Keresem

a helyem ebben a világban, de szerintem az a hely nem is létezik.

@mindenkor-oruljetek

Ha úgy érzed ennél rosszabb már nem lehet, ennél több szar nem történhet veled, DE.

Akkor kapsz az élettől egy akkora pofont hogy még te is meglepődsz, hirtelen azt se tudod az életed melyik elbaszott részét kezd el előbb rendbe tenni. (Feltéve ha van hozzá még erőd, jelentem nekem nincs 🖐🏾🖐🏾)

És az a vicces hogy még csak nem is sejti hogy minden posztomban ott van

A kopszok, ha kérdeznek nem tudok semmit 🥰

Elképzeled, hogy hogyan fog megtörténni, amiről tudod, hogy sosem fog.

A bántalmazó sokszor nem látja problémásnak a viselekedését, és elhiteti a másikkal, hogy ami történik, az a bántalmazott hibája.

Mással látlak. Nem tudom mit érzek. Semmit, de mégis egyszerre mindent.

Még mindig sokat gondolok rád.. vannak napok, hogy eszembe jutsz és napokig nem távozol onnan.

Te vagy maga a szerelem, az az érzés, amit ha hiányolok, a fejemben a te képed jelenik meg, a te csókodat érzem a számon, a te ölelésed bizsergeti a testem. A szex maga is csak a veled megélt pillanatokat idézi. Mert tele volt érzelemmel, szenvedéllyel és vággyal. És mert SOHA nem éreztem magam ilyen gyönyörűnek, csodálatosnak és különlegesnek, mint mikor a testünk összeolvadt.

El akarlak engedni, de teljesen még nem sikerült. És csak remélni tudom, hogy lesz olyan, akitől ezt újra megkapom én is meg te is. Mert csak ezért érdemes élni.

Néha kicsit eszembe jutsz, és olyankor elgondolkozom rajta; Vajon mi van veled? Hisz egykor egymás mindennapjainak még a legjelentéktelenebb történéseit is tudtuk. Most viszont... Hónapok óta nem is vagyunk egymás életének a részei. Nem tudom miképp telnek a napjaid, vagy, hogy kikkel töltöd a hétvégéket, hogy boldog vagy-e egyáltalán. Sőt… Tulajdonképpen semmit sem tudok már rólad és a jelenlegi életedről.

Azt,

Senkit sem érdekel, hogy én mit akarok.

De valójában én magam sem tudom, hogy mit akarok...

Életem során még sosem voltam ennyire mélyen, annyira, hogy esélyt sem látok legalább kijjebb mászni ebből a szarból

Big drip, amiben vagyok, nem kicsiben 😎

Hülye Magyar Posta HALP

Ettől az isten baszta Postától kaptam egy furmányos SMS-t, hogy van egy vámkezelendő postai küldeményem.

A probléma az, hogy semmit nem tudok róla, az azonosítót nem találom sehol, a 17tack nem látja. Egyszerűen semmi infót nem tudok róla.

Bónusz track, hogy nincsen semmilyen hiányzó küldeményem stb.

Ötlet, hogy mi a faszt csináljak?

PS van ilyen phishing? Vagy egy két éve feladott csomag került elő a múltból?

A bántalmazó sokszor nem látja problémásnak a viselekedését, és elhiteti a másikkal, hogy ami történik, az a bántalmazott hibája.

J. és a dilemmáim

ma ismét kórházban voltam egy lakómnál

J. szeptemberben költözött hozzánk a párjával. friss hajléktalanok, de az életútjából kiviláglott, hogy a tágan értelmezett definíció szerint régóta hajléktalanok, de legalábbis lakhatási szegénységben érintettek

J. daganatos beteg. sem magáról, sem az egészségügyi állapotáról nem nyilatkozott. egyszerűen nem értette, hogy segíteni akarok, a javát akarom, nem számonkérem

megannyi megakadás után jutottunk el decemberig, mikor kiderült, hogy már csak foltokat lát. J-t azonnal elküldtem szemészetre, a párja kísérte. a diagnózis zöldhályog

J. szerdán mellkasi fájdalomra panaszkodott, illetve arra, hogy égnek a szemei. mentőt hívtunk, sürgősségire szállították, onnan belgyógyászatra, ahonnan pár óra múlva egy papírzacskóban lévő gyógyszerekkel kiengedték

tegnap (mikor szabadságon voltam) egy kolléga vette észre, hogy a szemei nagyon durván néznek ki. nem hagyta annyiban, elvitte orvoshoz, onnan sürgősséggel szemészetre utalták. közben kiderült, hogy J. a decemberben felírt szemcseppet nem váltotta ki, mostanra semmit nem lát. többször rákérdeztem, mindvégig azt mondta, megvannak a gyógyszerek, nem kér segítséget a kiváltásban

tegnap a vizsgálat után kötőhártya-gyulladást állapítottak meg. a kolléga rátermettsége miatt vizsgálták meg újra, mértek szemfenéknyomást és derült ki, hogy glaukómás rohama van

osztályra került, ahol meg kellett küzdeni azzal, hogy a főnővér nem akarta felvenni, mert hajléktalan. ezt is megharcolták

ma bementem J-hez. az osztályon elmondtam ki vagyok, kihez jöttem, mire a nővérek felkiáltottak, hogy "itt van Gizelda!". nem értettem. hallgatásomra rögtön válaszoltak. J. után eljuttattuk neki a papírzacskós gyógyszereit, kiadagolva. azt adták is neki, de nem tudták, mik azok. így viszont a holnapi műtétet nem vállalták volna. ezt azért tudtam meg, mert volt ma kapacitásom bemenni hozzá. persze rögtön mondtam, hogy az eeszt-ben ott van minden, múlt héten volt kórházban. tájékoztattak, hogy ők nem látnak rá a másik kórház dolgaira. nyilván a falig elmegyek, megszereztem a zárót, rajta a rendelt gyógyszerek listájával

mindezek után bemehettem J-hez is. ült az ágy szélén, a vacsorára kapott zsemlét majszolta. vittem neki nasit adományból. jórészt elutasította, de a csokit és a kekszet elfogadta. fogalma sincs, mi vár rá. nyilván elmondták neki, de nem érti. túlzottan beszűkült neki a világ

beszélgettünk, többször elmondtam neki, hogy várjuk vissza. mondtam neki, hogy ha még egyszer mer nekem hazudni, bokán rúgom. kedvesen mondtam, elütve az élét annak, hogy a decemberi szemcseppel nem itt tartanánk. J., a kicsit mogorva ember kacagott, s mondta, hogy az bizony fájni fog

hazafelé baktatva azon gondolkodtam, megtettem-e mindent. és nem tudtam teljesen felmenteni magam. szerintem több lakóm van, mint akiknek az életét minőséggel kísérni lehet. ráadásul nem malmoztam, hanem például próbáltam kideríteni, adott kórházban van-e gipsz, hogy a térdtörött lakóm fekvőgipszét lecseréljék. (nem volt, nem tudják mikor kapnak!) beadtam egy idősotthoni elhelyezést. egy dementálódó lakómat próbáltam meggyőzni arról, hogy a szandál nem évszaknak megfelelő öltözet - és kerestem pszichiátert aki demenciafókusszal vizsgálja. egy másik lakómnak pszichilógust kerítettem. és ezek mellé nem fért bele, hogy J. látását nyomon kísérjem. de az igen, hogy meghatalmazással bejelentsem a szállóra, rendezzem a tb-jét és valamilyen ellátást intézzek neki

szóval ma voltam J-nél és a teljes abszurditással találkoztam. és nem a nővéreket szeretném szidni. egyszerűen nem értem, miért nem akarják ellátni, miért nem szólnak, ha információra van szükségük

J. szerencsés, találtunk rá pizsamát és most úgy feszít abban a kórházban, mintha nem lenne hajléktalan. de mi lesz a következő kórházba kerülővel? indítsak gyűjtést kórházi csomagokra? vagy kérjek tőletek mobilokat, amiket oda tudok adni átmenetileg a kórházban lévőknek, hogy elérjem őket? álljak, s ítélkezzek, hogy J. önmaga ellensége volt?! na, ezt biztos nem teszem

J. most kórházban van, holnap műtik, hátha valamennyire meg tudják menteni a jobb szemét. de ettől még valahogy időpontot kellene varázsolnom ultrahangra, hogy lássuk, a daganat hol tart

nincsenek válaszaim. dilemmáim vannak. és azt sem tudom, mi lesz, ha J. visszakerül a szállóra és nem lát

J. egy hatvanas férfi, akit megtépett az élet. teljesen el tudom fogadni a viselkedését, hogy három hónap után sem hitte el, hogy segíteni szeretnék. ha én minden kapcsolati háló nélkül hajléktalanná válnék, én sem hinném el, hogy valaki a javamat akarja

decemberben három lakómat látogattam kórházban, közülük egy elhunyt. mindenre felkészülve járok már kórházba. közben minden lakómmal kapcsolatban azt kívánom, hogy legyen jól

szociális munkásnak lenni nagyon nehéz!

Szorosan összekapcsolódik

Heteken keresztül éreztem az elutasítást. Nem szólt hozzám, szia, megyek. Szia anya, megjöttem. Ennyi volt. Ha bekopogtam hozzá, nem hívott be csak az ajtón keresztül válaszolt. Ha véletlenül összetalálkoztunk a lakásban, a fején a füles, nem is reagált, ha szóltam hozzá, ha búcsúzáskor véletlenül közel voltam, elkaptam és megöleltem nem ölelt vissza. Mindennél jobban szeretem őt. (meg „őt”, meg „őt”, de erről még mesélek) Nos, mindazoknak mondom, akik majd elengednek félig felnőtt gyerekeket: Az ember vinnyog a fájdalomtól. Hiába tudja az eszével, a tudatos része minden értelmes gondolatával, hogy ez így jó, ezt kell támogatni, az érzések mégis borzasztóak: elutasítás, elválás, elhagyás, nincs szüksége rád, nem szeret, nem kíváncsi rád, nem akar téged. Az, akinek az életéért, a boldogságáért remegsz és akiért bármit megtennéd, az életedet is odaadnád: már nem szeret téged. Teljesen egészségesen: saját magát szereti és hamarosan lesz valaki, aztán még valaki, akit jobban fog szeretni saját magánál is, és legközelebb csak akkor lesz jelentős szereped az életében, amikor meghalsz és ha tényleg szereted, mindent megteszel azért, hogy ezt majd lehetőleg jól viselje. De amikor elutasítottnak érzem magam, akkor azt gondolom, hogy rosszul csináltam valamit. Talán valamikor a múltban, amin már nem tudok változtatni.

És az elutasítottság érzés mellett a rettenetes aggdalom. Semmit sem tudok róla, ugye jól van, ugye nincs baja, ugye nem azért zárkózott magába mert valami rémes titkot őriz? Ugye nem bántották?

Egy este megállt a szobámnál. Anya, tudunk beszélni? És elmesélte. Mindent, ami bántotta, és sírt, és el volt keseredve. És örültem, hogy nem nagyobb a baj, és beszélgettem és támogattam és erőt adtam és célt, irányt mutattam és iszonyatosan boldog voltam, hogy az én kicsikém hozzám jön sírni, ha baj van. Megkönnyebbült és kivirult, és elmúlt az elutasítottság érzés belőlem, mert elmúlt a távolságtartás belőle.

De az a pár hét, az elutasítottság érzés, a tehetetlenség, a reménytelenség borzasztóan megviselt.

Nekem nagyon fontos, hogy a gyerekeimet önálló, felnőtt életre neveljem. Teljes szabadságot élveznek még akkor is, ha nekem nem mindig jó érzés. Nincs szemrehányás, se bezzegelés, se finom érzelmi zsarolás, se majd meglátod, hogy igazam lesz, ez lesz, az lesz.

Gondolom így lesz később is. Jön majd, ha baj van. És szeretnék minél tovább elérhető lenni. De az élmény az elutasításról, ebben mélyre kellett mennem, hogy írni tudjak róla.

Folyt. köv...