Bárcsak el tudnám mondani, hogy mennyire fáj. Nincs senkim. Nem számíthatok senkire. Ezt nem tudom egyedül megcsinálni. Ebben az esetben az öngyilkosság a megoldás.

Emberkísérletek magamon vol. 2

Előzmény: https://kupakjoli.tumblr.com/post/620467219140411392/emberkísérletek-magamon-vol-1

4. Intralipid

Autoimmun beteg vagyok (Hashimoto thyreoiditis), de a 4 meddőségi klinika egyikén se javasoltak se immunológiai kivizsgálást, se különösebb kezelést ezzel összefüggésben. Pedig az autoimmun betegség ugyebár az immunrendszer túlműködése, így az emelkedett NK sejtarányt és/vagy a fokozott NK funkciót okoz, ami a magzat megtapadását gátolja, ismétlődő vetéléseket és beágyazódási zavarokat okozhat. Miután túl voltam egy biokémiai terhességen (azaz elindult valami, mérhető volt a HCG szint, de aztán leállt a folyamat), felkerestem egy jó endokrinológust, aki végül javasolta az Intralipid/Smoflipid infúziókúrát. Azt csak mellesleg jegyzem meg, hogy az NK lymphocyta funkció megállapítására szolgáló laborvizsgálatot az országban alig pár helyen végzik, és az ára 30-50 ezer Ft - természetesen a TB nem támogatja. 

Az Intralipid infúzió 20% szójaolajat, 1,2% tojássárgáját, glicerint és vizet tartalmaz. Sűrű, tápláló folyadék, amit olyan betegeknek adnak, akik valamilyen okból képtelenek szájon át táplálkozni és csövön át kell hozzájutniuk a napi kalóriamennyiséghez. Arra csak a nyolcvanas években jöttek rá, hogy hatására a szervezetben csökken a gyulladás, megerősödnek a sejtfalak és stabilizálódik az immunrendszer. Itthon csak néhány magánklinikán elérhető ez a kezelés. Egy infúzió ára 20-80 ezer Ft között mozog, mennyiségtől és klinikától függően, és egyetlen lombikkezelés alkalmával 3-5 db kezelés szükséges. Az infúziót járóbeteg kezelés keretében adják be, azaz besétálsz, megkapod, 1-2 óra alatt lecsorog, és mehetsz a dolgodra. Én jó pár kezelést kaptam, az 5 lombik és számtalan leállított stimuláció alatt és mondhatom, hogy egy branül beszúrásától, egy palack infúziótól már meg se rezzenek. Részben az Intralipid infúziónak köszönhetem a lányomat, ebben biztos vagyok.

5. Viagra

Fú, ezt nehéz lesz nem idegállapotban ismertetnem! A Viagra hatóanyagát, a szildenafil-citrátot a női meddőség kezelésében is eredményesen használják.  A szildenafil-citrát ugyanis elősegíti a méh vérellátásának növekedését, ezáltal nagyobb az esély a teherbeesésre az olyan nőknél, akiknek méhfala túlságosan vékony ahhoz, hogy egy megtermékenyített petesejtet befogadjon. A méhfalnak kb. 7 milliméter vastagságúnak kell lennie ahhoz, hogy be tudjon fogadni egy embriót, ellenkező esetben az nem tud beágyazódni. Ezt a kezelést - mondanom se kell - alig pár magyarországi magánklinikán javasolják, írják fel és követik. A ciklus elejétől a beültetés előtti napokig kell alkalmazni a szert, szájon át vagy hüvelyi úton. A bevétel utáni érzés valami leírhatatlan. Mintha nyakon öntenének egy vödör tűzforró vízzel, és egyúttal lehajtanék egy deci pálinkát. Elönt a forróság, szédülök, zúg a fejem, légszomjam van, képtelen vagyok koncentrálni. Vesztemre az első szemet a melóhelyemen vettem be, és olyan furán éreztem magam, hogy bujdosnom kellett, hogy kibekkeljem, míg csökken egy kicsit a hatás. Ezek után inkább lefekvés előtt vettem be, hogy átaludjam ezt a fura tripet. Nem is tudom, hogy tudnak teljesíteni a férfiak ilyen mellékhatások mellett. Mivel egy-két kezelés után kiderült, hogy a nyálkahártyám vastagsága nem fejlődött különösebben tőle, nagy örömmel abba is hagytam a kezelést.

6.  Endometrium scratching avagy méhkarcolás

Egy másik méhnyálkahártya-dúsító kezelés. A beültetés előtti ciklusban 2-3 alkalommal apró bemetszéseket ejtenek a méhnyálkahártyán. A bemetszések helyén új, friss szövet fejlődik, ami növelheti az embrió beágyazódásának esélyét, és ezáltal elősegíti a sikeres megtermékenyülést. Ismét leírom, hogy itthon alig pár klinikán végeznek ilyen beavatkozást, és kezelésenként több tízezer forintba kerül. Az eljárást járóbeteg-ellátás keretében történik, altatás és érzéstelenítés nélkül, és annyira fáj, hogy az - minden akaratomat, céltudatosságomat és őserőmet is összeszedve is - elviselhetetlen. Benyúlnak a testemen belülre egy szikével és vagdossák az önreprodukciós szervemet, naná, hogy tiltakozik a szervezetem. Ebből is végigcsináltam 4 kört, aztán, mivel eredményt nem értem el velük, úgy döntöttem, hogy nem kínzom magam tovább. Milyen jól tettem, enélkül is sikerült teherbeesnem.

7. Ratiograstim

A jolly joker, úgy hiszem, hogy ez hozta meg nálunk a sikert. A Ratiograstim injekció vagy infúzió hatóanyaga a filgrastim.  A Ratiograstimot (vagy bármilyen filgrastim készítményt) normál esetben kemó alatt, csontvelő átültetést követően, őssejt kezelésnél vagy HIV+ betegeknek adják, intravénásan.  A filgrastim vegyület a citokineknek nevezett fehérjecsoporthoz tartozik, és nagyon hasonlít a szervezetben termelődő egyik természetes fehérjéhez, amelynek neve granulocita-kolónia stimuláló faktor. A filgrastim arra serkenti a csontvelőt vagy azt a szövetet, ahol az új vérsejtek termelődnek, hogy több vérsejtet állítson elő, főként bizonyos típusú fehérvérsejteket. Meddőségi kezelésekben a méhnyálkahártya fejlődésének serkentésében van szerepe.

A lombik során intra-uterin használják a szert, azaz befecskendezik a méhbe, egyszerű járóbeteg kezelés keretében. Magyarországon nem elérhető ez a kezelés, én egy külföldi klinikán kaptam. Nem fájdalmas, de nem is kimondottan kellemes, viszont nálam roppant hatásosnak bizonyult. Sajnos ez se csodaszer, van, akinél nem működik. Én a beültetés ciklusa alatt 3 alkalommal kaptam, és míg korábban alig haladta meg a nyálkahártyám a 7 mm-t, sőt több stimulálást is le kellett állítani, mert a maximális ösztradiol mellett se fejlődött rendesen az endometrium, ettől a készítménytől felment 10 mm-re. 

Epilógus: ha gyereket akarsz, soha ne add fel. Nekem számtalanszor a szemembe mondták, hogy nincs tovább, nem lehet gyerekem, de nem tudtam elfogadni, hogy gyerek nélkül éljem le az életemet. Úgy éreztem, semmi értelme élnem gyerek nélkül. Nincs kiért hajtani, küzdeni, nem élhetem át a legnagyobb jót, hogy őrülten szeressek és szeressenek, és nem láthatok egy új kis életet kibontakozni, egy emberpalántát emberré fejlődni. Ezért addig kutakodtam, tájékozódtam, gugliztam, fórumoztam, és kísérleteztem magamon, míg végül sikerrel jártam. És elmondhatom, hogy a gyerek a legnagyobb királyság. Kifordítja a világomat a négy sarkából, de megéri minden nehézség, elköltött milliók és fájdalom, mert mi lehetne szebb és fontosabb, mint egy új élet.

Kedves...

Azt mondták írjak neked. Szóval most írok. Bár...őszintén nem tudom mit mondhatnék. Ez már a sokadik próbálkozásom, ilyenkor a szavak cserbenhagynak. Kezdhetném ott, hogy megszülettem és azóta csak rossz dolgok történtek velem...de ez nem csak klisés, de hazugság is. Viszont, ahhoz hogy megértsd miért lettem ilyen ember, ismerned kell a történetemet teljes egészében. Úgy gondolom, le kell ülnöd, hosszú sztori lesz. Ha felkészültél, kezdjük...

Szóval megszülettem. Pontosan 2002.április 25-én 21:45 perckor 2470 grammal és 47 centivel. Igazából ezek annyira nem is fontos adatok, kivéve ha csak a számokat nézzük. Mániákusan hiszem, hogy engem kísért a 4-es és 5-ös szám, bármit is jelentsenek. Tehát világrajöttem apa és a nagyszüleim örömére, illetve anyám sajnálatára. Igen, jól olvastad, azt írtam, hogy anyám sajnálatára. De ne kezdj el sajnálni, nem olyan tragikus ám ez.

Ugorjunk egy kicsit az időben. 1 hónap kórházban töltött idő után végre hazaengedtek. Haha, szerintem már ott eldőlt a sorsom, egészségügyben fogok dolgozni:D

Tehát hazamehettünk. Apa 12 órakat dolgozott, hogy megélhessünk, anyám pedig...talán jobb is lenne nem beszélni róla. Valószínűleg belőle 100%-osan hiányoznak az anyai ösztönök...meg úgy minden ami ahhoz lenne szükséges, hogy valaki jó szülő, anya lehessen. Fogalmazhatnék úgyis, hogy neki elég volt 5 hónap velem eltöltött idő. Szeptemberben lelépett. (Igen, itt is megjelenik az 5-ös szám).

Bajba kerültünk. Apának dolgoznia kellett, én pedig csak 5 hónapos voltam. Hogyan tovább?

Miután anyám csak úgy lelépett, át kellett költöznünk a nagymamámhoz (apai), hogy tudjon rám vigyázni. Életem első költözése, de nem az utolsó.

Mostmár látom, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Évekig nem volt túl jó kapcsolatunk, inkább "apás" voltam.

Tehát telt az idő, végre járhattam bölcsődébe. Elmondásuk szerint szerettem odajárni, nyitott és boldog gyerek voltam. Még nekem is rémlik, hogy jól éreztem ott magam, mindig mosolyogtam, szerettem emberekkel lenni, velük foglalkozni. De mint minden gyereknek, nekem is egy idő után el kellett hagynom ezt a helyett, hogy óvodába mehessek. Épp hogy csak elkezdtem odajárni, máris megtörtént a "baj". Kórházba kerültem gégegyulladással. Nem emlékszem rá. Nem emlékszem, hogy mi történt, vagy hogy milyen volt a kórházban eltöltött idő. Azt mondták, másnap már teljesen jól voltam és úgy viselkedtem, mintha a kórház a m��sodik otthonom lenne. Valószínűleg igazuk van, mai napig ezt érzem. De aztán kiengedtek, mehettem vissza. Nem szerettem az óvodát. Megdöbbentő, ugye? Mindig egyedül voltam. Elkezdtem befordulni, kevesebbet beszéltem, állandóan konfliktusba keveredtem valakivel. Életemben először azt éreztem, hogy én nem vagyok elég jó. Úgy éreztem, valami baj lehet velem, amiért senki nem szeretne a barátom lenni. Az utolsó 2 évben mindennaposak lettek a konfliktusok és a bántalmazások is. Igen, már itt is belekóstolhattam abba, hogy milyen, ha az embert napi szinten bántalmazzák, kirekesztik. És akkor még mit sem tudtam arról, hogy mi következik majd...

Tisztán emlékszem az ovis ballagásomra. Mindenki boldog volt, a barátaikkal beszélgettek. Én teljesen elszigetelődve ültem ott egyedül, próbáltam mosolyogni és úgy tenni, mintha jól érezném magam. De...ez nem így volt. Össze voltam törve, magányos voltam, azt kívántam bárcsak lenne egyetlen egy barátom, akivel beszélhetek erről az érzéssel. Szükségem volt valakire aki nem ítél el...

Emellett, itthon sem volt fényes a helyzet. Ha már volt 1 olyan nap amikor nem volt veszekedés, akkor hálát adtam érte...

Sulikezdés előtt visszaköltöztünk a régi lakásunkba, hisz már "nagy" voltam, tudtam vigyázni magamra egyedül is, illetve mivel a suli melletti egyik házban laktunk, ezért túl sokat nem is kellett a suliig sétálnom. Életem második költözése. Tehát végre suliba járhattam. Ott volt bennem a remény, hogy hátha itt lesznek barátaim, hátha megnyílhatok, hátha lehetek önmagam. Istenem, milyen kis buta voltam...

Az első 4 év viszonylag "nyugodtan" telt el, habár voltak itt is konfliktusaim, ment a szúrkálódás, de akkor még nem figyeltem ezekre. Nem érdekeltek. Zárkózott voltam. Minden nap megjátszottam magam. Kialakítottam magamról egy képet. Én voltam a flegma, nagyszájú lány, aki sosem fogta be a száját. Ha valami nem tetszett neki, vagy valamivel nem értett egyet, azt kimondta. Sokszor nem megfelelő hangnemet ütöttem meg. De ez csak egy szerep volt a sok közül. Otthon esténként mindig összetörtem. Titokban sírtam. Fájt, hogy nincs senki, aki a maszkom mögé látna...

Aztán eljött az 5.osztály. Innentől kezdve, újra mindennaposak lettek a bántalmazások. 3 éven keresztül ez ment (5.,6.,7.osztály...csak hogy értsd..) Viszont ezek már sokkal intenzívebbek, durvábbak voltak, előfordult, hogy tetlegességig is fajultak a dolgok...

Folyamatosanan kritizáltak, azt mondták nem vagyok elég jó, undorító vagyok, egy hulladék, menjek haza és öljem meg magam, stb. Könyvet írhatnék azokról a dolgokról, amiket ők mondtak nekem, és hogy hányszor ütöttek meg, rúgtak belém amikor már a földön voltam. Ekkortájt lett a mamám beteg. Vissza kellett költöznünk hozzá. Életem harmadik költözése. Szenvedtem. Senki nem segített. Senki nem hitt nekem. Azt mondták, ne foglalkozzak velük majd akkor békén hagynak. Nos, nem így lett. 7.-ben elkezdtem bántani magam. Először csak késsel "karcolgattam", majd jött az olló, a körző, a hegyező penge, végül a borotva penge. Évekig nem vette észre senki. Voltak időszakok mikor minden nap csináltam. Meg akartam szabadulni a fájdalomtól. Ki akartam vágni. Elkezdtem gondolkozni az öngyilkosságon. Mindent elterveztem, rendbe tettem. Ekkor "próbálkoztam" gyógyszerekkel. Nem emlékszem pontosan mennyi és milyen gyógyszereket vettem be. Csak megtettem. Nyilván, ha meghaltam volna, most nem írnám ezt. Tehát túléltem. Azt hiszem, jobb ha itt nem megyek bele a részletekbe...

Még jobb összetörtem. Egyre depressziósabb lettem, szorongtam, nem ettem, 16 órakat aludtam. Úgy éreztem, hogy semmi értelme élnem. Állandó csak arra gondoltam, hogy nem bírok ki még egy megaláztatásokkal teli napot...

Még most sem tudom, hogy éltem túl azokat az éveket. Végül elballagtak, vége lett azoknak a szörnyű napoknak, legalábbis egy időre.

Az utolsó évem ott teljesen jelentéktelen volt. Még inkább befordultam, szinte már alig kommunikáltam. Csak azt vártam, hogy mikor hagyhatom el azt a poklot...

Végül elballagtunk. Hátrahagyhattam a múltat. Legalábbis ezt gondoltam. (Spoiler: tévedtem)

Amikor az ember középsulis lesz, azt gondolja, hogy most tiszta lappal kezdhet, hisz kevés az esélye annak, hogy olyan emberrel találkozzon, aki ismeri a múltját, vagy a régi énjét.

Nos...vigyázzatok, a sors útjai kifürkészhetetlenek.

Elég volt egyszer meglátnom őt, elég volt egyszer találkoznom vele, elég volt egyszer beszólnia, én máris összetörtem, pánikrohamom volt. Azt gondoltam, hogy ez nem lehet igaz...ez csak egy rémálom....nem üldözhet még itt is...

Szerencsémre többet nem találkoztam vele ott...átment egy másik suliba🙏

Elkezdődtek az újabb beszólogatások, kritizálások, csak most osztályon belül. Azt gondoltam, hogy már megint itt tartok. Már megint mindenki elítél...pedig nem is ismernek. Ők már nem tudtak jobban össztörni. Nem tudtak olyat mondani, amit már ne hallottam volna. Nem tudtak olyan pletykát terjeszteni rólam, amitől annyira rosszul érezném magam. Talán ez azért is van, mert akkora már hideg és szúrós lettem. Szinte érzéketlen. Idővel lettek barátaim, bár sosem éreztem azt, hogy lehetnék velük teljesen őszinte...

2019.április 12-én meghalt Ő. Mások azt mondanák, hogy csak egy rokonom volt. Ez nem igaz! Ő volt az, aki mindent tudott rólam, mégis szeretett. Ő volt a támaszom, a barátom, a segítőm, a tanácsadóm...amindenem.

Szenvedtem, megint. Annyira fájt...Mégis minden nap meg kellett játszanom magam...

Minden egyre nehezebb lett én pedig egyre gyengébb. Újból az öngyilkosságon gondolkoztam. Megint megterveztem mindent. Határozott voltam. Azt gondoltam, most végre sikerülhet. Végre vége lesz a szenvedésnek, nincs több könny, magányos éjszaka, pánikroham, kritika, bántalmazás. 2019.novemberében nem gyógyszerekhez nyúltam, hanem pengéhez. Tudtam, hogy képes leszek rá. Annyira szomorú, fáradt, dühös és csalódott voltam....

Úgy éreztem, már mindent elveszítettem, nincs semmim, miért ne tehetném meg? Megtettem. De nem sikerült...Csak undorító ocsmány hegeket tudtam okozni magamnak...

Egy idő után kicsit jobban éreztem magam...újból lettek barátaim, ennek ellenére még mindig nem volt senkim, akivel beszélhettem volna ezekről az érzésekről és gondolatokról....

2020.május 15. Nemi erőszak túlélő. Igen, az egyik "dolog" amit senki nem tud...és nem is fog...Ki gondolta volna, hogy még ezt is túlélem, nem?

Aztán ha ugrunk pár hónapot az időben, akkor itt vagyunk napjainkban. Újból elvesztettem mindent. Rosszul érzem magam. Állandóan szuicid gondolataim vannak. Kínoznak. A szüleimmel egyáltalán nem beszélek, vagy csak nagyok keveset. A barátaim csak hébe-hóba állok szóba, akkor is megjátszom magam. Nem eszek, nem alszok (ha mégis, akkor is 12-16 órákat...), pánikrohamaim vannak és a penge a legjobb barátom. Annyira bezárkóztam, hogy képtelen vagyok egy kicsit is megnyílni, ezzel pedig megbántom az embereket. Ha mégis megnyílok, ők bántanak meg engem...

Nem tudom mit tehetnék, nem tudom...

Azt kívánom, bárcsak lenne valami vagy valaki aki kirángat ebből a fekete lyukból...

Annyira sajnálom, hogy ilyen vagyok...gyűlölöm magam miatta....gyűlölöm ezt a mély depressziót...gyűlölöm, hogy egyszerűen nem látom a reményt és képtelen vagyok normális emberként funkcionálni...

Sajnálom.

Annyira sajnálom...

"Teljesen összetörtem legbelül. A depresszió lassan felemésztett, végül lenyelt. Nem tudtam legyőzni. Gyülőltem magam. Megpróbáltam egyben tartani az összetört emlékeimet, magamra kiabáltam, de nem volt válasz. Ha nem tudok magamnak segíteni, hogy megfelelően lélegezzek, akkor jobb, ha nem is lélegzem. Megkérdeztem magamtól, hogy ezért ki a felelős. Csak én. Teljesen egyedül voltam. Könnyű beszélni a végről, de nehéz befejezni. A nehézségek miatt eddig éltem. Azt mondtam magamnak, el akarok futni. Igen, el akartam futni. Magamtól. Tőletek. Megkérdeztem ki volt ott. Én voltam. Csak én voltam. És mégegyszer csak én. Megkérdeztem, hogy miért vesztek el az emlékeimet. A személyiségem miatt. Értem. Tehát minden az én hibám volt. Azt akartam, hogy az emberek észrevegyenek, de senki sem vett észre. Soha nem találkoztak velem, nem tudták, hogy létezem. Megkérdeztem miért élnek az emberek. Csak. Csak élnek, és élnek. Ha megkérdeznéd miért haltam meg, azt válaszolnám, kimerült voltam. Szenvedtem és mérlegeltem. Sosem tudtam megtanulni, hogy a fájdalmat boldogsággá alakítsam át. A fájdalom csak fájdalom. Megmondták, hogy ne tegyem ezt. Miért? Miért ne vessek véget a dolgoknak úgy, ahogy akarok? Azt mondták, találjam ki miért fáj. Nagyon is jól tudom. Miattam. Minden az én hibám, mert vannak hiányosságaim. Doktor, ez volt, amit hallani akartál? Nem, nem tettem semmi rosszat. Amikor a doktor a szelíd hangja a személyiségemet hibáztatta azt gondoltam »Basszus, doktornak lenni könnyű«. Annyira furcsa és fájdalmas volt. Az emberek, akik rosszabbak, vagy gyengébbek nálam, jól élnek. Talán ez nem igaz. Nincs senki, aki rosszabb, vagy gyengébb nálam. Valahogy tovább kellene élnem. Nagyon sok alkalommal kérdeztem meg magamtól, miért, de nem magam miatt, hanem miattatok. Magam miatt akartam. Kérlek, ne mondj egy szót se, ha nem érted, vagy, aminek nincs értelme. Kitaláljátok miért fáj? Elmondom. Nagyon rossz, hogy emiatt így fájjon, vagy mondjak egy drámaibb okot? Egy még konkrétabb okot? Már mondtam. Nem hallottad? A dolgok, amiket legyőzhetsz, nem keseríthetik meg életedet. A világgal való összecsapás sosem jelentett számomra semmit. A hírnév sosem jelentett számomra semmit. Ez az összes ok, amiért így fájt. Mert híres vagyok. Miért is választottam ezt? Vicces. Csoda, hogy ilyen sokáig kitartottam. Mit is mondhatnék még? Csak mondjátok azt, jól csináltam. Az elég nekem. Keményen dolgoztam. Mégha nem is tudsz mosolyogva elengedni, kérlek ne engem hibáztass érte. Jól csináltad, keményen dolgoztál. Viszontlátásra."

Jonghyun

három hónappal ezelőtt konkrét célja volt az életemnek. azért dolgoztam, hogy ezt a célt, és az álmomat egy szerető családra - meg tudjam tenni. képes legyek arra, hogy legyen stabil egzisztencia mögöttem, amivel mindez megvalósítható. ez most nincs. fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek, mit tegyek, amit eddig célként hajtottam az érdekel-e egyáltalán. kell a fasznak gyerek. kell a fasznak eljegyzés, párkapcsolat, tököm akar bevásárolni, takarítani, főzni az asszonyra, kitalálni, hogy mit szeretne. megszervezni a hétvégéket, a szilvesztert, a nyaralást, folyamatosan tenni a dolgokért. folyamatosan tenni azért, hogy utána hiábavaló legyen minden belefektetett energia, pénz és lélek. semmi nem számít, ha nem magadért teszed. én ezt mind magamért tettem, és mégis egy másik ember húzta keresztbe az összes számításomat.

egy olyan ember, aki mellett én le tudtam volna élni az életemet, akiért kútba ugrottam volna, akinek fogtam volna a kezét a szülészeten, akivel átélhettem volna mindent, amit egy normális ember át szeretne élni az életében. 

ezt mind hátra kell hagynom, el kell felejtenem, nem szabad visszanéznem, csak előre.

hova előre? hónapok óta úgy érzem magam, mintha ki lennék dobva a sivatag közepén egy robogó vonatból. bármerre mehetek, bármit csinálhatok, de először túl kell élnem. olyan gondolataim nem nagyon vannak, hogy feladnám. viszont azt sem tudom, hogy hova tovább. mi a jó nekem. eddig mindig azt néztem, hogy mi a jó másnak, ebben a szerepben éltem le 32 évet. a pszichológusom szerint meg kell tanulnom azt, hogy milyen az, amikor valami nekem jó. oké. és akkor? honnan tudom, hogy mi a jó nekem? amit én szeretnék, azt nem lehet. olyan nincs, az a kapu bezárult. de még ha nyitva is lenne... tudnék úgy élni, hogy bármikor ismét ebben a helyzetben találhatom magam? mi az értelme bármibe is energiát rakni, ha akármikor dönthet úgy a másik, hogy neki elég volt? nem akarok egyik napról a másikra túlélni. semmi értelme az egésznek, ha adott esetben fél órákra ki tudom kapcsolni az agyam valamivel, ismét a valóságban találom magam, és szégyellem, hogy ezt nekem át kell élnem. folyamatosan keresem és kutatom azt, hogy mivel tudnám ezt az űrt betölteni. azt az űrt, amit a párom, a legfontosabb ember az életemben - elvesztése, totális elhagyása okoz. nulláról fel kell építenem magam, olyan környezetet teremteni, amiben jól érzem magam. mindezt miért? hogy pillanatnyilag jól érezzem magam, és aztán úgy feküdjek le, hogy holnap ismét jobb lehet? tökéletes életem volt. gyakran elmélkedtem a franciaerkélyen, abban a lakásban, aminek kb. minden elemével tökéletesen egyeztem. amit olyanra formáltam, amiben imádtam lenni, ahová jó volt hazaérkezni, ahol biztonságban voltam a szó legtisztább értelmében. gyakran elmélkedtem azon, hogy mennyire jó is az én életem. mindenem megvan. szerető kapcsolat, jó munkahely, célok, amiért dolgozni lehet. most nincs szerető kapcsolat, minden más megvan, viszont mégis olyan hiábavalónak érzem az egészet. és ez nem a kapcsolat függvénye. rá kell jönnöm arra, hogy mi volt az, ami nekem annyira fontos volt ebben az egészben. mert jelenleg fogalmam sincs róla. bármennyit gondolkozhatok rajta, nem jutok előrébb. úgy értem haza, hogy vár valaki, hogy tudok valamit otthon csinálni, bármi, amit teszek, az azért is van, mert nekem úgy jó. ennek a hiányát érzem minden egyes nap, többé már nem azért kelek fel reggel, hogy minden jobb legyen, hanem azért, hogy valamilyen legyen. ez most éppen semmilyen. semmiben nem lelem igazán örömömet, hiába sokrétű az érdeklődésem. el tudom magam foglalni, és jól is érzem magam magammal, mégsem az igazi. volt egy tudati állapot, ami megfogalmazhatatlan és teljességgel érthetetlen számomra, hogy micsoda. nem voltam szerelmes, de őrülten szerettem, és még most is szeretek. nem tudom nem szeretni azt, akivel az életemet kötöttem össze, és aki mellett letettem a voksomat. neki nem kellek. tök mindegy, hogy min mentünk keresztül együtt, hogy mit tettem, vagy nem tettem, teljesen mindegy. teljesen mindegy, hogy milyen életünk volt, hogy milyen élményeink voltak, hogy mire voltunk képesek együtt. azt érzem, hogy olyasmi álmot kergettem, ami sosem volt valóságos, én mégis hittem benne, hittem magunkban, hogy képesek leszünk ezt a kis döccenőt megoldani. de nem rajtam múlt, és teljesen ki vagyok borulva attól, hogy nem tudtam érte mit tenni. a következőnél tegyek-e érte bármit is? vagy hagyjam, hogy szépen lassan haljon el minden, sose tegyek senkiért, semmiért semmit, csak legyek, mint egy szobanövény? mindig azt nézzem, hogy nekem éppen mi a jobb a sok rossz közül, és akkor majd mi lesz? ettől visszakapom azt, amit hátrahagytam? visszakapom a bizalmat, a lelket, a lelkesedést, az örömöt, a boldogságot, amiben éltem? ez belőlem árad, nem másból. ezt más nem fogja tudni betölteni. nekem AZ az állapot kell, és abban akarok lenni. ha most visszakaphatnám, vagy visszaugorhatnék az időben, tudván, hogy egyébként ez lesz a vége, akkor nagyon sokmindent nagyon másképp csináltam volna. és még az sem lenne garancia arra, hogy jobb lesz. de ezt nem akarom. szabadulni akarok ebből a szorításból, hogy soha semmit nem tudok élvezni, és soha, sehol nem érzem igazán jól magam. mit vesztettem el? mit keresek? miért?

Felesleges

Hiába tekerem a cigiket sorban,nem jobb.

Hiába szeretem az állataim,nem jobb.

Hiába játszok nem tereli a figyelmet annyira.

Hiába csinálok bármit sehogy sem jobb.

Felesleges élnem,várom mikor adja fel a szívem

Érdekes,akik haldokolnak élni akarnak,akik élnek halni akarnak. Hol itt a logika?..

Vagy csak a világ változott meg?

Lehet ez a sok technológia megszűntette a régi élet érzését,hogy nem lehet olyan mint régen?

Nincs itt már értelme semminek sem.

Tengünk-lengünk egész életünkben,van akinek alkul az élete és van akinek marad.

Nem azért marad szar az életünk,mert nem akarunk jobbat,vagy lusták vagyunk.

Valaki belefáradt,nincs ereje.

Van aki ráunt az egészre és fáj rá a f@sza.

És van aki nem lát semmi pozitívat a kibaszott világban. Mivel senki nem fogadja el,senkit nem érdekel igazán,így nem tud mit csinálni,csak van él napról napra,évről évre amíg nem történik valami ami kizökkenti,és ráébred hogy ő is tud valamit csinálni,hogy saját magára büszke lehessen valamire.

Ha már rá soha nem volt senki büszke.

🖤✌️

Üresség

Ez egyre rosszabb.. már csak ürességet érzek. Úgy érzem nincs miért felkelnem és nincs miért élnem. Fáj, hogy mindenkinek csak teher és probléma vagyok. Pár hónapja le akartam tenni valamit az asztalra, hogy büszkék legyenek rám, de már nem érdekel.

Nem érdekel mit gondolnak rólam a szüleim, a testvéreim, a “barátaim”, a szomszédok, az ismeretlenek az utcán, a régi ismerősök..

Egyszerűen nem érdekel semmi és nem köt le semmi. Nem bírom elviselni az embert akit a tükörben látok, egyszerűen úgy érzem nem én vagyok az. Nem bírok anélkül Anya szemébe nézni, hogy ne arra gondolnék hányszor okoztam már csalódást, hányszor nem tettem meg amit kért, hányszor nem érdekelt a féltése.

Nem tudok úgy gondolni a barátaimra, hogy ne azok a tettek jutnának eszembe, amivel tudták, hogy ártanak nekem mégis megtették.

Csak...nem értem miért kell így élnem. Mi értelme van reggelente felkelnem? Miért kell egyátalán azzal fárasztanom a szervezetem, hogy eszem, iszom, lélegzem? Miért nem bírom végre abbahagyni az evést. Hiába mondják, hogy nem vagyok testesebb az átlagnál, egyszerűen nem tudom elhinni, mert akárhányszor eszek mindig megkérdezi valaki, hogy ‘Te már megint eszel?’ És hozzá tesz egy ilyen megjegyzést tesz, hogy ‘Ha így folytatod elhízol.’. És aztán elvárják, hogy elhigyjem, hogy nem vagyok kövér. Köszi, én is szeretek mindenkit.

Téged is Amya, hogy azt mondogatod, hogy a mi boldogságunk a legfontosabb, mégis állandóan veszekszel velünk, főleg velem. Folyamatosan azt mondogatod, hogy már megint nem csináltam meg ezt meg azt, nem igaz, hogy erre sem vagyok képes. Hogy lehet, hogy ennyire nem veszed észre, hogy tönkreteszel? Te is meg ez a ‘játszuk meg, hogy milyen kurva jó család vagyunk’ dolog. Mikor kurvára nem vagyunk az, Te is kezdessz teljesen olyan lenni, mint apa. Állandóan veszekszel, kiabálsz es idegbetegeskedsz.

Kérlek keress fel egy pszihológust vagy pszihiátert, mert ez már nem oké. Köszi.

Na igen és te, Apa... értékelem az igyekezetedet, hogy megpróbálod jóvá tenni a múltbéli hibáidat, de bocsi, én nem tudom elfelejtenni, mennyit kiabáltál, hibáztattál engem mindenért, pedig egy csomó dologhoz semmi közöm nem volt, mellesleg a mostani ‘basztassuk a rossz jegyei miatt és mert mindig telefonozik’ elvedet sem szeretem, főleg, hogy ilyen kiabálással jár.

Na és te állítólagos legjobb barátom. Egyszer kijelentettem, hogy bocs két hétig nem megyek veled edzésre, mert zúzódott a bokám meg megnyúlt a szaalgom és én vagyok a szar, meg aki mindig cserben hagy? Hm kérdés: én szóllak le mindig? Én mondom, hogy benned nem lehet megbízni? Én sulykolom beléd, hogy cserbenhagysz mindenkit? Nem.. és köszi szépen, ha így folytatjuk el is felejthetsz. Na pusza..

BWN: ~Soha nem felejtem~

Élni már nem akarok semmit nem akarok az életől minek éljek hogy mindig bántanak romokba verik az álmaimat nem engednek el hogy tudjak sétálni egyet kár élnem mert csak fájdalmam meg ideg ki van teljesen fölöslegesen élek ebbe a világba ha nincs semmi értelme hogy éljek.😔😔😔😧😧😧