Ami késik, nem múlik.

- mondta anyám, s én imádkozom, hogy igaza legyen (megint, mint mindig...)

Jövőre Veled, ugyanitt...

Tegnap találkoztunk. 28 éve szerettünk egymásba, hittük, hogy majd egyszer mi együtt leszünk, mert ennek így kell lennie, mert két ilyen egyforma ember egymásnak van rendelve. aztán egy véget nem érő saga után mindketten jártuk a magunk útját, elváltunk az épp aktuális felségünktől/férjünktől, rosszul időzítettünk, elköltöztünk egymástól távol..de valahogy mindig ott volt bennünk a gyermeki hit, hogy eljön a mi időnk, sokszor vicceltük el, hogy egy koedukált idősotthonban fogjuk majd egymás kezét és beszélünk arról, milyen jó is volt a szex, amikor még tudtunk mozogni...:)) Fotók oda-vissza, gyerekek, unokák, örömök, gyász, egy-egy részeg éjszakán titkos telefonok, amikor ugyanazzal az érzéssel tudtuk mondani a másiknak, hogy szeretlek, mint régen. És el is hittük. 6 éve találkoztunk, akkor töltöttünk együtt pár órát, de a rendszeres beszélgetések megmaradtak. És eljött a tegnap... Megöregedtünk, de senkit nem érdekeltek a hason azóta keletkezett hurkák, a megőszült szakáll, mely alól ugyanaz a mosoly villant ki, a gondokban elmélyült ráncok, a rövidlátás vicces tünetei... Így volt ez mindig: félszavakból is tudtuk mire gondol a másik, ültek a poénok, a régiek is, amiket csak mi tudtunk, be se fejeztük a mondatot, a másik már tudta mi lesz a vége. És nevettünk rengeteget. Boldognak és elégedettnek kéne lennem, hogy tudom, valahol valaki szeret, tényleg, aki keresztül autózza a fél országot pár együtt töltött óra kedvéért, ami most hajnalig tartó beszélgetést jelentett, hol mélyen, hol viccelődve, keveset rágódva múlton és jövőn, de nem feszengve, csak úgy, mint régen... de volt ott valami, amit azelőtt sosem láttam: csak kétszer-háromszor vettem észre, valami idegen... szomorúság? Sosem éreztem ilyen erősen az idő múlását, sosem rémített meg ennyire még, hogy tudom nincs már előttem annyi, mint mögöttem. Büszke vagyok arra, aki lettem. Még ha el is tűnt a számból az az émelyítően édes íz: a reményé, tudom, hogy az út, amit választottam, még ha magányos is, szabadabb, mint bármi! Önkéntelenül is hátrébb léptem, sokkal bölcsebben néztem pár pillanatig ezt a két embert, akik ma már tudják, hogy elszalasztották életük nagy lehetőségét. És így már el tudom engedni. Dolgunk volt egymással, van is, lesz is. Mindig szeretni fogom, de ez a börtön az ő élete, az ő választása. Én a helyemen vagyok. Szabadon.

Rejtő Jenő egészalakos, dedikált fotója | 1928, Berlin

„A regényalakjaihoz méltóan kalandos életű, bokszolói múlttal is büszkélkedő Rejtő nem félt megvédeni magát, mikor az utcán belekötöttek. Ezen a felvételen látszik, hogy sportsérülés következtében az írónak arcizom-bénulása volt, ami miatt nem tudott nevetni, s mosolya is visszafogott. Rejtőről nagyon kevés fénykép maradt fenn, stúdiófelvételről nincs tudomásunk, pár családi, baráti, illetve fotóriporter által készített fotó őrzi az író emlékét.”

Rejtő Jenő levele Buttola Edénének Rejtő legjobb barátja Buttola Ede [Edi] (1902–1981) közkedvelt zeneszerző, jazzmuzsikus, szaxofonos. Edével, valamint annak ikertestvérével, Buttola Istvánnal együtt nőttek fel, Rákosi Szidi híres színiiskolájába is együtt jártak, barátságuk az író haláláig fennmaradt.

Kedves Mancika! Fogadja legőszintébb jókívánságaimat és gratulációmat és higyje el, ha most ott állnék maga előtt, középeurópa legünnepélyesebb arcát vágnám és zavaromban rángatnám a kabátom szegélyét, amint azt a néptanítók szokták a ministeri biztosok előtt. Szép versikét sajnos nem küldhetek, mert a költészet feslett múzsájával végleg szakítottam, de higyje el, hogy egy olyan igaz, őszinte jókívánság mint az enyém, nem szorul olyan erőszakolt díszítésre, mint a rím. Különben is, modern költő vagyok, és az üdvözlő vers hemzsegne a "halál puszpáng…lidérc szamóca…kápolnás pörösznyés" és egyéb kedvelt kitételeimtől. És remélem, hogy mi még nagyon jó barátok leszünk és ha van a szívében egy kis hely, egy érdektelen jóbarát számára, úgy kérem, ajándékozzon meg a szeretetével és meg fogja látni, hogy az unszinpatikus külső alatt egy baráti szeretet tekintetében, őszinte szív van. És nagyon szeretem az Edit és így természetesen most már Magát is. Bizonyos fokig elhagyatott és elvadult életet élek, aminek részben én vagyok az oka, és amit egy cseppet sem sajnálok, de ha mégis lenne egy kis hely valahol ahol kedves emberekkel eltréfálódzhatom és el "nagyképűsködhetem", azt nagyon megbecsülném. Nem igen tűrök meg barátot magam mellett, de az Edi az mindig más volt és az ő otthona is más lessz nekem, mint azok a családi helyek, amelyeken eddig hosszú téli délutánokat unatkoztam át végtelen zongora-(???) mellett. Higyje el, hogy most már nagyon szeretem és kezeit csókolom a viszontlátásig: Jenő U.i.: „A Gyuluson nagyot röhögtem. A töltő tolla nem szuperált, hát ugy rázta írás közben mint zsidók peszahkor a lülefet.” Jenő

Központi Antikvárium 164. árverése (2023. 12. 08.) 82. tétel, kikiáltási ára: 1.500.000 HUF: – Rejtő Jenő egész alakos fényképe dedikálással – Rejtő Jenő levele Buttola Edénének – Rejtő Jenő Vanek Úr Párizsban c. regényének gépirat részlete „Rejtő épp idegszanatóriumban tartózkodott, amikor a regény színvonalával elégedetlen kiadója, a Nova Irodalmi Intézet javításra visszaküldte a Vanek úr Párizsban kéziratát, amit a kritika miatt feldühödött író ketté tépett és többé nem foglalkozott vele. A darabokat gépírónője szedte fel és ragasztotta össze. Rejtő emiatt ekkor, 1940 végén – 1941 elején, több oldalas zaklatott levélben szakított a Nova kiadóval, mely 1935 nyarától a „kalandos regények” sorozatában P. Howard néven 14, Gibson Lavery néven pedig 5 regényét jelentetette meg. A töredék variáns, a kiadott regény szövegével nem egyezik meg. Másik különlegessége, hogy a regény egyik fele kézirat, a másik jegyzet formájában maradt fenn. Rejtő halála után bátyja, Révai Gyula dolgozta össze és egészítette ki a művet, melynek kiadására a Népszava és a Mikrovar kulturális szolgáltató kisszövetkezet vállalkozott 1986-ban.”

Valahol úgy érzem, mindig szeretni foglak. Ha épp nem is leszünk együtt, mindig érdekelni fog, mi van veled.

sose voltunk együtt, valószínűleg már nem is leszünk

de ennek ellenére sem tudunk elszakadni egymástól

évek óta..

5. ház

és akkor TÁDÁM, mutatom a csodát, az álmaim netovábbját és a következő napok meg hetek problémáját, hogy mi legyen ezzel a dologgal.

A ház 2x70 nm, de valójában van még egy földszinti 70 nm ami a kertre nyílik és ilyen nyárikonyha-hűsölőebédlő meg egy mondjuk műhelyszoba meg beljebb egy korrektül rendbetartott pince a hegybemarva. A kert 300 nm, több szintes, mindegyik használható és gondozható. Az egész gondozott, rendbentartott, korszerűsített. A tulajdonos egy festő volt, aki megöregedett és a családjához költözött. Nos, ez a művészi érzék ez áthatja az egész házat. Van egy forráskút vagy ciszterna, ez nem volt világos, de bent van a házban a földszinten. A hirdetés szerint forráskút, ott helyben a ciszterna szó hangzott el. 55 ezer euroért adják ezt a mesét ÉS a ház amúgy egy várban van. Olyan környezetben ahol kb lehetsz örökturista. Genova van tengerparttal együtt 30 percre, amiből 10 perc mire leérsz a hegyről a pályára. 10 percre, az országút csatlakozásnál van egy vasút, amiről nem tudjuk hova visz, még nem néztem meg. Akkor először a városról a fotók, hogy fokozzam az izgalmat...

És a ház...

Az egyik bejárat (a felső, közelebb a házhoz, mert a kert alján a másik utcáról isvan bejárat)

A keret. Vadiúj kültéri pizzasütővel meg ücsöröghető kőpaddal kilátással a várra meg persze leanderrel és fügefával és két hatalmas fenyővel ami árnyékot ad, ami csodás ajándék. Az alsó utcai résznél látszó területen még két teraszos része van a kertnek. Jól gondozható, jól művelhető.

Rengeteg fotó van még a belső részekről, ahogy mondtam is két lakás + az alsó szint, de nem enged annyit a tumbli. Most itt állok, hogy mi a fasz legyen. Mert megvenném, és a másik család is, de tudunk-e ezen osztozni? Csak együtt van ennyi pénzünk. Vagyunk és leszünk-e elég jó barátok egy közös projekthez? Összeillenek-e az elképzeléseink, az elvárásaink, a szokásaink, Mert ez már nem egy közös nyaralás. 30 év barátság kerül most nagyító alá.

Még 3 ház van hátra, bár az én szívem már foglalt.

Talán jók leszünk együtt egyszer, csak sajnos az nem most van. Talán te vagy az én "right person, wrong time"-om.

Lexa

"...A külügyi bizottság elnöke szerint az anyaországban sem jobb a helyzet; amennyiben nem jönnének át a határon túli magyarok, akkor az ország lakossága kilencmillió alatt lenne, ha pedig marad ez a tendencia, akkor

2050-re akár hétmillióra is lecsökkenhet a lakosság létszáma.

Olyan időszak előtt állunk, amikor a magyarság létszáma itt a Kárpát-medencében úgy fog alakulni, hogy a mi életünkben belátható módon a külhoni magyarsággal együtt 8,5-9 millióan leszünk" - fogalmazott." Lefordítom: most, hogy beszántjuk a családtámogatási rendszert, aminek névleges célja a demográfiai folyamatok megváltoztatása volt, be is ismerhetjük, hogy a valós cél az ingatlanbizniszben utazó NER-es haverok kitömése volt adófizetői pénzzel. Egyébként meg kurvára mindegy, hogy a reprodukciós ráta 1.4, vagy 1.59, mert ha 2.1 alatt van, akkor elfogyunk.

Ma újra láttalak.. újra és utoljára

Boldog voltam mikor megérkeztél, miközben tudtam,hogy ez az utolsó találkozó mindennél fájdalmasabb lesz..

Azt mondtad még mindig nagyon szeretsz, ahogyan én is téged.

Azt mondtad hiányzom, ahogy te is nekem.

Mégis ez volt az utolsó találkozónk.

Mégis ezután is külön úton fogjuk folytatni..

Búcsúzóul megcsókoltal, amit már oly régen érezhettem.. a mézédes csókod..

Fájdalmas és boldog volt egyszerre, hiszen soha többet nem érezhetem újra.

Azt hittem nem lehet rosszabb ez az érzés, de miután elmentél, a szívem megjobban megszakadt. Érzem, nem csak egy részét vitted magaddal, hanem ezúttal az egész szívemet.

Borzasztóan fáj,hogy tudom.. mindketten tudjuk, szeretjük egymást... mégsem leszünk együtt újra soha többet.

Köszönök mindent Manó!

Mindig hiányozni fogsz és örökké szeretni foglak 🔒💔

A halál nem csupán a létezést semmisíti meg, kikaparja az eljövendő emlékeket az idő méhéből, roncsolja a jelen, a jövő és a múlt értelmezési lehetőségeit. Letagadhatjuk, de csonkák leszünk egymás nélkül, mint torzó a szobor szétrobbanása után. A legtöbb, amit tehetünk, hogy értelmet keresünk a repedések mentén, és megpróbáljuk új narratív szálakkal összedrótozni magunkat. Ahogy Karinthy írta, a lelki sérülés nem gyógyul be soha, egész életünkben hordozzuk, mint golyót a koponyacsontban, de idővel hozzászokhat az ember, és megtanulhat vele együtt élni. Azt gondolom, hogy egyéni és társadalmi szinten is felszabadító ereje lenne, ha őszintén és bátran beszélnénk a halálról. Részletgazdagabban láthatnánk egymást és magunkat, és a végén kevesebb maradna a belénk tört mondat.

"Gondolkoztál már ezen?

100 év múlva, mondjuk 2124-ben, mindannyian el leszünk temetve a rokonainkkal és barátainkkal együtt.

Idegenek fognak élni az otthonainkban, amelyek felépítéséért oly keményen küzdöttünk, és övék lesz mindenünk, amit ma birtoklunk. Minden vagyonunk ismeretlenné és meg nem születetté válik, beleértve azt az autót is, amelyre egy vagyont költöttünk, és valószínűleg már csak ócskavas lesz, lehetőleg egy ismeretlen gyűjtő kezében.

Utódaink alig fogják tudni, hogy kik voltunk, és nem is emlékeznek majd ránk. Hányan ismerjük nagyapánk apját?

Halálunk után még néhány évig emlékeznek ránk, aztán csak egy portré vagyunk valakinek a könyvespolcán, és néhány év múlva történelmünk, fényképeink, tetteink eltűnnek a történelem feledésbe merülésében. Már emlékek sem leszünk.

Ha egy nap megállnánk, hogy ezeket rendesen átgondoljuk, talán megértenénk, milyen tudatlan és egyszerű volt az az álom, hogy mindenfélét elérjünk.

Ha csak ezen gondolkoznánk, biztosan megváltozna a megközelítésünk és a gondolataink. Más emberekké lennénk.

Mindig többet akarva, nincs időd arra, ami igazán értékes ebben az életben. Mindezt megváltoztatnám, hogy megéljem és élvezzem azokat a sétákat, amelyeket soha nem tettem meg, azokat az öleléseket, amelyeket nem adtam, azokat a csókokat gyermekeimnek és szeretteimnek, azokat a vicceket, amelyekre nem volt időm. Minden bizonnyal ezek lennének a legszebb pillanatok, amelyekre visszaemlékeznék, elvégre örömmel töltötték volna meg az életemet.

Néhányan pedig minden napot kapzsisággal, önzőséggel és intoleranciával pazarolunk el.

Az élet minden perce felbecsülhetetlen, és soha nem fog megismétlődni, ezért szánj időt arra, hogy élvezd, légy hálás és ünnepeld, hogy létezel."

Apunak elkezdték az új kezelést. Nagyon jól viseli, jól van, nagyon jó étvágya van, mellékhatás alig, szóval megnyugtatóak a hírek. Én szegedi vagyok, a szüleim innen 130km-re élnek, a kezelés Debrecenben van, szóval ez nekem oda-vissza egy majd'600km-es kanyar. A tesóm vitte eddig, aki leszázalékolt nyugdíjas a 10 éve lezajlott saját rákja miatt, de egészséges, és dolgozik is, májustól októberig egy mezőgazdasági cégnél már 7 éve. Tehát nem volt gond, hogy apu hogyan jut el a kezelésekre. Eddig. Most én is tudtam beszélni a dokival, minden szuper, megnyugtatott minket. Viszont a tesóm benyögte, hogy májustól ő nem tudja vinni, mert dolgozik. (10km-re lakik anyuéktól, én 130-ra...) Mondom neki, hogy én se, mert nem tudok 3 hetente kivenni 2 nap szabit, nagyon sok a 600 km, amit vezetnem kell úgy, hogy másnap jönnöm kell dolgozni Ez egy logisztikai probléma, van ismerős, aki vállal személyszállítást, ismeri is aput, vinné-hozná, keressük meg, beszéljünk vele. Kifizetjük, apu eljut a kezelésre, senkinek nem kell megszakadni, mindenki tud dolgozni, hétvégente én tudok menni rájuk nézni, win-win. Na ezen jól összevesztünk, mert a tesóm szerint én ki akarom a problémát vetni a nyakamból, hogy rögtön azon gondolkodom, hogy hogyan ne kelljen áldozatot hozni... 4x annyit keres, mint én, az alkalmankénti 25K, amit kérne a faszi( benzinnel együtt) nem vágná földhöz (illetve 12500 ugye, mert felesbe fizetnénk), de ő moralizál. Szeretem a tesómat, de egészen más világban élünk, nekem nincs nap, hogy ne hívnám fel aput, hogy mizu, ő letudja a gondoskodást azzal, hogy elviszi a kezelésre. Nagyon megvisel ez a helyzet, mert épp elég, hogy lelki toprongy vagyok amiatt, hogy megérintett a szele annak, hogy elveszíthetem, és most harcoljak a tesómmal is. Szóval hazafelé, este, miközben 140-el rongyoltam, hogy reggel tudjak jönni dolgozni, el is döntöttem, hogy leszarom, mit mond. Én megbeszélem a faszival, megbeszélem apámékkal, hogy ez lesz, ő meg oda teszi, ahova akarja, így is- úgy is szar leszek, de nem fogok tönkremenni fizikailag, idegileg meg anyagilag azért, hogy az ő lelke nyugodt legyen. Amíg vártuk, hogy a 2,5 órás infúzió lemenjen, mondtam neki azt is, hogy beszélni kéne a szüleinkkel, hogy mi legyen, ha rosszabbra fordul a helyzet. Na ezen is... Hogy hogy menjen oda és kérdezze, hogy hol van a pénz...Mondom bazmeg nem erről kellene beszélni. Hanem hogy mit akarnak. Hogy milyen temetést, hol vannak a papírok, anyakönyvi kivonatok, banki papírok...mit kell tudnunk, hogy ne majd akkor bolonduljunk meg, amikor amúgy is ki leszünk készülve. És apu meg anyu értelmes emberek, most még tudnánk röhögni azon, hogy apu kiköti, hogy az ő temetésén egy csuhás se ajvékoljon... 1000%, hogy már kész forgatókönyvük van, mindenre, miért nem lehet ezt addig átbeszélni, amíg ép ésszel vannak tudatuknál, hiszen jár nekik az, hogy úgy menjenek el majd, ahogyan ők szeretnének, ezzel tartozunk nekik. De ezt is nekem kell majd lezongorázni, mert ő ezt olyan tabuként kezeli, hogy képtelen logikusan átgondolni dolgokat, viszont a véleménye az megvan és olyan ellentmondást nem tűrően tudja közölni, hogy lehetetlen nem vitatkozni minden szaron. Szóval nem ez az életem legjobb időszaka, de próbálok talpon maradni, erőt meríteni a mindennapokból, hogy ott legyek, amikor kell, de nem fogok már mindenkinek tudni megfelelni, és ez szétforgácsol teljesen. Mindeközben munkám van, családom, unokám, felelősségem...és helyt kell állni mindenhol. Szóval ez van. Sose lesz könnyebb, pedig azt gondoltam, hogy ennyi idősen már egyszerűbb lesz az élet, de nem az. Jóvan, kiderpegtem magam, minden megy tovább, csak megálltam kicsit sajnálni magam. :))

Annyira szeretlek, olyan csodálatos vagy és boldog vagyok, hogy te vagy a lányom - magyaráztam múltkor Verának valami teljesen random helyzetben, talán hogy eltereljem a figyelmét, amíg öltöztetnem kell, aztán bevillant, hogy hány emberről tudok, akinél már ennyivel sikerült túlteljesítenem, amennyit az apjától kapott (jó, nincs magasan a léc, lássuk be)

Na de

Aztán az is eszembe jutott, hogy a saját generációmban mennyivel jobbakat látok már, mint az idősebbeknél. A saját korosztályomban - 1980-as évek szülöttei - elég szűk kisebbségben érzem magam azzal, hogy a szüleim szerették egymást, nem traumatizáltak engem és felnőttként is jó (volt) a kapcsolatunk, viszont egyre inkább úgy látom, hogy a velem egyidősek egészen jó korosztály lettek szülőként

És van egy olyan elméletem, hogy ez azért is van, mert később házasodunk, később vállalunk gyereket, és mert nem tabu a válás

Volt a múltkor ez a thread, hogy szabad-e elválni, iszonyú szomorú történeteket írtatok arról, mi van, ha nem válnak el azok, akiknek el kellett volna -, viszont így, hogy egyrészt a húszas éveink stabilnak tűnő, majd mégis bebukó kapcsolataiból nem annyi embernél lesz házasság, majd ami lesz, abból is ki mer szállni az, akinek nem jött be, tök jó alapot ad arra, hogy nagyon sokan azzal legyenek együtt, akivel tényleg szeretnének. (Meg úgy egyébként is sokkal jobban tanulunk odafigyelni magunkra emberként, mint az idősebb generációk, és ez kihat arra is, hogy a kapcsolatainkban milyenek vagyunk.) Szóval mire szülők leszünk, van egy esély arra, hogy már kicsit jobban rendben vagyunk saját magunkkal, jobban tudjunk választani is, kivel szeretnénk közös gyereket meg közös életet, és aztán jobban meg is tudjuk adni a gyerekeinknek azt az érzelmi biztonságot, amire mindenkinek szüksége lenne

Ahogy ránéztem tudtam,hogy mindig lesz valami köztünk, de soha nem leszünk tényleg együtt.

Igazából megérdemlem, hogy szenvedjek. Jogosan szenvedek. Be kellett látnom, hogy ezt érdemlem. Akit a legjobban szeretek, ő is rengeteget szenvedett miattam. És sokszor fel sem tűnt. Hibáztam. Nem is egyszer. Most visszakapom azt, amit adtam. Mindig bántottam magam körül mindenkit, mert csak magammal foglalkoztam mindig, nem figyeltem senkire soha annyira, mint saját magamra, magamnál jobban senkivel nem foglalkoztam. Féltem a csalódástól, fájdalomtól, kínoztak a sebeim és másokra vetítettem ki mindent. Folyamatosan bántottam azt, akit a világon mindennél jobban szeretek, pedig egy rossz szava sem volt hozzám soha. Állandóan kritizáltam, irányítottam, olyanokba hajszoltam bele, amiket nem akart, szépen lassan elvettem a boldogságát, rengeteg sebet, traumát okoztam neki. Soha nem tudtam igazán megmutatni neki mennyire szeretem, képtelen voltam rá. Most már képes lennék, de túl késő. Talán lesz még rá alkalmam, nagyon remélem, hogy újra együtt leszünk és meg tudom neki mutatni mindvégig mennyire szerettem, kitartottam mellette és onnantól már nem én leszek az első számú az életemben, hanem csakis ő, nem fogom azt folytatni, amit eddig csináltam vele vagy bárkivel, ebben biztos vagyok. Ő egy földre szállt angyal, csupa jóság, kívül-belül ragyog, gyönyörű a teste-lelke is, én mégis képes voltam hónapokon át csak bántani. Beláttam magamnak minden hibámat és az összes ellen teszek, hogy többet ilyen ne forduljon elő. Építeni akarok innentől, soha többet nem rombolni.

Mánia

Nem a témához tartozik de megjött a hivatalos papír, hogy kaptam egy kupac jutalompénzt. Azt hamarosan jól elverem utazásra. Juhéjjj. És bevállaltam egy kurvanagy melót, szintén pénzért. Kell a lóvé. Nade a mánia... Meg vagyok picit bántódva. Nem nagyon, nem mélyen, tényleg csak felületi horzsolás a kis lelkemen. Mondja barátnöm, hogy nekem mániám ez a pasi. És lépjek már túl vagy, ha nem bírok, akkor kezeljem úgy, mint egy tartozékot. Van gyerekem, kutyám meg van ez a csávó, aki valami. De keressek valakit magamnak, hagyjam már a picsába, mert hiába akarom, ha ő nem akarja. Nem mellesleg, ez a blog azért is született, hogy ne terheljem a barátaimat ezzel a sztorival. Őt is csak ritkán szoktam, bár én amúgy sokszor és hosszan hallagtom az övét. Ha ez a csávó a pasim lenne, akkor jogom lenne minden nap nyígni, ha boldogtalan a kapcsolatom, akkor nyugodtan szerethetném úgy is, hogy ő nem akar dugni velem, és pokróc, és lesajnál vagy lehord, mert akkor az egy kapcsolat amiben el van fogadva, hogy minden szar is van, amiről lehet beszélni meg panaszkodni. Igaz? De így nem, mert ez nem egy valódi kapcsolat vagyis úgy kell tenni mintha a hatások nem lennének. Olvastam ma egy cikket, egy pszichológus írta, hogy az ilyen plátói dolgok csak azoknak elfogadható, akik sérültek és vagy elkerülő vagy ambivalens kötődésüek. Megszokták (szoktuk), hogy nem szeretnek, hogy kapaszkodni, teperni kell a szeretetért vagy éppen igyekszik elkerülni az intimitást és az azzal járó sérülést/fájdalmat. Megy a táncikálás, közel, távol. Csak a nem egészséges emberek élnek így. Én azt nem mondtam, hogy könnyű így élni! Bocsi, de ez a pasi nem egy filmsztár vagy rocksztár. Ez a pasas egy rakás teljesen valós és szerethető tulajdonsággal rendelkezik. Meg persze egy rakás borzalmas szar megoldással és terhelt kommunikációval meg elfojtott dühvel. Ő nem egy elérhetetlen valaki, hanem az életem része, akiről azt gondolom, hogy szuper páros lennénk. Nehéz elfogadni, hogy nem leszünk azok sosem. Nehéz elfogadni amikor hiányzik. Megbántódom amikor szeretetre vágyom és szembesülök azzal, hogy tőle nem tudom megkapni. Sokat beszélek róla, mert sokat beszélek vele. Meg mert amúgy tök inspirálóak a mellette jelentkező problémák és felvetések. Annyiban persze mánia, hogy semmi ésszerűség nincs abban, hogy az ember nem tud leszakadni. Csakhát, annyi embernek mondhatnám, hogy baszki, szállj ki a kapcsolatodból, mert borzalmas! De nekik joguk van ésszerűtlenül ragaszkodni, mert a másik ember esetleg valamikor mondta nekik, hogy szeretlek vagy csak mert hébe-hóba dugnak. És nyugodtan elhiheti mindenki, hogy ha jönne egy olyan pasas, aki megmozdítja az érzelmeimet, le tudnék szakadni. Nem ragaszkodom én ehhez a féloldalas kapcsolathoz, meg amúgy is megmaradna ha akarnám, Logan minden kapcsolatát megtartja örökre. Engem is megtartana. Picit sem segít, ha valaki mániának nevezi. Egyszerűen csak érezz együtt velem, hogy szar ez, hogy így alakult. Szerintem látszik, hogy igyekszem a saját életem élni és kívül-belül elrendezni a dolgokat. Fel tudom fogni a realitást, de attól még nem kell szeretnem is.