A tanári béremelés brüsszeli pénzből megy

Azért, mert nem a magyar kormány akarja ezt, nem a magyar emberek érdeke ez, hanem Brüsszel akarja ezt tőlünk. És ha Brüsszel akar tőlünk valamit, akkor fizesse meg az árát!

szakmai ártalom

Nem tudom, a pszichológusok hogyan hallgatnak egy beszélgetést egy társaságban, vagy a dokik el tudnak-e vonatkoztatni a látható testi tünetektől szembejövő emberek vonatkozásában, vagy megszólal bennük a szakmai reflex, és egyből diagnosztizálnak.

Nálam ez amolyan becsípődés. A lányom nem hajlandó velem ruhaboltba menni, mert mindig lebeszélem, ha hibát látok a kivitelezésen, de őt ez idegesíti, mert csak azt nézi, hogy jól áll-e neki, amit felpróbált. Én meg gyakran nem a ruhát veszem meg, hanem a benne rejlő lehetőséget, azt, amilyenné majd átalakítom. Ettől ő kivan.

Van ez a film, amit egyébként imádok, A csábítás elmélete. Klasszikus példa, hogy a zárójelenetben nem tudom nem észrevenni, hogy a raglánvonalon nem egyeznek a vízszintes csíkok, és hogy bicepsz magasságban is az egész ujja egy centivel lejjebb van szabva. Ráadásul én a kabát alját a sötétebb résszel kezdeném az aljánál, mert az jobban lezárja a kabátot alul, a világos résszel kicsit befejezetlen. Szóval ezt ritkán tudom kikapcsolni. Régen úgy hívták az ilyenféléket, hogy szakbarbár :)

És akkor ide illik a történet, amit egyszer talán már feltettem ide:

A család krimit néz. Kiéleződik a feszültség a cselekményben, lassan nyílik az ajtó, bejön egy férfi szürke öltönyben, a fejét még nem látjuk... ez az a perc a film végén, mikor végre kiderül, ki a gyilkos. És ebben a felfokozott pillanatban...

Én: - Úristen, milyen rondán van bevarrva ennek a zakónak az ujja! Mindenki: - ANYAAAAAAAA !!!

Leírom az álmom meg a tanulságait

mert ez egy kibaszottul őszinte blog, ami nagyon igyekszik képmutatás mentes lenni, amibe beletartozik, hogy én sem tudom, én sem csinálok mindent jól, és én is csak mászkálok ebben a labirintusban, még akkor is, ha minderről egész jól tudok írni. Logannel álmodtam, már a második éjszakán, és ez felkavar, kicsit meg is visel, csapódok ide-oda a nem akarom és a megadás között, hogy basszameg, ha ez jutott, ilyen és ennyi, az sem véletlen. Több járna? Ki tudja milyen üzletet kötöttem valamikor, hiszen amúgy mindent megkaptam az életben valójában.

Az exemmel álmodtam. Soha azóta, amióta véget ért a kapcsolat. Uncsi leírni az álmot, nála voltam a lakásában, kicsit lenéző volt, kicsit kioktató, nem nagyon csak olyan bosszantóan, de amúgy adott enni valami fura ételt, mint a kétszersült, egy fagyis dobozból ettem. És a fura érzés, hogy lenéz engem (nemtom mire fel) addig tartott, amíg elindultam mosdót keresni és megláttam a lakása többi részét ami romos volt és végtelenül mocskos, mint az elhagyott házak. És csak néztem, hogy mi? MI? MI EZ ITT? És akkor ő mire fel játssza itt nekem a... nem is tudom mit, ... a beérkezett negyvenest... Logannel meg valami óvóhelyen voltunk. Valamit cinikuskodott, hogy piszok van a kezemen, ő érzi, valami ragacs. Mondtam neki, hogy jól van, érezd csak, leszarom, én látom, hogy tiszta. Azután a kezem csupa csillámló lila festék lett, mert valamin dolgoztam éppen és amikor valamit hülyéskedtünk, meglöktem a vállát, és láttam, hogy ott maradt az ujjam nyoma, kis csillámos lila foltok. Megijedtem és azon kezdtem el gondolkodni, hogy talán nem veszi észre. Talán úgy veszi le a pulóverét, hogy nem veszi észre és egyből berakja mosásba. De minek mosná ki a pulóverét egy hordás után? Ha meg észreveszi, nem is haragos lesz, csak dohog magában, de lehet, hogy szól is, irtó kínos meg rossz érzés, hogy magában dühöng rám. Szóval álmomban olyan intenzíven szorongtam, mint a picsa.

És ennek a kapcsolatnak a legnagyobb tragédiája, hogy olyan szintű szorongást épített bennem, ami folyamatosan felülírt mindent. Egyszer panaszkodtam erre, hogy ez így nem jó. A válasz az volt, hogy akkor ne csináljuk. Szóval két lehetőségem volt, vagy szorongva megtartom a kapcsolatot (az amúgy okos, vicces és vonzó faszival) vagy semmilyen kapcsolatban nem leszünk. Az, hogy ő bármit tegyen azért, hogy változtasson, az akkor meg sem fordult a fejében. Ha próbáltam változtatni, az elvárásként lett definiálva. Ha próbáltam elmondani, hogy bár én értem, hogy az ő rendszere szerint ezeknek a dolgoknak más értelme/jelentése van, de a nemzetközileg elfogadott értelmezése annak, ha mindig hazakísérsz valakit, vagy ha minden reblogodba beleírsz egy szmájlit egy nőnek, vagy nyíltan megvéded másoktól, vagy nem válaszolsz napokig vagy folyton hárítod a közös munkát/programot vagy szinte vigyázol, hogy ne érj hozzá valakihez – ezeknek egyértelmű jelentése van és nem én vagyok a hülye, ha először ezekre gondolok, és elég zavaros, ha valaki azt mondja, hogy ez nem az, ami, hanem neki más. Mekkora kibaszott nagy bizalom (vagy ostobaság) kell ahhoz, hogy elfogadja az ember, hogy neki mást jelent és nem arra gondolni, hogy hazudik? Néha arra gondolok, hogy ezt az egyetlen hazugságot azzal a csajjal kapcsolatban, ezt kéne egyszer kisimítani, és akkor eltűnnék, mint a Gyűrűk urában a szellemhadsereg... Teljesítettétek eskütöket, távozzatok... és a szellemsereg elködlik. Elködlenék én is a megnyugvásba.

És néha arra is gondolok, hogy ha ezt is elveszítem, mi marad akkor? Olyan kevés kötődésem van, olyan igényes is vagyok, meg gyáva is, konfliktuskerülő meg álmodozó, hol kemény, hol lágy, és közben folyton csinálok valamit, folyton építek, és olyan kevés ember illik ebbe bele. De közben, ahogy egyszer mondta is, bennünk nincs semmi közös. Ugyan az életünk összeszövődött valahogy, és már sosem tagadhatjuk le, végleg sosem felejthetjük el egymást, de nincs bennünk semmi közös... Akkor keresse csak azt, akivel van.

Tha Patkányz - Rút 

[Intro]

Rosszindulatú gecik, Magatokkal foglalkozzatok meg a céltalan életetekkel, hogy legyen célotok

[Pí a.k.a 3,14] Verse 1

Ki adom a mérget megint oda lukadtam ki Rakni kötelező, húzd a fejedre a paplant rakli Meglátom a jót a kicsin is, na meg a banyán és nem kúrnám meg 200 forintért a saját anyám.

Sosem ölöd meg a hiphopot, az arcod bele sápad ondó vagy, mint magzat előtt viszont kinőtt a két lábad csak várjad a jót, úgyis minden szar dögölj egésznap, megszoktad, hogy minden ingyen van. Embernek nem nevezhetlek hallottam meg láttam, ha ide címzel bármit a szemem nézd, ne a hátam Tarolj! Bazdmeg ne mások után loholj. Szólj! A füstgyáron földig lóg a Homeboy. Egy fityinget sem érsz faszi, hiába a szád nagy, akkor sem foglalkozol magaddal, ha magadnál vagy.

Te fiú!

Itt most is szól a crew Szerintem fölöslegesen él aki rossz indulatú. Ha hozzám szóltok annyit látok: állatok tátog, mer' egy épkézláb hang képtelen hogy elhagyja szátok arra vágyok majd szaladtok ti még szakadt sávon illik vigyázni, mert a karma sosincs szabadságon. Minek affair? Küldöm neki mi a csövön kifér! Világosabb hogy szar alak vagy mint az északi fény. Ez kacifánt, megéred a pénzed meg a tarifád Rakjanak mint Khalifát azt szarjatok sünt vagy ifát Én nem akartam ilyet, de már nem egy korsó telt be. A jófejben bízom, a rosszat meg basznám jól fejbe! Trét nem kívánok, pláne gát szakadást legyen az az életünk hogy mindig kibeszélünk mást. Hajítom a dekket, rátok fog égni majd a fás Álom marad örökre hogy az orrodnál tovább láss. Na hess! Az embert csak hátráltatjátok, örömet a sörben na meg kátrányban látod!

[Hook] 2x

Rút a személyiség, talpatok legyen lúd Seggetekbe kúp, bőven elég nekünk egy loop Nem gondolta a fene se, a gyökér még fel is hív Kérem a felesem, ne feleselj mert FINISH HIM!

[Chicheck] Verse 2.

Simi nincs, te kutya, eddig tele volt a tál a biciklit meg told arrébb ha bele botlanál így idilli a helyzetünk, te meg rohadjál. és cippzár a szádra, ha a nevem mondanád Konstatáld, te vagy a rossz energia fia a crewnak kéne amúgy végre veled kibasznia. Minek melegít a pia?Téged belep itt a fika Csukd a szemed is, te remete, ha enemy vagy szia! Ez igaz! Csak zabálod a jó indulatot, mikor nincs otthon a gazda, egyből a mokszit kutatod. Mint egy foxi ugatok, te meg a zoknit húzhatod, na meg vidd magaddal gyorsan azt a bóvli surranód (meg az új dalod) Úgy hallom, hülye picsa kopog épp, rohad belül, viszont elvileg fotogén. Megjátssza magát holott lelkileg nyomorék, a Bentleyre kotor, de csak kertiben romon él A hercegnőnek porlaszt a mosolya, meggondoltam magam, neki jó az a Corona. Lehet hogy gyönyörű, de sorvadt a modora, felettébb mocsok és hát jó nagy a pocsolya. Hol van a fonoda mert szövődnek a sztorik, azt kívánom vegyék csak be örökre a brokit! Na szoszi! A pletykákon csak pörögnek a nyomik, ez a mozi. A sok szartól tömődnek a slozik, na csoki, vagy tipli, vagy skera sok kripli, Hidd el elalszom így is, hogy nem vagyok szimpi. Felfalnál mindent, ezt beadod richtig ezek után mit mondhatnék, ne a 'dzsót szívd ki! Simlis, minek ide?Chicheck ki nem állja Ki sokat ugrál a rímekkel,  ki terítem bátyja Kapj szárnyra, te láma mond ki segített lábra eltűnik a bárka, nem becsülik ha gyász van

[Hook] 2x

Rút a személyiség, talpatok legyen lúd Seggetekbe kúp, bőven elég nekünk egy loop Nem gondolta a fene se, a gyökér még fel is hív Kérem a felesem, ne feleselj mert FINISH HIM!

kicsit olyan Drakulásra sikeredett a magyar szupergonosz

a hollandnak viszont szép sajtfeje van, ahogy illik

román Joker, pedig lehet, hogy ide kellett volna a Drakula, oké

Itt lehet nézelődni 

Hmm.. Rég postoltam, talán eddig nem volt rá szükség, hisz elvoltam a mindennapok szürkeségében.

Talán most azt érzem kicsit összetört az élet, nem éppen van minden a helyén. Sokat gondolok rád, talán ez az ami felemészt. Vagy talán nem is a gondolat hanem az űr amit nem tudok mivel kitölteni. Volt egy ígéretem amit igyekszem megtartani, talán ezért vagy velem ilyen. Lehet sőt több mint valószínű neked nincs szükséged rám de én mégis úgy érzem egy kicsit üres a világ amikor napokig nem látlak, nem hallom a hangodat és nem látom azt a szempárt ami miatt talán nem kerestem tovább a szimpatikus fát. Keresem magamban a hibát, tán sok voltam? Vagy... szimplán csak nincs szükséged erre az egészre? Keresem a kérdéseimre is a választ mégsem találom, nem találom hisz mindent olyan nehéz megválaszolni és megérteni. Ismét eltelt 3 nap, talán holnap eltelik a 4. is nélküled.

Hiányzol még ha meg is ígértem hogy nem fogsz. Hiányzik az illatod a kócos hajad a sokszor túl őszinte hangod, de ezek mellett az érintésed a puszid, csókod és a sok pozitív emlék is amit kaptam tőled.

Sokszor azért voltam másokkal elutasító, mert egy bekerültél az életembe, a mindennapjaimba. Te adtál nekem egy kis pluszt amiért bírtam a naponta gyűlő stresszt, idegeskedést, kihívásokat, problémákat. Szerettem amikor megjelentél napközben, kicsit kizökkentettél a mindennapok szürkeségéből. Emlékszem amikor még nem tudtam rólad semmit az ég egy adta világon sem, mégis úgy néztem rád mintha mindig is ismertelek volna. Furcsa érzés volt. Nem tudtam hova tenni, szerettem amikor csak úgy megláttam az autód, hisz előbb tudtam a rendszámod mint azt téged, hogy hívhatnak. Tippelgettem, gondolkoztam, már akkor sokat járt a fejemben vajon ki is lehetsz Te, Te aki akkor még csak egy ismeretlen idegen volt számomra. Jó érzéssel gondolok vissza, hogy hányszor integettem neked amikor festegettem a kerítést. Talán titkon sokszor azt vártam mikor bukkansz ott fel. Mindig jobb kedvem lett egy kicsit. Az a bizonyos nap amikor vissza jöttél délután 2 üdítőért. Előtte még sosem jöttél be ebéd idő után. Talán csak a sors fintora volt, hogy pont én álltam a pultban mintha éreztem volna hogy ott kell lennem. Talán sose fogunk együtt kávézni de azóta sok maradandó pozitív élményt okoztál nekem és nem még mindig nem szegtem meg amit megígértem ez mind csak a tiszta jó érzés és öröm amit okoztál nekem, na meg amikor eltűntél napokig nem tudtam rólad. Talán ott kicsit fájt is ez az egész, kerestelek sokszor, minden nap megnéztem ott vagy e abban a bizonyos utcában. Visszagondolva talán az volt az egyik legkülönlegesebb dolog nekem, amikor kijöttél ide csak úgy mondván, hogy véletlen hagytál itt szerszámot amire szükséged lenne az nap. Ez egy vasárnapi nap volt amire elég jól emlékszem, ott álltunk a parkolóban, boldog voltam hogy ott lehetek, jó érzés töltött el. Az nap is szintén amikor elmentem hozzád budára, nem voltam még ott autóval egyedül de úgy éreztem ott kell lennem, hogy szükségem van arra a kis időre amit veled tölthetek ott el, erre a napra is jól emlékszek "május 1.".

Van egy idézet Radnóti verséből amit nagyon szeretek talán lehet hogy épp ide illik, de ez maradjon inkább egy kérdés amire nem tudok a választ.

"Reszket a lelkem mert eszembe jutottál, Reszket a bokor mert madárka szállott rá"

Talán egyszer olvashatod Te is soraim, és egyszer megérted, hogy különleges helyre tudlak besorolni az életemben. Ne kérdezd miért, csak fogadd el és hidd el ameddig neked és nekem is jó így addig csak éljük meg a pillanatot. Ki tudja mikor adatik meg utoljára.

Ha nem adatik veled több idő, akkor is hálás leszek ezért az egy hónapért. Te voltál az aki először észre vette mi is zajlik valójában a lelkem legmélyén. Talán ezzel is loptad be magad egy különlegesebb helyre a szívemben.

Mit is mondhatnék...

Ma az jutott az eszembe hazafelé, hogy ha terhes lennék, mit mondanék. És azt mondanám, hogy nem akarok neked gyereket szülni. És ha ez áll fenn, akkor, vajon, mi a faszért vagyok vele? Mi tart mellette? Se hozzámenni, se gyereket szülni nem akarok neki, azok az idők már régen elmúltak. Most csak "ülök" és hagyom, hogy történjen velem az élet? Vagy mit is csinálok tulajdonképpen?

Elmúlt a vonzalom, elmúlt az élet a kapcsolatunkból, csak vagyunk, egymás mellett. De ebben persze az a csavar, hogy ő ezzel elégedett. Ő "elvan". Neki nem tűnik fel, hogy szar, vagy ha fel is tűnik, a szőnyeg alá söpri, hogy majd lesz máshogy vagy nem tudom.

Unok már ilyenekről beszélgetni vele, nem visz sehova, meg egyébként sem tudok mit mondani. Felsorakoztathatnám, hogy mi idegesít benne és ő is felsorakoztathatná, hogy mi idegesíti őt bennem, aztán jól egymásnak esnénk verbálisan. Remek program. Már nem kívánom, már nem érdekel, már nem hoz izgalomba, egyszerűen totális nihill van. Na jó, csak simán idegesít. Zajos, mint B, mindent hangosan kell csinálnia, felkapcsolgatja az összes lámpát, ordibál, énekelget, tévézik, nyomkod. Igénytelen, férfiatlan... Legalábbis úgy, hogy nem érzem magam nőnek mellette. Talán ő sem érzi magát férfinek mellettem. Nem tudom. De lehet, hogy nem is érdekel.

Olyan, mintha sokkal inkább hátráltatna a dolgaimban, mint támogatna. Mindent lefikáz, amit csinálok, de elvárja, hogy minden szarért megdicsérjem, miközben ő ezt nem teszi meg irányomba. Egy nagyra nőtt gyerek.

Bármit mondok, javaslok, hülyeség.

Múltkor a szememre vetette, hogy nem támogatom és nem veszek részt a tervezgetésben és passzív vagyok. Mondtam, hogy semmi értelme, mert úgyis úgy lesz, ahogy ő akarja. Demertén a múltból indulok ki. Faszi, mindegy, mit mondok, úgyis olyan lesz, ami olcsó vagy ingyen. De nem. Oké, akkor mit akarsz? Milyen legyen a ház színe? Olyan, mint az enyém. Az nem jó. Bár van belőle, de nem erre a házra tette félre. Oké. Akkor legyen olyan, ami olcsó vagy ingyen. Nemár! Jó, akkor legyen narancssárga. De ez nem illik ide. Oké, akkor te milyet szeretnél? Ilyen-olyan színűt. Akkor legyen olyan és hagyjál már békén, mert úgyis olyan lesz, amilyennek te akarod. Ez a TE házad. (LESZAROM!)

Szóval fogalmam sincs mi a faszt leresek itt, minek vagyok, mire akar használni, mik a tervei velem. De érdemes lenne ezzel többet foglalkoznom és időben rövidre zárnom. Úgyse fogom egyiket se, kirobbanni fog.

Ultima Ratio Fest 2023. 10. 08. Paradise Lost – Primordial – Omnium Gatherum – Harakiri For The Sky, Barba Negra Red Stage

Ultima Ratio Fest 2023. 10. 08. Paradise Lost – Primordial – Omnium Gatherum – Harakiri For The Sky, Barba Negra Red Stage - https://metalindex.hu/2023/10/19/ultima-ratio-fest-2023-10-08-paradise-lost-primordial-omnium-gatherum-harakiri-for-the-sky-barba-negra-red-stage/ -

Az előző napi Őszentségével történő sörözés után sem volt kérdéses, hogy erre a bulira mindenképpen mennünk kell, így a délelőtti regenerálódás után maximális lelkesedéssel indultunk neki az estének a párommal. Egyéb kerti teendőink miatt kis késéssel estünk be a Barba Negrába. Megmondom őszintén, lehet, hogy innentől el is engedem az állandó „érjünk oda nyitásra” heppemet, ugyanis ez az alkalom is bebizonyította, hogy így is simán bejutunk és nem kell fél órát sorban állni és a merch-pultot sem fosztják ki addigra (na, mondjuk ez nem biztos, hogy mindig állja a helyét ).

Persze ehhez az is kellett, amit szomorúan konstatáltam újfent, ám most hatványozottan, írtó kevesen jöttek el (aha, a könnyű bejutás…). Tudom, október közepe, suli, rossz idő (egy ilyen bulihoz tökéletes egy ilyen komor este), ám az én olvasatomban ezek a bandák simán megérnek egy kialvatlan hétfőt, de azt is elfogadom, hogy nálunk ezek a vasárnapi szeánszok valahogy mindig is fekete bárányok voltak/vannak. A söradag megvétele után be is vetettük magunkat a terembe, ahol már zajlott a Harakiri For The Sky koncertje. Hiába ismerem őket az átlagnál nagyobb mértékben, valahogy mindig is a periférián mozogtak nálam, igazán csak az első egy-két albumukat hallgattam, de lehet, hogy ezt a téli estéken pótolni fogom, mert a banda egészen tisztes bulit nyomott. Nagyon átjött az a zene, amit nyomnak. Tömény, hömpölygő, black metalba oltott, dühvel átitatott melankólia… Semmi hacacáré, meg show, pont úgy, ahogy egy ilyen bandától elvárható. Nagyon tartalmas, szépen felépített számaik vannak, aminek hála nem érzed fárasztónak az igencsak hosszúakat sem. A legrövidebb az ott hallottak közüli kedvencem volt, a Homecoming: Denied!, az is kb. nyolc perces volt. A hat számukból négyet értünk el, de nagyon meggyőző volt, hangulati felvezetőként tökéletes választás volt, a záró Calling the Rain pedig egy kisebb balladának is felér, ha az ember csak erre a számra ért ide, már akkor megérte!

Hogy aztán az Omnium Gatherum stornozza az egészet, kicsit ki is lógtak a sorból . Ugyanis az ők melo-deathes zenéjük inkább az aktívabb közönséget célozta meg, tény, elég nagy sikerrel, de itt sem kellett nyomorognunk, annyira, hogy simán kisétáltunk a köv sör-feles adagért, kajáltunk és utána simán visszasétáltunk a helyünkre, az első sorokba. Hiába tekint vissza nagy múltra a banda, annyira sosem tudtak magával ragadni, megkockáztatom, hogy a gyűjteményemben nem is találnék tőlük semmit. De ez semmit nem von el a koncertbeli teljesítményükből, ami egyértelműen csillagos négyes volt. Ugyanis miután túltettem magam az erősen eltérő hangulatbeli váltáson, engem is teljesen maga alá gyűrt a banda pörgése. Olyan szinten kitöltötték a színpadot, hogy az ember csak kapkodta a fejét, éppen kit nézzen, kire figyeljen, kit hallgasson. Az énekes Jukka Pelkonen Duracell-nyusziként pörgött a számok alatt, lendületes előadásmódja, és a megjelenése bizony, igenis egy ilyen zenéhez illik, bár néha egy kicsit Bruce Dickinson-feelingem volt, amit mind a zene, mind pedig a megjelenése megerősített. Szerintem nem kicsit hasonlít rá . Úgy En Block, egy Maiden-feeling átjárt az egész buli alatt, annyi eltéréssel, hogy a zene azért érezhetően a keményebb – bár emészthetőbb – vonalát képviselte a metálnak. De nem is egy koppintáshoz volt szerencsénk, a bandának igenis megvan az erős stílusa, jellegzetességeik pedig remekül kidomborodnak egy ilyen bulin, mind engem, mind a páromat magával sodort a lendületességük, a dallamos, pattogó dalaik. Simán öt pont lehetett volna a buli, ha a vége fele nem dobtak volna be egy vonyító gitárszólót. Igen. Amúgy nem lenne bajom az ilyen szólókkal, de az egész este alatt nem hallottam egy nyújtott szólót sem, és az Omnium Gatherumnál sem éreztem, hogy oda való lett volna, az én addigi lelkesedésemet valahogy ki is zökkentette az a pillanat. Ettől függetlenül elismerésem a bandának. Rendesen odatették magukat, így aki még kómásan ténfergett, biztosan felébredt addigra.

És végre elérkeztünk, amire eredetileg is jöttem, bár nem tagadom, a fentebb taglaltak alapján olvasható, hogy azért eddig is csupa kellemes meglepetés ért, de vállalom, hogy én bizony elsősorban a Primordial miatt jöttem… És meg is kaptam, amit szerettem volna. Ha a két eddigi bandát összegyúrjuk, megkapjuk keltáink egy órájának minden esszenciáját. Már a nyitódalnak választott As Rome Burns hatalmába kerítette az addigra azért már felgyűlt társaságot (ennek ellenére simán besétáltunk az első sorba, uh. csak viszonylag felgyűlt…), az utána jövő új albumos How It End-nél már el is esett az ember ellenállása. A 2007-es album egyik legjobb nótája élőben is erős, és nyomasztó, a mély nyitó-riffek, a monoton „törzsi” dobolás, mint valamilyen áldozattétel vezette fel a bandát, Nemtheanga hangja szinte perzsel, ahogy a lángoló birodalomról énekel, mit énekel, megénekli! Mozdulatai szinte előadták a dalt, mint ahogy az utánuk jövőket is. a How It Ends bár érezhetően más kor szülötte, és nincs meg az a látnoki, komor ereje, mégis jó választás volt, folytatásnak. Róma bukása után már csak a mindenek vége jöhet. A heavysebb hangzás, a gyorsabb ritmus egy pörgős exsztázisba hozta az embert, a To Hell Or The Hangman, az előző album szintén erős nótája is helyett kapott így, a Coffin Ship nótánál pedig már a páromat is teljesen magával ragadta a zene, hiába ő eddig nem is ismerte őket. És nagyjából így lehetne folytatni a koncert további felét is. Mind a zene, mind a hangulat nagyon erős faktora volt a koncertnek, igazi Primordial esszencia volt az elejétől a végéig, a setlist pedig tökéletesen felölelte a 21. századi zenéjük minden aspektusát. Remekül felépített buli volt, mialatt Nemtheanganak arra is volt ereje, hogy a közönséggel való kapcsolatépítés ne legyen a hangulat kárára, pedig sokat kommunikált velünk, mind testileg, mind nyelvileg. Sajnos, minden jó véget ér egyszer, így a Primordial is – legnagyobb bánatunkra – befejezte a maga igen rövid fejezetét. Róma lángba borulásával kezdtük, minden birodalom bukásával végeztük.

Utánuk nem sokkal jött is az est „főbandája” (elméletileg a Primordiallal együtt Co-headliner bulinak indult, de nehéz lenne tagadni, hogy a közönség nagy része a PL-re jött), a Paradise Lost. És itt valami eltörött… Az újabb sörünkkel visszatérve már nagyban ment Enchantment, de valahogy nem tudtam felvenni a ritmust, pedig a Draconian Times albumot még szerettem is, most nem jött át, és ezt az érzést az utána jövő Forsaken is erősítette. Egymásra néztünk a párommal és láttam, hogy ugyanezt érzi, mint én. A Primordial koncertje után egész egyszerűen – legalább is nálunk – ez a zene valahogy kevés lett, mintha valamit elvenne az értékéből, erejéből. Így kimentünk, megittuk a sörünket, és most először nem éjszakaival mentünk haza, otthon pedig folytattuk a Primordial estet.

Mivel egy beszámolónak illik mindenre kitérnie, így bizony a cikkem végeztével sajnos nem tudom nem szóvá tenni, hogy bizony a technika ördöge itt sem volt az oldalunkon. Bár én is értékeltem az egész buli félhomályos hangulatát, és én nem panaszkodhatok, elvégre kb az első és a negyedik sor között ingáztunk, néha bizony szinte alig lehetett kivenni a zenekarokat, annyira tompa volt a fény. Hátul el se tudom képzelni, mit láthattak pl. a Primordialból, és a hangzás továbbra sem megy. Néhol szinte csak a gitárt lehetett kivenni, vagy épp nagyon kongott az egész, BÁR, ez az este még a jobbak közé tartozik

Reaper

A Reaper által fentebb taglalt körülmények miatt nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy véleményt alkothassak a Paradise Lost koncertjéről, amely az Vltima Ratio Fest elnevezésű turné keretében tette tiszteletét Budapesten a Harakiri for the Sky, az Omnium Gatherum és a Primordial társaságában. Nagy várakozással tekintettem Greg Mackintosh és társai fellépése elé. Sokszínű életmű az övék, és tulajdonképpen minden zenei korszakukat meg tudom hallgatni, ha nem is áll hozzám egyformán közel az összes. Kicsit enerváltnak éreztem a kezdésüket, de aztán belelendültek, már amennyire a húzós középtempókat annak tekinthetjük a kisebb mértékben death-es ízű, gyakran azonban doom-osan hömpölygő nótákban. A koncert hangzása nem volt tökéletes, ahogy a világosítás sem, de a fényjáték hangulatosságát nem vitatom. Az Enchantment-tel nyitottak, a Forsaken-nel folytatták, a harmadik nótára (Faith Divides Us – Death Unites Us) már meggyőztek, utána pedig egyre inkább bólogatásra késztettek az angolok. A Requiem-et a zseniális One Second követte, utánuk egyik legnagyobb kedvencem, a Hallowed Land csapott oda! Nick Holmes hagját helyenként gyengének hallottam az est folyamán, amely meglehet, hogy a hangosítás számlájára írható, ám összességében tetszett az énekteljesítménye. Greg Mackintosh számomra egyéniség a gitárosok között, de nem csupán az extrémebb hajviselete miatt. Kimondottan szeretem a játékát, dallamvilágát. Szólói egyediek, jól felismerhetőek, az Icon és Draconian Times albumok különleges világával felért a csúcsra. Hű társa, Aaron Aedy a kezdetek óta kiválóan dolgozik össze vele a hathúroson, ahogyan Steve Edmondson basszer is stabilan alapoz a kezük alá, immár 35 esztendeje. Rutinjuk a színpadon is hibátlanul érvényesült. Jó volt a The Enemy és a No Hope in Sight, de az As I Die, no meg az Embers Fire mozgatta meg igazán a hallgatóságot! Kis hatásszünet után a kihagyhatatlan Say Just Words csendült fel a ráadásban, majd az Obsidian album Ghosts című dala zárta a műsort.

Mindent összevetve -a kisebb hiányosságok ellenére- nagyon tetszett a PL előadása, viszont remélem, legközelebb hosszabb programmal örvendeztetnek meg bennünket, mert azért nekem egy Gothic, egy The Last Time, egy Shades of God vagy egy True Belief nagyon hiányzott ezen az estén!

John Quail

Azt gondolom, hét éves koráig otthon kéne a gyereknek lenni a nagycsalád körében, egy rakás unokatesó és szomszéd gyerek között szabadon, szeretetben, odafigyelésben, a maga természetes ritmusában belelátni, beleszokni a felnőttes feladatok világába, és ez bőven eldöntené, hogy mi érdekli a világból, aminek utána tud menni. A családok szétverése, és amit kötelező ingyenes közoktatásként velünk műveltek és művelnek, az szerintem emberiség elleni bűn.

Egy gyerek alapvetően kíváncsi a világra, és néha olyan részleteket, összefüggéseket lát meg a megismerése során, amire nekünk már nincs szemünk. Mégis arról szól az oktatás, hogy fiam, hülye vagy, ülj le, azt nem úgy KELL. Vajon hol tarthatna már a világ, ha az ember mérőszáma nem a vagyon, hatalom, pozíció lenne, hanem a kreativitás és segítőkészség?

Ide illik két számomra nagyon kedves bölcsesség: "Egy tanítvány úgy tudja legjobban meghálálni a mestere törődését, hogy túlszárnyalja." "A tehetséged Isten ajándéka. Amihez kezdesz vele, az a te ajándékod Istennek."

Vásárolj 17% kedvezménnyel a CsamShop-ban csak júniusban!

Ismét eltelt egy év, és a Csajokamotoron.hu oldal 17 éves lett. Ebből az alkalomból mi mást ajándékozhatnék az olvasókanak, mint vásárlási lehetőséget a webáruházunkban, méghozzá 17%-os kedvezménnyel. A szezon már beindult, dübörögnek a motoros találkozók és a fesztiválok, ahol illik valami menő motoros cuccban megjelenni. Ehhez tudlak hozzásegíteni, ha a CsamShop.hu oldalon vásárolsz. 2006. június 25-én indul el élesben a Csajokamotoron.hu oldal. Azóta nemcsak soksok év, hanem rengeteg változás is történt a házunk táján. Például néhány éve különvált a webáruház a magazintól és CsamShop.hu néven indult útjára, hogy könnyebben megtalálhassa mindenki, aki csjos motoros cuccra vágyik. Mondhatjuk, hogy ezzel "a foglalkozás elérte célját", és már már minden motoros csaj tudja, hogy mi is az a CsamShop. Remélhetőleg minden motorrajongó egyből ide kattint, ha női motoros pólót szeretne vásárolni, motoros ékszerre, baseball sapkára, motoros pulcsira vagy egyéb motoros ajándékra vágyik. Ha eddig csak nézegetted az áruházat, kattintgattál és gyűjtötted a kedvencek közé, amit majd egyszer megvásárolsz, most itt az alkalom, megkönnyítem ezt a döntést egy egész nagy kedvezménnyel. 17% kedvezmény már soha többet nem lesz a CsamShop-ban, ez csak a 17. születésnapra jár. A szülinap alkalmából készítettem egy kuponkódot, amit itt a webáruházban tudsz levásárolni. CSAM17 A fenti kuponkódot a vásárlásod végén a pénztárban kell beírni a megfelelő helyre, és a rendszer már ki is számolja a kedvezményedet. A kedvezmény az áruház összes termékére vonatkozik, kivéve azokra, amik már eleve kedvezményesek. A kupont a hónap végéig, 2023. június 30-ig használhatod fel. A kupon többször is felhasználható, ha elsőre valamit elfelejtenél. Nézz körül alaposan, hiszen egy csomó újdonság került fel a shopba a múlt héten! Hogy lesz-e idén szülinapi túra, arról majd a Csajokamotoron.hu oldalon és a zárt Facebook csoportunkban értesülhetsz (kicsit sűrű a június 25-i hétvége, ezért valószínűleg a közös túrát eltoljuk egy későbbi időpontra.) Addig is további jó motoros szezont kívánok, és Boldog születésnapot a Csajok a motoron oldalnak! Read the full article

Amúgy kíváncsi vagyok hogy hányszor kell még "coming out"-olnom a családomnak. Szerintem ez kb. a 13-14. alkalom volt.

Geci 20 perc és mintha megsem történt volna.

(Ez a gif most pont illik ide XD)

Csodák csodájára semmilye sem tűnt el, pedig korábban akárhányszor járt a városban, valamitől mindig megszabadították. Egyszer egy tolvaj mesterterv szenvedő alanya is lett, legalább egy tucat sorstársával együtt. Éppen a Placa de Catalunyán üldögélt a nagy melegben a szökőkút körül, mikor megjelent egy eszméletlen jó nő, pont annyi ruhában, hogy még nem tartóztathatta le az erkölcsrendészet, de tényleg valami csodacsirke, akinek éppen akkor és ott véletlenül kiborult a retikülje. A téren található férfi populáció szigorúan csak két részre oszlott: akik odaugrottak segíteni összeszedni a kacatokat és akik tátott szájjal, levegőt sem véve bámulták. Mire a cicuka a szempilláit rebegtetve megköszönte a segítséget és ellejtett az egyik mellékutca felé, a társai minden mozdíthatót elvittek a nézőközönség soraiból. Volt, akinek a fotóstáskája tűnt el, volt, akinek a hátizsákja, Camfordnak pedig a 36 hónapig érlelt iberico sonkája szatyrostul, amit pár perccel korábban vett a piacon.

Ha már ott volt, Camford bement a templomba, életében először. Néhányszor már próbálkozott korábban, de a hosszú sorokat látva mindig meggondolta magát, ott lesz az még pár évig, nem kell kapkodni. Meglepően kevesen vártak a bejutásra, Barcelonában a reggel nyolc nagyon korainak számít.

Leült az egyik szélső padra és próbálta megemészteni a látottakat. Valahogy nem akaródzott neki elhinni, hogy ez az Isten háza, hogy valaha is fogják ezt az épületet áhítatra és imádkozásra használni. Persze, fogják, minden bizonnyal hatalmas és fényűző miséket cerebrálnak majd, de az egész, a hangulatában olyan Camp Nou szerűnek tűnt. A Camp Nou-ban nem egyszerű focimeccseket tartanak, az egy óriási, világméretű show része, amit mindenki szeretne látni, még azok is, akik nem szeretik a focit. Camford is járt ott, noha egy játékost sem tudott volna megnevezni Messi kivételével. Ez az óriási csorgatott homokvár, építészetileg nagyon szép, de hasonló sorsra fog jutni, mint a Camp Nou, ide cool lesz eljönni és végig ülni egy misét, de aki el szeretne mélyülni a hitében, az máshova menjen.  

Oké, oké, most még melósok kalapácsolnak meg kiabálnak egymásnak, ami nem segíti az áhítatot, de nincs benn meleg és nincsenek is sokan, ami viszont igen, úgyhogy Camford maradt, szeretett volna átgondolni néhány dolgot, ami az elmúlt hetekben többször eszébe jutott.

Itt van például a halál. Ugyan a fogyás még nem kezdődött el, sőt, mióta eljött az Adriáról talán még hízott is valamennyit, tehát nagy eséllyel fél éve még biztos van hátra, de sokkal több nem nagyon, és mégsem tud az elmúlásra úgy gondolni, hogy sajnálja magát, mert lefőtt a kávé. Emlékezett rá, hogy mikor az apja meghalt, nem érzett semmit, pedig a maguk módján, nagyon jóban voltak az öreggel. A temetésen egy kicsit elérzékenyült, de a fogadáson már jobban érdekelte ki készítette a kacsamáj pástétomot, mert istenire sikerült. Hisz az élet megy tovább. Ha akarja az ember, ha nem, akkor is és úgy jobb neki, ha akarja.

Mikor már látszott, hogy komolyabb jövőt szánnak neki a cégnél, elküldték egy gyorstalpaló üzleti tanfolyamra, hogy konyítson ahhoz is valamit, biztos nem árt. A cég a Harvarddal állt szorosabb kapcsolatban, az összes amerikai partner ott végzett, de Camfordot mégis inkább az MIT-ra küldték. A Harvard a nagyképű és gazdag okosgyerekek presztízs szórakozóhelye, de az MIT-n ott a híres-hírhedt East Campus, ahol a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy belőtt diák hajnali kettőkör eccálfaszban pizzázót keres és az illető diák pár év múlva vagy Nobel díjat kap, vagy feltalálja hogyan lehet az internetet marha trágya nemesítésre használni és milliárdos lesz harminc éves korára. A partnerek azt gondolták, Camford jobban illik az MIT diákok közé és igazuk volt.

Az egyik órán, a saját köreiben világhírű professzora arról adott elő, hogyan lehet sikeres a vezető és a legfontosabb tényezőnek a motivációt nevezte meg. Az ő elmélete szerint a sikeres vállalatvezetők szinte mindegyikének a legfontosabb drivere, hogy a halála után maradjon valami, egy „big thing”, ami lehet egy forradalmian új termék, egy új, róla elnevezett főhadiszállás, egy új üzleti modell, egy kórház modern szárnya, egy alapítvány, akármi, és ő ezáltal halhatatlanná válik, mert az öröksége tovább él.

Ezen Camford nagyon kiakadt, ő a munkában azt akarta elérni, hogy jól dolgozzon, hogy a kollégái, ha megkérdezik ki írta alá a jelentést és meghallják, hogy Camford, akkor azt mondják, hogy akkor annak tökéletesnek kell lennie, pont. Szart ő arra, hogy emlékezni fognak-e rá ötven év múlva.

Vissza is kérdezett a profnál, hogy ez fordítva is igaz-e? Akit nem érdekel, hogy mi lesz a halála után, abból soha nem is lesz übermanager?  A prof szerint nem. Ekkor komoly vita kerekedett, mert Camford szerint akkor az ilyen vállalatvezetők egyszerűen csak hülyék, mert a statisztikák alapján 70%-uk vagy elválik vagy pocsék házasságban él, a gyerekeik soha nem látják őket, nagy részük narkós vagy alkoholista lesz és olyan emberek vélt imádatáért gürcöl egész életében, akik nem is ismerik és leszarja azokat, akik igen. Sőt, direkt magukra hagyja azokat, akiknek még szükségük is lenne rá egy olyan társaságért cserébe, akik, ha hálával is gondolnak rá, a gondolat max másfél másodpercig tart. Az üzleti életben semmi sem tart húsz évnél tovább, jön egy új forradalmi termék, a székház lepukkan, az üzleti modell kifullad, a kórházi szárny elavul. Ezek a faszfejek sokkal jobban tennék, ha inkább ültetnének néhány olajfát, azok több ezer évig élnek és sokkal hosszabb ideig viszik tovább az ember nevét.

Többen Camforddal értettek egyet, többen a proffal.

Ahogy ott ült a padban, eszébe jutott ez a beszélgetés, de most máshogy, mint akkor. Vajon hogy vannak ezzel a kérdéssel az átlagemberek? Nem a vállalati főmuftik, hanem a hozzá hasonló Kolbászjóskák? Vajon ők is szeretnének hátra hagyni valamit? Camford biztos volt benne, hogy a világ hét és félmilliárd egyedéből hét és félmilliárd mínusz egy kicsi semmi mást nem akar, csak hogy a gyerekeinek hagyjon hátra valamit, amitől nekik jobb lesz.

De akinek nincs gyereke? Azok hogyan békéljenek meg magukkal?

Camford nem hitt a túlvilágban, sem a reinkarnációban, sem a feltámadásban, szerinte csak a kézzelfogható világ létezik, abban kell boldogulni és jól éreznie magát. Ha meghal, nem számít, hogy mi jön utána, mit írnak róla a könyvek vagy újságok, mit gondol róla Mrs. Smith Pittsburgh-Alsón. A születése és a halála között eltelt idő számít csak, semmi más.

Ezért nincs is értelme azon gondolkodni, mi lesz a halála után. Hiányzik-e valakinek, vagy úgy felejtik el, hogy nem is gondoltak rá sohasem. Meghalok, oszt annyi, alászolgája.

Camfordnak egyszer kezébe került egy könyv, egy olyan szállodában szállt meg, ahol található egy polc, amiről a vendégek nyugodtan levehetnek egy könyvet és ott is hagyhatják a sajátjukat, hogy más is olvassa. Találomra kiválasztott egyet, hogy ne unatkozzon, míg várja a taxit és kiesett belőle egy kézzel írott papiros. A legrégebbi zsidó vicc szerepelt rajta: הם שנאו אותנו; הם ניסו להרוג אותנו; אבל ניצחנו; בוא נאכל, vagyis They hated us; they tried to kill us; but we won; let’s eat. Gyűlöltek bennünket, megpróbáltak megölni, de mi győztünk, úgyhogy menjünk és együnk valamit. Itt van ez a rák, de szarjunk rá, inkább együnk valamit.

Ezzel Camford a halállal kapcsolatos gondolkodást befejezettnek nyilvánította, nem sikerült ugyan tökéletesen a katarzis, de legalább rosszabb sem lett.

Jöjjön a következő agyalni való.

Camford nagyon nem „mi lett volna ha” típusú ember volt, ami történt, megtörtént, nem lehet vele mit kezdeni, ne is foglalkozzunk vele. Ennek ellenére, rengeteget gondolkodott azon, mi lett volna, ha harminc évvel korábban, a tévé alatt álló Lolóhoz, vagyis akkor még csak Nso Csi-hez, odamegy. Utálta is, hogy ilyen haszontalan hülyeségen jár sokat az agya, de nem tudott ellene semmit sem tenni, jött magától és a Sagrada Familiában sem hagyta békén.

Lerázta volna? Összejöttek volna? Elment volna vele táncolni? Jártak volna? Meddig? Egy hétig? Tovább? Végig az egyetemen? Loló beleszeretett volna egyáltalán? Hozzáment volna feleségül? Jó lett volna a szex? Ki tudta volna egyáltalán elégíteni? Túlélték volna a szürke hétköznapokat? Megcsalta volna? Vagy Loló csalta volna meg? Akartak volna közös gyereket? Egyet? Kettőt, többet? Ugyan oda szerettek volna menni kirándulni? Hasonló lehet az ízlésük a filmben, kajában, életmódban, vagy tök más?

Az üzleti iskolában felhívták a figyelmét, hogy a valószínűségeket nagyon rosszul becsüli meg szinte minden ember. Ha van öt paraméter, amitől a kimenet függ és mindegyikben 80%-ban vagyunk biztosak, ami egyáltalán nem rossz, akkor annak az esélye, hogy tényleg minden úgy történik, ahogy tervezik, alig több mint 30%. Ha pedig 60% a bizonyosság, akkor még a 10%-ot sem éri el, vagyis szinte tuti, hogy tök más lesz a végeredmény, mint amit szeretnénk. És hány paramétere van egy boldog párkapcsolatnak? Biztos több tucat.

Az egyik volt évfolyamtársa bíróként dolgozott Budapesten és mikor Camford visszaköltözött, néha elmentek vacsorázni. Sokat beszélt az érdekesebb ügyeiről, a válóperek is szóba kerültek és Camford nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, amikor arról sztorizott, hogy mi minden szerepelt már indokként.

Ugyan ritkán mondták ki, de sejteni lehetett, hogy a szex sokszor nem stimmelt, hol túl kevés, hol túl sok, de a prímet egy nagyon aranyos hatvan körüli nénike vitte el, aki negyven évnyi együttélés utána adta be a keresetet. Az évfolyamtársa hiába futott neki többször is, a néni csak hallgatott és hallgatott, míg végül kibökte, nem bírja már, hogy a „papa” minden teliholdkor seggbe dugja. Borzasztó.

Voltak a „fogkrémesek”, ahol már az is probléma lett, hogy a tubust a közepétől vagy a végétől kezdik kinyomni. Egy férfi azért akart válni, mert a felesége minden reggel túlsütötte a tükörtojást és ő utálja az égettet. Egy nő azért, mert a férje főzte a kávét és minden reggel megkérdezte hány cukrot kér bele. Hét éven keresztül, minden reggel. A rekord az esküvő után egy nappal beadott válóper volt, mert kiderült, hogy a férj az anyját is magával akarta vinni a nászútra. Egy nő azért, mert a férje a konyhaasztalnál vágta a körmeit és nem takarította le. Egy férfi azért, mert a felesége egész nap takarított. Egy férfi azért, mert a nő megrögzött természetgyógyászként minden nap megevett három nagy fej nyers fokhagymát és neki is minden reggel préselt répalevet kellett innia. Egy nő azért, mert a férje minden egyes alkalommal vagy fél tekercs vécépapírt elhasznált. Egy nő azért, mert észrevette, hogy a férje naplót vezet, és neki erről nem szólt. Egy férfi azért, mert a felesége elkapcsolta a vébé döntőn a meccsről a tévét, hogy egy főzős műsort nézzen. Egy férfi azért, mert a felesége állandóan Bon Jovit hallgat és a telefonján sem a gyereke vagy ő, hanem Bon Jovi a háttérkép.  

Ha házasságok ilyeneken is tönkremehetnek, ha ilyen kicsi szarok is számítanak, akkor nem több tucat, hanem több száz paraméter is lehet. Persze, ezek csak a pont az „i”-n, de akkor is.

A valószínűségekről pedig fogalmunk sincs, főkent a kapcsolat elején. Ha mindenki matematikus lenne, nem lennének családok, de hát a matematikusok is házasodnak... ki a fene érti ezt...

Az MIT-n sok nagyon okos külföldi gyerek is tanult, Camford csoporttársai között is volt egy lengyel gyerek, aki még az MIT-s közegben is extrém máshogy gondolkodott, mint az ottani átlag, ami nem kis szó. A gyerek nem volt több, mint 25 éves, de már három cégét vette meg egy-egy multi nagyon drágán és annyi pénze volt, hogy a lengyel Forbes a Top 50-be saccolta. Az MIT-ra is inkább világot látni és nem tanulni ment.

Az egyik órájukon arról volt szó, hogy ki mit szeretne legjobban kapni a jövőtől, mire vágyik a leginkább. Volt ott persze karrier, pénz, hatalom, világbéke és hasonló sablonok, mikor Jaczek felállt és azt mondta: I want to have a good wife. Csak Camford nem nevette ki, mindenki más hülyének nézte.  Két válás után Camford már kapizsgálta, hogy Jaczek beletrafált a kellős közepébe, ha valaki olyan szerencsés (?) ügyes (?) meggondolt (?) következetes (?) hogy megtalálja a másik felét, minden más jönni fog, majdnem magától. Vajon Loló good wife lenne? Egészen biztos. És ő good husband? Az biztos, hogy dolgozna érte. Dolgozott volna érte. De már mindegy. Ó, hogy baszná meg a...

Gracias Sagrada Familia, de nem lettem sokkal okosabb, Madridra fel.

“Mi európaiak

vagyunk a világ divatdiktátorai, arbiter elegantiae-i, a menőség irányának mutatói, a sárm kalmárai, akik stílusteremtő veleményt tudnak formálni a szoknya hosszáról, a nyakkendő színéről, a vers milyenségéről, hogy mihez milyen illat illik és a champagne kellő hűtési fokáról, és abból élünk, hogy mások jó drágán megveszik a portékáinkat, melyeken keresztül tulajdonképpen olcsón részesülhetnek ebből a vágyott európai imázsból, és még el is utaznak hozzánk, hogy személyesen is megnézzék, mi ez a menőség itt” - írja Vakmajom az európai luxuscégek berobbanó bevételeiről.

Ez elég pontos, ha nekem ő túl piacpárti is egyébként, és klímatüntetőknek is beszólt egyszer.

Ideillenek Setényi János szavai, amikor arról beszél a régi indexen, hogy hogyan látnak minket a kínaiak. A felső százezer kínai pártfunkcionárius 70%-a, akiknek európai ingatlana van. Ide illik a mobiltelefonnal fényképezés világtérképe, a fényárban úszó Európával. Az olajsejk Londonban Lamborghiniző gyereke. Az, amit Fedinec Csilla mondott Sz. Bíró Zoltán mellett ülve az orosz fogyasztási szokásokról pár napja.

Erre fordulnak az arcok. Európa felé.

Ott dől parafadugóba az összes Kipcsák Máté által megénekelt jobboldali ellenpont az egyenértékű alternatívákról, hogy azok a területek sötét foltok a fényképezés fénytérképein. A saját közönségük számára is.

jön. és tudja a születésnapodat. a második nevedet vagy a szüleidét. tudja, hány évesen tanultál meg biciklizni vagy leolvasni az órát, hogy hogyan vesztetted el nagyszüleidet, hogy mennyire szeretted a háziállatodat. tudja a szemed színét, az összes heged helyét és történetét, a mosolyod vonalait, az összes anyajegyedet ismeri. tudja, hogy milyen a kapcsolatod a testvéreddel. tudja, hogy édesszájú vagy, hogy mi a kedvenc édességed vagy ételed, a kedvenc színed, évszakod, könyved, filmed, zenéd. tudja, mit éreztél, mikor elvesztettél olyan embereket, akik számodra nagyon fontosak voltak. tudja az álmaidat, a vágyaidat, a félelmedet és a fóbiáidat. tudja, hogy már régen kiválasztottad az esküvői dalt, amire szeretnél majd egyszer bevonulni, és hogy miért éppen azt választottad. tud az erősségeidről, a gyengeségeidről. tudja, hogy nem vagy egyszerű eset. tud mindent. és mégis marad. nem megy sehova. jelen idő, tudatosan. nem azért, mert most történik, hanem mert most vágyom rá.

erősebb pillanataimban úgy gondolom, hogy te engem. a gyengébbekben pedig úgy, hogy én vesztettelek el téged. a szívem még mindig tud fájni - fonál, ami összeköt minket ide vagy oda. nem kellene, hogy eszembe jusson, de őszintén, jobban traumatizáltak a januárban látottak, mint az előtte lévő 5-6 év együtt. rossz, hogy már hiányozni sem tudsz úgy, mint régen, mert a számban az íz keserűvé vált. már nem édes a hiányod. azelőtt az volt, és amikor visszajöttél, akkor mindig megosztottam veled azt a mézes, cukros ízt. az volt az alapja a szenvedélynek, az érzések, ahogy kavarogtak. annyira túláramlott rajtam minden olyankor, hogy még neked is elhittem azt, amit nem lett volna szabad. de már megbocsátottam magamnak. Neked az Isten fog. de én nem.

minden egyes nap kitépem a saját szívem, és minden egyes nap folytatom ott, ahol abbahagytam. mondjuk ebben is van erő, csak másfajta. már április van, a bolondok hónapja, látszódik is az időjáráson. amikor eljött az idő, és apa bevitte anyát a kórházba, esett a hó. amikor hazavittek engem a kórházból, akkor is esett a hó. furcsa, nem? nem csoda, hogy én is bolond lettem. és mi most nem érünk egymáshoz. már nem is szólunk egymáshoz. azt hiszem ezentúl mindig így lesz. nem te veszed észre, hogy más a parfümöm, mert te az előzőt sem ismerted, nemhogy a mostanit. még én is csak szokom. van benne vanília is, de mégsem túl édes. azt mondják, ez is illik hozzám, de én még nem tudom. mikor reggel elindultam, és az utcán a sálamon megéreztem az illatát, olyan volt, mintha valaki másé lenne, nem is az enyém. de talán akkor ez is az új én? új test, új haj, új illat? bármit, csak legyen már másképp, mármint bennem, én. ez a mondat értelmetlen lett. de te érted. a szívem vajon növeszthet új falakat? vagy a testem új szívet?

elveszthettem vajon valakit, aki éretlen volt? olyat, aki érzelmileg elérhetetlen volt számomra? aki hazudott? aki nem volt elég erős ahhoz, hogy kommunikáljon velem? aki nem volt elég erős, hogy bocsánatot kérjen? aki nem volt elég erős, hogy felvállalja a tetteit és azoknak a következményeit? bár igaz, nem várta meg őket. gyáva. olyat, aki kevesebbet adott magából, de azt is nagyon jól tudta leverni rajtam? olyat, akinek velem kapcsolatban egyáltalán nem volt morálja? aki nem tudta megadni a legalapvetőbb emberi tisztességet? elveszthettem vajon valaki olyat, aki tényleg nem törődött velem? olyat, aki nem is szeretett engem igazán? olyat, aki egyáltalán nincs békében magával? aki sosem lett volna képes kiállni vagy harcolni értem? olyat, aki állította, hogy egy angyal, de valójában sosem tudott rám vigyázni? olyat, aki nem ismeri azokat a szavakat, hogy lojalitás, őszinteség? olyat, aki bizonytalan? de tudod mit? magamba kellett néznem. nagyon mélyen, és nem egyedül. de nagyon sok mindenre rádöbbentem. dolgokra, amiket lehet hogy egy szinten tudtam is, de valahogy mégsem voltam képes elfogadni.

a trauma traumát vonz. de ha tudatosan elkezded az elejéről, és erős alapokra lelsz magadban, mert ott van, akkor az életben soha többet nem lesz erre szükséged. azt veszed magadon észre, hogy hoppá, tudok nemet mondani. hoppá, el tudok jönni. hoppá, én megtettem mindent, de ez nem rajtam múlt, el kell engedni. mert amíg az én szívem a helyén van, és tudok békében, békességben lenni, és el tudom mondani, hogy nem tettem semmi rosszat, vagy ha tettem is, akkor el tudok magamban idebenn számolni, a saját lelkiismeretemmel, addig csak hagyom. hadd veszíts el te engem. én is elvesztettelek. de cserébe mégis nyertem valamit, amit soha többé nem engedek, hogy bárki is elvegyen tőlem. talán egyszer neked is menni fog. nyerni valamit, ami tényleg értékes. értékesebb sokkal, mint amiben most vagy vagy hiszel.

Sárban állunk Te rám nevetsz A lábnyomodba Belelépkedek A szavak elfogytak és Velük együtt én leszek A Tér Te az Idő legyél Legyél A végtelen A végre szép idő Komám az ébredő Tavaszt hozó szél Vihar után Én mennék De nem tudom Te merre mész Szállnék Ne menj el Vagy engem is vigyél Vigyél Szólok, hogyha elfelejtenél Vigyél Szólok, hogyha elfelejtenél Vigyél Szólok, hogyha elfelejtenél Vigyél Szólok, hogyha elfelejtenél

Gevurah – Gehinnom (2022)

Gevurah – Gehinnom (2022) - https://metalindex.hu/2022/10/29/gevurah-gehinnom-2022/ -

A 2011 óta tevékenykedő Gevurah a black metal modern ágát képviseli. Rajzfilmes túlzásokba eső hullafestékes fazonokat itt ne keressünk. A sátánimádat, a spiritualizmus témáit egy sokkal filozófiaibb megközelítésben tálalják a hallgatónak. 2016-os debütálásukat, a Hallelujah! névre hallgató korongot az egyik legkiválóbbnak tartottam, pedig elég erős év volt. Logójukból ítélve egy egzotikus országból származó banda képe lebegett a szemeim előtt, azonban nem is lehettem volna távolabb az igazságtól. A messzi északról származnak, Kanada Quebec tartományából, mégsem voltam csalódott, sőt talán még jobban örültem ennek a ténynek. Ugyanis ez a tartomány Kanada black metal motorja, számos egészen kiváló banda otthona. Forteresse, Gris, Sombre Foréts, Sorcier des Glaces…napestig sorolhatnám a neveket, de nem fogom, mert ez az írás nem róluk szól. A tűz mint olyan szerves részét képezte annak a bemutatkozó albumnak. Nem csak a borítóját lepte el a tisztító tűz, de magát a zenét is átjárta egy olyan forró, fülledt, fojtogató érzet, ami engem rögtön megvett kilóra. Az okkult tanok beleszövése mindebbe pedig csak tovább emelte a tétet. A nemrég megjelent Gehinnom tehát nincs irigylésre méltó helyzetben, nagyon magasan van a léc.

A Gevurah egy kétfejű szörnyeteg, aki lépésről lépésre őrli fel kiszemelt zsákmányát. Mindezt teszi addig, amíg az utolsó csepp élet is elhagyja jelentéktelen testét. Az egyik fej a Xavier Berthiaume névre hallgat, de csak X. T. néven találkozhatunk vele a kiadványon. Ő felel a vokálért, dobért és a lead gitárért. A másik fej pedig az A. L. monogramra hallgat, akinek a ritmusgitár és a basszus bégetése jutott. Ez a felállás a kezdetek óta változatlan. Megtalálták egymással a közös hangot, egy a vízió és a küldetésük is ugyanaz. A black metal egy olyan ágát reprezentálni a hallgatóságnak, amiből nagyon nehéz gúnyt űzni. A külsőségekre ők nem sokat adnak, csak a pusztító zene érdekli őket és ez nagyon imponáló. Mondom ezt úgy, hogy én kifejezetten csípem a hagyományos mosómedve stílust is.

A Hallelujah! egy 64 perces album volt, amit simán 40 percesnek éreztem. Különféle részekre bontható, hullámvasútszerű felépítéssel rendelkező album, ami egy rituálé karakterisztikáját hordozta. A Gehinnom 46 perce sokkal töményebb és mellbevágóbb hatást ér el avval, hogy mellőzni a különböző atmoszférateremtő lélegzetvételeket, ami által levegőhöz jut az album és a hallgató is. Ez kétélű fegyver: egy koncentráltabb esszenciát kaphatunk a Gevurah zenéjéből, viszont a már említett erős hangulat és tudatos felépítésű album képe hiányzik. Maga az album is rá akar cáfolni erre az okfejtésemre, a címadó Gehinnom akusztikus gitárral indít, baljóslatú hangulatot teremtve. Komoran pengenek a húrok, akár egy nyomasztó művészfilmnek is lehetne az aláfestőzenéje. Az At the Orient of Eden már nem teketóriázik, hatalmas sebességgel támad a tremolo. Maga a gitár tónusa tipikusan a black metalra jellemző, éles, vékony és a statikus sistergéssel ejt hipnózisba. A vokál már közel sem tipikus, ide nem érkeztek meg a varjak. Erőteljesen rekedtes ordítás, kiáltás jellemzi X. T. torkát, és baromira illik ahhoz a zenéhez, amit a Gevurah játszik. Tempóváltás következik és egy gregorián kórusokkal tarkított lassú rész következik. Mondom én, hogy rám akar cáfolni a Gevurah, van itt hangulat, de még mennyi. A dob pont a megfelelő helyen van, se nem túl előre keverve, és nem is túl hátra tolva, ahol csak cincogna a cin. A dal végére pedig vissza is hozzák nekünk a kezdeti tremolo témát, mert tényleg nagyon állat. Maga a hangzás pedig pont jó, se nem túl lo-fi, de azért a Sanytolnak nyoma sincsen. Bivalyerős kezdés ez.

A Blood-Soaked Katabasis egy még letaglózóbb dal benyomását kelti, és az is. Disszonancia keveredik a hagyományos tremolo mellett, ezáltal egy kifejezetten mai, friss arculatot ad a tételnek. Mindez egyébként jellemző magára a Gevurahra is. Jó vegyészek módjára kísérletezték ki azt, hogy hogyan lehetne csavarni egyet a hagyományokon. A katarzisérzet állandó vendég a számaikban, amik a hosszabb, nagyobb lélegzetvételű dalfelépítéséket részesítik előnyben. A zavarosan kavargó témák pont annyi ideig veszik át a hatalmat az elménk felett, amennyire kell, nincs semmi se túljátszva. Gyakrabban váltanak témákat, mint egy hagyományos fekete fém banda, és a melodikus szólók elejtése se éppenséggel erre a zsánerre jellemző. A Towards the Shifting Sands 8 és fél perce egyáltalán nem tűnik annyinak. Gyors témák, dühvel és daccal teli kiáltások tarkítják, a dob pedig nagyon ízléses és érdekes megoldásokkal, fillekkel küldi meg az egészet. Blast beat csak akkor van, ha azt maga a dal megköveteli. És itt van a kutya elásva. Mindig úgy gondoltam, hogy a dalírásnál dől el minden. Ha a fasza témák összeállnak egy változatos és jól felépített dallá, akkor már félig nyert ügye van a bandának. A kivitelezés a másik fele. A néha bedobott hang alámondások viszont feleslegesek, van itt annyi hangulat, váltás és finom részlet amibe elmerülhetünk, így nincs arra nincs szükség.

Egy újabb hangulati átkötés következik az LV 16:22 által. Az akusztikus gitár remekül vegyül a torzított elektromossal. Mindez megágyaz két dalmonstrumnak, a rövidebb a Memento, Homo… Az emberiség minden megvetendő tulajdonságát gyömöszölték ebbe a dalba. Kifejezetten sötét, mizantróp hangulatot árasztanak a témák, nem maradt semmi remény egy olyan fajnak, ami önmagát pusztítja különböző módokon. Legyen az a mindennapok gáncsoskodása, háborús bűnök vagy a bolygónkkal ápolt mostoha viszony. Minden düh és méreg manifesztálódik a ritka feszes blast beatben és a dal közepén érkező különösen vérszomjas kiáltásokban. Ez az előző albumra is jellemző volt, hogy a lemez közepe-vége környékén érkeztek az igazán gyűlölettel teli tételek. A Gloria in Excelsis Deo, Et Ira ad Homines in Terra a leghosszabb 13 perces szimfónia, itt is a végére maradt a leghosszabb kompozíció, ugyanúgy mint az előző albumban. Annyiszor hozom fel ezt a szerencsétlen előző albumot, hogy már kezdem azt hinni, hogy szexuális érzelmeket táplálok irányába, csak ne volna olyan kurva szűk a CD közepén az a lyuk…Na szóval, ez is egy Gevurah lemezhez méltó befejező tétel. A vokál még mélyebb, dermesztő érzetet kelt minden szívben, ami nyitott rá. A dal felépítése pedig fenomenális, mértani pontossággal vannak kimérve a különböző témák hossza, professzionális dalszerzők ezek a juharosok. Újat én már itt nem fogok mondani, minden amit az előzőekben hallottunk, az itt egyetlen egy dalba bele van komponálva.

Egy kiemelkedő black metal albumot sikerült összehoznia a Gevurah kétszemélyes hadseregének. Megmondom őszintén, hogy sokszor le kellett pörögnie ahhoz, hogy tényleg átjöjjön a Gehinnom hangulata, megértsem mibenlétét. Ugyanis hiába egy sokkal rövidebb album, mégis sűrűbbnek és taszítóbbnak hatott, mint a már végtelenül sokszor emlegetett elődje. Érdekes utat választott magának a Gevurah, és így utólag belegondolva örülök neki, hogy nem egy Hallelujah! 2 lett a végeredménye fáradozásiknak. Akik nyitottak a black metal modernebb változatához, szeretik ha a disszonancia keveredik a sötéten tapadós témákkal és nem utolsó sorban hangulatot árasztanak magukból, azokra simán rátukmálnám a Gehinnomot. Október 15-től már elérhető a lemez a Profound Lord Records jóvoltából.

begyógyulhatatlan sebek

Imádom a déli filmeket, az USA déli államában játszódókat. A Sült zöld paradicsomot, a Méhek titkos életét, a Majd elválik (Hope Floats) címűt, A szerelem színeit ( How To Make An American Quilt), és másokat. Ezek nem a karrierről meg a pénzről szólnak, mint az északiak, hanem sorsokról, érzelmekről, emberségről és embertelenségről, arról, mi van a hirtelen csendek és összenézések mögött.

A legújabb netflixes élményem A dzsesszzenész titkai (A Jazzman’s Blues). Sok fajgyűlöletről készült filmet láttam már. Ez abban különbözik, hogy nem drámázza túl. Nem általánosít az elvek szintjére, hogy bűntudatot keltsen mindenkiben aki fehér, csak mesél. Hétköznapokról, kisemberekről, boldogulásról, tehetségről, álmokról és kényszerpályákról. Lehozza közénk a sztorit. Senki sem csak jó vagy rossz, mindenkinek megvannak az erényei árnyékában a kis gyarlóságai, vagy a megbocsáthatatlan mocskosságai. Néha az ember csak akkor élhet túl, ha kihasznál vagy letapos másokat, ha hamis látszatokat épít, hogy eltakarja a valóságot. Vagy mégsem?

Persze minden népnek megvan a sorsa, és mindnek vannak begyógyulhatatlan sorstragédiái, amelyeket nemzedékeken át cipelnek, és nem gyógyulnak, vagy csak nagyon lassan és nehezen, és mindnek a sajátja fáj a legjobban. Egyetlen népnek, egyetlen embernek sem volna szabad felsőbbrendűnek tekintenie magát másoknál.

Néha elgondolkodom, ha nem lettek volna “nagy földrajzi felfedezések”, rabszolgaság, polgárháború, vajon azok a feketék, akik most Amerikában gazdagok és hatalmasok, most hol lennének, és miféle életet élnének. De talán akkor Afrika sem lenne úgy kifosztva mint most, talán más fejlődési utat választott volna a saját hagyományai alapján.

A dzsesszzenész titkai a negyvenes évek Amerikájáról beszél, de mintha még ahhoz képest is lemaradt volna az idő. Ma ezt már elképzelni is nehéz, pedig nem is olyan rég, mikor megszülettem, a színeseknek még külön kellett ülni a buszon odaát.

Vagy ott az egyik szintén kedvenc filmem 1958-ból, a Megbilincseltek (fsz. Tony Curtis és Sidney Poitier), ami két egymáshoz bilincselt rab szökésének története. Akkoriban a ku-klux-klan még nagyon is élő gyakorlat volt.

A Jazzman’s Blues kicsit messzebb megy, mint feketék, fehérek, zsidók. A háborút épp hogy csak érinti. Emberekről szól, szándékokról, sebekről, összetartásról és ellenségeskedésről. És persze szerelemről, tisztaságról, hogy vajon mindennek be kell-e sározódni egy mocskos világban. Meg arról, hogy a feketéknek olyan területeken juthatott (és jut a mai napig) kitörési lehetőség, mint a zene. De hát a ritmus ősidőktől a vérükben van. Ezek ők, ez árad belőlük a leglazább természetességgel.

Egy másik filmből vett idézet illik ide, ami történetesen a fehér-indián konfliktust boncolgatja, ez a Szürke Bagoly. Ott hangzik el az a mondat: “A világon minden lénynek megvan a maga helye, és a maga helyén minden lény gyönyörű”.