„Úgy érzem, magamra hagyott a világ

Attól félek, hogy túl messze van, aki lát

Attól félek, hogy túl messze van, aki vár

Attól félek, hogy túl késő lesz, ha kivár…“

•Fallow The Flow~ Szélcsend

Megreked

Nem értettem én ezt a dolgot, hogy emberek hogyan tudnak barátságban lenni az exükkel, aki az agyukra ment vagy bántotta őket. Az olyan kapcsolatokra gondolok, amikor valóban rongálták egymást, már nem is tudtak úgy kommunikálni, hogy ne baszódtak volna fel, vagy ne az jutott volna eszükbe, hogy szar, fáj, semmi se jó vagy amiben konkrét abúzus volt, fizikai vagy verbális bántalmazás. Azt sem tudom, hogy létezik-e olyan szakítás, válás, amit az unalom diktál. Figyelj, nem érdekel... nem érdekel amit mondasz és látom, hogy téged sem érdekel amit mondok, hát mondjuk ki, hogy ennek a kapcsolatnak vége, nem tudunk újat mondani, mutatni egymásnak, nem inspiráljuk, hanem kioltjuk egymást. És akkor szépen békésen unalombafulladtan vége, és néha esetleg megkérdezik egymástól, hogy él-e a másik. Vagy az sem érdekli már egyiket se. De nem is ez a lényeg, hanem olvasom egy cikkben, hogy tényleg mint a gyászmunka, a szakításnak is megvannak a lépései amikor egy bántalmazó kapcsolatból szakad ki az ember. 1. Kétségbeesés Az ember elveszítette az összes hitét magában, az ítélőképességében, a jó és rossz mérlegelésének képességét, és az önszeretetet. itt jelen van minden hazugság amit az ember megélt a kapcsolatban, az összes miért és minek és bizonytalanságok és teljes kilátástalanság érzés, hogy ebben nem lehet rendet tenni, mert csak a fájdalom van és akárhova nézek, csak az értetlenség, hogy mi a fasz ez. És az önhibáztatást se felejtsük el, az a bántalmazó kapcsolat stabil és tartós eredménye.

2. Ismeretszerzés Az ember rájön, hogy van neve annak, ami történt vele, hogy szabad és kell is nevén nevezni a gonoszt. És egyre biztosabb benne, hogy ha van is baj ővele, az nem az amit a másik mondott.

3. Felébredés Néha az ember úgy érzi, hogy végig tudja csinálni, le tud számolni a múlttal, néha kétségbeesik, hogy mi lesz vele "egyedül", jönnek a jó emlékek, de tömegével jönnek a rosszak, és felüti a fejét a düh, mert kezd megvilágosodni az ember, hogy méltatlanul bántak vele. Kiábrándulások, rémületek, harag és fájdalom hullámvasútja. De itt a harag a legerősebb, az ember megijed a saját érzéseitől, hogy mennyi indulat van benne. Hogy gyűlölhetem ennyire azt, akit annyira szerettem?

4. elhatárolódás És itt jön az, ami miatt a mai poszt íródott, ami ráébresztett érdekes dolgokra. Ez a pont minden szakításban amikor az ember eldönti, hogy meddig engedi a másikat. Teljesen megszakítja vele a kapcsolatot vagy az élete egy részéből kitolja de más részeiben megtartja (mert pl a gyerekek miatt). Amikor az ember már képes alakítani a dolgokat és nem csak sodródik az érzelmeivel. Amikor egy kapcsolatban rossz benne lenni, akkor az ember nem igazán tud mérlegelni, amíg benne van csak a pillanatnyi dolgokat éli meg és értelmezi és csak torzított dolgokat lát. Amikor eltávolodik, a pillanatnyi hatások megszűnnek és létrejön az az illúzió, hogy kézben tudjuk tartani a kapcsolatot. És megszületik az is, hogy innen már valódi szakítás van, tényleg vége a kapcsolatnak. Miközben, ahogy valahol olvastam is, sokszor nem a kapcsolatok hiányától, hanem attól érezzük magunkat magányosnak, hogy nem kapcsolódunk senkihez erős érzelmekkel. Hát, egy szar kapcsolathoz ugyanolyan erős érzelmekkel lehet kapcsolódni, mint egy jóhoz. Egy szar kapcsolat az érzelemkavalkád. Ragaszkodunk a szerelemhez, de ragaszkodunk minden intenzív érzelemhez is és az elhatárolódás szakaszban mintha kevesebb probléma lenne. És sokan itt meg is rekednek, nem lépnek tovább, nem akarják elveszíteni a kapcsolatot a másikkal, akár a bántalmazójukkal sem, félve a magánytól. Hiszen a bántalmazójukat jól ismerik, és ütéstávolon kívül már nem is olyan rossz ember.

5. helyreállítás. Az összes veszteséget rendbe kell tenni. Mindet. Anyagi, érzelmi, emlékek, fizikális vagy mentális dolog. Mindent stabilizálni kell. Ez már egy épülés, egy új élet kezdete, de ez a rész is borzasztó melós. Amikor azt gondolod, hogy jól vagy, akkor egyszercsak előugranak szituációk, amiket jó mélyre elástál, összeomlás, elkeseredés, mintha először látnád a valóságot, és azzal is kezdeni kell valamit, aztán megint nyugi, aztán megint jön valami. Rohadt hosszú idő, de itt már vannak pozitívumok, több energia, szabadabb gondolkodás, a gyógyulás érzése.

6. fenntartás. Itt már lehet új kapcsolatokat építeni, új párkapcsolatot keresni, és állítólag az ember itt már nem csúszik bele, hogy egy újabb bántalmazót fogjon ki.

Bár a leírás a bántalmazó kapcsolatok túlélési útmutatója, de szerintem bármilyen szakításra alkalmazható, ahogy a gyász fázisai is bármilyen veszteségre. tagadás, düh, alkudozás, bánat/lehangoltság és elfogadás Ami érdekes, hogy én nem nagyon ismerek senkit, aki ne a 2. vagy 3. pontnál kezdett volna új kapcsolatba. Lehet, hogy e miatt sem stabilak a kapcsolatok sokszor, mert az előzővel még van meló, az újra nem jut elég energia vagy csak mankónak használta az ember. És tucatnyi olyan embert ismerek, aki kapcsolatban maradt a bántalmazójával valami olyan indokkal, hogy barátságnak azért jó ez. És nekem mondják, hogy beszéltek az exükkel és ezért meg azért felbaszódtak, elszomorodtak, felzaklatódtak. Én meg nem nagyon értem, mert barátságban vagy az enyémekben ezek nem igazán jellemzőek. Pláne nem olyan, hogy úgy felbasznak, hogy utána annyi feszültség marad bennem, hogy még beszélnem is kell róla, hogy mennyire feldühített egy "barátom". (olyan persze van, hogy "ez hülye... hát ez hülye... de persze szeretem, de ez hülye..." :D)

Korábban arra koncentráltam, hogy a narcisztikus és a borderline között van egy mágneses kapcsolat, amiben mindkettőnek a betegsége-sérülése pont összeillik. Mint két kicsi lego :DDD De ez valami új gondolatot hozott, hogy a narcisztikus bárkivel fenn tudja tartani a kapcsolatot, aki megelégszik azzal, hogy kicsit távolabb megy és így csak annyi ütés éri, ami „ébrentartja”. Nem akarja végigcsinálni a veszteséggel való munkát és továbbra is használja a paneleket amivel idealizálta/felmentette a narcisztikust.

Nah, a pszichológia bonyolult, az emberek sokfélék, az érzelmeink és viselkedésünk labirintusa nem egyszerű. Kicsit azért legyen a másik oldalból is. Ne diagnosztizáljuk a partnert, mert nem vagyunk szakemberek. Sok minden sok mindenre hasonlít, ami vagy normális vagy átmeneti. Tényleg senki sem tökéletes, és nagyon pozitív, ha valaki szeretne épülni. Vannak kikerülhetetlen dolgok, hogy például tiszteletet akkor is várhatunk valakitől, ha nem baráti, szerelmi, párkapcsolati viszonyban vagyunk. A tisztelet alap. Az együttérzés is az tulajdonképpen, egy egységnyi mindenkinek jár, aztán a kapcsolat milyenségétől függ, hogy mennyi még. De szoros kapcsolatban az egy egységnyi empátia kibaszott kevés. Nem a szereteten buknak meg a kapcsolatok, hanem az elemi tisztelet hiányán.

Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyű világot annyira hogy már néha nem is fáj ,- undorodom csak

Radnóti Miklós

Oké, megint nagyon jó és logikus dolgokat hallunk, és segít a bonyolult rendszerek és módszerek áttekinthetőségében, de az ilyen elméleti fejtegetésekkel az a bajom, hogy rendben, látom, hova kéne eljutni, de nem tudom, mi az első lépés. Szerveződjünk, alkossunk érdekközösségeket, induljunk el. De hogyan? Mondjuk kezdjük lokálisan. Az egyik szomszédom éjjel-nappal kisvállalkozó, csak hétvégén alszik, életben akar maradni, kiszállt a politikából. A másik szomszédom elfáradt. Egész életében azért gürcölt, hogy a gyerekeinek jobb legyen, kiszállt, őt már mindenki hagyja békén, nem foglalkozik politikával. A második szomszéd totál alkoholista, csak aludni jár haza a kocsmából. Kiszállt, azt sem tudja, hol van, ha piás, azért, ha józan, azért. A szemközti szomszédom idős nyugdíjas, hol kórházban van, hol otthon. Ugyan nem fityiszes, de kiszállt, őt már csak az érdekli, mikor az unokák meg a dédunokák meglátogatják, süt-főz, kötöget, elvan a kertben a köztes időben. A mellette szomszéd Pestre ingázik, hajnalben megy este jön, megvacsizik, megissza a sörét, beájul az ágyba, és belealszik valami filmbe a Netflixen. Kiszállt, neki nincs idege, energiája a politikához. A kettővel arrébb szomszéd sógora fontosember, becsípődött fityiszes, nem hogy meggyőzhetetlen, nem szabad megvárni hogy kinyissa a száját, mert a propagandaszöveg buggyan ki belőle. A bácsika, aki a piacon árul, volt párttag, aktivista ellenzékben. Inkább nem mesél, kiszállt, már mindenkiben csalódott. A néni, aki épp a szatyrát nyújtja a krumplinak, azt mondja, ő kiszállt, mert egyik olyan mint a másik, mindenki lop, mindegy, kire szavaz, inkább el se megy. Minek?

Akkor jöjjenek a barátok. Az egyik Angliába költözött, kiszállt, vissza se néz. A másik Németországban van, most ott kezd vállalkozást, úgy néz ki, több rokon is megy utána. Kiszállt, ő a büdös életben nem költözik vissza, mert itt az ő életében már úgysem változik semmi. A harmadik Hollandiában van. Néha hazajönnek rokonlátogatni. Keményen érzékelhető az a lenézés, amit irányunkban kifejlesztett, holott nem értem mire. Kiszállt. Könnyebb az itthon maradottakat lenézni, mint szembenézni azzal, hogy kint még az unokái is bevándorlónak számítanak. A következő szintén Angliában. Piszok honvágya van, de itthon nem tud megélni, gyereket vállalni meg még kevésbé. Kiszállt, a politika említésétől is falra mászik. Nem érdekli. Csak szeretne valahogy egyről a kettőre jutni.

Jöjjenek a munkatársak. Az egyik folyamatosan a metrón osztogatott ingyenújságot idézgeti. Nem tudok vele beszélgetni, agymosott. Pedig amúgy értelmes lenne. A másikról nem tudom eldönteni, hogy a kormánypártot, vagy az ellenzéket szidja jobban. Kiszállt, mert szerinte nincs kire szavazni. A harmadik nagy tünktikéző. Buli meg minden, ki lehet menni a haverokkal (utána néha beülnek sörözni, vagy valami) de úgysem változik semmi.

A háziorvosom még normális. Őt a múltkor elkezdték szakmailag macerálni, mert nem elég vonalas ideológiailag. Az operáló orvosom még normális. Csak nagyon fáradt. Nem akar külföldre menni, bár néha úgy érzi, nem bírja már az alulfinanszírozott körülményeket. Azzal vigasztalom, hogy ő még kőbaltával és kézrátétellel is tudna gyógyítani, annyira tehetséges. Közösen vihogunk ezen. Néha a vonaton kesergünk egymásnak spontán kialakult beszélgetésekben, főleg ha nyílt pályán leállunk úgy 20 percre "forgalmi okokból", vagy felsővezeték szakadás miatt tömörülünk a peronon, várva a hazafelé mentesítőt. Talán néhány nap vagy hét után odabiccentünk, odamosolygunk egymásnak, de sietni kell haza vacsorát főzni, vagy a gyereket, nagymamát, akárkit elkísérni az akárhova.

Ezek a közösségi oldalak is csak szelepek, mert valakinek el kell mondani, valaki kell, hogy visszabólintson. Ha nem öntjük szóba, megfulladunk. Ha nem üvölthetünk, sírhatunk, legalább ez legyen.

Múltkor azon is röhögcséltünk a dokival, hogy gyakorlati tapasztalat: ha az ember mondjuk belebotlik az ágy lábába, vagy véletlenül az ujjára sóz kalapáccsal, nem fáj annyira, ha felüvölt. De úgy tűnik, a barkácsolás sem megy hangos káromkodás nélkül. Pedig az épít, javít, létrehoz valamit. Akkor?

Hazafelé utazom, néha annyira az alsó ajkamba harapok, hogy rendesen fáj, de ez kell ahhoz, hogy ne sírjak fel hangosan. Mert fáj minden, minden lélegzetvétel és minden szívdobbanás.

Egyszerűen nem tudom, hogy merre lépjek és merre ne. Mit csináljak és mit ne.

Nem gyógyíthatod Te a korábbi sebeimet és én nem okozhatok Neked sebeket. Egyszerűen tudom, hogy nem tehetem, nem csak azért, mert nem érdemled meg, hanem azért is, mert ha megtenném tudom, hogy életem végéig magamat okolnám és azt egyszerűen nem bírnám ki.

Fáj. Hiányzol.

Ez az a két szó ismétlődik a fejemben folyamatosan és nem tudok vele mit kezdeni.

Fáj.

De közben neked sem akarok fájdalmat okozni.

Hiányzol.

Mert... Csak, mert... Milyen szánalmas, még csak meg sem tudom indokolni.

Lexa

Radnóti: Első ecloga

Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem, tam multae scelerum facies;... Vergilius

  PÁSZTOR: Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre? KÖLTŐ: Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már! PÁSZTOR: Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát, most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, - már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok. Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre? KÖLTŐ: Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak. PÁSZTOR: Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt, s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan; asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa. Azt hiszem, ismerted Federícót,* elmenekült, mondd? KÖLTŐ: Nem menekült. Két éve megölték már Granadában. PÁSZTOR: Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még! Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő így tünik el! hát nem gyászolta meg őt Európa? KÖLTŐ: Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának. Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből. PÁSZTOR: Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő? Nem menekült el a drága Atilla* se, csak nemet intett folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult? Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban? KÖLTŐ: Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt? Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt. Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre, s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé, mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad. Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek, alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.

Bárcsak ne tűnnél el néha, annyira fáj nekem:(

Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj, — undorodom csak.

Lenyomat

Ha visszagondolok, Egy lenyomat jön a szemem elé. Halvány, légies, Mozdulatlanságba dermedt. Évek múltán is visszaadja, Hogy szerettem azt, ahogy voltunk, Hogy szerettem őt, És hogy szerettem szeretni őt.

De az már nincs benne, Hogy milyen vicceink voltak, Hogy milyen gyorsan megértettük egymást, Hogy ijesztő volt, amikor mégsem, Hogy külön éltünk, de közös háztartással, Hogy ismertek minket mindkét kollégiumban, És hogy annyira természetes volt Ketten aludni egy egyszemélyes ágyban, Hogy utána évekbe telt, míg megszoktam, Hogy már nem tudok senkivel,

Nincsenek benne a hosszú dobi utak, Az elviselhetetlen zúgás a sisak alatt, A holtági csónak, a lúci pontonhíd, Az akadozó családi viszonyok, Sosem komfortos összejövetelek, És hogy egymás közt Az ő szüleit Anyának és Apának, Az enyémeket pedig Mamának és Papának hívtuk, Sőt néha őelőttük is, amivel Összezavartunk mindenkit teljesen,

Már erőfeszítésbe telik felidézni, Hogy hol volt a motoron az utaslábtartó, Hogy milyen volt az erkély a nagymamájánál, Hogy mi volt az, ami sosem működött, És ami miatt egy suta döntéssel Véget vetettem az egésznek, Amit sosem bántam meg, de még mindig fáj, Ami furcsán hangzik, de tényleg pontosan Ez az, amit érzek.

Ha belegondolok, persze még feljönnek Emlékek, érzések és megélések, De jogot már nem tarthatok szinte semmire, Örökségem ebből a kötelékből Egyedül az, amilyen Nyomot rajtam hagyott, Ez maga a lenyomat, A lelkemről visszavert tükörkép, Amiben őt magát Hiába keresem már.

Valami mélységesen mély valami...

Én amúgy vonzódom a flamencohoz, ahhoz a buja, mediterrán, szép-szomorú-izgalmas lüktetésű zenéhez.... áááá... és volt egy cikk valamikor régen egy spanyolországi koncertről, talán Paco de Lucía, és írta a szerző, hogy jó volt, jó volt, de csak valami megszokott jó, aztán egyszercsak... egyszercsak megérkezett az a"valami" az a különös hangulat, aminek neve is van (és sajnos már nem tudom mi volt az a spanyol szó) az ihletettség, az extázis érzés élménye. Amikor benned lüktet a zene, amikor a közönség eggyé válik az előadóval és a zenével, elfelejtkezel magadról és csak egy érzés vagy. (meg persze, ha neked fáj, az egész világ zokog érzés is te vagy akkor, de mégis inkább a mindenséggel vagy egy) Néha nagyon hiányzik az az érzés. A feloldódás. Mondjuk egy jó beszélgetés, amikor elfelejted a tested és csak a szavaid vannak meg a másik szavai és a nevetés meg gondolatok és játék és sziporkázás és önfeledtség. Persze, az alkohol segít, de nem a kásás részegség hozza ezt, amikor az ember össze-vissza beszél, hanem a "valami" a másikkal. Meg persze a szex. Amikor olyannal vagy, akit akkor is szeretsz ölelni, ha ne élvezel el. A pillanatok egy kapcsolatból amit nem mondasz el senkinek, hogy ne kopjon. Szóval a kérdés az, hogy lehetsz-e önfeledt, tudsz-e önmagad lenni a másik mellett, az adott kapcsolatban. Nem arról szól ez igazán, hogy elereszted-e a pukit vagy egy ordenáré böfögést, hanem, hogy el mered-e mondani a terveidet meg az álmaidat. És a másik tud-e lelkesedni azért ami a te terved, ami neked fontos. De még az is, hogy tudjátok-e egymást úgy cikizni, hogy jól szórakozzatok mindeketten, meg még az is, hogy mennyire tudod felvállalni a tested, a testi és a szellemi dolgaidat, meg azokat amiket nem szeretsz magadon-magadban. Ez mindenképpen. A pszichológus egyszer azt mondta, hogy azért érezzük egy-egy beszélgetés alkalmával, hogy az "mély" mert tét nélküli kitárulkozást élünk meg. Működik ez úgy is, hogy az ember elmegy inni olyanokkal, akik nem számítanak, lerészegedik és faszságokat művel. Az is tét nélküli kitárulkozás. A lényeg, hogy nem a pillanat más, nem a másik más, hanem te magad vagy, aki valahogy megéli azt a pillanatot valamilyennek. Ragaszkodunk azokhoz, akik mellett könnyebb ezt megélni vagy annyira megéljük, hogy az a természetes létünk. Ahogy normális esetben párkapcsolatban vagy a gyerekeinkkel vagyunk. Otthon az, ahol amikor megérkezel azt mondják: Megjöttél? És te nem azt gondolod, hogy "dehülye, hát nem látja?", hanem azt, hogy "ja. végre".

Ijesztően kicsi a világ. Ma belebotlottam apámba. Apámba! Nyíregyházán! Mármint 340km levezetése után ma nem voltam ott másfél órát sem, útban nagynénémhez. Visszavittem egy könyvet, és utána vacilláltam, hogy akarok-e Én ma hülye sapkát, meg sálat vásárolni a karácsonyi ajándékaim csúcsaként, és ahogy szálltam ki a kocsiból egy random panel mellett, ami már nem parkoló zóna, hát ő meg szállna be a kocsijába tőlem 5 méterre. Odajött, felvetettem üljünk be egy kávéra. Többé-kevésbé őszintén beszéltem vele, a faszimról pár szót, ki ő, micsoda, onnan van az autó is, nincs kontaktom anyámmal, és hogy már most szorongok, mert a néném mindig kiabál, és ocsmányságokat vág a fejemhez, alig akarok ott lenni muszájból pár napot is. Az egyetememmel szerinte nem megyek semmire…igazából semmi új a nap alatt, elmondtam, hogy most milyen boldog vagyok, teljesen átalakult az életem, bla bla….hozzá akartam tenni, hogy mostanában nem tudok annyira örülni, kétségeim vannak, és félek, jó e így, de már az előbbiek sem tartoztak rá igazából. A hármas számú felesége most felmondott, háztartásbeli. Apám megöregedett, azon kaptam magam néha ránézek, megfigyelem, és hogy ezt a képet fogom magammal vinni emlékbe, ha majd Ő nem lesz, de Én míg itt leszek. Talán tényleg mind lenyomatok vagyunk, anyám dédnagyanyám temetésén elhárította a rokonokat, azt mondták tisztára a képmása vagyok, szerinte meg sajnos apámé. Nincs bennem semmi belőle, ahogy az anyai nagyanyám mondja, az övék vagyok, mindenestül. A gesztusaimban, a gondolkodásomban ott vannak, hordozom a traumáikat is. Apámtól úgy váltam el, hogy kellemes ünnepeket kívántam, ő viszont. Kész, nem hívott meg, és Én már tudtam. Már nem fáj.

utolsó üzenetem neked Sz!

Nem tudom, hogy kéne ehhez hozzákezdeni, túl sok minden kavarog bennem. Talán azzal kezdem, hogy is találtam rád. A lelkem mélyén éreztem az első beszélgetés óta, hogy jól egymásra fogunk tudni hangolódni,de betudtam ezt egy újdonságnak.A két összetört szív egyszer csak egymásra talált egy tök átlagos nap után. Nem gondoltam, hogy egy közös koli szoba és két összetört kislány így fog egy hatalmas káoszban némi boldogsággal az élni az életben. Aztán egyszer már csak azon kaptam magam, hogy nálam töltötted a hétvégéket,féltem mindig attól, hogy csalódni fogsz bennem.Féltem attól, hogy csalódok, féltem,hogy fájni fog ha ennek vége, de az azt követő időszakból azt következtettem, hogy ettől a búcsútól nem kell félnem, nem történhet meg, de mivel ezeket a sorokat gépelem, csak csak vége lett. Amíg velem voltál sok minden másképp volt, valaki ismerte minden mozdulatom, ez a valaki te voltám... Sosem tudtam miért szeretlek annyira nagyon, de volt egy külön világunk. A kapcsolatunk nem volt titkos, mindenki tudta mennyire jóban vagyunk, hiába figyelmeztetett mindenki, hogy rossz hatással vagy az életemre, nem foglalkoztam mások véleményével. Szerettél, ebben sosem kételkedtem egy pillanatig se... de valami olyan gyorsan megváltozott benned, ami után utaink mindig újra és újra keresztezték egymást, de most már nem ��gy lesz. Többet nem fogok neked anya főztjéből vinni , nem fogunk délután hatalmasokat kacagni. Többet nem simogatlak elalvás előtt és nem is fogok hozzád bújni,mikor az ölelésedbe menekültem a világ elől. Nem fogunk már közös inni és elfelejteni a dolgokat és nem is fogunk reggelente együtt ruhákat próbálni. Többet nem filmezünk közösen és nem isszuk a helleket addig amíg a hasunk nem fáj. Eljött a nap mikor másokkal folytatod a napjaid,mással töltöd az életed és már csak néha egymás emlékeiben élünk tovább. Nem az fáj amiket mondtál rólam, hanem hogy a Te szádból jöttek ki. Hiányzol és fogsz is, de megtanulok ezzel együtt élni. Kérlek vigyázz magadra és télen öltözz fel rendesen, nyáron pedig fogyasz elég folyadékot, nehogy rosszul légy. Ég veled!

Annyira fáj

Ég a lelkem

Ma láttalak kijönni a munkahelyedről ,és láttalak menni hazafele a barátnődhöz a közös lakásotokba és majd megszakadt a szívem

Nem tudom hogy ennyi idő után még mindig hogy fájhat ennyire?

Minden nap azt kívánom,hogy múljon el ez a fájdalom vagy térj vissza hozzám

De őszintén nem tudom eldönteni,hogy mit szeretnék téged visszakapni vagy csak valakit vagy csak az emlékedet szeretném ébren tartani vagy csak az izgalom hiányzik vagy szeretek csak simán szenvedni és csak megrögzött pofonért futó vagyok.

Fogalmam sincs mire vagy kire van szükségem.

Azt hittem hogy rád,de néha csak dühös vagyok hogy egy ilyen viszonylag rossz csávó miatt ,hogy szenvedhetek ennyire? Miközben én jó nőnek számítok egyébként.

Mindig azt mondtad/mondod ha találkozunk hogy ez a valami ami volt, neked is jelentett valamit.. de akkor miért egyedül szenvedek?

Nekem tényleg fáj,valami nagyon fáj

Holnap kiderül,hogy mennyire komoly a jelenlegi kapcsolatod, ha megjelensz a partyn akkor komolytalan ha nem akkor viszont nagyon nagyon szomorú leszek de elfogadom hogy te teljesen tovább léptél és ennyi volt.

“Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj -, undorodom csak.”

- Radnóti Miklós (Első ecloga - részlet)

Ez nem egy búcsú üzenet, inkább vallomás:

Nem tudom nézel-e még, látod-e ezt, de keress meg kérlek, ha egy kicsit is hiányzom vagy bármi esélyt látsz ránk, ha néha még eszedbe jutok, ha szeretsz még, ha szoktál rám gondolni, ha akartál már, de nem tetted, akármi miatt. Csak kérlek, valahogy keress. Túl sok ez nekem. Túl sok idő telt már el nélküled. Nem bírom. Úgy érzem, hogy nagyon sokat változtam, most már jó társad tudnék lenni, önmagamat tudnám adni. Közben mégis, mióta nem vagy mellettem hiába haladok ezen az úton, valami húz le a mélybe. Napról napra egyre rosszabb. Egyre intenzívebb a hiányod, egyre jobban érzem mennyire szeretlek, mennyire fontos vagy nekem és mennyire fáj ez az egész, hogy nem lehetek melletted, nem tudok semmit rólad, nem tudom elmesélni neked a minden napjaim. Nem, nem vagyok jól. Egyre rosszabbul vagyok. Már nem tudok őszintén nevetni, de még az erőltetett mosolyt is bárki felismeri az arcomon. Tudom, hogy te most boldog vagy és lehet nincs is szükséged már rám, lehet nem is hiányzom, akkor biztos keresnél néha-néha, hogy mi van velem. Tudom, hogy szörnyű ember, barát, társ, szerető voltam, tudom mennyi traumát okoztam neked, úgy kijavítanám az összes hibámat, annyira be akarom bizonyítani, hogy az az ember eltűnt és már miattad új ember lettem, annyira meg akarom mutatni, hogy tudnál végre boldog is lenni mellettem, mindent megtennék érted, bármiről legyen is szó, de nem hagyod és mivel megígértem valamit, ezért be akarom tartani. Zuhanok egyre lejjebb a mélybe, egyre sötétebb van körülöttem, megyek vissza oda új emberként, ahonnan te húztál ki anno és csak te lebegsz a szemem előtt állandóan végig zuhanás közben. Ez egy mélyrepülés és nem tudom, hogy túlélem-e majd a végén, azt sem tudom lesz-e vége. Annyit tudok biztosra, hogy nélküled nem látom értelmét, hogy egyáltalán kitartsak az új énemmel. Sajnálom. Mindent sajnálok, ha tudnád mennyire. Ez nem csak pillanatnyi érzés, ez egy nem múló állapot, ahogy egyre jobban kínoz a hiányod és a szerelmem irántad, amit nem tudok megmutatni neked. Minden pillanattal egyre csak rosszabb. Úgy érzem kezd eltűnni a lelkem, felemésztődik, a szívem nálad hagytam és esély sincs rá, hogy valaha elkerüljön tőled, de jó helyen is van nálad. Romokban vagyok, a saját falam alá kerültem, miközben érted leromboltam az összeset és nem tudok kikászálódni alóla. Fulladozok a kimondatlan szavakban, tettekben, az elrontott hülyeségeimben, a makacsságomban, minden rosszban, amiket csak tettem veled. Semmi mást nem akarok, csak téged, megmutatni ki lettem, szeretni, ölelni, beszélni. Veled akarok elmúlni hosszú évek után, nélküled lehet csak óráim vannak vissza. Vajon keresni fogsz? Vajon szeretsz még annyira, hogy eszedbe jusson, hogy velem legyél? Vagy nem éri meg tovább várnom? Lehet lépnem kéne, de nem a feledés ösvényére, az úgyse sikerülne, sokkal nagyobb a szerelmem irántad, mint az Univerzum valaha lesz is. De ha elmegyek, remélem nem felejted el az utolsó kérésem, a fekete rózsát elsőként kiengedni kezeid közül a gödörbe. Nem tudom meddig bírom nélküled, kezdek eltűnni, pedig itt vagyok, újulok és változok folyamatosan, de a hiányérzet, az űr, amit csak te tudnál betölteni, lassan elnyel és nem fogom látni a fényt a sötétből. Belefáradtam már a folyamatos harcba egyedül, ez az eddigi legnagyobb csatám és úgy érzem vesztésre állok, mert nincs mellettem, akit szeretek. Nem köt le semmi, nem fog meg semmi, nem tudok figyelni semmire, nem vonja el a figyelmem semmi, egyfolytában csak te jársz a fejemben és nem tudok mit tenni ellene. Felidézem minden hibám magamban, minden tettem, amiket nem kellett volna megtennem, minden rossz tulajdonságom, minden rosszat, amiket valaha mondtam neked, hogy mindenen változtatni tudjak.

Megismertem magamat, letéptem a maszkokat magamról, tudom ki vagyok és mit akarok már, nem mások elvárásai szerint akarok már élni. A legnagyobb vágyam azonban továbbra is te vagy és egyre erősebb ez a vágy. Közben benned pedig lehet ez egyre jobban múlik el, mert a maszkok miatt félreismertél és már nem hiszel nekem. De ezt meg is értem, én is félreismertem magam éveken keresztül. Viszont minden szavam őszinte volt, sose hazudtam neked, egyszer sem. Tudom, hogy elrontottam, úgy nagyjából mindent. Elképzelni nem tudja senki mennyire hiányzol, mennyire akarlak, mennyire akarok veled beszélni, mennyire akarlak látni, mennyire szeretlek. Egy kicsit minden nap meghalok. Az utolsó döfést pedig én fogom adni saját magamnak. Elvégre hogy tudnék kétszer meghalni? Mindent tudsz már rólam, mindent elmondtam, tényleg nincs már olyan, amiről ne tudnál. Te ismersz a legjobban a világon. Jobban ismersz, mint én saját magamat sokszor. Mindenemet neked adtam, minden gondolatomat, bánatomat, örömömet, a szívemet, lelkemet, mindent, ami bántott, a bizalmamat, a lojalitásomat, az őszinteségemet, teljesen odaadtam magam neked. Néha csak vagyok a síri csendben, gondolkodok és olykor hallom már a hívó szavakat. Talán lassan mennem kéne. Lehet nem nekem való ez a világ, nem ide való vagyok. Folyamatosan elrontok mindent, máshoz nem is értek igazából, bántok másokat és bántom magamat is. Hiába változtam meg, másokat már nem is, magamat egyre jobban bántom, mert ezt tettem veled. Tudom, hogy csakis az én hibám, senki másé. Tömegben is úgy érzem magam, mint egy lakatlan szigeten. Nélküled nincs tovább számomra. Egyre erősödnek a hangok, a nevemen szólítanak és mondják, hogy lassan ideje mennem, már nem ment meg senki. Várom, hogy te megments, de tudom, hogy nem érdemelném meg és ezt fent is tudják. Talán már nem is akarsz tőlem semmit, nem hogy megmenteni. Akármilyen úton megyek, nélküled csak egy véget látok, amit a fülembe suttognak, talán tudnak valamit, amire én 22 éve próbálok rájönni. Azt hiszem te voltál a nagy lehetőségem a boldogságra, az életre, de ezt is elrontottam és túl későn ébredtem rá. Sajnálom. Lassan követem a hangokat, azt hiszem tényleg ideje lesz elindulnom, jobb lesz mindenkinek.

Örökké szeretni foglak Sz.💔

Néha egyszerűen nem bírok enni, mert tudom hogy az utolsó napjaidon te sem ettél semmit.

Nem bírok ránézni bizonyos ételekre, mert előjön az emlék miközben próbálkoztál enni azokból az ételekből.

Annyira fáj hogy nem vagy itt, bárcsak visszafordíthatnám az időt és megmenthetnélek..