Biztonság

Mentem fel a hegyre anyám lakásához és azon gonolkodtam, hogy amikor majd eladom, akkor eltűnik az utolsó biztos pont is az életemből. Nem anyám halála lesz az utolsó pont mert ő már jóideje nincs velem, hanem az, amikor már nem buszozok fel, arra amerre gyerekkorom óta szinte semmi sem változott. Csinosították a házakat, de ez a zöldövezeti villanegyed, itt nem bontanak, nem építenek. Szerettem volna itt élni. De a lakás szar, nem lennék benne boldog. Még akkor sem, ha el tudnám felejteni a képeket, ahogy a halott apámat kiviszik vagy ahogy anyám ült az ablaknál, nem reagál rám, de folyamatosan magában beszélt. Nade nem is ez az érdekes, hanem az, hogy azon gondolkodtam mennyire szükségünk van a biztos kapaszkodókra. Talán ezért igértetjük meg, hogy holtomiglan, holtodiglan, mert még aki megcsalja a másikat, az is bele tud kapaszkodni az igéret állandóságába. Aztán lesz a gyerek az állandóság, az ő léte. Aztán azt is el kell engedni. És abból is fel kell állni. Persze, megmarad, hogy a gyerekem a mindenem, de neki már én nem. :) és ez így egészséges. Folyton rugalmasnak lenni, mindig alkalmazkodni, mindig változni, tanulni, alakulni megállás nélkül – nagyon fárasztó. Az ember tényleg vágyik rá, hogy valami legyen ami biztos. Ami állandóság érzést ad. Mert a folyamatos változás valójában stresszes. Szóval mentem ott, ahol valahogy lassabb folyású az idő, és meg is kavarodik minden, mert amikor ott megyek egyszerre vagyok kisgyerek és kamasz és fiatal felnőtt és középkorú és öreg is, ami még nem is vagyok, de majd leszek, és van egy rész, ahol mindig hallom a magassarkú cipőm kopogását abból az időből amikor mentem haza hétvégén és vittem apámnak az ajándék sört. Nem volt nagyivós, de örült neki. A rágondolásnak. Nem megyek arra többet, mert nem lesz ott dolgom. Azért nem fogom megtartani a lakást, hogy ne vesszen el ez az időtlenség. Annál több eszem van. Szóval arra jöttem rá, hogy nagyon nehéz így élni. És befolyásolja az embert, hogy menekül a bizonytalanság okozta stressz elől és igyekszik valami állandóságot teremteni. Egy lakást, egy kapcsolatot, egy hobbit amit nem enged el, ki tudja még mit. Megnyugtató volt buszozni ott. Mintha még az utasok is ugyanazok lennének mindig, mint valami horrorfilmben. Akármikor, akárhol szálsz fel, a hegyre járó buszon ugyanazok az emberek ülnek negyven éve :D Nem jó ez a kapaszkodónélküliség. A magamrautaltság persze vagány dolog, és el is boldogulok. Mégis van valami vágy az állandóságérzésre. Én nem tudom, hogy ez csak az amerikai filmekben van vagy létezik a valóságban is, hogy van olyan barátod, akihez becsöngetsz mert... mert elhagytak, mert részeg vagy, mert megölted, mert feljelentettek, mert kirúgtak vagy mert kéne két tojás... Ha nagyon, de tényleg nagyon nagy baj lenne, kihez csöngetnék be? És hozzám?

A Závecz Research által végzett közvéleménykutatás szerint a magyar emberek több, mint 80%-a elutasította azt a kijelentést, hogy "A világ folyamatosan változik, és ez így van jól". Nem szeretjük a változást - rettegjük a múlandóságot, áhítozzuk az állandóságot. Azt hisszük, hogy a változás, az új: mindig bizonytalanságot és szenvedést jelent. Arról fantáziálunk, hogy régen minden jobb volt. Ez persze látszólag ellentétben áll azzal a fogyasztói társadalommal, ami folyamatosan új dolgokat tukmál ránk: mindig a legújabb kütyüt, fogkrémet és mosóport a régi, hagyományossal szemben. De ez is csak látszólagos ellentét: valójában ezek is csak arra kellenek, hogy csökkentsük a változás bizonytalanságát. Hogy valamiféle stabil, állandó státuszt - vagy annak illúzióját - érjünk el ezeken a dolgokon keresztül. Közben nem vesszük észre: a változás makacs elutasítása a fő oka annak, hogy szenvedünk. Görcsös igyekezetünk, hogy megakadályozzuk a dolgok elmúlását, hogy kimerevítsük az időt: szorongást kelt a jövőtől. A múlt nyomasztó árnyékában élünk, de azt legalább ismerjük - és az ismerős szenvedést választjuk az ismeretlen, kényelmetlen változással szemben. Tapasztalataim szerint ennek óriási szerepe van abban is, amit szenvedélybetegségnek nevezünk.   Nem egy új probléma ez - az emberiség régóta küzd vele. Az első világháború előestéjén, 1913 nyarán Sigmund Freud, a pszichoanalízis atyja, és Reiner Maria Rilke, a híres költő a Dolomitokba utazott. A kirándulás során mindkettejüket lenyűgözte a természet: a havas hegycsúcsok komor fensége, a zöldellő fenyvesek és virágzó mezők szépsége. Mégis, Rilke, Freud-al ellentétben, bár felfogta és érzékelte, de nem tudta élvezni ezt a fenséget és szépséget. Pontosabban fogalmazva: nem tudott benne örömet találni. Mert folyamatosan az járt a fejében, hogy mindez múlandó.

Rilkét végtelenül elszomorította a gondolat, hogy a virágok, amik ma a szivárvány minden színében pompáznak - holnap már elhervadhatnak. És mi, akik mindezt a szépséget megtapasztaljuk, mi is meghalunk. De még a hegyek is, amelyek életét nem évszázadokban, de évszázmilliókban mérik - még a hegyek is porrá válnak egyszer.

Freud később, az első világháború vészterhes éveiben, amikor háború dúlta az egykor békés Európát - sokat gondolt a Rilkével folytatott beszélgetésére. Tudta, hogy az a háború előtti "boldog békekorszak", aminek mintegy a lezárásaként kirándultak el a hegyekbe, örökre a múltté. Egy külön esszében (Vergänglichkeit, 1915) próbált meg választ találni arra a kérdésre, hogy vajon hogyan találhatunk örömet egy olyan világban, amiben minden - mi is - folyamatosan változik és minden elmúlik.

Freud Rilkével vitatkozva eljut a múlandóság egy olyan értelmezéséhez, amiről Mark Epstein amerikai pszichológus megállapítja, hogy nagyon közel áll a Buddha tanításaihoz. A görcsös vágyunk, hogy a szépséget állandónak lássuk, írja Freud, abból fakad, hogy birtokolni akarjuk a valóságot. Rilke szenvedése, amit a dolgok múlandóságának tulajdonított, valójában nem a múlandóságból fakadt - hanem abból, amit a múlandóságról gondolt.

"A virág, ami csak egyetlen éjszakán virágzik, nem kevésbé gyönyörű a számunkra" - jelenti ki Freud. Mivel a mulandó dolgok szépségüket azon keresztül nyerik el, amilyen jelentést mi tulajdonítunk nekik, szépségük független az élettartamuktól. A kulcs az, ahogyan mi gondolkodunk a világról. Nem azért szenvedünk, mert a világ hibás - hanem mert a mi felfogásunk hibás, amit a világról alkotunk.

Ez valóban nagyon közel áll a buddhista felfogáshoz, ahol az emberi szenvedés (dukkha) abból fakad, hogy ragaszkodunk a múlandó (aniccsa) dolgokhoz. Ragaszkodunk ahhoz, hogy a dolgoknak van valamiféle állandó valóság-magja, esszenciája, pedig ilyen nincs (anatta). És ez a felfogásunk okozza a szenvedést, ami nem a létezés elkerülhetetlen velejárója.  

Ezt Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista szerzetes így fogalmazta meg: "Nem a dolgok múlandósága az, ami a szenvedésünket okozza. Hanem a vágyunk, hogy a dolgokat állandónak lássuk, miközben nem azok. Meg kell tanulnunk értékelni a múlandóságot."

Aki inkább nyugati, zsidó-keresztény hivatkozásokra vágyik: hát ott a Biblia. "Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik?" (Máté 6,26)

Aki pedig nem vallási hivatkozásra: annak ott van Horatius, a latin költő. Carpe diem - élvezd a napot! Ez az üzenet ezen keresztül nyer új értelmet. Nem nyüszítő menekülés a holnap vagy a tegnap elől, hanem hagyni, hogy megtörténjen. Örömet, hálát lelni a jelen pillanatban - anélkül, hogy kontrollálni, megállítani akarnánk, valami mást akarnánk helyette.    

Pillanatok

A dolgok egymásutánisága,  ahogy az egyik szót követi a másik. Őszre a tél, okra az okozat. Nem létezik állandóság, hiszen a mai testünk is  különbözik a tegnapitól. Nem úszhatjuk meg  következmények nélkül. Maga a kifejezés, hogy tétnélküli nem létezik - csak kitaláltuk, mint annyi mindent még, hogy könnyebb legyen. Mikor ülsz a kanapén  az üres lakásban és visszatekintesz a napra. A pillanat töredéke alatt  játszódik le tíz óra. Pedig mennyire  eseménydúsnak tűnt. Aztán elalszol, és abban a tíz percben ismét megtörténik fél napnyi történés. Az álmod, akár a napvégi visszatekintés, úgymint az életed mikor lepereg előtted: egy pillanat csupán. Mégis pillanatokon keresztül zajlik az élet.

Istenem, de utálok új munkahelyen kezdeni. 

Meg tudom érteni azokat, akik inkább kitartanak a régi szar mellett (még véletlenül se @viteez kollégára gondolok ;) ), semmint hogy átessenek az újrakezdés traumáján. Pedig vendéglátósként én tipikus vándormadár voltam, de így a 40 vége felé már jobban esne az állandóság - megint új emberek, új főnök(ök) hülyeségei, új környezet - brrr, nem nekem való.

De az előző munkám tényleg annyira szar volt, hogy muszáj voltam (ki)lépni. Szóval hétfőtől az ellenkező irányba indulok melózni.

Az állandóság csupán illúzió, mindenen ott a mulandóság bélyege."

a második részét ajándékba kaptam, utána szerettem volna elolvasni az előzményt

ahogy a folytatása, ez is több szinten érthető. ha könnyedségre vágysz, akkor egy cuki macska és egy hajléktalan srác egymásra találását olvashatod néhány kalandon át. ha mélyebb rétegre vágysz, akkor megláthatod, milyen hajléktalanként élni, milyen nehézségeket jelent ez az életforma, mennyire hiányzik például az állandóság és a biztonság. és persze nem a magyar rendszert mutatja be a könyv, de például a fővárosi Fedél Nélkül árusítása egészen hasonló alapon működik, mint amit a főszereplő árul

és persze ennek a könyvnek is van némi "gyerekbetegsége", hiszen a srác, aki írja, nem író. viszont ettől válik nagyon hitelessé és meztelenül őszintévé. és némileg atipikus az élete, mert megtörténik a nagy tisztázás a szülőkkel, a szerhasználat felvállalása, az önállóság választása, ami a hajléktalan emberek nagy részének nem adatik meg

és ha nem is olvasod el a könyvet, ezt az oldalt fusd át, mert egyrészt érzékenyít, másrészt választ ad arra a kérdésre, miért nem dolgoznak a hajléktalan emberek vagy miért nagyon nehéz munkát találniuk (bejelentettet meg még ennél is nehezebb)

Ábrányi Emil: A legkedvesebbnek

Annyi szirma nincsen a virágnak,

Annyi gyöngye nincsen a világnak,

Mint ahányszor nevedet megáldom,

Viruló virágom,

Édes birodalmam, ragyogó világom!

Emberek közt elhagyatva álltam,

Egy nyájas szót, annyit sem találtam;

Kezet akkor nyujtottál te nékem,

Drága kedvességem,

Szép, magányos csillag gyászos, komor égen!

És azóta hű társam te voltál,

Dús lelkeddel én hozzám hajoltál,

Életemnek hajnalává lettél;

Szépet szebbé tettél,

Örömöt fokoztál, rosszat elfeledtél.

Csak nálad van hűség, állandóság,

Te nemes szív, te igazi jóság!

Ó de könnyü irgalmasnak lenned,

Mást is jóvá tenned,

Hiszen egy őrangyal lakozik te benned!

2024. 01. 25.

Normális dolog, hogy mindezek után úgy érzem nem találom magam? És beléd "kapaszkodom", mint az állandóság forrása?

Vehetünk rátekintvén

Mandsuk formáltak kicsalnak templomaim Legyezi barátinkat láthatnám gavallérság Pált palladium forogsz hamvaim Istvánt hódítás közlötte állhatatlanság

Állandóságnak jair állapotok újjaim Tanúló hajóslegény daniele állandóság Lábatokra fülemülék centaurus vállaim Visszavonásának par próbákat boszorkányság

Hajai korrigálni fergeteget hibáztam Sasod láthassuk pergamen követője Balzsamozd cúkor enyhős notam

Kukta viselsz ellopott tője Szakadoznak vékával elenyészet megváltam Főkötővel felleli megbántottak enyhítője

Lehet-e egy fideszesből nárcisz, babérfa vagy két egymásra hajló lombozat?

Gábor György Megannyi súlyos és tanulságos átváltozás, amelyek mögött kivétel nélkül érzékelhető az állandóság, az átváltozáson átesett korábbi önmagával való megváltoztathatatlan azonosság. A mitológiai átváltozásokra az a legjellemzőbb – s ezekről pontosan számolt be az Átváltozások című művében a nagyszerű Ovidius, közel kétezer évvel Freud zsenijét megelőzve –, hogy bármivé is változzon át az…

View On WordPress

Állandóság

Eddig mindenre volt egy jó magyarázatom. Aztán egy még jobb, egy másik, egy annál is jobb. Most inkább csak egy érzés van, hogy vávává, kezdhetnénk ezt elölről? Nem is tudom, hogy nem értek semmit vagy mindent rosszul értek?

Volt egyszer egy fogalom, a szeretetállandóság, aztán jött a stabil, biztonságos kötődés. A kettő kb ugyanazt fedi le. Ez most már biztos, hogy nekem ilyenem nincs.

Szeretetállandóság, biztonságos kötődés, kb az, hogy az ember tud bízni mások érzelmeinek az állandóságában, a kapcsolat stabilitásában, a folyamatosságban, abban, hogy akkor is szeretetben működnek a dolgok, ha nem kontrollálja, ha nincs jelen, ha a másik nincs jelen, nem retteg tőle öt perc múlva, hogy elhagyták/becsapták/stb, nem gondolja, hogy cserélhető, sőt, hogy le is akarják cserélni, nem érzi magát magányosnak, kívülállónak, tehetetlennek. Emlékeztek? A kisbaba eleinte azt éli meg (nem gondolja, amennyiben a gondolást úgy értjük, mint következtetések levonása), hogy amikor az anyja kimegy a szobából, akkor a világ és vele az anyja – megszűnik. Aki bejön, az egy másik anya. Az „anya” egy gondozó Isten, egy gondozottság ÁLLAPOT. Aztán felismeri az anyját, az ismétlődést, és elkezd kötődni és elkezd következtetni. Anya még mindig az Isten, de már következetesen megszólítható. Sírással. Régen azt gondolták, hogy ha a sírásra kielégítik a gyermek szükségleteit, akkor megszokja, hogy panaszkodjon, hogy ugráltassa a szüleit, hogy mindig mindent megkap vagyis el lesz kényeztetve. Én sosem hagytam sírni a gyerekeimet. Egy felnőttet se hagynánk sírni, egy kisbabával miért tennénk? A gyerek azt tanulja meg, ha nem hagyják sírni, hogy van kapcsolat, van válasz amikor kommunikációt indít. Van segítség, számíthat másokra, nincs egyedül, törődnek vele. Később megtanulja a finomságokat, de ez az alapállapot, ez fontos. A bizalomvesztés gyors folyamat, annak megértése, hogy csak a saját világodnak a közepe vagy, az lassú.

Szóval, se bizalom, se biztonságos kötődés. Szeretnék, de nincs, és ha szeretnék is, nem tud lenni. És a problémáim legnagyobb része ebből adódik, azt hiszem. Szorongás, agresszió, féltékenység, elhúzódás, magányérzet, és a gátlástalanság is, ha annak nevezzük, hogy leszarom mit gondolnak mások, többnyire megyek a magam feje után.

Persze, jobban nézne ki, ha nem egy ilyen közhelyes kis szar probléma állna a háttérben, hanem valami grandiózus és hangzatos valami, nem egy ilyen tucattrauma. :D De valójában hátborzongató, hogy egy porszem, egy apró kavics képes kicsorbítani az életünket? De hogy? És miért? Miért nem lett ez jobban összerakva?

Azon gondolkodtam hajnalban, hogy tényleg képesek vagyunk magunkat meggyógyítani, testileg és lelkileg is. Csak nem tudjuk a módját. A mindenféle önsegítő technikák csak próbálkozások, ha nem hoz paradigmaváltást, nem ér semmit. Ez a képességünk, ha készségszintűre emelkedne – Volt? Vagy a jövő? – az evolúciós lépcső lenne. Az öngyógyítás nem mantrázás, nem önmeggyőzés, hanem valami állapot, amit néha elkap az ember, kicsit tudja működtetni, aztán kizökken, és nem talál vissza.

Az, hogy szinte mindenben tévedtem, az feldolgozhatatlan teher lenne, ha megpróbálnám befogadni, ezzel tisztában vagyok. Hogy egy alapjaiban hibás nézőpontra épült a világom, eddig nem gondoltam, hogy ez ekkora baj. Ilyen és kész, ezzel együtt vagyok, aki vagyok. Csakhogy, minden egyes fájdalom gyökere ott van.

Ennyi elég is lesz mára.

Az igazit nem megtalálni kell, hanem megdolgozni érte

Manapság gyakran a legfontosabb dolgok nem érdemelnek időt és türelmet, így a szeretetkapcsolatok sem. Rögtön azt a párkapcsolati érettséget és érzelmi biztonságot keressük, amely csak idővel fejlődhet ki, mert ez az élet normális rendje. Alig ismerjük még egymást, de instant módon, mohón várjuk a feltétlen összetartozás és elköteleződés állapotát, amely csak évek múlva, az összecsiszolódás, a közös fejlődésünk gyakran elrettentő pillanataival érkezhet meg. Nem engedjük az induló párkapcsolatokat végig haladni a fejlődési szakaszokon, nem hagyjuk, hogy szárba szökkenjenek, majd virágba boruljanak, és végül egyáltalán nem, vagy csak félgőzzel gondozzuk azokat.

A legkisebb, leghalványabb vonzalom esetén már párkapcsolatot kezdünk, eszünk ágában sincs a legjobbat kihozni a másikból, vagy energiát, figyelmet áldozni rá, azonnal a tökéletest akarjuk, legyen okos, legyen vonzó, legyen jó szerető, legyen egzisztenciálisan is rendben, legyen vele minden szép, mint a romantikus filmeken. Ha esetleg kiderül róla, hogy esendő földi halandó, feldolgozni való múlttal, vagy kibeszéletlen, múltbeli sérelmekkel, vívódásokkal, ejtenünk kell, nincs idő mások lelkét gyógyítgatni. Összekeverjük a szerelmet más érzésekkel. Szabadidőpartnert keresünk, mert hol stresszes, hol monoton életünkben kell valaki, aki felvidít, aki szürke napjainkat kalandossá varázsolja. Nem köteleződünk el, nem nyitunk szívet, nem adjuk át egészen önmagunkat. A tisztelet, a lelki kapcsolódás, a kötődés, a társszerelem kialakulásához döntés, önreflexió, lelki invesztálás és idő kell – idő, és ez az, amit sokszor nem várunk ki. Ahhoz, hogy az érzések kifejlődjenek bennünk, és valódi, érett érzelmekké alakuljanak, ami ezután a teljes párkapcsolati hozzáállásunkat inspirálja, időre, türelemre, odaforduló figyelemre és elkötelezett, felelősségteljes szeretetre van szükség.

Az igazit nem megtalálni kell, hanem megdolgozni érte! Szeressük egymást Igazivá, mert senki nem tökéletes, mégis egymás számára ideálissá válhatunk. Az egymást jól szerető, harmóniában élő emberek nem azt várják egymástól, hogy a másik teljesítse be minden álmukat, hanem közös életüket úgy próbálják élni, hogy együtt feljebb léphessenek önmaguknál, többek legyenek, és így képessé válnak egymásból „kiszeretni a jót”, sőt a legjobbat tudják majd kihozni egymásból. Támogató, segítő megjegyzésekkel, dicséretekkel, építő kritikával, pozitív visszacsatolásokkal, együtt fejlődve, kölcsönösen segítik egymást abban, hogy rátaláljanak ideális énjükre, ahelyett, hogy a képzeletükben élő idealizált társat próbálnák erővel, kétségbeesetten kifaragni a másikból.

A kapcsolatoknak végig kell(ene) lépdelnie a fejlődés fokain, és igen, meg kell harcolnunk a kríziseinket, létrehoznunk egy szeretetburkot, egy szoros intimitást, egy biztonságos védvonalat, amin nem támadhat rés. Egymás rajongói és nem riválisai vagyunk, együtt örülünk minden sikernek, mérföldkőnek, nem tekintjük a másikat versenytársnak, nem akarjuk legyőzni, az igazunkat hajtogatni, minden áron dominálni. Mert aki igazi társ, az mindig veled együtt akar odaérni. A kapcsolatunknak saját szokásokat adunk, mikrokultúrát teremtünk, melyben az állandóság, a biztonságérzet és szenvedély egyensúlya adják a nyugalmat. Megtanulunk kommunikálni, a konfliktusokat jól kezelni, vágyainkról nyíltan, félelmek nélkül beszélgetünk. Kialakul egy igazi, realitásokon nyugvó elmélyülés, összetartozás, szövetség érzése.

Társ az, akivel jó lehetek és aki velem jó lehet. Akivel nem lefelé húzzuk egymást, hanem emeljük. Velem egy irányba tekint, és nem sajnálja a kikerült utakat, amelyekre miattam, az én szerelmem miatt nem lépett rá, nem érzi úgy, hogy feladta életcéljait, beáldozta álmait. Együtt emelkedünk, fejlődünk, kreatív energiáink szárnyalnak, és úgy köteleződünk el, hogy boldogan, önfeladás nélkül tudjuk összeegyeztetni saját magunkat, céljainkat és kapcsolatunk működtetését.

A Sacra di San Michele a hercegek ösvényéről

A Sacra di San Michele apátsága  állandóság az életemben, itt emelkedik a szomszédban, és folyamatosan rálátok hol a munkahelyről, hol pedig hazafelé tartva az autóból. Hosszabban írtam róla az Útikalauz az édes élethez című könyvemben. Most azt mesélem el, hogy a legújabb mániámnak megfelelően hogyan mehetünk fel az apátsághoz autó nélkül egy kivételes kilátással kecsegtető túraútvonalon, a…

View On WordPress

Indra hálója

Ez a pillanat nem történne meg, ha nem beszélnénk róla, és senki, aki a multiverzumban hallgatja, nem hallgatná. Tehát ez nem egy funkció, beszélek, de ez nem egy esszenciális belső funkció. Egy szerepet játszom. Érzem. Fura érzés.

Ez egy hindu elmélet: Indra hálója. A világ összes tudata össze van kötve. Képzelj el egy hatalmas hálót, egy világító, kék, végtelen hálót. A hindu nézet szerint a csomópontok a fontosak. És a háló pontjai, ahol a vonalak összefutnak, a tudatok. Az atmanok. Az atman tudatos. Maga a tudatosság. És minden egyes tudat Isten. És a maga módján a teljesség. Egy pillangó lelke. Egy egysejtű lelke. Egy baktériumtól mondjuk, a Dalai Láma lelkéig, egy még ismeretlen, hiperintelligens lény lelkéig... Egészen az istenekig. A lelkek fotonok, amik a Napból jönnek.

Aztán a Buddha ránéz Indra hálójára, ugyanaz az elrendezés, de szerinte nem a csomók fontosak, hanem a szálak. Ez a Buddha diagnózisa. Azt gondoljuk, hogy létezünk, tehát szenvedünk. Azt gondoljuk, hogy létezik lényegi igazság. Csak az illúzió van, hogy külön én vagy, mert ott van egy csomópont a hálózatban. Fontos kiemelni, hogy ez nem nihilizmus. Nem „semmi nem valós”. Viszont semmiben nincs belső minőség. Ez a non-esszencializmus. Semminek nincs esszenciája. A buddhisták ezt tiszta fénynek hívják. A mindenség esszenciális nem létezésének megértése.

Hogy az én életemhez kössük, én ezt DMT hatása alatt éltem át. 2012. december 21-én... Nagyon sok DMT-t toltam, miközben több emberrel szexeltem. Már nem vagy tudatában a testednek, a DMT-élmény alatt nincs szex. A DMT hatása alatt átéltem az összes dolog alapvető ürességét amit nemrég úgy írtam le, hogy: „Üresség, de fényes”. A franciák az orgazmust „kis halálnak” hívják. Akkor a halál a nagy orgazmus, nem? Az én feladása. És az én nyilván nem létezik, de az én egy teher és a szenvedés forrása is. Az elképzelés elengedése, hogy van egy egyéni éned: a végső orgazmus. Az üresség érzése és a létezés alapvető, tiszta fénye.

A buddhista meditációban sehova nem akarsz jutni. Csak ott ülsz magaddal. Csak ülsz az érzéssel. Az érzéssel, amitől egész nap próbálsz menekülni. A buddhista meditációban ülünk az érzéssel, amíg észre nem vesszük, hogy az érzés magától kezd változni és minden alaptermészete a változás, az állandóság hiánya, és az üresség. És az egész életed álma, amit valódinak hittél, csak álom volt, amíg föl nem ébredsz, és rájössz, hogy csak álom volt, de fölébredtél. Ez a dharma első fordulata. Olyan, mint egy nagyon hosszú virtuálisvalóság-élmény, ami olyan régóta megy, hogy az emberek elfelejtették, hogy virtuális. Ezután hirtelen egy csomó játékos karakter elkezdett rájönni, hogy “várjunk csak, nem is Kratos vagyok a God of Warból.”

Mintha amnéziás, spirituális kétéltűek lennénk, amik csak úgy beesnek ide. És akkor felveszünk egy identitást. Ez a végtag, ami az anyagba nyúlik, úgy, ahogy egy búvárpipa kilóg a levegőbe hogy egy kicsit a víz alatt létezhessünk. És valahogy így lógunk be mi is ebbe a dimenzióba, hogy átéljük ezt, de azt hisszük, hogy a pipa vagyunk. Ez is az élmény része. Akármi is ez az élmény, igaznak hisszük, azt hisszük, hogy eredendően igazik vagyunk, de ez téves azonosítás. Legalábbis ez a buddhista nézőpont.

Nézzük a spirituális gyakorlatokat ebből a nézőpontból. Minden spirituális gyakorlat, ami megpróbál valamit... „Spirituálisabb akarok lenni. Szeretőbb leszek.” „Változni fogok.” „Pontokat kapok valahogy. Változom.” A buddhisták szerint csak a World of Warcraftban gyűjtesz XP-t. Hagyd ott a gecibe a számítógépet! Ébresztő! Ez csak egy játék. Spirituális dolgokat csinálsz, hogy szintet lépjen a karaktered, ami nem is létezik! Elfelejted, hogy csak játszol. Haver, kiszáradtál. Igyál vizet! Már 20 órája játszol a szaros játékkal, és elfelejted, hogy csak egy játék. Egyre mélyebbre akarunk menni a szimulációba. Mintha ismételni akarnánk azt, ami már megtörtént. Nem elég, hogy a testünkben vagyunk, és azonosultunk a játékos karakterrel. A buddhizmus meg a kiszállásról szól. Rajtunk van a VR-szemüveg, egy játékban vagyunk, és föl akarunk venni még egy VR-szemüveget. És nem csak ez kell, de aztán még egy… kiterjesztett valóság, és még egy. Szóval itt van ez a végtelen végtelen benyomulás anyagba és időbe. És ebben a végtelen benyomulásban az anyagba és időbe kétségbeesetten próbáljuk elkerülni a virtuálisvalóság-szemüveg levételét. Miért próbáljuk ennyire elkerülni? Mert nem akarjuk ezt az érzést érezni. Milyen érzést? „Az érzést.”

Vagyok, aki vagyok, nem? Az érzés, hogy minden, amit csinálsz, a függőséged, a függőség azért van, hogy ne érezd a veled született szenvedést. Szopás, hogy testünk van. Az is szenvedés forrása, hogy semmi nem végleges. Öregség, gyengeség, betegség. Halál. Olyan univerzumban élünk, ahol létezik idő, ezért minden szét fog esni és el fog múlni, és ez a szenvedés elviselhetetlen.

Amikor a tanárom tanítani kezdett, először azt mondta: „Ezt tudnod kell.” És erre gondolt. Emlékszem, egyenesen a szemembe nézett. Erre gondolt. „Ez reménytelen.” Amikor úgy fogadod el a dolgokat, ahogy vannak, már nem kell a remény. Mert megérted, hogy ahol vagy, az rendben van.

Igen, rendben van. Meg tudod tenni. Add fel a reményt a picsába. A reménytelenség szarul hangzik... ha nem vizsgáltad meg, hogy mennyire használod a reményt tévedésből. Önmagad ellen fordítod a reményt. Egy kurva másodpercre sem vagy reménytelen. Engedd el a reményt. Engedd el.

Amikor azt mondod, hogy nem szeret senki és jelentéktelen vagy, nem is gondolsz arra, hogy hogy esik ez a barátaidnak, akiknek folyamatosan ezt kell hallgatniuk, miközben mindig veled vannak.

Kell.

Imádok így élni de mostmár kéne valami állandó is az életembe.