Can Tho, kis csónakkal a Mekongon [augusztus 19-20]

Az út Saigonból Can Tho-ba 4 óra. Úgy az út felénél már sikerült feldolgozni a busz utat megelőző atrocitást és lenyugodtunk. Teljes lelkesedéssel vártuk a Mekong Deltát, annak minden egyes nyüzsgő vízi piacával együtt…

Másnap reggel fél 6kor kipattant szemekkel kászálódtunk be saját kis csónakunkba, hogy a Mekongon érjen minket a napfelkelte és meglátogassuk a híres floating market-eket (lebegő piac/úszó piac/vízi piac).

Nem sokkal napkelte után meg is érkeztünk az első piachoz. Már messziről láttuk a nagy nyüzsgést, az őrült adok-veszeket. Minket is egy kisebb fajta csónak üdvözölt a „Coffee Sir, coffee Miss?” felkiáltással. Itt tehát nem csak az áru érkezik és távozik a folyón, hanem minden amire egy piacosnak szüksége lehet: enni-innivaló komplett tűzhelyes csónakban, zacskót áruló hajó, vásárlókat szállító hajó, és persze a töménytelen mennyiségben zöldséggel-gyümölccsel megpakolt hajó. Ahogy elértük a forgatag elejét, ki kellett kapcsolni a motort és kézi meghajtásra kellett váltani. A mi „boat ladynk” ügyesen manőverezett át minket a kavalkádon, sőt, hogy az élményt még teljesebbé tegye, egy-egy hámozott ananászt nyomott a kezünkbe.

Az első piac után lefordultunk egy kisebb csatornába, s meglátogattunk egy tésztagyárat. Bár gyárnak aligha lehet nevezni, ahogy 4 ember békésen, de annál nagyobb erőbedobással állítja elő a tésztát. A mechanizmus érdekes: az alapanyagot, ami folyékony mészre hasonlít rádobják egy szita-szerű edényre, amit forró levegő felett egy percig gőzölnek. Az így elkészült, palacsintára hasonlító tésztát bambusztálcákon szárítják ki. Ezután jön a tésztavágó, ami egy az egyben olyan, mint otthon mamáé.

Tésztázás és kötelező kávéfogyasztás után továbbsiettünk a második piacra, hogy még időben odaérjünk, mielőtt nagyon magasra kúszna a nap. Újabb bámészkodás és újabb kiosztott grapefruit után továbbindultunk, hogy a hazafele vezető utat a csatorna rendszeren tegyük meg. Itt kell megjegyezni, hogy a Mekong Delta, ami a térképen seprűszerűen szétterülő kisebb folyóágakból áll, közelről nem annyira érdekes. Olyan, mintha a Tiszán hajóznánk, hiszen egy-egy ág hatalmas mennyiségű víztömeget szállít nap, mint nap. A dolog viszont itt nem áll meg… Minden nagyobb ágnak újabb kisebb ága van, hogy azok szintén kisebb csatornácskákban végződjenek. Ez a sok-sok ág keresztül-kasul felszabdalja a szárazföldet. Itt minden, valamire való háznak külön kis hídja és saját, bambuszból készült csónakbeállója van. A házakat úgy építik, hogy legalább egy oldaluk oszlopokon áll a csatorna felett. Szóval ilyen kis vízi utakon csónakáztunk végig. Volt ahol, a sűrűn lakott részen vidéki életképet, volt ahol elhagyatott, buja dzsungelt láttunk, ahol két oldalról banánfák és kókuszpálmák lógtak be. Láthattuk a híres-hírhedt durian fákat, és hogy a gyömbér –bár eddig is tudtuk, hogy gyökér, de- tényleg a föld alatt van :), illetve, hogy az ananász tulajdonképpen bokrokon terem.

Kimerítő hét órás hajókázás, ajándékba kapott hajtogatott bambusz-virágkompozíció, és töménytelen mennyiségű, feldolgozásra váró, és minden ingert kielégítő élmény után visszaérkeztünk Can Tho-ba, hogy a Nappal együtt mi is aludni térjünk. 

további képek

Ho Chi Minh City avagy Saigon avagy nem nekünk való a nagyváros [augusztus 18]

Nemsokára elhagyjuk Vietnámot, de előtte még itt van Saigon. Olyannak képzeltem a várost, mint a filmekben. Hogy majd napernyős, vietnámi kalapos, tetőtől-talpig fehér ruhát viselő, mosolygós lányok sétálnak az utcán, ahol megállt az idő, a szél felkavarja a port, amit a napsugarak megvilágítanak és így az egész városnak egy homályos csillogást adnak. (???) Na, hát Saigon már nem ez, ha valaha volt is ilyen. Sokkal inkább végtelen turizmus gyár…

Aludtunk egy pár órát és 2kor útnak indultunk várost nézni. Az LP által ajánlott kis városnéző körutat tettük meg, ami érintett minden főbb nevezetességet az Eiffel által tervezett régi postahivataltól kezdve, a Csendes amerikai című filmben szereplő Continental Hotel kávézóján keresztül a nagypiacig…

Őszintén szólva nem tudom mi volt az oka, hogy csalódottan feküdtünk le… Talán igaz az, hogy az első benyomás meghatározza a többit is. Talán túlságosan irtózunk az embertömegtől, a turista áradattól és a turizmus minden egyes kellékétől beleértve a gomba módra elszaporodott szállodákat, bárokat, utazási irodákat, hangos-részeg-a-nyugati-pénzemen-mindent-megkapok turistákat. De talán az is lehet, hogy olyan sok gyönyörű helyet láttunk, hogy ezek után néhány szép épület nem adja ugyanazt az élményt. Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy Saigon, nem Saigon, holnap elmegyünk innen. Ezt az egész rossz szájízt megkoronázta a házinénink reggeli viselkedése, aki jól átvágott minket. Nem csak a szokásos módon (hogy szépen rápakol jó nagy bevételt a buszjegyre, amit mi nem tudtunk volna a busztársaságtól megvenni), hanem konkrétan átvágott minket, kifizettetett olyat, amit majd még egyszer ki kellett volna fizetnünk másnak, holott ő megígérte, hogy ez benne van, de ezt most nem részletezem. Óriási veszekedés lett a vége, mert ekkorra már oda jutottunk (így egy hónap hasonló de apró lehúzások után, ami Vietnámra sajnos eléggé jellemző), hogy Emi agya véglegesen eldurrant. És mikor egy helyi taxis hosszan megszorította Peti kezét és nem eresztette, akkor Peti is kijött a béketűrésből (fúúúú az pedig nagyon ritka). Igazából még jó is, hogy így alakult, mert ezen a ponton mindenki számára világossá vált, hogy egy büdös forintot, pontosabban dongot sem fogunk még egyszer kifizetni. Igazából nem is maga a pénz és annak értéke számított, mert nem volt sok, hanem a pofátlanság, ami mélységesen csalódottá tett minket.

Az a szomorú ebben, hogy maga az ország csodálatos és az emberek alapvetően kedvesek annak ellenére, hogy a többi ázsiai országgal ellentétben itt mélyen és valahol jogosan is a fehér emberhez azt társítják, hogy jön és elvesz. De ott, ahol virágzik a turizmus (és a fehér ember megint jön és elvesz, még ha fizet is érte kis pénzt) és tekintve, hogy egész Vietnám egy tengerpart, ott az emberek (persze általában és nem mindenkire vonatkoztatva) nem kedvesek, sőt átvágnak és kinevetnek és nem korrektek. Nem azt mondják például, hogy ennek ennyi az ára, mert én egy utazási iroda vagyok és rárakom a hasznom, hanem becsapnak. Vagy például kétszer annyiért adják neked a frissen facsart gyümölcslét, mint a helyinek és mikor mondod, hogy tudod, hogy ez nem ennyi, akkor sem adja olcsóbban neked, mert külföldi vagy, inkább nem adja sehogy és rajta rohad a gyümölcs. Szóval furcsa egy ország ez… értjük is, nem is, el is fogadjuk, ki is bukunk néha…

további képek

Dalat: ismét két keréken... [augusztus 15-17]

Sapa után ismét a hegyek felé vettük az irányt. Nem titkolt szándékunk volt, hogy a Sapában elmulasztott csodálatosan gyönyörű kilátást bepótoljuk.

Helyi tömegközlekedési eszközre zsúfoltuk magunkat és én végigrettegtem az utat. Ennek oka az volt, hogy Ninh Binh-ből Hue-ba tartva a helyi utasok poggyászából (hungarocell doboz, amiben a tengeri herkentyűket hurcibálják) valami halas lötty ráfolyt a cuccainkra, aminek következtében az én egész nagytáskám és Peti nagytáskájának egy része a fél ruhatárunkkal együtt bűzlött a halszagtól. De olyan mértékben ám, hogy a recepciós a hotelben megkérdezte, hogy a halpiacon vettünk-e valamit… Szóval most ismételten találkoztunk a hungarocell dobozzal… szerencsére a csomagtartó másik felében pihent. Elindultunk szépen Nha Trangból a kacskaringós hegyi utakon felfele a Petit Paris-nak is nevezett Dalat felé. Olyan negyed úton lehettünk, amikor egyszer csak lehúzódott a sofőr: újabb csomagfelvétel, gondoltuk, hiszen egy motoros várt ránk további hungarocell dobozokkal. És így is történt. Hatalmas pakolás, hátizsákok ki, csomagok be, emberek ki, hátsó ülés le, és hipp-hopp az eddig is nagy számú hungarocell dobozok mellé érkeztek újabbak (a mi táskáink tetejére!!!!!) … és ráadásnak bepaszírozódott a motor vezetője is motorostul. Egyébként egy mikrobuszról beszélünk, az a 12 személyes fajta. Okot nem kérdezett senki, ez itt természetes, úgyhogy mi is feldolgoztuk, hogy halszagban ülünk 12-en és a motor, és egysávos úton vágtatunk felfele a szerpentineken sebességkorlátozásra és mindenféle KRESZ-szabályra fittyet hányva és alattunk az úton több a lyuk, mint az összefüggő beton… de megérkeztünk, méghozzá halszagú táskák nélkül. :)

Másnap motort béreltünk és elmentünk megnézni 2 vízesést (Prenn és Datanla), egy hatalmas tavat, egy botanikus kertet, és a zöldségteraszokat. Ugyanis Sapával ellentétben itt nem a rizsföldek, hanem a végeláthatatlan zöldségteraszok és eperföldek színezik be a tájat (utóbbiból jól be is vásároltunk mindenféle kiszerelésben). A nap végén pedig betértünk Dalat egyik látványosságába, a Crazy House-ba. Hát, Barcelona-ban még sosem voltam, Gaudi remekeit sosem láttam, de ez felér egy olyan alkotással… tényleg crazy volt.

Harmadnap szintén a motor mellett döntöttünk és elmentünk az Elefánt vízeséshez. Ez jó messze, sok-sok szerpentinnel és számos kávéfölddel arrébb helyezkedett el és Peti szerint ’csak egy újabb vízesés’. Ahogy odaértünk, azonnal tudtuk, hogy mégis megérte eljönni, hiszen annyira távol esik minden ’meg kell nézni látványosságtól’, hogy alig voltunk néhányan és egy óriási vízesésről beszélünk, amit igazi mini dzsungel-túrával lehetett megközelíteni, ráadásul csak akkor volt teljes valójában látható, ha a vízzuhatag aljától pár méterre lévő sziklákra másztunk, ahol persze csurom vizesek lettünk… úgyhogy igazán nagy kaland volt. :) Hazafelé megálltunk egy bódéban és az eddigi legolcsóbb (200ft) és legfinomabb óriási adag pho bo-t ettük, majd kicsit arrébb, a kávéültetvények tövében elfogyasztottunk egy-egy nagy pohár jeges vietnámi kávét. Dalatba visszaérve meglátogattunk egy temetőt, amit az amerikai háboróban elhunyt hősöknek állítottak, elég szomorú de egyben érdekes hely volt.

Összességében egy szuper napot zártunk, amit az sem ronthatott el, hogy még aznap este újabb éjszakai buszozás elé néztünk…

további képek

Ninh Binh – Hue – Hoi An – Nha Trang: északról délre [augusztus 6-14]

Az elkövetkezendő kilenc napban 1320 km-t teszünk meg É-D irányban...

Ninh Binh (NB): tanulópénz (hányadik is már?:)).

Tanulság 1: először is megtanultuk, hogy nem szabad elaprózni a dolgokat és nem kell minden egyes útba eső nagyvárost megnézni, mert, bár egy hónap utazgatás egyetlen országban soknak hangzik, de sajnos az idő röpül. (Magyarország 93.000 km2-ével, amit keresztben át lehet utazni 5 óra alatt, mi itt állandóan alábecsüljük az ország szót.) Így NB-ből azonnal tovább is indultunk.

Tanulság 2: minden út a Queen Mini Hotelbe vezet. Már mielőtt begurultunk volna NB-be felszállt egy jóarcú helyi erő, és csomó praktikus tanáccsal látott el minket. Aztán csak kibújt a szög a zsákból: történetesen neki is van szállodája, utazási irodája, meg minden, ami csak kell. Mondtuk hogy továbbmenni szeretnénk. Persze, neki busza is van. De mi vonattal akarunk menni. Jó, akkor mutatja az utat, ami szörprájz, szörprájz: a Queen Mini Hotel előtt haladt el, ahol még egy kör –most már ingerültebb hangvételű- „köszi, nem”-ezésre került sor. Mígnem a vonatállomásra érve rájöttünk, hogy a vonat nem is akkora biznisz (drágább, hosszabb). Erre odapattan egy duckó fickó, és készségesen segített. Elmondta, hogy van egy szuper éjjeli busz, ami fele annyiba kerül és kétszer olyan gyors, tehát fele olyan rövid idő alatt ott van Hue-ben. Ő tudja is honnan megy… Ismét a Queen Mini Hotelben landoltunk. Ha már itt voltunk, ettünk is egyet persze, majd elmentem az utazási irodába, hogy ne a hoteltől vegyük plusz felárért a buszjegyet. Na ki volt ott!? Hát persze hogy miszter Queen Mini Hotel. Feladtuk és megvettük tőle a jegyet.

Hue: az uralkodók városa

Egy egész napot töltöttünk itt, bebarangoltuk az egész Citadellát, ami egy hatalmas palota-pagoda komplexum. Több szó ne is essék, beszéljenek a képek meg a gugli…

Hoi An: shopping és romantika

Hoi An Vietnám divat fővárosa. Az utcákon egymást érik a szabók, a cipészek a táskaboltok és a különböző butikok. Olyan az egész, mint egy óriási ’sátor pláza’: amerre a szem ellát cipők, ruhák, kalapok vannak kiállítva. Kicsit ütött-kopottak, hiszen ezek itt álnak esőben, szélben, napban. Nem lehet őket megvenni, viszont lehet választani, amit aztán méretre szabva másnapra el is készítenek neked ’pici pénzért’. Öltöny kell? Vagy 10 pár cipő? Megoldható! Olcsó és gyors a munkaerő. Legalább 20 pár cipőbe beleszerelmesedtem és Peti is kinézett pár inget. De aztán rájöttünk, hogy hosszú még az út hazáig, és a sok új szerzemény csak jobban húzná a vállunkat (illetve azért a minőség is erősen kérdőjeles). Így inkább kevésbé maradandó dolgokra költöttük el a pénzt és vásároltunk magunknak jó szerencsét és jó kívánságot vízen úszó teamécses formájában. 10.000 dongért (~100HUF) színes, csipkés papírba helyezett gyertyát lehet venni, amit a hiperfényárban úszó vízre lehet engedni néhány kívánság kíséretében. Úgyhogy gondolva a jövőre bevásároltunk mécsesekből, és besorakoztattuk őket a száz- meg százszámra a folyón ringó többi gyertya mögé. Egyszerűen csodaszép volt. Inkább kicsit giccses-romantikus, úgyhogy kedves Péter néma csendben elviselte ezt a 10 percet, amíg én majd elolvadtam, és amíg el nem tűnt a mécses a szemünk elől.

Az itt eltöltött 5 napból természetesen jutott idő arra, hogy elbicajozzunk a két közeli bícsre, ahol hatalmas hullámfürdőt vettünk. És természetesen minden este megcsodáltuk a mécses folyót is.

Nha Trang: kényszerpihenő Dalat előtt

Az irtózatosan hosszú, Hoi An-ból  Dalat-ba tartó utat muszáj volt megszakítani. Így beiktattunk egy kis tengerparti pihenőnapot Nha Trang-ban. A város keleti oldala ~20 km hosszan úgy ahogy van egyetlen, hatalmas strand. Napernyőkkel, árusokkal, fehér homokkal, pálmafákkal és persze a lágyan hullámzó tengerrel. Ennek megfelelően azt tettük, amit itt kell: fürödtünk. Illetve meglátogattuk a város nyugati dombjáról az egész városra lenéző óriási fehér Buddhát és a pagodáját. Másnap kipihenten indultunk neki a hegyekbe vezető veszélyes útnak…

további képek

infók

Lehet követni, hogy éppen merre járunk. Ehhez az oldal alján található menüben a naptár vagy a térkép pontokra kell kattintani.

(Utóbbihoz lehet, hogy le kell tölteni egy gúgöl-bővítményt.)

Fontos!:

ne felejtsétek el használni a bejegyzések alján a "Read more", a "további képek" valamint a lap alján az "Older entries" linkeket :)

made in China

Állítás: a Kínában gyártott árucikkek minősége gyenge.

Nagy átlagban annyira, mint amennyire a világ bármely más részén legyártott termékeké. Ma már kb. semmit sem hosszútávú használatra terveznek, kivéve az olyan márkáknál amiknél központi szerepe van a megbízhatóságnak (a Mercedes-t pl. itt is minőségi autónak tartják, na de mennyibe is kerül ez?). Kínában is megtalálható tehát több pénzért a minőségi -gyakran külföldi márkájú- termék, de a tömeg az olcsóbb -szinte kizárólag itteni eredetű- cikket veszi. (Ismerős?) Összegezve tehát a kínai nem rosszabb, mint a külföldi (igaz a külföldi jelentős része is kínai, ennélfogva a kínai igazából a világszabvány, de ezt most hagyjuk:).

Állítás: a gagyi lim-lom (=szir-szar vagy biz-basz) nagy része Kínából jön.

Egészen biztos. Akad Vietnamban is egy-két gyöngyszem és azt hallottam, hogy Korea és Japán is érmes pozícióért harcol, de a jó öreg Mao hazája törhetetlen lendülettel ontja a felesleges, gyakran elképzelhetetlen célú, -többnyire műanyag- használati cikkeket. Jó példa erre a játékipar. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a nyugati civilizációt akarják megdönteni azzal, hogy a kisgyerekek fejlődését elferdítő, egyszer használatos, zenélő/sípoló/villogó/stb... baromságokat játékokat exportálnak tonnaszámra. Ez azonban csak töredéke annak, ami a belföldi piacon történik: a kínai átlagfogyasztó ugyanis egyrészt ezeket tényleg megveszi, másrészt pedig ha már megvett egyet, vesz még mondjuk hatot. A hatalmas embertömeg miatt mint sok minden más, a vásárlás is olyan mértékben zajlik, ami európai szemmel elképzelhetetlen. (Ha valaki mégis szeretné, az gondoljon egy nagy és forgalmas bevásárlóközpontra amiben mondjuk csak játékok vannak, szorozza fel 50-nel és akkor megkapta kb egy nagyváros egyik kerületének a forgalmát.)

Állítás: a kínai termékek nagy része koppintás.

Igaz. Százalékosan legalábbis tényleg. Mindent lenyúlnak a kocsidizájntól kezdve a ruhamintákon át az utolsó tranzisztorfelépítésig egy okos telefonban. Legtöbbször pedig nem is törődnek azzal, hogy mondjuk a külcsín más legyen. Sőt, inkább megpróbálják a replikákat úgy legyártani, hogy minél jobban hasonlítson az eredetire, a vásárló ismerje csak fel, és higgye azt, hogy hasonló minőségű terméket kap (néha akár ez teljesülhet is). Csak Nike-utánzó boltból/cégből találkoztam szerintem 6 különbözővel. A saját fejlesztéseiket viszont tűzzel-vassal védik. Sőt, pl. úgy hallottam, hogy a hazavándorló tehetségeket (mondjuk Amerikában neves egyetemein pallérozódott elméket) és azok kutatásait kiemelten támogatják.

Cat Ba, találkozás Jebi-vel [július 31 – augusztus 5]

Cat Ba szigete a Dél-Kínai tengeren, azon belül is a Tonkin öbölben helyezkedik el; a legnagyobb a több mint kétezer kis sziget közül, ami Vietnam észak-keleti partját szegélyezi. A gyönyörű, smaragdzöld tengert ezerszámra pöttyözi be a sok kiemelkedő mészkőcsúcs. A szigetcsoportok nagyobb öblöket, kis lagúnákat, igazi vízi labirintusokat hoznak létre. Ez a felpöttyözött táj három nagyobb részre osztható: délen a Cat Ba-t körbeölelő Lan Ha Bay, középen a világhírű Ha Long Bay és északon az eldugott, nehezen megközelíthető, viszont annál gyönyörűbb Bai Tu Long Bay nyúlik el egymás mellett. A táj lenyűgöző és felfoghatatlan; képtelenség, hogy csupán a természet erői ilyen csodásat alkossanak… Úgyhogy én megmaradok a legendánál, az sokkal kedvesebb és sokkal inkább illik ehhez a mesebeli tájhoz. Így szól: a terület akkor alakult ki, amikor egy óriási sárkány leereszkedett a hegyről. Ahogy mászott le, a karmaival és a farkával bemélyedéseket vájt a földbe, a sziklák közé. Amint a tengerhez ért és belemerült, nagy hullámokat csapott a farkával, ami a mögötte elterülő felsebzett tájat beterítette vízzel, és csak a kis csúcsokat hagyta szabadon. (Maga Ha Long is ezt jelenti: ahol a sárkány a tengerbe ereszkedik.) Sokan még ma is keresik a sárkányt, aki mára a turisták vietnami Loch Ness-i szörnyévé vált… Sajnos mi nem láttuk. :( 

Választásunk azért esett Cat Ba-ra és az azt körülölelő Lan Ha Bay-re, mert 

Sokkal kevésbé turistás, mint nagy testvére, a híres Ha Long Bay. 

Mivel csak komppal lehet megközelíteni, kisebb a tömeg, ergo kevésbé leharcolt, tehát szebb.

 A tengerből kiemelkedő kis csúcsok legtöbbjének saját, apró, homokos partja van, így kajakkal bárki megtalálhatja a saját kis eldugott paradicsomát.

Így hát öt felejthetetlen napot töltöttünk Cat Ba-n.

Day No.1 & No.2: és vééééégre… megérkeztünk a tengerhez! :) Itt nincs is mit részletezni, egész nap süttettük a hasunkat és lubickoltunk tengerben. Cat Ba-nak 3 strandja van, mindhárom egy-egy kis öböl nagy sziklákkal védve, ami a nyílt tengerre és a sok kis mészkőcsúcsra tekint. Szóval úszás közben is van gyönyörű kilátás! Természetesen mindhármat kipróbáltuk és a nap végeztével visszatértünk szállásunkra, ami egy parti szálloda 7. emeletén volt. Ha kinéztünk az ablakon vagy kiültünk az erkélyre akkor fejbecsapott minket az észbontó kilátás: a várost szegélyező 4. öböl, a kikötő. A vízfelszín minden egyes négyzetmétere ki volt használva: a legkülönbözőbb méretű, stílusú, színű hajók sorakoztak egymás mellett. Ahol pedig nem volt hajó, ott volt úszó étterem, vagy kis lakóhajó, vagy a hajók között embereket szállító hajó, vagy hajót behúzó másik hajó. Szóval a lényeg, hogy volt hajó bőven. :) És az öblön túl természetesen a kis csúcsok. Meg naplemente… Úgyhogy jó választás volt a szoba… :) 

Day No. 3: Még előző este a tengerpartról hazafelé motorozva valami nem stimmelt… olyan szép tiszta, békés volt a tenger és a naplemente beragyogta az egész kikötőt, szebb volt, mint előtte nap. De csak az erkélyen esett le a tantusz: a kikötőben egyetlen egy hajó sem volt… „Peti, menj csak le a recepcióra és kérdezz már rá légyszi, hogy mi folyik itt!” … Peti (P) hozta a hírt. Recepció (R): „tomorrow tropical thunderstorm”…öööö… P: „és veszélyes lesz?”. R: „no motorbike, no swimming, no trekking, no go out”… P: „ja és amúgy most kötözik be az ablakokat és deszkázzák be az ajtót”…  Minimális rémület után azonnal eszeveszett guglizásba kezdtünk, nem kellett sokat keresgélnünk az időjárás előrejelzésben, hogy megtaláljuk: Jebi felénk tartott… Éjszaka érkezett és egész 3. nap tombolt. Hajnalban arra ébredtem, hogy a szél iszonyat erővel zörgeti az ablakokat és hogy a csodás kilátást biztosító óriási ablakokon keresztül (nincs szigetelés) ömlik, sőt spriccel be a víz. Beáztunk. Nem kicsit, nagyon. A cuccokat átmenekítettük egy másik szobába és elhűlve néztük Jebit a szoba biztonságából. Senki nem volt az utcán, az összes ház be volt „kötözve”, le volt áramtalanítva, a szél meg csak süvített és szakadt az eső. Elég félelmetes volt. Délutánra kicsit enyhült a dolog, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk magunkat és lemerészkedtünk. Hát eléggé hegyes szöget kellett bezárni a földdel, hogy nehogy elrepüljünk… :) A nap végén elkezdtek visszaszállingózni az első bátor hajók… Megmenekültünk. 

Day No. 4: Másnap teljesen kipihenten elég erőt és bátorságot éreztünk magunkban, hogy az előző napi vihar és az így kialakult sár és vízmosások ellenére motort béreljünk és felfedezzük a szigetet. A túrát a város fölött magasodó Fort Cannon-nal kezdtük. Az erődöt a franciák építették, de a vietnámi (amerikai) háborúban is fontos bázis volt. Elég jól megmaradtak a kis alagutak, bunkerek, fegyverraktárak és egy komplett tank is műanyag katonákkal. Ez utóbbiak annyira élethűre sikeredtek, hogy amikor a sűrű bozótosból ráfordultunk egy óriási sikítással és hátrahőköléssel jeleztem Petinek, hogy újabb látványossághoz érkeztünk. Ő meg kiröhögött. Mint mindig. :) Viszont az erőd legjobb tulajdonsága tagadhatatlanul a kilátás. Körbe-körbe amerre csak a szem ellát mindenhol ott vannak a kis csúcsok. Hol a tengerből bukkannak elő, hol pedig szárazföldi hegyvonulatokat alakítanak ki. Képtelenség nem megállni és eltűnődni…Utunkat tovább folyattuk be a sziget belseje felé. Megálltunk a nemzeti parknál, ami a cat ba-i langúr otthona. Ez a majmocska annyira veszélyeztetett, hogy csak itt van belőle néhány pár. Ezután következett a Hospital Cave, ami egy óriási barlang és búvóhelyként meg kórházként szolgált a háború alatt. Annyira eldugott, hogy egyetlen bambuszlépcső vezet be és ki a hegy gyomrából és lehetetlen felfedezni. Viszont belülről annyira kiépített, hogy van benne medence meg mozi is… Az előző egy óriási beton medence a cseppkövekről lecsöpögő vízzel megtöltve, az utóbbi pedig egy nagyobb sima felület a falon, ahova filmeket vetítettek. :) Ezenkívül van műtő meg kortermek, orvosi szoba meg minden, ami csak kell, fürdő, konyha, tárgyaló, közösségi szoba, vezetői lakrész. Persze ezt mindet csak a hozzárakott képzeletünk és a személyes túravezetőnk különböztette meg, hiszen az összes helység ugyanúgy nézett ki: egy betonszoba a kivájt barlangban. Mindenesetre nagyon érdekes volt. Tovább haladtunk a sziget belseje felé és egyre inkább Jurassic Park érzésünk volt. A szigeten átvágó egyetlen úton haladtunk, buja dzsungellel borított hegyek között. Ahol kicsit síkabb volt a föld, banánültetvények és az ember által kicsit irányítottabb dzsungel szegélyezte az utat egészen addig amíg ki nem lyukadtunk a sziget másik felén. Hazafele a parti utat választottuk, így végig csodás tengerparti kilátásunk volt és természetesen mi sem zárta volna megfelelőbben a napot, mint egy csobbanás a dél-kínai tengerbe…

Day No. 5: A legjobbat hagytuk a végére! Kajakot béreltünk és vízre szálltunk, hogy elvesszünk a kis csúcsok labirintusában…Persze, jól tájékozott vezetőnk a legnagyobb körültekintéssel vezényelt minket a kis csúcsok között és parancsolt be minket a kis lagúnákba, amit csak egy kisebb alagúton keresztül lehetett elérni. A holt időkben pedig, mikor mindenki már kifáradt és visszatértünk pihenni az „anyahajóra”, akkor parancsba adta a hajó tetejéről való vízbe ugrálást. :) A nap második felében, amikor már mindenki nagyon „experienced” volt négykézláb átmászhattunk egy veszélyesnek tűnő kis alagúton, ami 2 öblöt kötött össze és a hullámzással párhuzamosan teljesen megtelt vízzel, szóval akkor úszni kellett és közben vigyázni, hogy mikor jön a hullám nehogy felcsapjon a falra. Úgyhogy, mint jól nevelt kiscsibék egymás után masíroztunk át a lyukon. A másik oldalon pedig megláthattuk azt, amit úgy neveznek, hogy az „ördög torka”… Ez tulajdonképpen egy nagy lyuk a sziklában, ami beszippantja a vizet és 3-4 ilyen szippantás után kicsapja az egészet. Nagyon vigyázni kellett, nehogy közel ússzunk, mert akit beszippant… :) Szóval izgis volt nagyon. Ezután újabb libasor után, újabb úszás a víz alatt, majd újabb kajakozás és random elhagyatott homokpadon kikötés és fürdés a smaragdzöld érintetlen tengerben, majd újabb ugrálás a hajóról és visszatérés az uncsi szárazföldre… Rengeteg élménnyel és legalább 8kiló sóval a bőrünkön zártuk a napot. Remek befejezése volt ennek az önmagában is izgalmas 5 napnak.

Másnap újra szedjük a sátorfánkat és elindulunk délre hogy a ránk váró körülbelül 2200 km-t megtegyük Vietnám partvonala mentén… 

további képek

benyomás-kiköpés [Kína]

A legelső személyes benyomása Kínával kapcsolatban nagyon sok nyugati embernek, hogy "jéé, itt köpködnek".

Nekem ez a felismerés már a pekingi reptéren átszálláskor megadatott. Az egyik mosdóban, a piszoárba ürítve a repülőn kapott -egyébként egész finom- zöld teát, beállt közvetlen mellém egy negyvenes utastársam. Annak ellenére választotta a szomszédos kerámia alkalmatosságot, hogy a többi 20 is szabad volt. Majd hörrentett egy nagyot, és egy "üdv nálunk" jellegű, mélyen torokból felszakadó csomagot pakolt maga elé.

Már ekkor felfigyeltem rá, hogy a zsebkendő használata -legalábbis otthon megszokott orrfújásra-, nem igazán elterjedt. Inkább szájon át ürítik a szmogtól, légkondicionáló berendezésektől, megfázástól, allergiától, vagy egyéb okból felgyülemlett szerves anyagot. Nyilvános helyen a wc-be, kukába, bokrok közé, vagy csak az utcára...

Apropó kuka, még egy nagyon gyakori alkalmazása van. Mármint a szemétgyűjtés mellett/helyett. Kisgyerekeket ugyanis szüleik előszeretettel tartanak kukák fölé, annak érdekében, hogy a porontyok kis-/nagy dolgukat abba végezzék. Egy érdekes ruházatbeli praktikus fogással ezt -mármint, hogy a gyerek bárhol gyorsan ki tudja tolni- elő is segítik: a legtöbb kiskölöknek hátul kivágott gatyókája van.

Sapa: ködbe burkolózott világ a felhők felett [Július 28-30]

…reggelre a csöpögésből eső, az esőből felhőszakadás, a felhőszakadásból napokig tartó folyamatos monszun lett.

Merre tovább? Keletre a gyönyörű Halong Bay sok kis karszt csúcsaival és smaragdzöld tengereivel. Nyugatra Sapa ködbe burkolózott hegycsúcsaival és végeláthatatlan rizsteraszaival. Hol lehet kevésbé zavaró az eső?

Sapa mellett döntöttünk. 

Az éjszakai busz egy élmény volt. Nem feltétlenül jó élmény, de mindenképp élmény, úgyhogy ennek majd egy külön fejezetet is szeretnénk szentelni. Reggelre érkeztünk Sapába és ami fogadott, az a következő volt: eső, tejfehér-sűrű köd,  és mozgó, sétáló, motorozó, dolgukat végző nejlonzacskók. Ezek a fickók itt tökélyre fejlesztették az esőhöz való alkalmazkodást és mindezt hiperszuper, márkás, vizet taszító de izzadságot áteresztő, lélegző esőkabátok nélkül. Úgyhogy alkalmazkodva a helyi „divathoz” mi is gyorsan beszereztünk a meglévő 2 jó minőségű viszont rövid esőkabátunk mellé 2 ilyen gumizsákot. Egy bordót nekem, egy kéket Petinek. Csak stílusosan azért! :) Szóval a helyiek vigadalmára dupla védelemben áztunk szarrá…:)  

Innentől kezdve az lett a mottónk, hogy „Az időjárás nekünk nem szab korlátokat!”

…

Ezzel a jelszóval neki is indultunk a hegyen kissé lejjebb lévő Cat Cat nevű faluba, hogy megnézzük a vízesést és magát a falut, amit egy szóval úgy jellemezhetünk, hogy skanzen. De ez így igazából nem is igaz, mert ugyan kellett belépőt fizetni, hogy a falun végighaladó hegyi ösvényen lemehessünk, de itt igazi emberek, igazi ruháikban, igazi kisállataikkal éltek és igazából tették azt, amit tettek éppen. Szóval érdekes volt. A falu bejáratához közeledvén azonnal mellénk szegődött 2 helyi népviseletes asszony hatalmas fonott kosárral a hátukon. Az első perctől fogva nem volt kérdés, hogy velünk jönnek-e, végig beszélgetünk-e és a végén jó sok pénzért tőlük vásároljuk-e meg a szuvenírt, amit amúgy egyáltalán nem is akartunk venni. Egyszerűen nem volt más lehetőség… jöttek és kedvesek voltak; és elmagyarázták, hogyan választja ki a rossz rizsszemeket a jók közül egy összeeszkábált vízköpő; és Petivel kipróbáltatták, hogy mennyire is lesz kék a keze, ha összemorzsolja az indigó növényt, amivel a népviseletes ruhákat festik; és Petinek jó kék is lett a keze; és magától értetődően a saját esernyőjükkel védtek engem az esőtől, bármikor és azonnal, amikor képet akartam csinálni. Itt nem volt kérdés és nem volt ellentmondás. Megtudtuk, hogy egyiküknek 2, másikuknak 3 gyereke van és szerencsére mind járnak iskolába sok helyi gyerekkel ellentétben, akik a hatalmas turista forgalomnak köszönhetően inkább karkötőket árulnak. Azt is elmondták, hogy csak 2 napja alkotnak egy párt és, hogy nem is itt laknak, hanem messziről gyalogolnak ide minden nap a hegyi ösvényeken táskát árulni (meg persze turistákat kísérgetni…) Úgyhogy mi sem volt természetesebb, hogy a végén a kedvességüket megköszönve mégiscsak vásároltunk kézzel készített kistáskát majdnem olyan áron, mint otthon. És még rosszul is éreztük magunkat, hogy harmad árra lealkudtuk. Hogy mennyire sok pénzt fizettünk még így is, ezt onnan tudtuk meg, hogy mindketten kaptunk ajándékba egy-egy kézzel készített karkötőt is… (Azóta szomorúan beláttuk, hogy nagyon nem vagyunk jók alkudozásban és ezek az asszonyok zseniális bizniszvumenek.) 

Másnapra az eső nem csillapodott viszont a köd még sűrűbb lett és lejjebb ereszkedett a hegyen. Dehát  „Az időjárás nekünk nem szab korlátokat!”, így motort béreltünk féláron (jeee, első siker az alkudozásban :)) és elindultunk felfedezni a hegyet. Kinéztük az LP-ből, hogy merre van a lélegzetelállító Tram Ton Pass, ami egy hegyi út és rendkívüli kilátást biztosít végig a csodálatosan gyönyörű rizsteraszokra, valamint elhalad a Trac Bac (ezüst vízesés) mellett. Felvettük dupla esőkabátjainkat, én felgumiztam majdnem bugyivonalig a nadrágom, bebiztosítottunk vízálló védelemmel mindent, különös tekintettel a kamerára és a pénztárcára és nekiindultunk…

15 perc motorozás múlva már csurom vizesen, fázó lábujjakkal megpillantottuk a vízesést jelző táblát. Vízesés sehol. Szerencsére épp megállt egy turista busz, úgyhogy megkérdeztük, hol a vízesés. Elkezdtek nevetni… A vízesés az út túloldalán 10 méterrel arrébb volt. Ráadásul nem is kicsi, elég nagy vízzuhatag ömlött le a hegyről, bukott alá az útnak és folytatta útját tovább a csodálatosan gyönyörű rizsteraszok felé. Ha szembe álltunk vele, láttuk is a vízesést… Életünkben nem voltunk még ekkora ködben…

De mivel van valami hátborzongatóan jó érzés abban, ahogy a hegyoldalban motorozol és feletted és alattad is a tejfehér semmi (persze a csodálatosan gyönyörű rizsteraszok ott vannak valahol, ez azért csak számít :)) és süvít a szél meg az eső az arcodba, úgy döntöttünk folytatjuk utunkat bele a „semmibe”. 

Harmadnapra a helyzet nem javult, így úgy döntöttünk (és milyen jól), hogy ismét motort bérlünk és elindulunk lefele a hegyről. Bár a csodálatosan gyönyörű rizsteraszok lefele haladva kevésbé csodálatosan gyönyörűek az útikönyv szerint, viszont nem szeretnénk úgy elhagyni Sapát, hogy mindezeket csak a gugliból látjuk…

10 perc motorozás után elállt az eső, újabb 10 perc múlva pedig kezdett kitisztulni az ég és még 10 perccel később már ragyogott a nap és láthatóvá váltak a kevésbé csodálatosan gyönyörű rizsteraszok, amik minket azért igencsak ámulatba ejtettek. A völgyet kialakító egyik hegyvonulat oldalában motoroztunk és alattunk meg felettünk ezernyi lépcsőként épültek fel a rizsteraszok. Olyan volt, mintha sok-sok piramis nőtt volna össze. A színek leírhatatlanok. Ilyenkor még zöld a rizs, de olyan lehetetlenül, szinte világítóan zöld. Maga a táj meg olyan, mint egy patchwork takaró: többnyire zöld, de itt-ott, ahol mást termesztenek barna, sárga, másmilyen zöld foltok tarkítják. A hegyoldalakban kis faluk, a folyók mellett vízibölény csoportok. Tiszta színkavalkád… visszaadhatatlan bármilyen fényképen keresztül.

Ezt az élményt tovább fokozta, hogy a magasabb hegyi szakaszokról aláömlő eső vízmosásokat hozott létre az úton. Néhol kisebbet, amin izgis volt áthajtani; néhol nagyobbat, amibe lehűsítette magát egy vízibölény (kihagyhatatlan fényképezési lehetőség, mintha csak nekünk feküdt volna oda :)); és néhol pedig elég veszélyeset, amibe bele lehet dőlni. De mi kisebb-nagyobb sikerrel vettük az akadályt és egy két-horzsolás mellé életre szóló élményeket is begyűjtöttünk.

Konklúzióként leírható, hogy teljesítettük a küldetést és  „Az időjárás nekünk nem szab korlátokat!” :)

további képek

Nanning-Hanoi: úton két ország között [Július 22-27]

Nanning Guangxi tartomány központja. Igazi nagyváros, annak minden tulajdonságával együtt. Egy oka van, amiért mégis ide jöttünk: csak itt tudunk Vietnámba vízumot igényelni. A 3 nap várakozás alatt útvonalat tervezgetünk, fényképeket válogatunk, és én átesek a Peti szerint kötelező 3. héten jelentkező megfázáson. Szerencsés időzítés. 

A vonatút a szokásos, megint az emeleten vagyunk. Éjjel érkezünk a kínai határhoz, ahol a cuccokkal együtt szépen le kell mászni, meg kell mutatkozni, cuccokat kis átvilágító gépen át kell tömködni, vissza kell mászni és aludni kell tovább. Egy óra múlva, a vietnámi határon ezt ugyanígy meg kell ismételni azzal a különbséggel, hogy itt beszedik az útlevelet ellenőrzésre, majd mint a bizonyítványosztáson egyesével, név szerint osztják vissza. Körülbelül 15-en lehettünk turisták. Az elsőnek még megpróbálták kimondani a nevét, de mivel senki nem jelentkezik és nevetésbe fulladt a dolog a többieket már csak mosolygással és útlevél felismeréssel szólítják. (Mikor rajtunk van a sor, mindig felfedezünk egy minimális értetlenséget: mindketten magyar állampolgárok vagyunk, mégis az én útlevelem bordó, Petié meg kék. Hogy lehet ez? Az én válaszom: hát a bordó lányszín, a kék meg fiú…:) Petié: az egyik régi, a másik új… ez kevésbé vicces, viszont igaz.)

Reggel 5-re érünk Hanoiba egy kicsit éhesen, kicsit fáradtan, meglehetősen koszosan és elcsigázottan. Felkeresünk egy parkot, kiválasztunk egy padot, hogy kitaláljuk 1: hol is vagyunk most? 2: hova is menjünk akkor most? 3: hogyan is tesszük meg a 2 ismeretlen végpont közti utat? Peti szorgosan bújja a Lonely Planet-et (útikönyv, mostantól csak LP) miközben ugyanilyen szorgossággal kebelezi be a még Nanningban beszerzett extrapuha-extrahabkönnyú epres piskótáját. Én meg bambulok és álmosan igyekszem memorizálni az első benyomásokat.

Hanoi meglehetősen nyüzsgő reggel 5-kor. De nem ám úgy, ahogy várná az ember: munkába siető emberek, halat meg zöldséget áruló piacosok, éppen nyitó kis kifőzdék. Nem. Ez a kis park kérem szépen másféle élettel telik meg. Úgy kezdődik minden, hogy egy fitt 60-as nagymama bekapcsol egy rádiót, ami elkezdi üvölteni a 80-as évek slágereit. Majd az Aqua együttes (ki emlékszik? :) számaival folytatódik a sor és a legkevésbé sem összekomponált stílusok váltogatják egymást. Fiatalabb és idősebb nők gyülekeznek és egyszer csak hopp…. beindul az aerobik! Ott a parkban, reggel 5-kor, Hanoiban. Szépen lassan párocskák szállingóznak be és felállítódik az első tollas pálya. Ameddig ott vagyunk 4 további tollas pályával bővül a paletta. Peti közben arra a következtetésre jut, hogy olyan messze vagyunk bármitől, hogy az egyetlen lehetőségünk a taxi. Ebben a pillanatban a mellettünk eddig békésen üldögélő bácsika elkezd tai chi-zni, majd arrébb további 2 követi a példáját. Én csak bambulok, élvezem ezt a nyüzsgő színteret. Az aerobik órának vége, helyette táncóra kezdődik. Bárki csatlakozhat. Bárki, aki akar, aki ott van. Reggel 5kor, Hanoiban, a kis parkban…    

Az óvárosban sikerült egy szép kis szobát találnunk hipersegítőkész személyzettel és jónéhány bekalickázott kismadárral. :( Innentől kezdve sajnos az a tendencia, hogy akinek nincsen saját bekalickázott madara, az nem menő. És ugye senki sem szeretne nem menő lenni… Természetesen azok számára is van megoldás a ’nem-menőség’ ellen, akik nem elég gazdagok, hogy saját bekalickázott madaruk legyen, hiszen bárhol kapható műanyag ketrec, műanyag madárkával (ami lássuk be még sokkal színesebb - tehát menőbb is), és különböző madárcsicsergési opcióval… No comment.

Hanoiban a fő látványosság (persze Ho Chi Minh bebalzsamozott testét leszámítva) természetesen az óváros, az óvárosban lévő Hoan Kiem tó és a tó közepén lévő pagoda, ami büszkén őrzi Cu Rua, az utolsó (2m hosszú és 200kg súlyú) tavi teknős eltartósított tetemét…

Szóval Hanoi szép volt, nyüzsgő volt, élmény volt, de azt hiszem ezen a ponton már nem tudtunk szabadulni azon vágyunktól, hogy mostmár végre elég a nagyvárosi forgatagból és kicsit látni szeretnénk a tengert.

Ekkor elkezdett csöpögni az eső…

további képek

Guilin-Yangshuo, a jelszó: bamboooo!!!! :) [Július 16-21]

Szóval, egy napos vonatozás után végre megérkeztünk Guilinba, az Illatos osmanthus fák városába. Állítólag ide októberben kell jönni, mert akkor virágzanak a fák, és valami hihetetlen módon illatozik az egész város. Hát, mi a szagról lemaradtunk, de kárpótolt a csodálatos látkép.

Úgy kell elképzelni, hogy veszünk sok kis hegycsúcsot. Nem óriásikat, mondjuk olyan 100m körülieket, viszont szép vékonyakat, ég felé kúszókat. Nincs rajtuk semmi, hiszen olyan meredeken törnek az ég felé, hogy csak egy vékony földréteg tud megtapadni rajtuk. Ez persze pont elég arra, hogy a természet birtokba vegye, és dús, zöld, madaraktól valamint apró állatoktól hemzsegő dzsumbujt növesszen rajta. Szóval képzeljük el, hogy ezeket a kis csúcsokat szétszórjuk egy területen, és ahol sűrűre sikerült a hintés, ott csak kanyargó folyók és a vad természet találja meg az utat, ahol pedig lazábban vannak, oda kis faluk, városok fészkelték be magukat.

Ilyen kis fészek ez a Guilin, karszt csúcsokkal körülvéve. A szimmetriát a város közepén emelkedő két csúcs töri meg, amiket –ahogy az már ilyen helyen lenni szokott- a turizmus vett kezelésbe. És sok-sok pénzért pagodát, meg kilátást lehet nézni a tetején. Úgyhogy, mi célba vettük a kettő közül a kevésbé kiépített, és így sokkal kevésbé turistás csúcsot, a Fubo-t. Megmászva a sok kis fárasztó lépcsőt, egyszerűen leírhatatlan, lefényképezhetetlen látvány tárult elénk. És arra a 15 percre csak a miénk volt mindez.

Guilinnek, mint minden városnak ami épít a turistákra, van hatalmas, csillivilli sétálóutcája, bazársora, folyóparton kiépített beach-e, és tavacskája –a tavacska közepén álló, este kivilágított ikerpagodája- a tavacskán átívelő sok-sok hídja –és a tavacska közepén lévő szigetecskéje. :) Szóval Guilin tényleg gyönyörű.

Ja és kihagytam a sorból, hogy Guilin-nek van továbbá megszámlálhatatlan utazási irodája is. Az egész kirándulás alatt igyekszünk tartózkodni az utazási irodáktól, a csoportos szervezett utaktól, de úgy gondoltuk, hogy itt kivételt teszünk.

A terv ugyanis az volt, hogy a következő néhány napot Yangshuo-ban töltjük el, ami a Li folyó mentén délre helyezkedik el. Hajókázni a Li folyón pedig egyszerűen kihagyhatatlan. Viszont ezt helyi közlekedéssel megszervezni iszonyat macera és nem is sokkal olcsóbb, úgyhogy befizettünk egy bamboo boat-ra (bambusz csónak). Akkor még nem sejtve, hogy ez a két szó örökre beivódik majd az emlékezetünkbe.

Maga a hajókázás csodás volt. Az egyik legszebb élmény. A Li folyó kis csúcsok, magasabb csúcskomplexumok, meredek falak között, kis faluktól szegélyezve halad délnek. A kétórás út alatt négyszemélyes bambusz csónakunkkal számos furcsanevű csúcs mellett haladtunk el. Személyes kedvenc: a Hello Kitty csúcs :).

  Yangshuo még Guilinnél is lenyűgözőbb, ha egyáltalán lehet fokozni még a dolgokat. Egyik ámulatból a másikba estünk. A csúcsok itt még sűrűbbek, a folyók még kanyargósabbak, és a rizsföldek még zöldebbek voltak. Ezzel egyenes arányban a bambusz csónakok száma is megugrott. Minden sarokról –és ahogy egyre beljebb haladtunk a sétáló utca felé már minden második méterről- helyi „hajóskapitányok” ugrottak oda, hogy: bambooooo boat!? Illetve széles vigyorral adtak kézről kézre. Mivel mi már túl voltunk ezen az élményen, inkább bicajt béreltünk, a hegyek közé tekerve. Meglepő módon (nagy örömömre), egyáltalán nem volt sem emelkedő, sem lejtő, így teljes kényelemben, tátott szájjal lehetett bámulni a földből kinövő gyöngysorszerűen elhelyezkedő kis csúcsokat. Egyik nap egyik irányba a Dragon Bridge-ig jutottunk, másik nap a másik irányba a Moon Hill-ig. Tessék guglizni!

A bicikli út többnyire a folyó mellett haladt, így utunkat az út széléről odaugró, kismotorral követő, bambooo boat-ot kiabáló emberkék szegélyezték. Az útkereszteződések, a pihenőhelyek, hátmég a hídlábak sokkolóak voltak. Bambooooo! Bambooooo! :) Szerintem vicces volt. Az elején még mondtuk, hogy köszönjük, nem. Erre ment a győzködés, hogy „very cheap…” A végén már Peti kiáltott előre, hogy „Bu sö bamboo, sí-síe!” (Nem bamboo, köszi) :)

Úgyhogy három nap szemgyönyörködtetés és kulináris élvezet (majd Peti tollából) után visszabuszoztunk Guilinba, és az éjszakai vonattal Nanning felé vettük az irányt.

további képek

Gondolatok a vonatról

24 óra utazás (Nanjing-Shanghai 2 óra; Shanghai-Guilin 22 óra). 1400 km északról délre. 12-es vagon, hard sleeper: a vagonban egy légtérben 11 box; minden boxban 3-3 ágy egymás felett jobbról is, balról is, tehát összesen minimum 66-an vagyunk.

Én az ablak mellett ülök és naplóírás mellett nézem a tájat. Shanghait elhagyva tegnap 4-től egészen sötétedésig egymást követték a nagyvárosok, csupa fény, forgalom, embertömeg, a fogyasztói társadalom kellékei, maradékai. De most reggelre, mintha egy másik vidékre ébredtünk volna. A távolban hegyek magasodnak, a sínek mellett rózsaszín és fehér leander bokrok nőnek, amolyan ’gazként’ és a kettő között rizsföldek tocsognak a térdig érő vízben. Néhol feltűnik egy kis falu szalmakalapos földművesekkel, vízibölényekkel. Nekem ez az igazi Kína.

Egyébként a Nanjing-Shanghai vonalon futott 300 km/h-ás sebességhez képest itt csak olyan MÁV-os tempóban poroszkálunk, így tesszük meg az 1400 km-t.

A ’folyosón’ állandóan tülszoknyás kislányok futkorásznak és szégyellősen néznek felénk: a 2 nagy, szőrös fehér fiúra meg a furán kibambulós, jegyzetelős fehér lányra. Aztán a legbátrabb odajön, felénk nyújtja a kezét és azt mondja: Nice to meet you! Aztán elszalad. A többiek pedig sikítva nevetnek egy ágy mögé bújva… :)

Amúgy nagyon szimpatikus, hogy este 10-kor lámpaoltás és mindenki egy nyiffanás, babasírás, horkolás nélkül alszik napfelkeltéig.

Minden vagon végén van egy óriási forróvizes termosz, így bármikor tudsz magadnak ingyen teát vagy instant levest, tésztát készíteni. Ez egyébként jellemző az összes közintézményre, úgyhogy akár azt is mondhatjuk, hogy Kína –többek között- az instant kaják hazája.

Lassan véget is ér a 22 órás utunk és megérkezünk Guilinba, ami állítólag Kína Finnországa… Meglátjuk. :)

Petiék még mindig elvetemülten sakkoznak…         

hami

Az egyik legjobb dolog Kínában: hogy minden nap kínait ehetsz (muhaha)...

Na persze ez nem olyan ételeket jelent, mint amit otthon találunk egy kínai étteremben. Alapvetően az otthoniról az a ragacsos, nyúlós, barna -és egyébként finom- szósz jut eszembe, amit az édes-savanyú, meg amúgy kb minden ételen találhatunk. Ez például itt nem létezik. Valaki mondta, hogy az inkább Vietnamban jellemző. Majd meglátjuk.

Mindenesetre jelenthetem, a kínai kaja változatos, és nagyon finom. Nagyjából mindent a világon elkészítenek az algától a csirkének az utolsó ujjpercéig, tehát pazarlás az nincs. Apropó csirke, étteremben nem létezik filé. Az egész (felpucolt) csirkét, de más állatokat is egyben egy bárddal aprítják fel. Aztán persze egy comb, amin több hús van, az többe kerül, viszont egyszerűen nem találsz olyan húst, amin nincs csont.

Nagy plusz, hogy könnyen és viszonylag olcsón lehet "szíífúdot", vagyis tengeri cumókat kapni. Azaz többnyire tavi cumókat, mert pl. a rákok, csigák nagy részét hatalmas tartályokban, esetleg tavakban tenyésztik.

[folyt. köv.]

Nanjing, avagy a 22-es csapdája [Július 8-14.]

Shanghait Nanjing-gal a CRH vonal köti össze, ami lehetővé teszi, hogy a durván 300 km-t szűk 2 óra alatt vonatozza le az ember.

Az elkövetkező 4 tervezett napot itt töltjük. És amíg Peti vizsgáztat, ügyet intéz, elvarrja az elvarratlan szálakat és talomba helyezi az esetleges további ajánlatokat, addig én bepótolom a kimaradt 2 nap alvást és kipihenem az eddig városnézés miatt elnyomott jet leg-et. És legfőképp felvázolok egy tervet, hogy merre tovább, elrendezem a vonatjegyeket és a maradék időben megnézem Nanjing-ot…

Hát a dolog első része simán is ment, mint a karikacsapás: az útvonal terv éjjeli vonatozással kezdődik majd megérkezés a csodálatos –Avatar filmből is ismert- Zhangjiajie (ejtsd: dzsangdzsiadzsie :)) nemzeti parkhoz, innen szintén éjjeli vonat Guilin-be, majd hajókázás a káprázatos Li folyón Yangshuo-ig, innen pedig szintén vonattal megérkezés Nanning-ba, ahol pár napot eltöltünk a vietnámi vízumra várva, majd irány Vietnám…

A valóság: Nanjing-ot képtelenség elhagyni bármilyen irányba is, ami nem Shanghai. Vonatjegy nincs egy szál se, minden hely be van telve 4 napra előre, 4 napon túl pedig nem lát a jegypénztáros. Ez minden nap megismétlődik. Majd kiderült, hogy a kínaiak tudnak jegyet foglalni, de legalább 5 nappal az utazás előtt vagy még hamarabb. Viszont itt a külföldiek nem tudnak foglalni. Tehát az eredmény: patt helyzet, mire oda érünk, hogy a jegypénztáros tudna adni jegyek, az összes jegy elkelt elővételben… wáááá. Nem tudjuk elhagyni Nanjing-ot… és ha mégis valahogy sikerülne, vagy elrepülnénk Zhangjiajie-be, akkor megint előfordulhat ugyanez és akkor megint nincs kiút…

Szóval már majdnem megvettük a közvetlen Nanjing-Hanoi repülőjegyet, amikor felcsillant a reménysugár. Nagy nehezen rábukkantunk egy oldalra, ahol lehet elővételben külföldieknek is jegyet venni, viszont olyan típusú hitelkártyával, ami nekünk nincs… patt…gyorsan paypal-re utalás és még egy nap bizonytalanság, hogy vajon marad-e még jegy holnap is…

Maradt. És milyen szerencse, hogy így alakult…

3 nap csúszással és sok-sok bizonytalansággal a hátunk mögött levontuk a konklúziót: vonatjegyet csakis elővételben! :)

további képek

Shanghai-Suzhou, avagy sok jó ember kis helyen is elfér [július 4-7.]

  34 órás ’úton levés’ és 3 átszállás után Emi megérkezett Shanghai-ba. Az első benyomás éjjel 11kor a repülő ablakából kinézve, hogy óóóóó… nem tudom, hány méter magasban lehettünk mikor elkezdtünk ereszkedni, de amerre csak kiláttam mindenfele aranyszínű pókháló szőtte be a földet. Sugárutak, felhőkarcolók és egyéb villogó épületek jelezték, hogy itt vagyok. A világ egyik legnagyobb városában, ahol 3 napig másik 23 millió emberrel fogok egy levegőt szívni… vagy inkább szmogot szívni… Az eddig csak képeken látott óriási szmogfelhő/szmogfüggöny tényleg létezik. Teljesen látható, szinte kézzel fogható vagy -az alpesi levegő mintájára- harapni lehet a szmogot. :) 

Amúgy nem zavaró, az ember hozzászokik, szinte nem is érzi, ami lehet a 600%-os páratartalomnak köszönhető, ami még jól rá is ragasztja ezt az egészet a bőrre. Viszont akkor szembesültünk vele, hogy mégiscsak létezik, amikor fellifteztünk a Shanghai World Financial Center tetejére, ami a kínaiak  nagy bánatára a maga 492 méterével mindig épp lecsúszott  a legmagasabb torony címről, úgyhogy most gyorsan építenek is mellé egy még magasabbat… Szóval a 100. emelet üvegpadlóján lenézve azt láttuk, hogy nem sok mindent látunk vagy legalábbis nem tisztán, az egész város szmogba burkolózott. Mindenesetre a magasság és az az érzet, hogy az egész metropolisz a lábunk előtt hever leírhatatlan…

Magát a várost a Huangpu folyó 2 részre –Puxi és Pudong-  osztja. Puxi az „óváros”, a belváros és minden, ami nem Pudong. Pudong pedig az üzleti negyed, ahol gombamódra nőnek a felhőkarcolók. Este, természetesen minden fényárban úszik és a folyópartról nézve olyan az egész, mint egy óriási vidámpark, fénysávok úsznak jobbra-balra, száz színben cikáznak a tornyok és neonfényű hajók úsznak be a látképbe. Aki szereti a nagyvárost annak ez maga a mennyország, aki pedig nem, annak is élmény egyszer megtapasztalni. Nade a fénykavalkád itt nem ér ám véget, hiszen innen, a folyó partról indul Kína leghosszabb bevásárló utcája, a 3km hosszú East Nanjing Road. Hát, ez hihetetlen. Mind a  3 km az elejétől a végig szinte egy óriási, sok bejáratos pláza. Egymás hegyén-hátán. Nincs olyan, amit itt ne lehetne kapni. És az emberek vásárolnak. Végeláthatatlan embertömeg hömpölyög az utcán, plázába be, plázából ki. És vásárolnak. Az utcán amúgy megy egy kisvonat (van csipogós-villogós babaváltozata is) ez elől el kell ugrani. Továbbá minden egyes négyzetméteren cipőre felcsatolható-gurulás közben világító korcsolyát akarnak rád sózni. Meg persze Ray Ban napszemüveget és nagyon akciós-nagyon márkás svájci karórát órát. Egyszóval, ami Shanghai érdekességét adja, az a kettősség: a hihetetlen gazdagság árnyékában meghúzódó szegénység, a hipermodern épületek tövébe települő bódék, és a minőséggel párhuzamosan megjelenő gagyi.

Másnap, az embertömeg elől menekülve kinéztük magunknak a Yuyuan Garden-t és a Qibao-t, azaz az óvárost. Építészetileg ezek nagyon remek helyek: pagodák, tavacskák aranyhalakkal és lótuszvirágokkal, kis csatornák gondolákkal. Olyan igazi mesebeli, relaxálós, „magadba tekintős” hely, ahol elmerülhetsz a gondolataidban… meg a másik 3000 turistáéban. :) Természetesen, ahogy az lenni szokott az ilyen helyekre egy bazár vezet be és egy másik vezet ki. Én gondoltam, hogy majd szépen elmerülünk a kínai kézműves munka remekeiben (és egyébként volt is egy jó pár ilyen hely), de többnyire azzal szembesültünk, amit Peti csak úgy nevezett el: jobbra szir-szar, balra bisz-basz… :) Azt hittem a rózsaszín ugatós és ugrálós kiskutya már a retro kategóriába tartozik, de itt virágkorát éli…

Szóval miután átverekedtük magunkat a turista hegyeken, a gyorskaja bódékon és a szuvenír boltokon és miután Peti fellélegzett  a tömegiszonyából, elhatároztuk, hogy bár Shanghai lenyűgöző a maga módján, nem a mi városunk.  

Úgyhogy másnap felkerekedtünk és Suzhou felé vettük az irányt, ami tradícionális kertjeiről, pagodáiról tavacskáiról, csatornarendszeréről és főleg nyugalmas parkjairól híres. Kína Velencéjének is szokás nevezni. És valóban az egyik ilyen ősrégi kertben (Garden of the Master of the nets) ülve kicsit átszellemül az ember. Nem tudom ez minek köszönhető… Vajon a hihetetlenül feng shui alapján kialakított térnek? Vagy hogy az ember akaratlanul is elképzeli magát ott egy-két évszázaddal korábban? De lehet, hogy csak az aranyhalak bambulása hozza meg ezt kicsit tompa-megnyugtató állapotot. Mindegy is, a lényeg, hogy ezek a fickók nagyon tudtak valamit, mert tényleg kikapcsolja az embert…

további képek

szóval Kína

Bár a következő bejegyzésekből kiderül, azért az egyértelműség kedvéért: ez egy közös blog, szóval Emi mondanivalóját módosítani semmiképp, legfeljebb megtörni fogom egy-két olyan gondolattal, amivel még Kínából adós maradtam. Mármint, azért a 4 hónap alatt tapasztaltakból akad olyan is, amit talán érdemes megosztani.

stay tuned

peti

Szóval „nesztekbekpek" :)

Ez a címválasztás mindenképpen magyarázatra szorul.

Először is aki nem tudná, a bekpek (azaz backpack) minden körülmények között hátizsákot jelent. És az elkövetkezendő 12 hétben a ’minden körülmények között’ az szószerint értendő, ugyanis úgy döntöttünk, hogy az elmúlt évek szorgosan összekuporgatott forintjait egy hátizsákos-stoppolós-kézzel minden este zoknit mosós-minden reggel útnak indulós-felejthetetlen kirándulásba fektetjük bele. És remélhetőleg nem utoljára.

A jelen cél Dél-Kelet Ázsia (Kína, Vietnám, Laosz, Kambodzsa és Thaiföld) egyelőre konkrét tervek nélkül.

Hogy miért ide? Először is, mert Emi azt szerette volna. :) Másodszor, mert Peti már helyben volt egy jó ideje. És harmadszor pedig, mert Ázsia gyönyörű, sokszínű, kiismerhetetlen, megunhatatlan, nem utolsó sorban magyar pénztárcabarát és aki egyszer járt itt, az mindig visszavágyódik.

Igyekezni fogunk, hogy ennek a nagy élménynek egy kis szeletét beszámolókkal és fényképekkel aláfestve megosszuk mindazokkal, akik kíváncsiak kalandjainkra.

Úgyhogy „nesztek”! (Ez amolyan aranyos nesztek, semmiképp sem sértő, viszont jól rímel a bekpekre. :)

EmiPeti