A mi időnk lejárt, de az emlékeket nem veheti el senki, soha.

Nem tudlak elengedni

Valaki segítsen, hogyan engedjek el egy olyan embert aki nem is volt az enyém?

Meg kell tanulnom, hogyan boldoguljak nélküled

Shawn Mendes - When You’re Gone

Az emberekkel úgy kell bánni, mint a homokkal,

ha túl szorosan tartod kifolyik a kezedből.

Ha megfelelő az egyensúly, ott marad.

Mégis hogy utáljam és engedjem el azt, akit mindennél jobban szeretek?

Érzések

Érzések. Mik is azok?

Olyan dolgok, amik hirtelen lobbannak fel bennünk valami vagy valaki iránt. 

Bizonyos emberek különböző érzéseket váltanak ki belőlünk. 

Harag, gyűlölet, boldogság, szerelem.

Néha az összes egyszerre.

De valamelyik mindig elnyomja majd a másikat. 

Szerethetek-e valakit, ha közben haragszom rá? Gyűlölhetem-e azt, akit úgy hívok “Szerelmem”?

Igen, és nem, Nem, és igen.

Bármit érzünk is, el kell fogadnunk, hogy az érzéseket, amik jönnek, mint a villámcsapás, el kell engednünk.

Elengedni.

Elengedni a haragot, a gyűlöletet.

Elengedni a boldogságot, a szeretetet.

Elengedni a szerelmet. 

Mert néha, ámbár nehéz, csak így lelhetünk békére.

És a végén csak ez számít.

Béke.

Kívül, és belül.

Sokáig haragudtam magamra mert egy olyan embert szerettem aki nem tisztelt. Mérges voltam hogy ezt hogyan hagyhattam, miért nem láttam előbb. Minden vágyam az volt hogy szeressen és én ezért képes lettem volna bármit megtenni. Mert szerettem.

Ma már nincs bennem rossz érzés. Az én lelkiismeretem tiszta, hiszen végig őszinte voltam. Sajnálom hogy végül meg sem közelítetted az embert akit megálmodtam magam mellé. De nem baj, nem haragszom rád. Mert már magamat szeretem!

Nem akarok többé

Egyedül járni a sötét utcán

Én nem akarok többé

Agyalni azon, ami elmúlt már

Nekem mindenki mondta, hogy vigyázzak

Aki várta, hogy hibázzak

Én lettem az, aki elromlott

Te meg, aki ettől nem boldog (áhh)

Tényleg ezt akarjuk?

Mi a célunk, merre tartunk?

A kapcsolatunk, elfutott nyár

Hogyan is állunk, nem tudom már

Én soha nem tettem volna semmit azért, hogy neked ártsak

Én akartam hinni bennünk

Én soha nem hittem, hogy te leszel, akit meg kell, hogy bánjak

Nem tudom, mennyi van bennünk

Hogy színes-e még vagy szürke

Hogy igazából kihűlt-e

Hogy ki leszek-e miattad ütve

Agyalok rajtunk padokon ülve

Rólad szól a szomorú séta

Mikor a telefon néma

Börtönrácsot rajzol rám

Az emlékek árnyéka

Én menteném a menthetőt

De már nem tudok úgy érezni többet

Ez a hely már rég nem az otthonom

Hazafele sétálok belőled

Elengedni túl nehéz

Ha veled vagyok egy egész

Nincs ott bennem, akit te kerestél

És én se lelem benned, akire vágytam

Te, aki más nő után áradozol párod melett. Te, aki más nőkkel beszélsz és hódítod őket. Te, aki titkolozol először csak a beszélgetésekről, majd találkozásokról, majd maga a tettekről.

Ha van egy szeretett személy az életedben, akinek te jelented a boldogságot, aki a szemeidben látja a világot. Miért töröd össze? Miért nem vagy vele őszinte? Miért nem gondolod át a következményeket?

Tudod, sok nő akad, mindig lehet szebb, okosabb, de ő az, aki igazán szeret téged.

Ha egy pillanatra is, jól gondold át:

Ér neked a bizonytalan annyit, mint egy lehetséges jövő? Ér neked azt a nőt összetörve látni, aki egykor a boldogságot jelentette számodra?

Tudom sokszor a kihívás vonza az embereket, de manapság, nehéz olyat találni, aki normális felfogással van a világ felé és aki tud tiszta szívből érdek nélkül szeretni. Ha ez mind igaz és szeretted egykor és boldog voltál. Mindent helyre lehet hozni ha közösen tesznek érte.

CSAK :

Valahogy , ne törd össze...

Valahogy, ne baszd el...

Megint elbasztam, mint mindig. Vajon ki békülünk valaha?.

Nem tudlak elengedni, de nem is igazán akarlak.

Elengedés

Te olyan voltál, mint a keserű méz. Egyszerre hoztad el a mennyországot és ítéltél kárhozatra. Amikor megláttalak éreztem valami furcsa dolgot. Nem tudtam miért, de azt éreztem, hogy meg kell ismerjelek. Nem tudtam, hogy mikor vagy, hogyan ismerlek meg, csak annyit tudtam hogy valahogyan megfoglak. Már az első pillantásnál éreztem valami láthatatlan, megfoghatatlan, elmondhatatlan köteléket közöttünk.

2017.november 23. Tisztán emlékszem erre a dátumra. Ez volt az a nap amikor először beszéltünk. Én írtam rád. Igaz már előtte is nézegettük egymást, de senki nem tett semmit, hogy elinduljon a beszélgetés. Így a kezembe vettem az irányítást. Teltek a napok, a hetek a beszélgetéseink közben. Megtudtad hogy tetszel nekem…

Azt mondtad nyugodtan közeledjek, de te egy bonyolult srác vagy, nehezen válik számodra fontossá valaki. Én idióta ezt egy kihívásként fogtam fel. Megfogadtam, hogy bármi áron is, de az enyém leszel. Az idő csak telt, egyre jobban megismertük egymást. Megestek olyan hónapok, amikor megszakadt a beszélgetésünk, de valahogy mindig vissza találtunk egymáshoz. Miután visszautasítottál darabokra törtem belül, de ez sem tántorított el a célomtól, sőt… még nagyobb reményt és erőt adott, hogy folytassam amit elkezdtem és mostmár fejezzem is be. De minden tettem hiábavaló volt… Amikor te vallottad be nekem, hogy fontos vagyok neked, nem tudtam mit érezzek. Akkor már próbáltam túltenni magam rajtad. Nyilván eredménytelenül. Győztél, vissza kaptad a szívem. De neked ez sem volt elég… Mindig ezt csináltad. Az egyik pillanatban azt mutattad fontos vagyok és érdekellek, a másikban úgy bántál velem, mintha egy senki lennék. Az sem érdekelt téged élek vagy halok e. Ez ment szépen éveken keresztül… Az utolsó beszélgetésünk óta eltelt már majdnem 2 év. Többször is próbáltam felvenni veled a kontaktot… Természetesen ezt is eredménytelenül. Mindenemet neked adtam! A szívemet, a szerelmemet, az időmet: amikor veled foglalkoztam, hogy neked jó legyen. Az évekig tartó várakozások. Azt vártam, hogy egyszer még visszajössz, mint mindig ezelőtt, de te nem tetted… Minden erőmmel azon voltam, hogy lásd magad az én szememmel. Lásd mennyire szeretlek téged, mennyire fontos vagy nekem! Hogy meghalnék érted, annyira belopóztad magad a szívembe! Amikor szomorú voltál ott voltam melletted.. Megvigasztaltalak, felvidítottalak. Ha éppen boldog voltál, veled örültem az örömödben osztoztam, de neked soha semmi nem volt elég… Fogalmad sincs mennyi éjszakát sírtam át miattad! Fogalmad sincs milyen nehezen festettem fel magamra mindennap azt a kibaszott műmosolyt,amikor közösségbe mentem, hogy ne lássák rajtam, hogy darabokra vagyok törve belül. Hogy milyen nehezen fogtam vissza a sírásaim amikor kiakartak törni. Fogalmad sincs milyen volt 0-24-be rád gondolni! Minden reggel te voltál az első és minden este az utolsó gondolatom lefekvés előtt… A napközbeni gondolataimról inkább szót sem ejtek. Fogalmad sincs milyen érzés évek óta így élni, hogy az a személy akiért bármit megtennék, nem , hogy nem viszonozza az érzéseimet, de még csak emberszámba sem vesz… Remélem soha senki által nem fogod megtapasztalni ezt az érzést! Ezt még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom! Neked ezek nem voltak nagy dolgok, de bennem ezek miatt a “kis” dolgok miatt tört össze egy világ. Tényleg az a legrosszabb az egészben, hogy én próbáltam minden tőlem telhetőt megadni neked, amit csak tudtam. Akármilyen kedvem volt, akárhogyan éreztem magam érzelmileg, nem számított… Mert az egyetlen “dolog” ami számított nekem az TE voltál! TE és, hogy boldoggá tegyelek, de már minden mindegy… Akármennyire is próbáltam jó ember lenni számodra, sosem jött össze… Soha nem tudtam igazán fontossá válni számodra, akármennyire is akartam. Akármennyire is próbálkoztam. Én barom még évek után 0 kommunikációval is azt hittem, hátha lehet ebből még valami. Hátha újra beindul a beszélgetés közöttünk, mint mindig eddig, de nem így lett… Rendben! Mostmár felfogtam, hogy egy idegesítő kis kolonc vagyok számodra, akitől soha a büdös életben nem akarsz már semmit ezen a világon. Sokáig agyaltam rajta, hogyan tudnálak elfelejteni, hiszen minek legyek oda egy olyan emberért, akinek semmit sem jelentek. Letiltottál instán… Azt hiszem ez volt az utolsó löket amire szükségem volt, hogy elengedjelek. Kitudja mennyi időbe fog telni, mire eljutok odáig, hogy teljesen túl leszek rajtad. Talán hónapok, évek… Vagy talán soha. Ezt nem lehet tudni, de ígérem próbálkozom és nem zaklatlak többet

Elengedlek…

Talán megtanulhatok nélküled élni, egyik napról a másikra

blackbear - i feel 2 much

Taken

Hogy engedünk el valakit?

Hogy értjük meg, hogy ez így van jól? Hogy minden változik...

Hogy vegyük észre, hogy mi tesz boldoggá az életben, hogy ne törjön össze a szívünk?

A legnehezebb megtanulni azt, hogy hogyan vegyünk búcsút!

Hogyan felejtselek el, ha az egész testem és lelkem tiltakozik az ellen, hogy nélküled éljek???