A reménykedés a legnagyobb csicskaság az életben.

Senki sem várt

Egy kissé önsajnálós este volt a tegnapi, hagytam is leülepedni. (A házvásárlós konklúziós a következő poszt lesz majd) Azzal nincs semmi baj, hogy senki sem várt itthon. Elég rég óta élek egyedül, hogy kitörlődjön már a lelkemből az automatizmus, hogy köszönök vagy valaki rámörül amikor megjöttem, vagy kiveszi a kezemből a cuccot. A kutyáknak szoktam köszönni, de amúgy ezzel a kutya dologgal úgy van, hogy bár imádom őket, de nem helyettesítik az embereket. Kutyák. Cukik. De nem hoztam nekik ajándékot. Még a kocsiban sírtam egy kis visszafogottat miután felhívtam a lányomat, hogy majd hazaérünk segítsen felcuccolni, mert rengeteg a táskám. Azt nem mondtam neki, hogy az ajándékcsomagok miatt lett ilyen sok, mert az milyen már. Hát, ő nincs otthon, elment az öccséhez és nem is jön haza csak majd napok múlva. Jóóó. Nyomorultul éreztem magam és rájöttem, hogy attól érzem magam nyomorultul, hogy a lányom egy nappal korábban megkérdezte, hogy mikor jövök haza. Mondtam neki, hogy későn, 10-11 között. És én azt hittem, hogy azért kérdezi, mert vár, akarja tudni, hogy meddig kell fennmaradnia, vagy mikorra kelle hazajönnie, mert hiányzom, szeretne már beszélni velem, meghallgatni, hogy mi van a házakkal. Persze nem gondoltam én ezt olyan drámaian hatalmas nagy hiányzásnak, csak olyan kicsi, dejóhogymáritthonelérhetővagy hiányzásra gondoltam. Mert nekem az egész háznézős nyaralás alatt csak 4 ember járt a fejemben. Hogy velük mi van, nekik mi tetszene, mit vigyek ajándékba, szülinapra. Ha mondta volna, hogy azért kérdezi, hogy mikor érek haza mert elmenne, akkor semmi baj sincs. A kutyák miatt igyekszünk összehangolni az életünket, hogy ne legyenek sokat egyedül. De nem mondta. És így bennem lett egy gondolat, hogy miattam kérdezi. Aztán a kocsiban azért bőgtem, mert ráébredtem, hogy bennem mindig van egy ilyen kis reményteljes gondolat, hogy miattam kérdezik, hogy valami hogy legyen. De nem. Ez a 4 ember sosem miattam kérdezi. A számomra legfontosabb 4 ember sosem miattam kérdezi.

Próbáltam túljutni az önsajnálaton, ráadásul várt egy teli mosogató, szóval azért csak vártak. Az is a baj, hogy ilyenkor, ha magamra nézek, akkor szánalmasnak látom magam. Azt ahogy tele van a lelkem velük és amennyire ők velem nem törődnek. Gondolom, nem rosszból. Nem azért mert nem szeretnek egyáltalán, hanem faszom tudja. Persze, van egy olyan dolog, hogy ők érezhetik úgy, hogy dehát így is körülöttem forog a világ, pusztán az aktív létezés miatt. Mert csinálgatom a dolgaimat, vannak terveim, azt elmondom másoknak, mert vannak hatások ami alól nem tudják kivonni magukat akkor sem, ha nem kérek segítséget, ha nincs dolguk az én dolgaimmal. De valójában..., a valóság az, hogy küzdelem volt ez az egy hét is és jó lett volna a családba megérkezni vagy, ha Logan megkérdezi, hogy na, biztonságban hazaértetek? Az elvárások Logan azt mondta nemrégiben, hogy amikor elmondom, hogy mire vágyom, akkor az elvárásaimmal lelkiismeretfurdalást keltek a másikban. Akkor mit kell csinálni? Várni amíg milliárdból az egy rámtalál, aki magától is adja?

Szóval jöttem az ajándékokkal, csupa olyan ami elfogy, eltűnik, továbbajándékozható (nem nyomasztanék senkit olyasmivel amit aztán teszeget és bosszankodik rajta) és lette egy olyan kurvaszar érzésem, hogy mennyire nincs senkim valójában. Hogy csak azt hiszem, hogy van. De csak egy illúzió. Ez a gyanú, hogy csak illúzióim vannak dolgokról, ez sajnos máskor is nyomaszt. Aztán írt az egyik haverom, aztán egy barátnőm, hogy majd beszéljünk mindenképpen... Szóval itt állok és fogalmam sincs róla, hogy jogosan vagyok-e szomorú. Meg persze már nem vagyok, mert van több évtizednyi gyakorlatom benne, hogy eltemessem a szomorúságaimat és belekapaszkodjak bármibe. Egy gondolatba, reménybe, amivel átverem magam, aztán folytatódik a végtelen ciklus.

Hogy milyen érzés majdnem négy év után csókolózni? Mint a viccben:

milyen volt? Jó. És bővebben? Bővebben? Nem jó. :T Vagyis fizikailag kicsit jó érzés, persze, de közben fejben nem tudok elvonatkoztatni, hogy ez mégis milyen... kínos és undorító is... Most ennyire elfelejtettem volna, ennyire béna lennék és/vagy ő is az? Hogy bírják ezt mások? Vagy hogy bírtam ezt én még annak idején? Sokkal kívánósabbnak és/vagy szerelmesebbnek kéne lenni?

Csak tudnám, mi a faszért kérte el a számomat, ha utána úgyis ghostolt. Mondjuk én is éreztem, hogy ez nem az igazi, aláírom, de ha ő is, akkor mégis miért kellett ez? Ez valami elbaszott power play?

De legalább nem vagyok szomorú, inkább csak mérges, másrészt meg az kicsit aggaszt, hogy azt hittem, izgatottabb leszek, hogy valaki felszed ennyi idő után. Mert nem arról van szó, hogy ne tetszene a srác. Csak valahogy már annyira... kiégtem, hogy csak mérsékelten örültem az egésznek. Hurrá, végre kipipálhatom a listámon, hogy volt egy próbálkozás.

És akkor mégis miért adtam volna esélyt neki? Mert volt egy olyan benyomásom, hogy csak túl gyors volt ez az egész. Teljesen elszoktam attól, hogy hozzám érnek így, és újra kell tanulni. (Egyébként nem-erotikus módon sem szeretem, ha hozzám érnek, kivéve a Kiválasztottakat(TM).) Persze, neki meg nem volt türelme ehhez. Nem baj, az ölelés azért jólesett, meg az önbizalmamat kicsit megdobta. Lehet, hogy csak ennyire volt szükségünk épp egymásra. Na mindegy.

Az öreg hölgy látogatása nem volt rossz. Szokatlan volt nekem ez a fajta színpaddinamika, szinte semmi díszlet, és a színészek funkcionáltak még a rikácsoló őznek is. Hiába vallom magam Felső-Tisza vidékinek, idegennek, és feszélyezve érzem magam a nyíregyi móriczban. Páholy jegyem volt, magabiztosan odaálltam az emeleti, “vip ruhatár” elé, és nem kérdeztek semmit. De komolyan hogy lehet ilyet kiírni?! Újgazdag tirpákok vagy mi fene. Teljesen más érzés, pedig jártam azért ott, csak mindig az alsó szinten. Bevezettem Szerencsre, ott szálltam fel a vonatra, már az állomáson bámult egy srác, aztán nyíregyen egy tahó képű taxis lelassított, és majdnem kitörte a nyakát. Tök jó, hogy ilyen nagy szám vagyok, aztán a társkeresőkön meg reménytelenül bolyongok a totális, melankolikus beletörődéssel, hogy egyedül leszek. Nem tetszik senki, nem tudok beszélgetni senkivel. Leginkább az “elhidegült” házasságban élő férfiaktól kapok ajánlatot. Most egy kora harmincas informatikus srác akart elvinni mcreggelire, de nem tudtunk beszélgetni, akkor minek? Még pár évig feszes vagyok mindenütt is, és az arcom is karakteres, inkább elsorvadok, de most nem szeretnék megalkudni, legalább érezek már valamit, és még egy szimpatikus emberrel egy randira sem tudok eljutni. Néha tényleg nagyon szomorú vagyok, reménytelennek érzem az egészet, másrészt meg még élesen él bennem az emlék, hogy az exemmel megalkudtam, és meg is kaptam érte a kezdeti félév után a majd egy éves konstanst borzalmat. Anyám még bátorított is, menjek hozzá ahhoz a szörnyhöz. Voltam már általa igazi dzsúdló számbeli üres díszlet, nem igen vonz a hasonló alternatíva. Nem rosszak a napjaim, éldegélek, megyek előre, nem bolygatom az élet értelmét, a barátnőm filozófia estjein is a “nagy igazság kereséről” sem szívesen értekezek a telefonba. Kevesebb gondolat, több nyugalom.

Vettem egy használt mászócipőt willhabenen

Alig vártam hogy végre megérkezzen

Erre 40.5-ös 38-as helyett

Ha eladsz egy cipőt az interneten, akkor azért nem annyira nagy elvárás hogy a valós méretét írd oda

Most küldhetem vissza, de igazából csak szomorú vagyok mert akartam venni egy új (well, használt) cipőt a jövő heti intenzív tréning előtt és mászni is benne egyet, hogy kipróbáljam, de már nem lesz időm másikat venni.

Azért, ezt sem gondoltam volna....

Vevő: Ezt kérem szépen.

Én: Tessék. Ennyi lesz. Köszönöm szépen.

Vevő: Azért járok ide Önhöz, mert itt mindig Rock zene szól! Nem igazán értem, hogy az Ön állandó nyugalma, hogy bírja a rock zene lüktetését, de, jó ide bejönni.

Én: Köszönöm :) Jól bírja! A zene, ami kikapcsol. Amúgy nekem a rock zene, gyógyír mindenre. Ha ideges vagyok lenyugtat, ha szomorú vagyok, felvidít, ha jó kedvem van, még jobbat csinál. Meg amúgy sem tudok csendeben ülni, és nézni ki a fejemből (pedig néha jól jönne) még munka közben sem. Szoktam más zenét is hallgatni néha, de nálam 0-24-ben szinte csak a rock szól.

Vevő: :):):) Közös az érdeklődésünk, ennek is örülök. Eggyel több ok, hogy ide járjak. Jóóóóóóóó, a munkájával is megvagyok elégedve :D

Én: Köszönöm :) Viszlát.

Vevő: Viszlát.

25. Squid- O Monolith

A Squidet hívják poszt-punknak, art-punknak meg még tuti egy csomó minden másnak. 2021-ben volt egy elég jó lemezük, amit bírtam eléggé, meg úgy általában a kritikák is. Viszonyítási pont lehet náluk a Black Country New Road meg a Black Midi, de nekem főleg a Talking Heads, ami eszembe jut. De tényleg, így amikor hallgatom, akár ezt a lemezt, akár az előzőt, mindig életem második munkahelye jut eszembe, a hévízi Napsugár Hotel (az első a keszthelyi tejüzem volt havi 3 900 Ft-ért). Mindjárt mondom, hogy jön össze a Napsugár meg a Talking Heads, és a Squid. 1991 nyarán dolgoztam a Napsugár hotelben londinerként. Ez egy olyan szálloda volt, ami két épületből állt. Volt egy limitáltan menő épület recepcióval, ahol szolgálatot teljesítettem, és ahová az osztrák, svájci meg német nyuggerek jöttek, és volt az egyáltalán nem menő szövetkezeti épület, ahová a magyarok jöttek. A magyarok nem nagyon jattoltak, szóval nem is nagyon segítettem nekik, meg nem is jártam át oda, csak ha nagyon muszáj volt. A szálloda igazgatója Keszthely későbbi szoci polgármestere volt, aki akkoriban munkaidőben német szinkronos kung-fu filmeket nézett az irodájában. Fun fact: a 2022-es választásokra a semmiből visszatért függetlenként, és elindult harmadik erőként! Szerintem ebbe kár volt pénzt ölnie a Fidesznek, mert így mittudomán 68%-kal nyertek, a mutatvány nélkül meg győztek volna 66-tal. Keszthely egy elképesztően szomorú, vérfideszes város. A 2002-es kampányban az egyik amúgy ilyen halál szerény gimis tanárnő leköpte a sétáló utcán kampányoló Szili Katalint. Mondjuk ez így utólag elég vicces. Na de vissza a Squidhez. A Napsugárban egy fiatalabb kollégám volt a recepciósok között, a többi mind vén fasz, a szüleim ismerősei, volt osztálytársai stb. Ez persze vicces, mert most csináltam egy gyors matekot, és arra jutottam, hogy kb 40 évesek lehettek, én meg most vagyok 47. Na mindegy, a fiatal kollégával szerettem a legjobban együtt dolgozni, egy alter prototípus volt, és állítása szerint Magyarország legnagyobb David Byrne és Talking Heads rajongója (egy korábbi posztban szerintem említettem ezt az arcot), így munkaidőben kurva sok ’Headset hallgattunk, és 15 évesen én meglehetősen IDEGBAJOS zenének gondoltam. Nem utáltam, csak sokszor zavart, hogy van egy ilyen jó téma, és akkor hirtelen bejön valami kakofonikus, disszonáns rész, amit akkor úgy éltem meg, hogy ELBASSZA a számot. Na, és a Squiddel kapcsolatban is hasonló élményeim vannak, csak ma már nyilván nem azt gondolom, hogy na ez a szám el van baszva úgy ahogy van, amikor átvált egy nehezen dudolható részbe. Ennyi a nagy összefüggés!

Már az első lemeznek is témája volt az elidegenedés és az embertelenedés, itt az újon ez hatványozottan igaz. Lehet, hogy ez egy ilyen önbeteljesítő lemez, de én a legjobban akkor szerettem hallgatni, amikor esténként magányosan a Füredi úti lakótelepen sétáltam amíg a gyerek karatén volt, és akkor tényleg mindent elidegenedettnek és embertelennek láttam. Szerintem ez a lemez egy verőfényes normafás sétánál is ezt hozná ki belőlem. Mondják, hogy változott a zenekar hangzása az első lemez óta, de nekem kb ugyanaz a hangulat, csak a számok lettek kicsit hosszabbak és összetettebbek, meg a színvonal lett egységesebb. Igazából az összes szám tök oké, valamelyik azért okébb a többinél, egyedül a harmadik szám, a Siphon Song, ami szerintem túl vontatott, meg is töri kicsit a lemez lendületét. Sokkal jobban működne lemezzáró dalként, de arra meg van egy sokkal jobb, az egyik kedvencem, a meglehetősen hosszú és hülye című If You Had Seen The Bull’s Swimming Attempts You Would Have Stayed Away. Aki szereti a Talking Headset meg ezt az új poszt-punk vonalat, annak nyugodt szívvel ajánlom ezt a lemezt, meg úgy általában mindenkinek, aki, mint én, imád sötétben, ködben panelek között mászkálni.

Kedvenc számok: Swing (In A Dream), Undergrowth, The Blades, If You Had Seen The Bull’s Swimming Attempts You Would Have Stayed Away

Annyira szeretlek, olyan csodálatos vagy és boldog vagyok, hogy te vagy a lányom - magyaráztam múltkor Verának valami teljesen random helyzetben, talán hogy eltereljem a figyelmét, amíg öltöztetnem kell, aztán bevillant, hogy hány emberről tudok, akinél már ennyivel sikerült túlteljesítenem, amennyit az apjától kapott (jó, nincs magasan a léc, lássuk be)

Na de

Aztán az is eszembe jutott, hogy a saját generációmban mennyivel jobbakat látok már, mint az idősebbeknél. A saját korosztályomban - 1980-as évek szülöttei - elég szűk kisebbségben érzem magam azzal, hogy a szüleim szerették egymást, nem traumatizáltak engem és felnőttként is jó (volt) a kapcsolatunk, viszont egyre inkább úgy látom, hogy a velem egyidősek egészen jó korosztály lettek szülőként

És van egy olyan elméletem, hogy ez azért is van, mert később házasodunk, később vállalunk gyereket, és mert nem tabu a válás

Volt a múltkor ez a thread, hogy szabad-e elválni, iszonyú szomorú történeteket írtatok arról, mi van, ha nem válnak el azok, akiknek el kellett volna -, viszont így, hogy egyrészt a húszas éveink stabilnak tűnő, majd mégis bebukó kapcsolataiból nem annyi embernél lesz házasság, majd ami lesz, abból is ki mer szállni az, akinek nem jött be, tök jó alapot ad arra, hogy nagyon sokan azzal legyenek együtt, akivel tényleg szeretnének. (Meg úgy egyébként is sokkal jobban tanulunk odafigyelni magunkra emberként, mint az idősebb generációk, és ez kihat arra is, hogy a kapcsolatainkban milyenek vagyunk.) Szóval mire szülők leszünk, van egy esély arra, hogy már kicsit jobban rendben vagyunk saját magunkkal, jobban tudjunk választani is, kivel szeretnénk közös gyereket meg közös életet, és aztán jobban meg is tudjuk adni a gyerekeinknek azt az érzelmi biztonságot, amire mindenkinek szüksége lenne

szomorú nap ez a mai

tavaly októberben indult a HdF-ben egy társasjáték-délután, ami a kezdeti magányos(szórványos érdeklődés azért volt) eseményből egyfajta römi-délutánná mutálódott, ahol a helyi szenior korcsoporttal megismerkedhettem. Aztán mióta a kórházban dolgozok, nem érek oda időben, kedvem sincs már.

Ma lesz az utolsó egyeztetett/meghirdetett alkalom, januártól nem vagyok szervezője semminek.

"Ha valaki nem akarja érezni az érzéseit, akkor a testét fogja érezni. Ha nem akarom érezni azt, hogy mérges vagyok, akkor valamim fájni fog. Ha nem akarom érezni, hogy szomorú vagyok, ha nem akarok sírni, akkor beteg leszek. Rengeteg betegség s fájdalom azért keletkezik, mert nem akarjuk érezni az érzéseinket!" (Feldmár András)

Tudtam, hogy randira fog hívni

Ez nem egy dicsekvő poszt, hanem egy szomorú, fáradt és kedvetlen poszt. Nem akarok nemet mondani, mert ismeretségnek azért neves meg érdekes ember, de férfiként nem vonz. Remélem letesz a bármilyen tervéről és beszélgetni is lehet vele. Igaz, most leginkább egy kaviccsal lenne kedvem beszélgetni, amit szelíden bevizez valami tenger. Bíztam benne, hogy nem így fog történni. 10 éve, mint egy kiskutya, összepisiltem volna magam a gyönyörűségtől, hogy felkeltettem a nagy ember érdeklődését. Most meg ez a jajj, ne már... Nem cserélhetném ezt be egy másik randira?

Tudod, hogy akarod, tudod, hogy nem akarod. Ez lett volna eredetileg a poszt címe, mert arról beszélgettünk a barátnőmmel a reggeli kávé közben, hogy a fia barátnője időt kért. Nem tudom mire. Olyan van, hogy bocsi, most két hétig egyszerűen nem tudok találkozni, beszéljünk telefonon, de nem megy a minőségi közös idő, hajszolt vagyok, ideges, nem megy. De hogy arra kell idő, hogy eldöntsem, hogy mit akarok? Hogy akarom-e a kapcsolatot? Ha erre idő kell, akkor nem akarom. Max észérveket keresek, ami megtámogat az önzésben, hogy továbbra is kihasználjam a másikat.

Jó, olyan van, hogy ÍGY nem akarom. Ahogy eddig volt, úgy nem akarom. A szerepemet nem akarom. Ha nem tudunk változtatni, akkor nem akarom. A felbillent mérleget, a rosszabb életet nem akarom. De ha ezt nem megbeszélni kell, hanem magamban kell mérlegelni, akkor megint csak baj van.

A másik embertől várjuk a boldogságot, hogy boldoggá tegyen? Azt mondják, hogy ez nem jó. Magunktól kell boldognak lenni. Azért a másik ember megkönnyítheti vagy megnehezítheti ezt. A másik ember öröme tud a mi örömünk forrása lenni. Ha örülsz, az engem is örömmel tölt el. Segítettem valakinek boldognak lenni. Ha ezt meg tudom tenni, jobb vagyok, mint reméltem. (Isten vagyok :) :) ) Ha nekem is egyre nehezebb a saját örömömet, boldogságomat megteremteni, mert nincs rá érzelmi támogatás, akkor kell idő, amíg az ember szembenéz azzal, hogy mi történik valójában benne meg a kapcsolatban. Folyton beszélsz, folyton problémáid vannak és az alapvető problémát nincs időm körbejárni, hogy velem mi van, ezért időt kérek. Néha nem a másikkal és nem a kapcsolattal van baj, hanem a saját belső világgal, az élethazugságokkal amin már túl kellett volna lépni, a feldolgozatlan félelmekkel, a toldozott-foldozott, kozmetikázott énképpel. Néha arra nincs idő, hogy ezekkel szembenézzen az ember. De a kérdésre, hogy akarod-e őt vagy nem, az ember mindig tudja a választ.

Szóval minden,amire szükségem van az te vagy!

Ismét elgondolkodtam mivan,ha ő számomra az igazi de ez fordítva már nem így van?

Hogy működik ez az igaz szerelem dolog?

Mármint mindig azt mondják,hogy mindenki megtalálja a maga párját az életben,de mivan ha én megtaláltam de neki nem én vagyok? Ez mekkora pofon már az élettől

Rájöttem,hogy annyi sok ember szenved más ember hiányától,attól hogy elhagyták vagy nem szeretik viszont,de egyszerűen az embernek el kell engedni akármennyire is kibaszott nehéz csak mert tényleg talál majd az ember egy olyat aki ugyan úgy akar majd téged,ahogy te őt

Baromi nehéz olyan embert szeretni,akinek te nem jelented ugyan azt,amit neked ő..

Annyi kérdés kavarog a fejembe,hogy vajon miért kell ennyit szenvedni azért mert valakinek nem kellünk??

Miért van az,hogy milliónyi szenvedés kell,ahoz hogy az ember megtalálja a tényleg neki valót?

Egyszerűen csak boldognak kéne lennie minden embernek és szomorú hogy más embereken múlik az hogy boldogok vagyunk-e.

Vajon tényleg létezik az a mindent elsöprő szerelem?

Miért vágyunk mindig olyanra aki nem lehet a miénk?

Szóval csak jó lenne ezekre a kérdésekre kielégítő választ kapni

Ezennel idénre kiírom a tendert,

miként tegyünk a Röfi nyakára jó erős kendert!

Ars poetica 1.0 (szájbarágósan, hogy a minimumra csökkentsem a félreértés lehetőségét)..

Nem a Sötétség ügynökeire haragszom, mert a teremtés törvényei szerint a dualitás világában az ő munkájukra éppúgy szükség van, mint a Fény (vagy Világosság) ügynökeinek a munkájára.

Azokra haragszom, akik úgy követik a Sötétség ügynökeit, hogy közben meg vannak győződve, hogy a helyes úton járnak. Azért haragszom rájuk, mert ők a többség, a túlnyomó többség, és a pillanatnyi politikai berendezkedésünknek az az alapja, hogy amit a többség akar (pontosabban, amit a Sötétség ügynökei akartatnak a többséggel), azt a józan kisebbségre is rákényszerítik, akár kíméletlen erőszakkal is. A demokrácia gyakorlati lényege: a többség akarata szent, a kisebbség alá kell, hogy vesse magát a többségi akaratnak.

Ha olyan politikai berendezkedésben élnénk, amelyben mindenki a saját választásának következményeit viseli, akkor nem zavarna, hogy a Sötétség útját választja a többség, mert akkor senki nem kötelezne engem a Sötétség útjára, hanem mint önálló döntéssel bíró, felelősségteljes, felnőtt ember, szabadon megválaszthatnám magamnak, hogy milyen úton kívánok járni, és senki nem vegzálna, ha akár a Fény útját választom is.

De amíg nem jön el ez a világ, addig sajnos a többség helytelen döntése miatt én is a Sötétség útjára vagyok kényszerítve, amit természetesen semmilyen terror hatására nem vagyok hajlandó járni! Az ilyen szilárd hozzáállást a Sötétség útján járók lázongásként, hőbörgésként, rendzavarásként, szembeszegülésként értelmezik, ami bár minden nap állandó súrlódások forrása, de nyilvánvalóan felvállalom, mert önszántamból semmi esetre sem fogok a Sötétség útjára lépni soha, senkinek a kedvéért! Tehát haragom és megvetésem feléjük jogos és indokolt mindaddig, amíg a többségi döntés engem arra kényszerít, hogy velük együtt járjam a Sötétség útját!

Ilyen szomorú helyzetben mindössze egyetlen dolgot tehetek egy jobb világért: szerény lehetőségeimen belül próbálom ráébreszteni azokat, akik nem menthetetlenül reménytelenek, hogy helytelen úton járnak. Ha sok hozzám hasonló is ugyanezt teszi, akkor törvényszerű, hogy egyszer megfordul a kocka,

még ha nem is belátható időn belül, de még idén!

Hallod-e varacskos ormányos? Te kretén!

Érdemes engem megszólítani (nem)

Egy adalék ahhoz, hogy nem szeretnek a férfiak és nem találok senkit blablabla... nem most történt, bár nem is olyan rég. Elmentem egy koncertre és éppen ittam az első sörömet a jegyérvényesítő sor mellett, amikor odalépett az irányomba egy srác és megkérdezte, hogy az-e a jegyes sor. Mondtam, hogy igen. Szerintem kizárásos alapon is elég logikus volt, szóval valószínű, hogy ismerkedni akart. Igen ám, de következő lépésként ezt találta nekem mondani:

-Úgy látom, te sem vagy mai csirke...(?) :)

Elnézést, MI A FASZ??!???!?!!! Lehet, hogy nem úgy gondolta (bár mi az az úgy és mi az az így?), de azért nem esett jól... Éreztem, hogy öntudatlanul is átrendeződik az arcom és néhány másodpercnyi, épp csak kényelmetlenül hosszú gondolkodás után, miközben lepergett a képzeletbeli windózos homokóra a fejem fölött, ezt találtam válaszolni:

-Úgy döntöttem, ezen inkább nem sértődöm meg - mondtam túl lassan, túl kimérten és nyilvánvalóan sértődötten.

-De hát... ezzel magamat is cikiztem - érvelt a fiú bátortalanul, bár teljesen jogosan (nem biztos, hogy a "cikizni" szót használta, de ez volt a lényege). És inkább sarkon is fordult. Utána szóltam valamit, de már nem hallotta. És szomorú lettem kicsit. :( Már nem is csak az elszalasztott lehetőség miatt, hanem mert mi van, ha leromboltam az önbizalmát ezzel, mert pont olyan nehezen ismerkedős, mint én, és feleslegesen ledorongoltam a bénácska nyitómondata miatt? Mert ez tényleg egyrészt önironikus is volt, másrészt ezzel jelezte, hogy jaj de jó, hogy kb. egy korosztály vagyunk?

Ezek után főleg meglepődtem, hogy később mégis odajött hozzám és hozott nekem SÖRT (ez mindig jó húzás)! De aztán kicsit mégis odébb ment. Lehet, hogy táncolni is akart volna, de én nem táncoltam, mert nem volt kedvem. Később odalépett egy másik lányhoz és érdekes módon inkább megkönnyebbültem ettől. Szerencsére koncert után egyből tudtam, mit csináljak, a legnagyobb mesterek egyikétől tanultam ezt a széles körben alkalmazható, egyszerű, de nagyszerű technikát:

Néha tényleg én vagyok a seggfej, főleg, mert magamat szinte jobban sajnálom, hogy saját magamnak okoztam csalódást, hogy nem tudok jól reagálni ezekre. :(

Radnóti: Első ecloga

Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem, tam multae scelerum facies;... Vergilius

  PÁSZTOR: Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre? KÖLTŐ: Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már! PÁSZTOR: Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát, most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, - már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok. Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre? KÖLTŐ: Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak. PÁSZTOR: Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt, s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan; asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa. Azt hiszem, ismerted Federícót,* elmenekült, mondd? KÖLTŐ: Nem menekült. Két éve megölték már Granadában. PÁSZTOR: Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még! Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő így tünik el! hát nem gyászolta meg őt Európa? KÖLTŐ: Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának. Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből. PÁSZTOR: Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő? Nem menekült el a drága Atilla* se, csak nemet intett folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult? Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban? KÖLTŐ: Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt? Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt. Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre, s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé, mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad. Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek, alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.

21. Daughter- Stereo Mind Game

Azért jó, hogy magyar vagyok, mert amikor meghallom, hogy folk zene, akkor egyből ronda, bajszos, csizmás táncosok ugranak be, ha meg olvasom, hogy folk zenekar, akkor meg valami olyan bénaság, mint a MUZSIKÁS együttes vagy Szalóki FIDESZ Ágnes, ha meg olyat látok, hogy folkkal kevert könnyűzene, akkor meg a NOX! Persze angolszász nyelvterületen sem olyan jó a helyzet ilyen téren, mert ott meg ott van a Mumford & Sons, hogy csak a legismertebb, béna, folknak nevezett zenekart említsem, de na. ÉRTI, AKI ÉRTI!

Egy ilyen bevezető után nyilván mindenkinek egyértelmű, hogy a Daughter ilyen folk hatásokban bővelkedő angolszász (londoni) zenekar, amit úgy szoktak címkézni, hogy indie-folk. Hál istennek ez a folk egy elég tág fogalom. Annyira tág, hogy amikor az ember meghallgatja ezt a lemezt, akkor eszébe sem jut. Mondjuk nekem a korábbi dolgaikról sem feltétlenül az volt az első gondolatom, hogy hoppá, de fincsi kis folk zene ez! Azt persze hozzá kell tennem, hogy elég fake Daughter rajongó vagyok. Jó tíz éve párszor meghallgattam az első lemezüket, és azóta kb semmi kapcsolatom nem volt velük. Most is csak egy szokásos péntek hajnali új zene hallgatáskor keveredett véletlenül elém az első kislemez a közelgő lemezről. Ez a dal annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem, hogy akkor most várom a lemezt! Addig még jött két kislemez, és azok sem vették el a lelkedésem, sőt! Emlékszem, megjelenés napján reggel 9-re már kétszer végighallgattam a lemezt, és aznap még legalább egyszer lement. Nem hiába az jött ki a Spotify Wrappeden, hogy Hipnotizőr vagyok vagy mi, aki annyira koncentrált, hogy végighallgat egy lemezt! Mondjuk ez elég szomorú, hogy ide jutottunk, hogy ez egy külön, csodabogár, boomer kategória lett. Remélem van egy kategória a dalról-dalra ugrálóknak, azokat is megbélyegezve, mondjuk, hogy figyelemhiányosok! A Last fm szerint ezt a lemezt kb 12-szer hallgattam, és mivel megvettem lemezen, akkor ehhez hozzá lehet adni még vagy 10 hallgatást. Az legalább húsz meghallgatás, és ez még csak a 21. helyezett a listán! Mi lesz még itt, te jó isten! Na de vissza oda, hogy miért szeretem ezt a lemezt. A válasz nagyon egyszerű. Egyrészt eléggé karmolom az énekesnő/dalszerző Elena Tonra hangját. Nem az a típus, akire a Metal Hammerben azt mondanák, hogy ha odaadnák neki a telefonkönyvet, akkor azt is tökéletesen elénekelné, de nekem pont kurva jó. Amiért még szeretem a lemezt, hogy hangulatban tök sok helyen emlékeztetnek a dalok a hibátlan Slowdive visszatérő lemezre 2017-ből. Nem vagyok ilyen hangzás buzi, általában nem zavar, ha valami nem szól tökéletesen, de ezen az albumon érezni, hogy így kb minden másodperc tökéletesre van csiszolva, és ezért jár a taps. Ezt a lemezt nyugodt szívvel ajánlom Hipnotizőröknek, mert eléggé egyben van az egész, nincsenek unalmas részek. És persze ajánlom Figyelemhiányosoknak, mert vannak rajta csúcspontok. Mutatom!

Kedvenc számok: Be Your Own Way, Party, Swim Back, Future Lover