„Szemtanúk elmondása szerint nem egy, hanem három robbanás volt. Az első a legnagyobb, Mádi Lajos kilencedik emeleti lakását gyakorlatilag a földszintre repítette. Ezután két kisebb detonáció következett, amitől a nyolcadik, a kilencedik és a tizedik emelet szinte egy kupacba szakadt”
Ez most nem egy csöpögős love-story lesz, és még csak arról sincs szó, hogy a szerelmemet, életem párját egy panelház környékén ismertem meg. De ezer szállal kötődöm a nagy szürke tömbökhöz.
Érdekes dolog az emlékezet. Valahogy úgy olvastam, hogy a jó dolgok megmaradnak, a rosszakat meg elfelejti az ember. Nem tudom, hogy ez így van-e, de nekem érdekes dolgok maradtak meg a gyerekkoromból.
Azt kell tudni, hogy édesapám volt pesti. Édesanyámmal a katonaság alatt ismerkedett meg, és végül úgy alakult, hogy mi már vidékre születtünk és ott is nőttünk fel. Valószínű emiatt és ezért is maradtak “meghatározóak” az apai nagymamámmal és dédnagymamámmal töltött idő emlékei.
Egy földszinti 50 négyzetméteres panellakásban laktak Budán. A lakás erkélyes volt, és a két paneltömb közötti parkolóra és játszótérre néztek az ablakai. A másik oldalon volt villamos, ezért a jellegzetes csörömpölő hangja mind a mai napig a fülemben cseng.
Néha bizony előfordul, hogy még az eredeti állapotú panellakásokban kezdjük meg a villanyszerelési munkálatokat. Ilyenkor olyan hihetetlen nosztalgia-hullám fut végig rajtam. Merthogy a konyha (szekrények, hűtő, stb.), a burkolatok (a padlószőnyeg “illata”), a tapéta mintái (amiket kölyökként számolgattam, ha nehezen tudtam elaludni).
Ha lehet, kikönyöklök egy pillanatra az ablakba és elmerengek. Eszembe jutnak a Pesti Dédivel (így hívtuk) az erkélyről etetett galambok, hogy jöttek a kenyérhéjra. (Ma meg már hogy utálom őket, mert telipiszkítják a kocsit.) A rengeteg virág, fokföldi ibolya az erkélyen és a kisszoba ablakpárkányán.
A borsóleves csipetkével és a mákos tészta, amihez még kézzel készült a belevaló, és a konyha jellegzetes illata. A hűtő a sarokban és benne a banános krémpuding a lapos négyzetes alakú műanyag dobozban. A túrórudi, amit nem szerettem, mert savanyú volt.
A játszótér a hintával, de főleg a mókuskerékre emlékeztető “futópaddal”. A betonból készült csúszdával, ami csak akkor csúszott igazán jól, ha beszórtuk a homokozó homokjával, amitől viszont még a kisgatyánkban is homok volt. A sarki ABC…
Hát igen, naphosszat tudnám sorolni az apróságokat. Nosztalgia. Köszönöm a szüleimnek a gyerekkorom. Anya, nagyon hálás vagyok érte! Különleges volt. Szerettem gyerek lenni, szeretem az emlékeit, szeretem, szeretem, szerelem. Panelszerelem.
FILMSZERÉSZ TOP 100 TÉVÉSOROZAT - 74. Egy úr az űrből
Eredeti címen: Mork & Mindy. Alternatív magyar címen (így nevezték el a Magyar Televízió nézői): Nanu-nanu.
A lista kapcsán már emlegetett Tini dal című válogatáslemezen az űrből érkezett szent bohóc első magyar hangja, Maros Gábor énekelt is egy dalt, Nanu-nanu címmel. (A második szinkronban Rudolf Péter szinkronizálta, szintén remekül.)
Ennyire szerettük mi (is) Robin Williamst. Észleltük az átütő tehetséget. Ha nem csal az emlékezetem, a 80-as évek elején vetítették nálunk, sokszor adták a szépemlékű Szombat esti filmkoktél egyik fő műsorszámaként, s nem túlzok: zengett a panelház a nevetéstől, amikor a Nanu-nanu ment a tévében.
Williams ezzel a sorozattal lett világsztár: meg is dolgozott a sikerért. Ilyen intenzív és - nem csak a ruhákra értendően - szuperszínes játékra még a sitcom műfajában is csak kevesen képesek. És aztán neki összejött az is, ami akkoriban tényleg csak néhány színésznek Hollywoodban: a tévés befutást követően gyakorlatilag pár éven belül mozisztár lett belőle. Mondom én: átütő volt. Átütötte a képernyőt és kilőtt a nagyvászonra.
Ugyan az Egy úr az űrből alapvetően one man show - igaz, Williams alakítása a legkevésbé sem maszkulin, sokkal inkább nemek feletti, ez volt az ő egyik nagy titka szerintem - , de Pam Dawber is egészen ragyogó (magyar hangjai, Kiss Mari és Kökényessy Ági nemkülönben), csuda mosollyal és zseniális humorérzékkel.
Nagyon-nagyon élvezetes sorozat ma is!