napja megégettem a karomat. Dolgoztam, hot séfet helyettesítettem, kenyeret sütöttem. Nem tartottam be a biztonsági kesztyű előírást a kettőből csak az egyiket vettem fel mikor kivettem a forró rácsot, naná hogy lendületből hozzányomtam a bal alkaromhoz a másik felét.

Pont oda, ahol a hegeim vannak. Egy ideig bénultan néztem. Na tessék, egy újabb pedig nagyon régóta rendes vagyok, nem bántom magam, néha kaparom de csak véletlenül, erre most itt állok egy hosszú égési sérüléssel.

Mondjuk ilyen legalább eddig nem volt!

Kenyerek a tartóba, rács vissza, dolgoztam tovább de a karom az lüktetve fájt. Próbáltam mély levegőt venni és megtalálni azt a régi érzést. Kutakodtam belül, hiszen tudom milyen, ráadásul tökéletes időzítés két napja remeg a kezem mindentől, alig alszom, az embereket kerülöm, délutánonként a bénultságtól mozogni sem mozgok, minden adott ahhoz, hogy ez az érzés meglegyen, de csak az emlékét találtam.  Maga a nyugodtság, a béke, nem volt sehol.

Csak a kibaszott égető fájdalom a bal kezemben.

Először azt hittem örülök, hiszen ez egy jele annak, hogy meggyógyultam, már normális vagyok, vagy mi, de órákkal később azon kaptam magam, hogy sírok.

Annyira sokáig volt a részem ez, hogy most értetlenül nézem belül a hiányát. A pszichológusom annó azt mondta, ne lepődjek meg azon hogy állandóan visszajönnek a negatív hangok egyszerűen így védi magát a rendszer, ami eddig valahogyan működött, azt megszokta, az a komfortos és minden változást támadásként fog fel. Erre én arra kelek, hogy eltűnt az egyik önmeghatározó részem. Minden előzetes jel nélkül, egy kibaszott cetlit sem hagyva hátra!

Szóval most leültem megírni ezt, mert hogy köszönöm szépen. Köszönöm a segítséget, mikor pánikrohamok közben nem kaptam levegőt. Köszönöm szépen, hogy amikor nem éreztem semmit, akkor kaptam valamit.

De leginkább azt köszönöm, hogy leléptél. 

Ordít bennem a fájdalom, üvölt és kiabál. Úgy teszek, mint aki nem hallja, miközben majd beleroppanok.

Nem fogom bántani magam. Nem állok fel, nem megyek érte a tűért, nem kezdem el vagdosni magam, nem élvezem a fájdalmat, nem nézem, ahogy vérzek, nem leszek elégedett ettől, nem fogom lefertőtleníteni, nem fogom élvezni ahogy csípi a sebet, nem teszek semmit. Nem fogom bántani magam.

Mai mire gondolt a költő rovatunkban - Honeybeast - Maradok

Azonkívül, hogy ez egy kurva jó szám, és kurvára aktuális még egy évvel megírása után is ebben az elkeseredett országban, egy kérdésre én is szeretnék választ kapni: Ki keres zsályát a mátrai réteken?

Még egy érdeksség: "Lefarcolt már, ugrik a fél telek" -> ha a "lefarcolt" szót megversenyeztetem a "lefacolt"-tal gugliban, bizony az utóbbi nyer, 5500>850 arányban, szóval Honeybeastfalván (ha Hernádi művésznő lányából indulok ki, akkor 13. kerület) így mondják helytelenül. A falcolás egyébként hangzásából ítélve SZERINTEM német eredetű szó, a falzen jelent is dolgokat, pl hajtogatást és elemek összekapcsolásában is használt szakszó. Ha jól értem.

Viszont még mindig nem tudom, hova tegyem a mátrai zsályakeresést. Talán az egy olyan fontos tevékenység, hogy sokan szeretik csinálni, de most már csak az állam teheti meg, vagy inkább arról van szó, hogy ez egy nagyon magyaros, nagyon szép dolog, de már senki se csinálja, hisz aki tenné, az lefalcolt, aki viszont maradt, az megfáradt a melóban, és a háta közepére se kívánja a zsályaszedést?

Na mindegy, megyek és kisebbre vetetem a jegygyűrűmet.

Lemondtam magamról…

Pont úgy, ahogyan mások rólam.

- Fáj a lelkem.

- Az meg milyen?

- Elviselhetetlen.