wilbur, tasked with entertaining grian's chat: *flounders and eventually tells a joke about nuns trying to drink*

grian, sounding incredibly betrayed: i trusted you

IK not my usual Alastor BUT PARTOT GUY HOKY SHIT IS FR ??? WHAT

“A tervek szerint 2026 végére

tovább nyomulnak nyugat felé a Dnyeperig, elfoglalva a Zaporozsjei, Dnyepropetrovszki és Harkivi régiók jelentős részét, beleértve Harkivot, Dnyiprót és Zaporozsját. A Herszon fronton a Dnyeper mentén a védelem megtartását tervezik, anélkül, hogy a jobb partot, Herszon vagy Odessza jobb partját támadnák.

A Dnyepertől balra fekvő összes keleti területet 36 hónapon belül meg kell hódítani. Az orosz hatóságok készek évente akár 100 ezer katonát is elveszíteni Ukrajnában.” Káncz Csaba, Bild

Rákerestem Dnyepropetrovszkra, Donyecktől és Luhanszktól nyugatra a következő megye. Ha ideérnek, Kelet-Magyarországon is találnak majd megvédendő orosz kisebbséget. Próbálja valaki azt mondani, hogy nincs ilyen.

Bécsben még nem jöttek rá arra, hogy az élhető nyomorból lehetne élhetetlen Marina partot is fejleszteni.

Nemo-pont

Kiégtem. Hova meneküljek tovább? Ennél messzebb nem tudok menni. Elfáradtak a lábaim. Elfáradt a testem. Elfáradt a lelkem. Nincs tovább, mert nem bírom el. Minden szívdobbanásnál fáj a mellkasom. A szemeim fájnak a fáradtságtól, az agyam zsibbad és nem bírok aludni. Zakatol a kérdés: mit tettem? Nekem ez nem kell többé. Összerogytam végleg. Ki fog segíteni? Egyedül maradtam. Egy szakasz - ennyi vagyok csupán. Nekem nincs itt helyem. Nincs tovább. Nem látom a partot, csak a kék mélység vesz körül. Jó itt. Hagyjatok itt, még sem kell segítség. Had száradjak itt ki. Hagyjatok éhen halni, kihűlni, megfulladni. Nem hagyok űrt magam után, esküszöm! Csendben elnyel a mély a Nemo-pontnál és minden rendben lesz. Ha nem leszek, legyetek ti boldogok! Csak ezt kérem. Ne gondolj rám, éld a kicsi életed! Nekem így volt jó! Nyomtalanul, kimerülten, fájdalommal, nyugtalanul lettem végül boldog. Egyedül. A Nemo-pontnál. Az én Nemo-pontomnál.

@mimca

so apparently if you outline that the reason a specific slave wasn't freed is because he actively resisted any attempts to be freed and was dangerous to be unmonitored, that makes you a racist nazi kkk confederate sympathizer partoting their rhetoric

never mind that the slave in question a) isn't human b) is completely fictional and this idea serves a purpose for the story that isn't supposed to teach you a lesson or serve as a moral guide, and c) lives in a world where emancipation is even more complicated due to more deeply-grained habituation and a folkloric basis for servitude and d) was inherited much to the dismay of both parties, from one who doesn't agree with slavery to a slave who wants his old master back

harry potter haters stop trying to make everything about real life challenge (impossible)

See, I think I spotted the problem here and it's really a simple one, once you recognize it.

It's not that you noted about the complexity of an issue, but rather that you disagreed with them IN ANY WAY is what makes them label you as a monster.

Now, the basis I take this off of is very simple, and it's when I got called a monster and someone who I'd followed for years decided to block me, it was when I was using accurate story data to make fun of the people they were making fun of... but in a way DIFFERENT from theirs.

And that was all it took. I didn't follow the narrative they told to themselves, thus I must be the worst of all monsters.

Pontos műszer

 

Ezt a két partot már csak a szélcsatornák

kötik össze, egyébként napról napra

távolodnának. De van itt egy utolsó híd,

most, hogy átvágunk rajta, lépteink

szorosan egymáshoz simulnak.
Nem tudom, mit kezdjünk egy ilyen
tárgytalan pontossággal, de biztos létezik
valami, aminek te vagy a legprecízebb
mérőműszere. Lépéseiddel úgy találod el
a híd rezgésszámát, hogy a hullámok           

a vasszerkezetben is láthatóvá válnak. 

Hallod? Ilyen a beálló csönd egy
életvidám város véghangsúlya után.
A tragikus hirtelenséggel véget érő

utcákat tanulod meg a legnehezebben.

Általában sötétben jutsz az eszembe,
alig tudom kivenni a vonásaidat.
Ilyenkor elképzelem, ahogy kiékeled
magad egy megfelelő hosszúságú
fintorral két arckifejezés pillére közé.      

Závada Péter

Ez most biztosan Coelho-szerű bölcselkedésnek fog tűnni, de betegnek lenni jó. Minél többet veszítesz, annál könnyebb leszel. Nem, nem csak a súlyra gondolok (eszembe jut a most 87 éves apám, aki annyira vékony és madárszerű lett, hogy magam sem lepődnék meg, ha azt látnám, hogy hirtelen ötlettől vezérelve felemelkedne, és repülne pár kört a város fölött), hanem arra, hogy minden veszteség egyben áldás is. Amikor otthagytuk Magyarországot, sokmindenről lemomondtunk. Szétosztottuk vagy ötezer könyvünket a barátok, kollégák között, és ugyanezt tettem a vagy harminc éven át gyűjtött csetreszeimmel (kerámiák, régi lámpák, másnak talán teljesen értéktelennek tűnő tárgyak garmadája). Meglepően könnyű volt lemondani azokról a dolgokról, amiket olyan nagy szenvedéllyel és szeretettel gyűjtöttem annyi évtizeden át. Úgy is el lehet veszíteni (elengedni) dolgokat, hogy nem a keserűség növekszik benned, hanem a felszabadultság érzése. Két bőrönddel költöztünk ki Portugáliába (no meg két macskával és egy kutyával). A legszükségesebb ruhákon kívül csak pár verseskötetet hoztunk ki. "Meghalni – elszunnyadni – semmi több" - írja Shakespeare tanár úr. Igaza van. Mindent el kell engedni. Legfőképp a büszkeséget. Mégis: mire lennél büszke? Arra, hogy szerinted jó tanár voltál? Ki emlékszik már arra? Tedd a szívedre a kezed, és vallj színt! Hát nem a rák a legjobb tanár? Ha nem lenne, szart se tudnál az életről. Eddig csak a ködben hajóztál, most majd végre láthatod a túlsó partot, ha van. "Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, Ha majd leráztuk mind e földi bajt, Ez visszadöbbent." Hagyd hát ezt az egész szarságot, és figyeld a macskákat. Nem csak az eleganciájuk elképesztő, de az is, hogy állítólag 9 életük van. Jó, te soha nem leszel olyan szerethető, mint egy macska, de legalább van esélyed. Higgy a lét elviselhető könnyűségében.

"Indulj dalom, bátor dalom, sápadva nézze röptöd, aki nyomodba köpköd: a fájdalom.  

Az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden, te semmi.  

Ne mondd te ezt se, azt se, hamist se és igazt se, ne mondd, mi fáj tenéked, ne kérj vigaszt se. Légy mint a fű-fa, élő, csoda és megcsodáló, titkát ki-nem-beszélő, röpülő, meg-nem-álló.  

Légy az, ami a bölcs kéj fölhámja, a gyümölcshéj remek ruhája, zöld szín fán, tengeren a fölszín: mélységek látszata.

/.../

Hát légy üres te s könnyű, könnyű, örökre-játszó, látó, de messze-látszó, tarkán lobogva száz szó selymével, mint a zászló, vagy szappanbuborék fenn, szelek között, az égben s élj addig, míg a lélek, szépség, vagy a szeszélyek, mert - isten engem - én is, én is csak addig élek.  

Menj mély fölé derengni, burkolva, játszi szinben, légy mint a semmi, te minden."

Ki fasz ad egy ilyenért 500 milliót????

Tavalyi, saját video.

Több szempontból tragikus ez az egész (a nádas már rég ki van irtva)

Nulla szabályozás, csak a befektetői érdek, nyílt csalás és rombolás. Szabadrablás.

A végeredmény SZAR, nem csak brutális, wishről rendelt "luxusházak" egymás szájában, egy szükséglakótelep elrendezési stílusában, ami elől kiirtották a természetes partot.

Nehéz volna látomásból valóságba csorgatni magam. Jelenem párállik, leszállva harmat. Ábránd. Látlak, de te nem látsz. Félek, de te nem is tudod. Rólam sem tudsz. Tompa ablakon figyelem halk lehelletem rajzolatát. Ujjam néha belesimít, figyelmem tétova - még itt is. Apró pontok gömbölyödnek, takarják a világot. Sárgálló fényben, kellemesen koszos kabinban. Cipőd orra alig kopott, magaméról szót sem ejtek. Az ízlés, az igény, a külcsín mi? Benyomás, viszonyítom magam, s mint legtöbbször ilyenkor, alá teszem lényem tiédnek, mert miben is lennék én másként több. Tépelődés, állandóan vívódó fejemnek kényszerű hajtása, ami odakünn csak távolság s ellenérzés. Egyetlen szóval is... mondanék bármit is, csak magamat taszítanám el magamtól. A varrás is szép, ó de mennyire. Gombok takarosan rendbeszedve, kedves sál... aztán hát odafönt alig tartok ki egy-egy rebbenésnyi pillanatot. Csodálom a magam átbirkózott nappalának nyugvásából. Mindez csak cizellált lett leginkább, felkent loholás, jócskán eltelve a fene csodálattal. Egyebet nem változott. De hát miben tudott volna? Ösztön eredendően. Én meg az alak, ki oda-odapillant félve. Döcög a vonat, tartja a kisidőnyi állandót. Ahogy a harkály kopog, vagy a patak csobog. Elengedem, mit tehetnék igazán... Sokadik, ó de mennyire sokadik ilyen. Cicereg a fék, de bennem már partot ért a csend. Mit sem sejt. Maga világában kering ő is, végtére ezt tesszük. Néha beleérve a másikéba. Csak ez a beleérés, ez a nagy talány. S vajon él-e az olyan egyáltalán, kinek ez a minden? Ember-e igazán, ki nem forog, kinek a keringés idegen dolog, aki csak a beleérést vágyja? Zúzmara fogad kint. Gondolatom igazán csak enyém volt, belső lángom így már nincs kiért. El is andalgott. Bennem él mégis. Nem szólt semmit, rám sem nézett, tudatának peremét is alig értem. Senki vagyok onnan. Senki, aki még a köröket sem rójja. Mint ilyen, társam ez a zord fagy, a már szilánkokká vált párám az ablakon, a komor, ködbe bújt sötét ágak alatti zug. Magam vagyok mindenütt. Tudatok pereméről lezúgó kétes árny. Tiétek a világ, enyém minden mi mögötte búvó.

Update a Balatonról:

Lölö ellopta az északi partot

.

Kapja be a Strava: van az a funkciója hogy húzol egy karikát a térképen az ujjaddal és ráigazitja a szokásos utakra, amerre sok biciklis nyom van. Na nekem a terv alapján volt 1-2 km murva, sebaj. Igen ám, de egyszer csak levitt volna egy erdei ösvényen ami kb 15-20% meredekségű. Mondom ezt már nem. Nézem a térképen, oké kis kerülővel le lehet menni szekér úton is. Kerülök, ismét a nyomon vagyok. nemsokára az út egyre meredekebb lefelé és ilyen öklömnyi mosott kő, éreztem egy idő után, hogy csak előre, mert itt nem megyek vissza fel outi gumival. Aztán egyszer csak látok egy nagy monti féknyomot és az út elindul lefelé megint egy ösvényen de az most tiszta dagonya. A kerülő út nem járható mert egyszerűen eltűnik, tehát itt kell lemenni. 100m és látom utána eléri a folyó partot, ott tudom, szép murvás út lesz megint. Na akkor menjünk le. Helyenként a bicikli a 10cm mélyen sárban én meg a partfalon szaladok a biciklire támaszkodva (mint egy videó játékban wallrun). Ugh halál félelem. Elfelejtettem fényképezni pedig kellett volna. Mindegy leértem, elvesztettem az egyik patavédőt és kiderült hogy a cipzár lement a kavicson razkodaástól a nyereg táskán, és a pót belső és mindhárom gumileszedő is elveszett.

Utána már esemény mentes volt, eltekintve a rettenetes meredek kaptatótól Dagersheim és Schwellbrunn között, majd 2km 9+%. Durva volt. De itthon vagyok egyben ;) és még jól is esett

.

Úgy akartam őt

Annyira akartam őt

Annyira nyersen akartam az ajkait,

a kezeit , a karját.

Annyira akartam mint óceán a partot

Folyamatosan elérve és visszafutva.

Annyira akartam mint ahogy a nap sütni akar

Mint ahogy az eső esni akar,

Mint ahogy a szívem téged akar.

De

A Hold sem kapta meg a Napot

És a Nap sem kapta meg a Holdat.

A szívem sem kaphat meg téged

Ahogy te sem szívemet.

:///

got the uhhh mf uuuuuuuuuuuu uh detectve anime opening stuck in my head

OR0AITY THE PARTOT

MORIARTY

MOIRTY THE A

h

Jó hogy láttam spotfényben reggel a másik partot..

Idézeteket kaptam

Bár a napjaim és úgy egészében a belső világom sokat csendesedett az utóbbi időben, azért vannak nyöszörgős pillanataim vagy óráim. Leginkább azt az érzést nem szeretem amikor valami hajónak érzem magam, ami sehol sem maradhat, csak megy, hánykolódik, keresi a megfelelő kikötőt vagy partot, és néha azért tengeribeteg vagyok az egésztől. Tegnap, tegnapelőtt nyafogtam magaban, gondoltam, beszélek is a pszichológussal erről, hogy valami baj van velem azt hiszem, mert arra jöttem rá, hogy én nem tudom megkülönböztetni vagy megfelelő módon értelmezni azt amikor szeretnek és azt amikor nem. Nem tudok leszakadni arról a gondolatról, hogy Logan nem szeret engem. Mármint nem hogy szerelemmel nem szeret, hanem sehogyansem. Hogy amit ő gondol vagy csinál a mögött nincs szeretet. A gesztusai kirekesztést, védekezést mutatnak. Másokkal szemben nem, csak velem szemben. Olyan fura, zavaros az egész. És akkor elkezdek sakkozni meg hasonlítgatni. Hogy ki az akiről tudom, hogy szeret vagyis azt gondolom, hogy szeret engem. És azt mitől gondolom. És mit teszek én, amikor szeretek valakit. Én mivel fejezem ki a szeretetemet? És a másik ember tudja, hogy szeretem? Én nem tudom, az egészet nem tudom. Ezzel nem szoktunk foglalkozni. Ezerszer mondjuk emberekenek, hogy szeretlek. Gyereknek, párunknak, szerelmünknek, barátunknak, de hogy mi is az... azzal nem foglalkozunk. Valami jó. Vagy valami, ami nem rossz. Logan szeret velem lenni? Én nem tudom, nem érzem. Sose akar magától velem lenni, csak jön, ha hívom. Figyel rám? Nem tudom, nem hiszem, sose kérdezi, hogy hogy vagyok, de ha elmondom meghallgat, még talán mond is valami értelmeset. Segít nekem? Ha megkérem és nem rettenetes megeröltető, akkor igen. De mindeközben jelen van, szerves része az életemnek és én mégis teljes meggyőződéssel mondom, hogy nem szeret engem. Nem tudom mit csinál vagy mit gondol, de nem szeret. Talán csak elfogadta, hogy rászívódtam és nem tud leműteni magáról. (erről eszembe jutott, hogy van a szám felett egy anyajegy. Nem nagy, és sokszor a smink is eltakarja, szóval nem igazán látványos. SZERINTEM. Mert én megszoktam, az enyém, a testem része. Sosem akartam leszedetni. Közben fogalmam sincs, lehet, hogy másnak meg csúnya. Szóval, ha lenne egy anyajegyed vagy szemölcsöd, ami mások szerint csúnya, leszedetnéd-e magadról, bár neked semmi bajod vele? Ez csak ilyen zárójeles plusszkérdés)

Sóval kattogok hajnalban is ezen, mert most ez foglalkoztat, hogy én nem tudom mi a szeretet. És akkor küld a barátnőm egy fontos és érdekes idézetsorozatot a szeretetről. Hogy azt gondoljuk szeretetnek, ahogyan a szüleink bántak velünk amikor azt mondták, hogy szeretnek. (tudtam én ezt eddig is, de ma hajnalban, puff, bombarobbant amikor olvastam és mégkevésbé tudom, hogy mi a szeretet) Amit a gyerekeimnek tudtam adni: Biztosan számíthatnak rám amikor bajban voltak/vannak vagy szükségük van rám. igyekeztem nem égetni őket, sosem gúnyoltam, sosem szóltam le őket, se nyilvánosan (pláne nem nyilvánosan) se a családban. Sosem hazudtam nekik. Akkor sem, amikor kényelmesebb lett volna. Bocsánatot kértem, ha hibáztam. Nem erőltettem dolgokat amiket nem akartak. Most sem teszem. Szívok is vele rendesen. Nem kellett csinálniuk semmit azért, hogy én vagy a család jobb fényben tűnjön fel. (bár ez talán a nem hazudtam alá tartozik) Bármikor szükségük volt egy kis pénzre, a lehetőségeim szerint kaptak. Szívesen beszélgettem velük. Most is. Sokat ölelgettem őket. Még mindig. Csecsemőkorukban sosem hagytam őket sírni. Támogattam őket az érdeklődésük kiélésében Viszont: Én nem tudok szeretetből etetni senkit. Leszámítva a szoptatást, az nagyon ment. :D És nem tudtam velük órákig játszani. Agyfaszt kaptam tőle. Nem vittem őket kirándulni. Utáltam gyerekkoromban kirándulni menni. Az iskolát leszámítva nem annyira volt rendszer az életükben. Hogy nekem mi a szeretet, hogy honnan tudtam, hogy apám szeret? Olyan fájdalmasan rég volt, hogy nem tudom. Ahogy megörült nekem. Talán abból leginkább. Meg ahogy döcögősen nevetett amikor ölelgettem meg simogattam. És mindig szépen beszélt velem. Mindig. és örült, ha velem lehetett. Annyi mindent csináltunk együtt. Nem rajongott, nem dicsért érdemtelenül, nem sztárolt mások előtt. Honnan tudtam mégis, hogy mindennél jobban szeret? Anyám is biztosan szeretett. egyre többször gondolom ezt. Ilyen érzelgős rohamokban. De akkor nagyon. Csak máskor meg szörnyű volt. Most is fel tudom idézni azt ahogy lecsapta a kulcsait a pultra. "megérkezett" és nekem összeugrott a gyomrom.

Szóval szörnyű érzés ez, de én nem tudom elhessegetni a fejemből, hogy Logan nem szeret engem. Hogy mit csinál, mit érez vagy gondol, arról fogalmam sincs. Beszélnem kell a pszichológussal erről, hogy tegye ezt rendbe. Mert nem tudhatom, hogy ő mit tanult a szeretetről vagyis őt hogyan szerették. Az ő anyukája olvasott neki mesét. Én nem olvastam a gyerekeimnek. ez pl kimaradt. Nem hiszem, hogy érzelmileg elhanyagolt gyerek lett volna, de valószínűleg érzelmileg mégis nagyon visszafogott vagy kontrolláló környezetben nőhetett fel a reakciói lapján. Vagy fene se tudja. Magammal kell fogalalkoznom. Csak nem akarom se alul se felülértékelni amit kapok. És most nem tudom, egyszerűen nem tudom. Erre jutottam.