Ezernyi dolgot elmondanék, de nincs az a személy, ki megértené.

Mérgező pozitivitás

Volt itt valahol egy táblázat, hogy hogyan támogassuk egymást a bajban és hogyan ne. Jók ezek, csak nem életszerűek. Többnyire arra van valami használható szövegünk, amit mi magunk már átéltünk, de sokszor arra sem. Ilyen béna panelek meg tévhitek mentén éljük az életünket, nem nagyon emlékszünk adott helyzetben a "jó megoldásra". Meg túl bonyolultnak is tűnik az ezt ne mondd, azt mondd inkább! Szerintem a dolog annyi, hogy valamiképpen mondd azt, hogy: Sajnálom, hogy ilyen helyzetben vagy, nagyon nehéz lehet neked most. Számíthatsz rám, valamiben biztosan tudok segíteni neked, mondd, keress meg nyugodtan. Kész. Bármikor használható. A lényeg az, hogy akkor mondjuk, ha tényleg sajnáljuk, ha tényleg megértjük, ha tényleg segítenénk. Ha nem, akkor teljesen jók az egyéb panelek, legalább a másik is tudja, hogy nem komoly a dolog.

Amúgy nem is ezt akartam, hanem a nyomorult tévhiteket amikkel az okos emberek is tele vannak. Mert sajnos a média meg a marketing alól senki sem tudja kihúzni magát. És amit olvasunk, még mindig elhisszük. A mai nap két gyöngyszeme: az egyik a D vitamin. Cikk arról, hogy mik a D vitamin hiány tünetei és miért fontos D vitamint szedni. A kiborító az, hogy ez egy cikk ami úgy születik, hogy a szerkesztő azt mondja, hogy kéne valami a vitaminokról a szerző meg körbenéz és a saját idióta kis fejével ír valamit egy másik idióta által írt cikkből amit aztán sok ember elolvas, és mivel magára vonatkoztatható részigazságokat tartalmaz, magáévá is tesz, és elkezd D vitamint szedni mint az állat. Nem gondolkodik. A pozitív gondolatkörű dolgokat kevésbé mérlegeljük. Így működünk. Aztán ölni tudunk a tévhiteinkért.

Vibrátor Cikk arról, hogy hamarosan orvosok fogják felírni mert annyiféle jóságot eredményez. És leírja baszdmeg részletesen, hogy mik a pozitív hozadékai az ORGAZMUSNAK. És még azt is odaírja az idióta, hogy a 90-es éveben a hisztériát kezelték ezzel. Hát nem, nem a 90-es években volt, hanem 1850-től, 70-ben találták fel az első gőzmeghajtású manipulátort. Az orgazmusnak rengeteg jótékony hatása van és a test számára mindegy, hogy együtt vagy egyedül, a kezeddel vagy eszközzel, a folyamat végigmegy és tádám... pozitív hozadék. A szex valaki mással az jóesetben ennél többet tud, több endorfint termel a szervezet, összetettebb az érzékelés élmény és... szóval nincs utána az a fura közömbösség amíg elmosod, elpakolod a cuccot ami valahogy tök idegen attól az hevüléstől amit megéltél. De a lényeg, hogy ez a szar is ugyanúgy megjelent egy magazinban mint a vitamin és mint sok minden más, részigazságot tartalmazó ostobaság. Ez káros. És akkor vissza az érzelmi támogatásra. Sajnálom, hogy ilyen nehéz helyzetben vagy: értem, megértem amit mondasz, együttérzést vált ki belőlem a helyzeteted. Nehéz lehet neked: elismerem, hogy amit megélsz az baj, fájdalom, nehézség amit most nem tudsz könnyen megoldani, ami hatalmas teher, próbatétel, veszteség. Számíthatsz rám: ha segítséget kérsz, egyértelműen fogok segíteni vagy nem segítek, de azt is egyértelműen.

Az egészből azt akartam kihozni, hogy ebben is mint mindig a mély és odaadó kommunikáció a lényeg. Ne beszéljünk a levegőbe, ne ígérgessünk, ne pufogtassunk nagy szavakat és tartsuk be, amit mondunk. Szóval hiteles az ember, ha igazat mond.

,, ... bármit is mondok, ha szeretet nincs bennem egy csődtömeg vagyok. "

Szent Mihály arkangyal - Védelem, bátorság és erő

Szent Rafael arkangyal - Gyógyítás, egészség és jó közérzet

Szent Gábor arkangyal - Kommunikáció, kreativitás és önkifejezés

Szent Uriel arkangyal - Bölcsesség, irányítás és belátás

Szent Jophiel arkangyal - Szépség, öröm és pozitivitás

Szent Zadkiel arkangyal - Megbocsátás, irgalmasság és átalakítás

Szent Chamuel arkangyal - Szeretet, együttérzés és kapcsolatok

Szent Haniel arkangyal - Intuíció, spirituális tudatosság és isteni női energia

Szent Raziel arkangyal - Ezoterikus tudás, miszticizmus és varázslat

Szent Metatron arkangyal - Spirituális átalakulás, felemelkedés és magasabb tudatosság

Azt hiszem, amolyan önterápiás céllal ki kell mondanom végre, magam előtt is, hogy gyűlölöm az anyámat. És irtózom tőle.

Eddig áltattam magam azzal, hogy mégiscsak az anyám, ezért szeretem, de most, hogy már sokadszorra akarja tönkretenni az életemet, tényleg nem bírom tovább.

Rám férne bőven pár év pszichoterápia, hogy valahogy feldolgozzam az anyámhoz való viszonyomat. Pl azt, hogy gyakorlatilag nincs egy igazán jó emlékem sem, ami hozzá kötődik. Annál t��bb traumatikus. Hogy milyen volt egy nárcisztikus ember mellett felnőni, akiben nincs empátia, együttérzés, viszont kontrollálni akarja minden körülötte lévő ember életét. A mai napig is, és nem tűnik fel neki, hogy mindhárom gyereke élete el van cseszve. Amiben azért rendesen benne van az ő keze is.

Legszívesebben végigbőgnék most pár napot, de dolgoznom kell menni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Vagy legalább nem kellene nyilvánosan sírnom.

tegnap megjelent egy fószer. Arcról emlékeztem rá, de nyilván nem tudtam hová tenni, csak mikor elmondta, hogy miért volt itt legutóbb. A sztorija: van 5 lakása, 2-3 szobásak. Mindet kiadja, de nem a lakást, hanem a szobákat, diákoknak. Jó drágán.  Új építésú lakások lévén el is kérheti a pénzt, semmi közöm hozzá, amíg szar van, légy is lesz... Már ott kerekedett a szemem, hogy hetente feljár a lakásokba ellenőrizgetni, hogy ki van-e takarítva, tiszta-e a mikró, a zuhanyfüggönyt (!!!) kimossák-e, el van-e pakolva a mosogató csurgatójából, levitték-e a szemetet, a csaptelep le van-e vízkövetlenítve...meg ilyenek. (btw én nem vagyok egy retek asszony, de a zuhanyfüggönyt félévente kidobom, 2700-ért veszek újat, a csaptelepeket évente max 2x baszkódom vízkőoldóval...) Itt már nagyon kellett magam türtőztetni, felnőtt emberekről (nőkről, egyetemistákról) beszélünk, akik kifizetnek 2 havi kauciót, majd beköltöznek, nyilván tanulnak, buliznak, élnek, gondolván naivan, hogy a pecó, amiért fizetnek adott, a cuccaikhoz senki nem nyúl, végre anyám se baszogat, hogy rakjak rendet...mind voltunk fiatalok, mások a prioritások. Én szülőként is elküldeném az ilyen főbérlőt mondjuk a kurvaanyjába, de ezek szerint ez így van, akinek elfogadható. Majd meséli, hogy az egyik lány (orvostanhallgató) bezárta magát a lakásba és beszedett egy csomó gyógyszert, a rendőröknek kellett rátörni az ajtót, mert öngyilkos akart lenni. (egy szobatársának írt sms-t, kvázi búcsúzóul) A csóka új bejárati ajtót akart, mivel a biztosító nem fizet így, hogy rendőrségi feltörés volt. Hangsúlyoznám, hogy 2 havi kaució van bent minimum 12-15 bérlőtől, és beszed 40-50 ezer Ft-ot havonta (+rezsi)/ fő. Nem kell matek zseninek lenni, hogy kiszámoljuk, hogy nincsenek kenyér gondjai.  A lányt elvitték a mentők, 3 hét pszichiátria, az ok: sclerosis multiplex diagnózis, amit a lány úgy értékelt, mint egy halálos ítéletet, és inkább meg akart halni.  Még el is meséli, hogy amúgy a lány ösztöndíjas, egy nagyon okos lány, nem érti, hogy lehetett ilyen hülye, hát ez a betegség semmi...(wtf???) Szóval faszkalapkám bejön tegnap, hogy akkor megrendelné majd az ajtót, a lány családjától természetesen behajtja a pénzt, az mégse járja, hogy ne fizessék ki. Mondom neki (nagyon nagy önuralmat magamra erőltetve), hogy de a család jómódú? Nálunk ez azért borsos lesz, tokkal-vonóval 250 ezer... Nem, valami faluból jött a lány, a faterja földműves, az anyja nem dolgozik, mert beteg, de hát ez nem az ő gondja, neki kára van, ezt mindenki láthatja. Ráadásul, mondja, a kretén rendőrök is: első emelet. Hát nem tudtak volna bemászni az ablakon ahelyett, hogy betörik az ajtót????- de mondom az élet védelme az első, nyilván nem kezdtek el kalkulálni, hogy mivel okoznak MAGÁNAK kisebb kárt, hát el is vérezhetett volna, megfulladhatott volna vagy bármi, amíg ők arra vigyáznak, hogy jajj nehogy a bejárati ajtó megsérüljön... Annyira felbaszott, hogy alig bírtam magam türtőztetni! Hogy bazmeg hogy lehet valaki ilyen fillérbaszó utolsó rohadék szemétláda! Komolyan ott tartok, hogy megmondom neki, ha visszajön, hogy itt magának nincs eladó ajtó! Annyira elkeserít ez a sztori, hogy kibújik belőlem ilyenkor a szociális népnevelő, és legszívesebben elmagyaráznám neki, hogy bazmeg 2 forintért az anyádat is megcsinálnád a főtéren, hát nincs benned semmi együttérzés, hogy inkább segíts, te kretén szemétláda?... Nagyon felzaklat ez az egész... :(

A múltkor írtam arról, hogy milyen rossz lelki állapotban vannak azok a segítők, akik a szerhasználóknak próbálnak segíteni. Szociális munkások, pszichológusok, orvosok: mind kiégésről, kilátástalanságról panaszkodnak. Úgy érzik, legfeljebb kis tüzeket olthatnak el egy tűzvihar közepén. Tehetetlenek azzal kapcsolatban, hogy a klienseik reménytelenül sodródnak egyre kijjebb, a centrum felől a perifériára.

Nemrég olvastam egy cikket, ami nevet is adott ennek a jelenségnek: morális sérülés. Ilyenre akkor kerül sor, amikor egy ember ki van téve embertársai szenvedésének, de mégsem tud az alapértékeinek megfelelően cselekedni, esetleg éppen azokkal szemben cselekszik. Mert egy olyan rendszer részeként tevékenykedik, ami újratermeli a szenvedést és nem hagy kiutakat. És ez rajta hagyja a nyomát az emberen pszichésen, szociálisan és spirituálisan is.

A morális sérülés tipikus elszenvedői katonák, akik parancsra tesznek rossz dolgokat, bántanak másokat. De morális sérülést szenvedhetnek el olyan segítő munkát végzők is, akik túl gyakran szembesülnek azzal, hogy a rendszer cserben hagyja vagy bedarálja azokat, akiknek a legnagyobb szükségük lenne támogatásra. És akik nem képesek megadni azt, amire igazán szükségük lenne. Akik túl gyakran kell, hogy széttárják a kezüket: nem tudok segíteni, meg van kötve a kezem, nem az én kompetenciám, nincsen meg hozzá a megfelelő intézményes háttér, szakember, pénzforrás.

És ebben a helyzetben nem csak a kliens sérül - aki csalódik a rendszerben, csalódik a segítőben és csalódik saját magában, a saját elhatározásában, a saját reményében is, hogy lehet másként élni. De sérül a segítő is, aki a sejtjeiben érzi, tudja: igazságtalanság történt. És persze elmehet szupervízióra, megróbálhatja leválasztani magáról az egészet: "én megtettem, amit tudtam". De azért ott bent mégis sérül ő is. Emészti belülről a tehetetlenség és a szégyen. Erodálodik benne az elhivatottság, csökken az együttérzés. És persze ezt tovább súlyosbítja az is, hogy a saját egzisztenciális helyzete is bizonytalan. Sem erkölcsi, sem megélhetési szempontból nem érzi, hogy megbecsülik - hogy őt megfogná valaki, ha elesne.

Tényleg szörnyű látni, hogy amióta ezen a területen dolgozom, tehát az elmúlt húsz évben, mennyi kitűnő szakember morzsolódott le, hullott ki, lépett le, mert kiégett, mert elege lett. Vagy megmaradt ugyan, de kiábrándult cinikus lett belőle, aki lemondott minden álmáról, és már csak arra összpontosít, hogy túléljen. Marakodva, tolakodva a szűkös forrásokért a sorstársaival. Egy ilyen közegben, ahol mindenki a túlélésre van berendezkedve, fejlesztésről még beszélni sem lehet - ahogy szolidaritásról sem. És ezért nem egyes (szak)emberek felelősek - hanem az a rendszer, ami a hétköznapok részévé tette, normalizálta a morális sérüléseket. A hazugságot, az álszentséget, a pökhendiséget és főleg a közönyt.

Mi a zene? Egy ismerős érzés? Egy biztos pont? Egy jó barát vagy egy belső hang? Mi a zene? Törékeny fájdalom? Visszhangzó bánat? Hangos együttérzés vagy ragályos öröm? A zene mindenkinek mást jelent. Mindenkinek máshogy fontos, de mindenkinek fontos, mert a zene ott lakozik mindenkiben.

"Sajnálom, de magának köszönheti," hallhatjuk gyakran, ha különféle a társadalom margóján élő csoportokról van szó.

Hajléktalanok. Drogfüggők. Romák. HIV-el élők. De még a mentális zavarokkal küzdők is gyakran ide tartoznak, és sokan mások.

Meg vagyunk róla győződve, hogy mi az ő helyükben sokkal okosabb és jobb döntéseket hoztunk volna, és nem kerülünk rossz helyzetbe. Felnagyítjuk az egyéni döntések jelentőségét, és lebecsüljük a rendszerszintű tényezők szerepét.

Nem vesszük figyelembe, hogy milyen nagy különbségek vannak közöttünk abban a tekintetben, hogy hová születtünk. Hogy milyen rossz dolgok történtek velünk. Hogy milyen érzékenységet, milyen korlátokat örököltünk. Hogy milyen traumák keresztjét hordozzuk egy életen át.

És még ha a sajnálatunk őszinte, esetleg kimondottan rokonszenvbe (szimpátiába) megy át, gyakran akkor is megmaradunk az ítélkező szerepében. A másik szomorúságát rögtön zárójelbe helyezzük, és a saját keserűségünket kezdjük dagasztani.

"De legalább neked..." "Bezzeg én..." "Az semmi..."

Esetleg elkezdünk okoskodni, paternalista módon rátelepedni a másikra. Szégyent keltünk benne.

"A pozitív oldalát kellene nézned."

"Csak akarnod kellene, és megváltozhatnál."

A cselekvő együttérzés - paradox módon - azzal kezdődik, hogy nem akarjuk rögtön megoldani a másik problémáját. Ráerőltetni a saját megoldási-magyarázati keretünket. Lehet, hogy azt gondoljuk: nem látja tisztán a saját érdekét sem. Lehet, hogy igazunk is van akár. De mégsem ronthatunk ajtóstól a házba.

A leginkább együttérző cselekvés első lépése gyakran a nem-cselekvés, a nem-reakció: leülni és teret adni a másiknak, amiben biztonságban megélheti és kifejezheti az érzéseit.

Ha ez a bizalmon alapuló kapcsolat, ez az empatikus tér létrejött, csak akkor nyílik meg a lehetőség arra, hogy valódi támogatást adjunk egy másik emberi lénynek.

Segítőhelyek: https://drogriporter.hu/segitseg/

Ha tetszenek az írások a Drogriporteren, kérlek, támogasd a munkánkat - nagy szükségünk lenne pár száz olyan emberre, akik egy havi összeggel támogatnak bennünket: https://drogriporter.hu/tamogass/

"Sziasztok! Már nem tudom, melyik csoportba írjak, mert bár nem vagyok szerfüggő, de a súlyos, szinte elmebetegségig fokozódó társfüggőségem utolsó pár méterét futom.

Jártam évtizedekig Alanonba, ACA-ba, CODA-ba, de sajnos most az elmúlt 3-4 évben nem tudok személyesen elmenni gyűlésekre mert a fizikai betegségeim korlátoznak abban, hogy akár a lakásomból is ki tudjak mozdulni. Pedig nagy szükségem lenne a társak segítségére, szeretetteljes jelenlétére.

Nagyjából elmondom a jelenlegi helyzetemet: 68 éves nyugdíjas vagyok, és 2 éve ismét befogadtam a kis egyszobás önkormányzati lakásomba a volt alkoholista, gyógyszerfüggő, mentális beteg élettársamat. 22 évig éltünk hol együtt, hol külön, hol Budapesten, hol vidéken, de a testileg, lelkileg bántalmazó kapcsolatból nem tudtam végleg kiszállni a társfüggőségem és a patológiás magánytól való félelmem miatt. Olyan fokban volt súlyos a társfüggőségem, hogy emiatt teljesen elhatárolódott tőlem a 3 felnőtt gyerekem, vagyis én inkább én tőlük.

Most 2 éve az alkoholista "páromat" egy vidéki idősotthonból, ahol elég rossz, embertelen körülmények voltak, befogadtam az otthonomba, arra számítva, hogy ő 80 éves korára már " normálisabb" lesz, és képes lesz megváltozni, és hálás lesz nekem, hogy idős korára kényelmes, biztonságos otthont boztosítok neki. Amúgy ő hajléktalanná itta magát, és sem a 4 gyereke, sem a húga, sem senki volt barátja vagy rokona nem tartják vele a kapcsolatot. Ugyan 4 éve nem iszik, de a viselkedése semmit nem változott, bár nem bántalmaz fizikailag, de ebben a számomra borzalmas együttélésbe, vagy inkább együtt lakásba teljesen belebetegedtem.

Szeretnék tőle végleg megszabadulni, mert szinte semmilyen kontaktus, beszélgetés, együttműködés, együttérzés nincs részéről irántam, viszont én súlyos betegen 2 emberre képtelen vagyok dolgozni. Még saját magamat és a kiskutyámat is komoly nehézségek árán tudom csak ellátni, ebben a 2 felnőtt gyerekem, a barátnőm és az egyik kedves szomszédom segítségére számíthatok csak.

Egyszerűen már a jelenlététől is undorodom, főképpen a higiéniai problémák, és az érzéketlensége, szeretetlensége ( ami mindíg is volt!) miatt.

Mindent elkövettem, hogy elköltözzön innen az otthonomból, amit én teremtettem magamnak, ő itt nem bérlő, csak befogadott személy.

Nem akarom rendőrség közreműködésével kirakatni az utcára, bár a lakcíme is fiktíváltatva lett általam , mert akkor úgy érzezném, hogy én is ugyanolyan aljas lennék, mint ő volt a múltban, amikor is az elmúlt 22 év alatt legalább 4-szer üldözött el a régebbi közös tulajdonú ingatlanjainkból.

Nem tudom mi a megoldás, mert már másfél éve van beadva 4 féle idősotthonba a felvételi kérelme, de nagyon sokan várnak ezekre a helyekre, és neki amúgy is olyan kevés a nyugdíja a letiltások miatt, hogy ez is problémát okoz a felvételénél az intézményi térítési díj kifizetésében.

Gyekorlatilag anyagilag is teljesen kifosztott, sok millió forinttal, én tartottam és tartom el a mai napig, és hiába bocsájtottam meg neki a múltban történt horrorszerű eseményeket, ő nem hálás érte, hogy idős korára igyekeztem normális életet biztosítani neki.

Semmiben nem alkalmazkodik, semmiben együtt nem működik és a lakásomban szinte tapintani lehet ezt a folyamatos negatív légkört, mindkettőnk egymás iránti gyűlölködése miatt.

Úgy érzem, hogy ebbe a folyamatos stresszbe hamarosan fizikailag is belehalok, pedig még szüksége van rám a 3 felnőtt gyerekemnek ( akikkel azóta kibékültünk, mert őszintén jóvátételt nyújtottam nekik) és a 3 éves unokámnak.

Nem tudom mi a megoldás, de sajnos sokszor már olyan indulat van bennem iránta, hogy félek saját magamtól, hogy megölöm.

Köszönöm, hogy megoszthattam Veletk."

Társkereső

Gondolkodtam nagyon, hogy írjam, ne írjam, dehát minek van ez a blog, ha nem annak, amivel nem tudok mit kezdeni.

Nem sok mindennel lehet engem untatni és kikészíteni, mint amikor valaki azon sír, hogy mikor lesz már neki valakije. Nem a magányosságról mesélés vagy a szomorkodás akaszt ki, hanem a konkrét kérdés. Hát már nekem nem lesz senkim? Hát honnan a faszból tudnám én azt? És mit tudnék hozzátenni ehhez a dologhoz? Van bennem együttérzés, mert rohamokban elkap engem is a szomorúság vagy a sóvárgás vagy éppen a rémület. Sosem lesz már olyan, hogy valaki magához ölel, hogy szereti és élvezi a társaságomat? Senki sem fogja megkérdezni, hogy hogy alakultak a számomra fontos dolgok? Nem is fogja számon tartani senki már a múltam és a jövőm? (:D) De az idő nagyobbik részében arra koncentrálok, hogy milyen fasza, hogy szabad, felnőtt életet élhetek.

Nem tudom megoldani. Nem tudom megoldani, hogy beújítsak egy csak szeretőt, ezen gondolkodtam tegnap. Mert ugyanott lennék. Hát valamennyire vonzónak kell lennie. Oké, vonzó éppen amennyire kell, és megegyezünk, mindenki éli a saját életét, akár érzelmileg leragadva valahova, leszarjuk, ezek csak kellemes órák. Aztán kezdődik az egyeztetés. Nekem ekkor jó, nekem akkor nem, most nem, majd jövőhéten, de akkor meg neki nem. És közben valamennyire persze az ember udvariasan megindokolja, most ez történik velem most azt csinálom, akarok találkozni, csak... És azért valamennyire kapcsolatot tart két dugás között is, legalább azért, hogy tudja, hogy még számíthat a másikra. Viszont ez meg nem különbözik egy együttjárástól, egy problémától, amiben vagy diktálsz vagy folyton alkalmazkodsz, és nem lesz épp akkor éppen ott, amikor szeretnéd. Nem akarok belesodródni egy ilyenbe. Csak megy vele az idő, amiből nekem kevés van. És persze rettenetesen félek, hogy beleszeretek abba, aki jó hozzám. Nemnem, nem cserélem el az egyik kiszolgáltatottságot egy másikra. NEM. Ha nem lehet az amit én szeretnék, akkor nem kell inkább semmise.

Nade vissza. Meséli a legutóbbi randiját. Jóképű, magas, jó egzisztencia, kellemes és férfias. NADE ezt se úgy csinálta meg azt se úgy csinálta ahogy szerinte kell. És ne simogassa meg, neki ez túl gyors tempó. Bár a múltkor egy buliban egy vadidegennel csókolózott. Az rendben volt, most viszont ő zárkózott, aki nehezen nyílik meg. Ismerem rég óta, ez nem igaz egyáltalán. És miért nem hívta fel, miért csak írt a randi után és miért társkeresőzik még mindig, akkor ő biztos nem keltett olyan mély benyomást és akkor neki nem is kell! oké, de ha nem kell, akkor minek tépjük a szánk? Megvolt a randi, nem kell, felejtsük el.

Értem, hogy az ember piszokul fél attól, hogy átbasszák, hogy reményt ébresztenek benne, de csak meg akarják dugni és már megy is tovább a másik, és akkor összeomlás, csalódottság, önutálat, düh, dac. Keresi a szerelem szikráját, rögtön az első beszélgetésnél. Az érzést, hogy Ő AZ!

Kérdeztem, hogy amikor volt ilyen érzése, abból mennyi lett boldog párkapcsolat? Csak így a statisztika végett. Sose. Tudom én, hogy a vonzás és vonzódás sokszor megmagyarázhatatlan dolog. Azt is tudom, hogy az emberek szeretik azt az elvarázsolt állapotot amibe a szerelmi hormonok sodorják. És néha szerencsésen alakul az élet, mert mire elmúlik, kiderül, hogy tényleg szeretjük azt a valakit. Hogy nem akarunk nélküle élni.

na jó, valójában az zavar nagyon, hogy egyrészt kéne némi önismeret. Másrészt kéne némi tisztelet a másik ember felé, aki a saját szarait próbálja megoldani. nem kell leszólni és nem kell kitalálni, hogy mi lehet a fejében. Úgy se tudjuk. És kéne némi lazaság, hogy ismerkedni és beszélgetni jó dolog, aztán vagy kialakul valami vagy nem, de akkor is kellemesen töltöttük azt az órát. Türelem. Az nagyon fontos lenne. Őszinteség magunkhoz. Elengedhetetlen. Önfegyelem. Nekem se volt könnyű, tudom miről beszélek. Ne nézegesd, ne várd, csak éld az életed.

Hozzáteszem, nincs sok gyakorlatom a társkeresőzésben. Volt amikor csináltam, volt pár elsőrandim, talán még második is, de semmi sem lett belőle. Úgy nem lehet, ha azt várom, hogy valakit verjenek ki a fejemből. Nem is tisztességes. De ha egy nap máshogy lesz, akkor azt hiszem csak ezt csinálnám: élném az életem, jöhetsz velem, megyek veled, már nincs min görcsölni, nem sürget a biológiai óra, van életem egyedül is, akkor is, ha vannak benne be nem töltött helyek.

#babyreindeer

3 részt néztem, de a másodiknál elvesztettek, mert ohmilymeglepő még egy netflix cucc, ami queer trans biszex meleg akármi. aztán megnéztem még egy részt, meg az utolsót. kicsit sok hypenak érzem, hogy úristenmicsodacsodálatosbátoralkotás. nem. 2024ben ez nem bátor alkotás. ez egy a sokból, aminek a szorija kiderült és el lett mesélve. és iccokéj. de se mélysége se túl sok mondanivalója nem volt számomra. se semmilyen váratlan tanulság vagy oh wow pillanat, se együttérzés, sőt, inkább szekunder szégyenrézetem volt.

A kapzsiság, a telhetetlen 😈👹👺 szörnyeteg, amely felemészti a szíveket és az elméket, napjaink társadalmát sújtó elsődleges gonoszság. Elégedetlenséget szül, és ⛽💡 kíméletlen ambíciókat szít, kétségbeesett lépésekre késztetve az egyéneket a 💰💵💸 gazdagság és hatalom követésére. Ez a végtelen többre, nagyobbra és jobbra való éhség behunyja a szemünket mások 😢💔😭 szenvedése előtt, és erodálja a 😌🤗💕 együttérzés és empátia értékeit. Ideje kiszabadulni a kapzsiság láncaiból és a hamis presztízs 🥀🖤🥹 gonosz csábításából, helyette az alázat és nagylelkűség ➡️⬇️🔜↔↘️ útját választva.

A 2024-es év színe a PANTONE 13-1023 Peach Fuzz

Ez a bársonyos, gyengéd barackszín, ami a PANTON választása alapján a 2024-es évünket fogja jellemezni számomra elképzelhetetlen egy motorokerékpáron vagy bármilyen motoros felszerelésen. Habár biztos lesz olyan gyártó, aki aki felül az év színe vonatra és azt mondha majd: "Fogd csak meg a söröm!". Milyen típusú szín a PANTONE 13-1023 Peach Fuzz? A PANTONE 13-1023 Peach Fuzz a hivatalos leírás szerint "saját magunk és mások ápolása iránti vágyunkat tükrözi. Ez egy bársonyos, gyengéd barackszín, amelynek mindent átölelő szelleme gazdagítja az elmét, a testet és a lelket. Olyan árnyalat, amely visszhangozza a közelség és kapcsolat iránti veleszületett vágyunkat, egy melegségtől és modern eleganciától sugárzó szín. Egy olyan árnyalat, amely együttérzéssel rezonál, tapintható ölelést kínál, és könnyedén hidat képez a fiatalos és az időtlen között." "A finoman érzéki PANTONE 13-1023 Peach Fuzz egy szívből jövő barackszín, amely a kedvesség és a gyengédség érzését kelti, a törődés és a megosztás, a közösség és az együttműködés üzenetét közvetíti. A PANTONE 13-1023 Peach Fuzz meleg és meghitt árnyalat, amely kiemeli a másokkal való együttlét vagy a csend pillanatának élvezete és az ebből fakadó menedék érzése iránti vágyunkat, a PANTONE 13-1023 Peach Fuzz egy új lágyság friss megközelítését mutatja be." - szóval semmilyen szinten nem olyan, mint a motorosok, vagy a motorozás maga. Akkor mégis miért a Peach Fuzz 13-1023 lett a Pantone 2024-es év színe? "Az életünk számos területén tapasztalható zűrzavar idején egyre nagyobb szükségünk van a gondoskodásra, az empátiára és az együttérzésre, ahogyan a békésebb jövőről alkotott elképzeléseink is egyre erősebbek. Emlékeztetnek bennünket arra, hogy a teljes élet megélésének elengedhetetlen része, hogy jó egészséggel, kitartással és erővel rendelkezzünk ahhoz, hogy élvezhessük azt. Hogy egy olyan világban, amely gyakran a termelékenységet és a külső teljesítményeket hangsúlyozza, létfontosságú, hogy felismerjük belső énünk ápolásának fontosságát, és hogy a modern élet nyüzsgése közepette megtaláljuk a pihenés, a kreativitás és az emberi kapcsolatok pillanatait. Miközben a jelenben navigálunk és egy új világ felé építkezünk, újraértékeljük, hogy mi a fontos. Újrafogalmazzuk, hogyan akarunk élni, nagyobb szándékossággal és megfontoltsággal fejezzük ki magunkat. Újra kalibráljuk prioritásainkat, hogy azok összhangban legyenek belső értékeinkkel, az egészségre és a jólétre összpontosítunk, mind mentálisan, mind fizikailag, és megbecsüljük azt, ami különleges - a barátainkkal és a családdal töltött idő melegét és kényelmét, vagy egyszerűen csak egy pillanatra időt szánunk magunkra. Ezt szem előtt tartva olyan színhez akartunk fordulni, amely a közösség és a másokkal való összefogás fontosságára összpontosíthat. A színnek, amelyet a 2024-es év Pantone színének választottunk, ki kellett fejeznie azt a vágyunkat, hogy közel akarunk lenni azokhoz, akiket szeretünk, és azt az örömöt, amit akkor érzünk, amikor megengedjük magunknak, hogy ráhangolódjunk arra, akik vagyunk, és csak egy pillanatra élvezzük a csendes, magányos időt. Olyan színnek kellett lennie, amelynek meleg és barátságos ölelése az együttérzés és az empátia üzenetét közvetíti. Egy olyan szín, amely gondoskodó, és amelynek meghitt érzékenysége összehozza az embereket, és a tapintás érzését kelti. Olyan, amely tükrözte az egyszerűbbnek tűnő napok iránti érzésünket, ugyanakkor átfogalmazódott, hogy egy korszerűbb hangulatot jelenítsen meg. Olyat, amelynek szelíd könnyedsége és légies jelenléte a jövőbe emel minket." Címllapkép: grazvydas Read the full article

Az a nagy helyzet, hogy mélyen meg vagyunk arról győződve, hogy az élet fair.

Persze lehet, hogy az eszünkkel tudjuk, hogy nem így van. De a racionalitáson túl a sejtünkbe van ivódva a bizalom, hogy nem történhet velünk nagy baj. Mert van valami - egy gondviselő jóindulatú akarat - ami vigyáz ránk. Van valamiféle kozmikus igazság-szolgálatás, ami értékeli a jó tetteket és megbünteti a gonoszakat. Attól függetlenül így van ez, hogy ateisták vagy hívők vagyunk - mert, mint írtam, ez a meggyőződés túl van a racionális meggyőződéseinken. Ha úgy tetszik, a DNS-ünkbe van kódolva.

Így hát amikor valami igazán rossz történik velünk, akkor nem egyszerűen csak szomorúak leszünk. Nem egyszerűen csak félünk. Hanem mélyen meg vagyunk bántva. Személyes sértésnek vesszük.

Hogy történhet ez velem, jó emberrel? Miért pont velem? Miért nem mással? Vajon mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem?

És persze vannak, akik meg is magyarázzák maguknak, hogy miért történt velük. Hogy rossz, bűnös emberek, akiket a sors megbüntetett. Belemerülnek a szégyenbe.

De az igazság az, hogy az élet nem fair. És gyakran jó emberekkel történnek nagyon rossz dolgok. Minden racionális magyarázat nélkül, amivel megnyugtathatnánk a lelkiismeretünket. Vagy a világ igazságosságába vetett naiv hitünket.

Van, akit cinikussá, életunttá és nihilistává tesz ez a felismerés. Mi értelme van akkor az egész életnek? Miért ne tehetnék bárkivel bármi rosszat? Miért kellene bármi másra törekednem, mint arra, hogy a pillanatnyi kényelmemet és élvezetemet biztosítsam? Aki így tesz, az valójában még mindig a saját megbántottságának a levében fő - a saját sérelmét dédelgeti a kegyetlen világegyetemmel szemben.

De van egy magasabb szintű belátás is abból a felismerésből, hogy az élet nem fair. Túl a naiv optimizmuson. Annak belátása, hogy a rossz dolog, ami velünk történt, nem valamiféle személyre szabott bántás, amivel egy kozmikus hatalom minket, pont minket célzott meg. Azzal válik csupán azzá, hogy mi magunk kezdjük el birtokolni: úgy tekinteni rá, mint saját sérelmünkre.

Ha azonban elkezdünk úgy tekinteni a szenvedésre, a káoszra, a változékonyságra, mint ami egyfajta kozmikus állandó - egyfajta egyetemes sors, amiben, még ha különböző formában is, de mindannyian részesedünk: akkor a teher könnyebbé válik. A szenvedés egyetemességének belátása megnyitja a kaput az együttérzés előtt: önmagunk és mások iránt.

Az igazság az, hogy az élet nem fair - de ez önmagában még nem a teljes igazság.

Ahogy A.H. Almas írja, az igazság csakis az együttérzés jelenlétében válik nyilvánvalóvá számunkra. Az igazság, hogy emberi lényként nem csak a szenvedésből részesülünk egyetemesen. Valami másból is, ami összeköt bennünket. Sokféle nevet adtak már neki - de az csak név. És míg a szenvedés korlátozott és véges, addig ez a valami határtalan és végtelen.

Amennyiben tetszenek az írásaim, és adnak neked valami fontosat, kérlek, adj Te is - támogasd a munkánk! Bármilyen kis adomány, vagy adó 1%, iszonyú sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: RSVN