-Ő talált valaki újat, mi a helyzet veled?

-Én pedig megtaláltam önmagam.

Most, hogy magamra maradtam meg kell keresnem önmagam.

Beszélnek rólad?

Szard le....

Az árnyékod többet ér az ő életüknél.

Mindannyian másnak akarunk látszódni, önmagunk helyett

Kizuhantam önmagamból...

" Hova sodor a szél, nem tudom..Mennyi idegen út pora az arcomon... ,,

"Néha azt hisszük, ismerjük magunkat. De kell valami hozzá, hogy meglássuk a valóságot."

Egyszer volt, hol nem volt

Fejezd be a pillangók kergetését, mert úgyis elrepülnek előleld. E-helyett inkább építs egy gyönyörű kertet, mert ekkor a pillangók fognak jönni hozzád. És ha mégsem, akkor is lesz egy szép kerted!

A lélek térképe

View On WordPress

Hosszú idő óta először aludtunk együtt. A puszta jelenléte, forrón égő testének érzete, erős kezének simogatása és szívének erősen dobogó hangja egyszerűen álomba ringatott. Régen éreztem magamat ekkora békében.

-Alszol mano?- kérdezte halkan.

-Üm- nyöszörögtem, amennyire a torkom engedte.

-Ezt leveszem, jó?- kérdezte, majd ovatosan levette a szemüvegemet miközben az éjjeli szekrényemre rakta. -Alig volt szívem felébreszteni. Olyan aranyosan aludtál.

Vissza feküdtem a mellkasára, ezúttal még szorosabban ölelve. Kezemmel egészen a háta alatt bujkáltam, lábaink pedig összegabalyodva szanaszét az ágyon. Mikor már azt gondolta vissza aludtam folytatta a hátam simogatását és a homlokom puszikkal való belepését. Éreztem mindent, éreztem ahogyan éjszaka a takaró neki szánt részét inkább rám terítette, mikor az enyém a földön hevert. Éreztem a félálomban váltott csókjainkat. Éreztem ahogyan egy percre sem volt hajlandó elszakadni tőlem éjszaka. Éreztem a szerelmes csókjait a tarkómon, a vállamon, a nyakamon amikor hátat fordítottam neki. Éreztem ahogyan takargatott mindíg. Éreztem ahogyan a lábaimtól felsímított a hátamíg, minden alkalommal amikor megébredt. Éreztem ahogyan szinte a bőröm alá bújt vólna legszívesebben. Régóta nem voltunk ilyen békében egymás mellett. A büszkeségünk és egónk a földön hevert, önmagunk legtísztább verziói voltunk. Nem veszekedtünk, nem vitáztunk, csak két ember voltunk akik rettegnek attól, hogy újra megsérülhetnek. Vajon mennyi fájdalom kellett hozzá, hogy ilyen gyengéd legyen valaki?

Bizalom

Arra jöttem rá valami fura kanyargó gondolatmenettel, hogy egy bármilyen kapcsolatban ahhoz a fajta őszinteséghez, amikor mondhatsz bármit, elmesélheted a bármilyen gondolataidat, a vágyaidat, kifolyathatod a másik elé az agyad minden szépségét és marhaságát (ha akarod), szóval ehhez a bántás és megbánás nélküli őszinteséghez hatalmas, kétirányú bizalom kell. Nem aláznak meg, nem élnek vissza vele később, nem árulnak el, nem nevetnek ki, nem undorodnak, nem kell félned tőle, hogy mi fog történni. Nem rettegsz, hogy ha elmondod, elhagy. Azt gondoljuk, hogy ez alap, de kicsit se. Mert, ha az lenne, ha minden kapcsolat alapja lenne a bizalomra épülő őszinteség és önátadás, akkor nem tartanánk akkora értéknek azt a kapcsolatot amiben megélünk ilyet. Gondolnánk, hogy ez a bizalom épül, szépen építgetjük, egyre nyitottabbak, türelmesebbek és megértőbbek leszünk és tádám... rengeteg melóval építettünk egy bizalmi kapcsolatot amiben önmagunk lehetünk. De miért nem fordítva van? Nem szépítem, én ilyen vagyok... ez vagyok, ezt tudom nyújtani, ezt meg azt szeretném (dinoszauruszokat a seggembe, baszdmeg, miért ne lehetne ilyen? :D). És megelőlegezem az összes bizalmat amit csak adni tudok, feltételezve, hogy nem lennél itt (ezen a randin, találkozón, benne ebben a beszélgetésben), ha nem érdekelnélek. Jó, egyetlen találkozón nem lehet elmondani mindent és kitapogatni a határokat. Végig rettegtem az elmúlt éveket. Feldmár azt mondja, ha olyankor sebeznek meg amikor ilyen „ernyedt”, őszinte, bizalmi állapotban vagy, abból nem lehet felgyógyulni. Többet nem fogsz bízni. Vagy nagyon nagyon sokáig nem fogsz bízni. Volt egy látomásom hajnalban. Egy nagyon kedves barátom volt itt, a konyhapultnál állt, kihúzta a fiókot, tett-vett, néztem őt és olyasféle szeretetet-szerelmet éreztem mintha valóság lenne. Maga az álmaiban él, mondaná a pszichológusom nevetve, és aztán arról beszélgetnénk, hogy miért is szakítottam a pasimmal. Jó rég volt, de amikor van egy többé kevésbé működő kapcsolat, akkor miért szeretsz bele valaki másba? Nem keresed, nem akarod, nem volt tervbevéve, miért történt meg? Nem tudtam őszinte lenni. Féltem, hogy megbántom a másikat az őszinteséggel. Így viszont nem is tudott változni se, fejlődni se. Minden kritikát világvégének éltem meg, teljes bizalomösszeomlásnak, kapcsolatvégveszélynek. Ha kritizál, ha valami neki nem jó, nem kényelmes, akkor nem szeret, nem fogad el olyannak, amilyen vagyok. Pedighát nyilván az vagyok és olyan, amit gondolok magamról – hittem akkor. Annyira szükségem volt arra, hogy elfogadjanak, és ne baszogassanak, ahogy az anyám tette, hogy azt gondoltam, kizárólag a kritika nélküli, feltétel nélküli elfogadás lehet a szeretet. Fogalmam nem volt és talán most sincs még, hogy hogyan lehet elmondani dolgokat. Ja, itt a blogon könnyű.

Kanyarodjunk vissza. Éhes volt az agyam. Unatkozott. Amikkel megtöltöttem, azokat értéktelennek éreztem. Nem inspirált semmi és senki. Más dolgok érdekeltek minket, más dolgokon nevettünk, más dolgokért mozdultunk meg és nem beszélgettünk. Egyedül éreztem magam, és azt gondoltam, hogy ez baj.* Azt mondják a nőknek fontos a beszélgetés. Szerintem a férfiaknak is fontos lenne, ha elhinnék, hogy a szirszar problémáik fontosak a társuknak és még időt is szánnának, hogy elmondják miken rágódnak. Pénz, impotencia, halál, terhek, jövő, kényelem, egészség, meló, meló, kurvaélet. A haveroknak elmondják. A haverok mondhatják azt is, hogy baszki, csináld ezt vagy azt, de mondhatják ezt is, hogy dehülyevagy. Az miért nem számít nekik? Ha a feleségük mondja az mitől kelt más érzést belül? Azt miért kerülik? Ott miért nincs meg az a bizalom, hogy jóból mondja, szeretésből, féltésből, támogatásból? (legalábbis úgy érzékelem, hogy nem így élik meg az emberek)

Elhagy. Szabó T Anna verse mindig a fejemben van. Elhagy. Elhagy, elhagy. Csak azokhoz merni ragaszkodni, akikbe nem halunk bele, ha elhagy? Micsoda gyávaság.

a valódi baj az, hogy rengeteg tévhitünk van és sablonunk arról, hogy hogyan kellene élnünk és hogyan kellene éreznünk magunkat, és ezek sokszor megakadályoznak benne, hogy egyszerűen csak éljük az életünket. Talán ezért működnek embereknek jobban a barátságaik, mint a párkapcsolataik. Arról kevesebb merev és önsorsrontó panelünk van.

Mert vagytok ti akik kibaszottul szeretitek egymást és mindenben ott vagytok egymás mellett...

És vagyunk mi akik éjszakákon keresztül napokon heteken és hónapokon át harcoltunk egy álomért amit csak mi akartunk igazán és most harcolunk saját magunk ellen és az egyetlen támaszunk önmagunk...

a tarot bölcsessége

Hócipőm tele van, mikor filmekben ijesztegetnek a lapokkal: a Halállal, az Akasztott emberrel. Az előbbi valójában a folyamatos átmenetet jelenti a régiből az újba, az utóbbi pedig az ellenszegülést, a saját utat, önmagunk választását a tömegek elvárásai ellenében. A Torony sokkal erősebb lap: a gyors, hatalmas, átfogó változást jelenti (néha összeomlást), ami fenekestől felforgatja az életünket, de legalábbis a status quo-t megingatja. A Szeretők lap sok változatban Válaszút-ként szerepel, mivel ez a lap a választást jelenti: az egyik lehetőséget kell választanom annak tudatában, hogy a másik lehetőség elvész, és a döntésem kihat a jövőmre. A Remete lapja a csöndes elvonulást, befelé fordulást, elmélkedést, válaszkeresést, önregenerációt szimbolizálja. Az Ördög lapja, amit más változatoknál Kísértésnek neveznek, a legbelső, akár titkolni vágyott tartalmaink felszínre törését mutatja, akár valódi kísértéseket, de azt is jelentheti, hogy valami (valaki) komoly akadály kerül az utunkba, amit le kell győzni a céljainkért. És akkor még az is számít, hogy hol helyezkedik el a lap a vetésben: nem mindegy, hogy a múlt, jelen, jövő helyén, vagy a tudatalattit feltáró helyen, vagy a segítők illetve gátlók helyén.

Más ilyen megmosolyogni való tudatlanság is jellemzi az amcsi filmeket, mint pl. az adó-vevőn való "beszélgetés", mikor egymás szavába vágnak, mint a telefonon. Pedig ez lehetetlen, mert a készülék vagy adásra (beszéd) vagy vételre (hallgatás) van kapcsolva. Ezért hívják adó-vevőnek. Akkor olyanokat most ne is vegyünk, hogy az űrhajón rés támad, és hosszasan küzdenek a kiáramló levegővel. A valóságban ez egy szemvillanás. És persze hangosan robbannak az űrjárművek, arra ne is legyen gondunk, hogy nincs a hangot szállító közeg.

A tarot megosztó. Van aki ostobaságnak tartja, van aki iránymutatónak, ez magánügy. Amúgy meg Shakespeare-el szólva: "Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek Álmodni képes."

Szóval ha egy krimiben előkerül a Halál vagy az Akasztott ember kártyája, csak vihogjunk egy jót, mert mi már tudjuk, hogy a forgatókönyvíró tudásánál nagyobb a fantáziája.

Gondolkodom, tehát vagyok

/2024.01.10/

Cogito ergo sum. Vagyok. Lenni...Lét és élet. Az ember e két szó univerzumában tengődik. S emberek sokaságából én is így vagyok. Mintha cérnaszálon táncolnék lábujjhegyen, s mint egy bábu, aki nem tudja megtartani egyensúlyát, dülöngél jobbra-balra. Egyszerre akarok mindent és semmit. Halott lennék, de nem is dobnám el az életem.

Nonszensz...

Életünkből csupán a száguldozó éveket konstaláljuk, tükörbe nézvén őszülő hajunkat és ráncos bőrünket vizsgáljuk. Mindennapjainkat szinte azzal töltjük el, hogy pisztolyt tartunk a fejünkhöz. Mert mi vagyunk önmagunk parazitái. Pontosabban a gondolataink...ezek veszik el az életünket, s így válunk csupán létező földlakókká. A vitalitással teli ember az ilyesmit sznob jelzővel illetné, én viszont a byronizmus jegyeit vélem felfedezni önmagamban.

Kiábrándultam. Életem során a barokk elveit követvén menekültem a művészetbe, de az emberek önzősége felriasztja a művészlelkeket álmukból. Mintha nem hagynák a halott embereket, hogy békében nyugovóra térhessenek.

Immár "ébren", két lábon járó tetemként élem a mindennapjaim. Sodródom a napokkal, nem találok sem örömöt, sem békét. Önmagam Luciferévé váltam. Hisz a Pokol elszabadult a Földön, s büntetésem leróvom önmagam sanyargatásával, ám nem érzek leheletnyi fájdalmat sem.

Egyszerűen csak fáradt vagyok. Belefáradtam a folytonos próbálkozásokba. Abba, hogy álmodozzak, fejlődjek, hogy tegyek magamért, a boldogságomért. Hogy szeressek...hisz nem is vagyok szeretve. Ez az egész folyamat egy ördögi kör, melyből nem tudok szabadulni.

Nem tudom, hogyan találjak vissza önmagamhoz. Talán nem is tudok, mert mindig csak egy szerepet játszottam el mások kedvéért azzal a céllal, hogy végre érezzem: tartozom valahová, valakihez...

S ez megannyi gondolat, engem mégis egy kérdés foglalkoztat:

A közönyt vajon lehet érezni?

"A remete csak önmagáért vagy az egész világért érez felelősséget: egy másik emberért semmiképp sem. Azért menekülünk magányba, hogy senkivel se legyünk kénytelenek törődni: önmagunk és a világegyetem elegendő."

Cioran

Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.

-Márai Sándor