Alkoss magadnak

Tudjátok, van az az örök érvényű jótanács, amikor éppen egy alkotói válságban lubickolsz, hogy: "Magadnak alkoss, ne másnak!" "Nem számít más mit mond, csak te szeress alkotni!" Ilyenkor általában békén nagyom őket, mert látom, hogy nincs kinek beszélni. De a fejecskémben azért hozzáfűzök egy-két dolgot.

Például, hogy általában az emberek szeretik, ha foglalkoznak velük. Akkor miért baj az, ha végre valaki szeretné megérteni, mire vágynak, mit szeretnének látni, és nekik alkotni? Gyakorlatilag ezek a tanácsok szó szerint azt mondják, hogy ne is próbálékozzam ezzel, és ne figyeljek másokra, mert nem számítanak! O_o (Nem ebből van annyi gondunk ezen a szegény bolygón??? Hogy sz**unk mindenre és mindenkire?)

A másik dolog pedig, hogy mi van, ha számomra az az értelme az alkotásnak, hogy megosszam? És mi van, ha e nélkül annyi értelmét látom, mint a medencée pisilésnek? Mi értelme van elkészíteni egy képet, ha soha senki nem látja, nem értelmezi, nem gyönyörködik benne, nem dobja fel a napját??? Az a legjobb, amikor olyanok mondják ezt a tanácsot, akik egyébként bőszen pakolják online a képeiket. XD

Félreértés ne legyen, ismerek olyat is, aki magának alkot, sehol nem osztja meg a képeit. Van ilyen is, de 99%-a azoknak, akik dobáloznak ezzel a tanáccsal, jelen vannak az interneten vagy máshol is. Én kettőt tudok, aki nem osztja meg, de egyikük csak azért, mert évekig megosztotta, és nem kapott értelmes rekciókat, ezért visszavonult, ahogy öregszik. Tehát valójában csak egyet ismerek, aki nem is érzi szükségét, hogy megossza.

:)

Xy: "Túl sokat vársz az emberektől"

Én: "Ezek csak alapvető emberi dolgok, vagyis annak kéne, hogy legyenek"

Odafigyelés, bizalom, szeretet

Sorolhatnám a végtelenségig....

Mérhetetlen boldogság és nyugalom tölt el melletted.

Őszintén boldog vagyok, szeretek és szeretve vagyok, gondoskodom és gondoskodnak rólam, fontos vagy és én is fontos vagyok neked, aggódom érted és te is aggódsz értem. Kölcsönös odafigyelés, támogatás, közös munka, bizalom, feltétel nélküli szeretet és szikrázó kémia.

Ezek vagyunk mi.

Lelkünk szimbiózisban működik, oly közel egymáshoz.

Nem hittem, hogy ez lehetséges.

Megtaláltalak.

Szerelemtérkép – privát

Sokszor gondoltam azt, hogy a férfi, aki fontos nekem, semmit sem tud rólam, én meg nagyon sokat tudok róla. Beszéltem, beszéltem, hogy kapaszkodókat adjak a kapcsolódáshoz, de nem igazán láttam, hogy ment volna neki. Én ezt úgy fordítottam le magamnak, hogy nem érdekli. A mai napig fingom nincs, hogy érdekelte-e. Mindenesetre kurva szarul esett.

Nade nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy amikor arra gondoltam, hogy bezzeg meg brühühű, hogy semmit sem tud rólam, pedig egy baráttól elvárható lenne, hogy ez meg az, akkor többnyire bekúszik a tudatomba, hogy jajj a többi barátomról mit is tudok, mi is az ami elvárható, igaz-e a saját elvárásom rám, ha másokról van szó? Nos, szórványosan. Miért nem fontos ez a többieknél? Az összes többi barátom piszok könnyen száll le egy beszélgetés során az intim kapcsolat mélységbe. Szinte mindegy, hogy tudjuk-e egymás testvérének a nevét vagy jártunk-e a másik lakásában, mert mintha lifttel mennénk, zsupsz, már megy is a nem kritikus, nem kioktató, nem elutasító, nem dacos, nem felszínes vagyis támogató, segítő, együttműködő, empatikus, biztonságos és nyitott kommunikáció. Szeretnénk, ha a másik érezné, hogy figyelünk rá, szeretjük, fontos nekünk és nagyra értékeljük. Kielégülést hoz a beszélgetés.

Zavaros érzelmekkel persze zavarosabb a kommunikáció is, de én néha már túlzásba viszem az igyekezetet, hogy felszámoljam a torzítást amit a vonzalom ad a kapcsolatba. Ha bármiről azt gondolom, hogy az nem baráti, hanem párkapcsolati elvárás, akkor nyisssz, megszüntetem. De ez nem helyes. Mert a tisztelet, az odafigyelés, a segítőkészség, a nyitott kommunikáció, elismerés, őszinteség, ezek alap dolgok. Ezek nélkül minek beszélgetni? A féltékenység nem alap, inkább valami takony mellékterméke a zavaros kommunikációnak. Nem tudod ki vagy a másik életében, csak ahhoz tudod mérni magad, hogy másokkal hogy viselkedik. Kinél vagyok több és kinél kevesebb. Te vagy az egyetlen barátom – mondta. És ez egy pár hónapig adott némi stabilitást. Oké, ha így van, akkor ezzel járnak kötelezettségek. Például az, hogy figyelek rád és törődöm veled akkor is, amikor ki vagyok nyúlva a fáradtságtól és amikor nekem is törődésre meg figyelemre lenne szükségem.

Nade ez is mindegy már. Már tudom, hogy nem igaz, át vagyok baszva, de már azon is túl vagyok.

Szerelemtérkép... játszottunk hasonlót a pszichológussal is. Szép kis kövekkel raktuk ki, hogy ki hol van az univerzumomban. Ez segít megkapaszkodni is meg azt is, hogy kívülről rátekintsünk és új dolgokat lássunk meg. A szerelemtérkép pedig párkapcsolatban segít, hogy átnézzük, mit is tudunk a másikról, hogy neki milyen prioritásai vannak, és mi magunk hol vagyunk az ő világában – szerintünk. Az mondjuk kibaszott jó kapcsolat lehet, ahol ezt ketten leülnek megrajzolni és nem ijednek meg tőle, hogy összevessék, és kibeszéljék. Én nem tudom, hogy tényleg léteznek-e olyan kapcsolatok, mint amiről a pszichológusok beszélnek, hogy a kapcsolatot magát úgy kezelik, mint egy lényt amihez kötődnek. Hogy szeretlek téged, de szeretem azt is, ahogy MI együtt vagyunk. Nekem jó veled lenni. De a szerelemtérképen rajta kell lennie minden infónak, mit szeret a másik mit utál, milyen érzelmei vannak, min aggódik, mik a tervei és mi mit szeretünk benne és mit nem annyira.

Szóval, rajzoltam egy ilyet, mert ki akartam próbálni. Bár ez csak egy prioritástérkép. Mármint, hogy szerintem neki mik a prioritásai. És csak ez az egy ember van, akiről ilyet tudok. Más férfiakkal még a gondolata is ijesztő, hát azok a BARÁTAIM! :D

Amitől persze a barátnőim felsóhajtanának. Szánalmas, visszaeső!

És csináltam magamról is. :)

Teljesen meguntam az embereket. Mindenki csak panaszkodik de fordítva mintha egy süket menne koncertre. Nem ez nem egy rinya poszt. Sőt...Köszönettel tartozom ezen emberek felé mivel megtanították, hogy az igazi emberség és odafigyelés a valódi ritka kincs. Csak én vagyok a fontos és akiket be engedek az életembe! 🍷

Tl;dr

Az életrül. Krisztusi korba léptem én, és kéne valami pátoszos, enyém a világ sztorit írni. Spoiler alert - nem tudok. Illetve tudok, viszont inkább vagyok nullán, mint százon. Most már. Volt rosszabb is. Szerettem volna családot. Szerettem volna rengeteg dolgot, rengeteg dolgot meg is tudtam valósítani, rengeteg dolgot nem. Zárultak be kapuk, amiket nem lehet kinyitni soha többé. Fáj. Persze ez az emberi lét maga, megyünk tovább, van még vissza 30 év fény, meg remélhetőleg még valamennyi fájdalom nélkül. Én vagyok az a csávó, aki egy társaságban nagyon régen volt középpontban, inkább halkan figyelek és akkor szólok, amikor van értelme/súlya/humora. Elengedni sosem tudtam magam - ebből kiindulva főleg a gyeplőt soha. Koravén voltam mióta az eszemet tudom, én voltam az, aki az osztályban egyedüliként 15 évesen, feketén kezdtem diákmelózni, azóta folyamatosan dolgozom, amiből első két évben kb. 5 ezer forintot költöttem el. Készültem, egész eddigi életemben készültem. Mire? Utólag sokszor kérdezem - mindegy is - a könnyű életre. Hittem, hogy az odafigyelés, a tervezés és a pontosan kivitelezett, magasabb céloknak alárendelt életvitel kifizetődik és bármit hoz az élet, azon a szartengeren nekem olcsó jegyem lesz katamaránozni. Mondhatnám, hogy ez nincs így. Hazudnék. Eddig 10ből 9 tervem sikerült, arról viszont senki sem mondta, hogy az az egy beárnyékolja majd az összes sikerem/teljesítményem. Mivel mindig mindent alárendeltem a nagyobb célnak, ami a szeretteim és saját életem megkönnyítése volt, voltak dolgok, amik elhervadtak bennem. Ilyenek voltak pl. a saját igényeim. Milyen kurva unalmas! Hallod, a csávónak minden jó. Nem hiszed el, 100kg, majdnem két méter, 25 évesen a faterja Trabantjával járt. Négy évig lakott szegény öreganyja lakásában, amiben nem lehetett normálisan szellőztetni, mert 5 ablakból 4 nem volt nyitható. Tudod, az a hardkór. Metlaki, kopott öntöttvas kád, mária kép a falon, konvektor vagy láva vagy hideg, kiírthatatlan levendulaszag. Azt illatnak már nem lehetett hívni. Nem panaszkodott! Ilyen baszdmeg a világon nincs. Az első éves fizetéséből hova ment nyaralni szerinted? Haha, nyaralni, vett a város széli garázssoron egy garázst! 20 évesen. Érted, én meg nyavalyogtam, hogy nincs elég pénzem hónap végén harmadszor lemenni Siófokra bulizni. Gondolod rakott bele valamit mi? Ja, kiadta bérbe. Azt mondta egyszer jó lesz az a pénz, autója biztos lesz később saját, talán még motor is. Na, abban az időben azért mesélt valamit, hogy volt egy csaja, akinek adott a lakásához is kulcsot, majd nem tudta mire vélni, hogy a csaj fel akarja újíttatni a konyhát, persze lóvét, segítséget nem tud adni, mondjuk meg tudná tervezni. Merthogy ez a lakás szar, innen el akar menni, ez csak átmeneti, minek szórja el a pénzét erre. Mondta a csaja, hogy költözzenek el akkor egy albérletbe, akkor 50-50% és közösen kialakíthatnak valamit. Ki volt borulva a gyerek, mesélte, hogy a csaj szerint az az okos döntés, hogy az ingyen lakhely helyett mindketten fizessenek havi 40+rezsit, hogy a csaj lelke megnyugodhasson. Nem ment bele. Ugyanezt csináltam a kapcsolatban is. Kisded ápolást tanult, szeretett volna legalább 2 gyereket, volt benne akarat és teljesíteni akarás, bár a mai szemmel “woke” volt, szóval elhagyta a régi klasszikus családi modellt, azt gondoltam még működhet is. Akartam is gyereket. Aztán rájöttem, hogy persze nem kell nagyon belelendülni, a csaj ugyanis féltékeny volt, ráadásul elég böszmén. Az emberi gyengeségeket sajnos mindig hamar kiszagoltam, ez mondanom sem kell, teljesen elvette a kedvem. Milyen furcsa, tán nem azért, mert gyenge voltam én is? Tökéletes példa, szakítani akartam vele, össze is kaptam magam, péntek este csörög a telefonom, hív a lány, felveszem - zokogva közli, hogy meghalt az anyja, menjek érte és vigyem haza. Életemben először és utoljára vezettem ittasan (a megivott négy jéger csak rá három napra, otthon fekve esett le, hogy mekkora rábaszás lehetett volna belőle, ha belefutok egy igazoltatásba). Szóval anyja meghalt, szakítás lefújva, kiporoltam az öltönyöm és végigbőgtem a temetést mint egy kisgyerek. Szerettem az anyját. Igazából szerencsés vagyok, az összes anyósomat szerettem, sőt, engem is szerett(n)ek. Rövidre kell zárnom, annak a kapcsolatnak rá 10 hónapra véget vetettem. Kb. 11 hónap késéssel. Bárhogy is volt, jól tettem, rá egy hétre már össze is jött a barátnője szomszédjával. Nem volt tartós szomorúság. Én azért egy-másfél évig húztam a belem utána, tudod, amikor fél évig azzal kelsz, hogy az ő arcát látod ébredés előtt. Mindegy, jó sok Popper bácsit meghallgattam, mire rendbe jöttem. Tudsz még követni? A fő szál az, hogy mennyire megtanultam elnyomni a saját igényeim. Ennél a lánynál, és az őt követő pár komoly próbálkozásomnál észrevettem, hogy van egy fő, visszatérő elem - ez pedig a megmentés. Minél zűrösebb a csaj, annál vonzóbb -> megfordítva, minél inkább tetszett valaki, az kurvaisten, hogy legalább önbizalomhiányos, bipoláris, vagy akár nárci volt. Ezt olyan csúcsra fejlesztettem - ezt az önpusztító gyakorlatot - hogy egy akkora nárciba futottam bele, hogy majdnem beledöglöttem. Akkor fogadtam meg, hogy befejeztem a megmentést, ha valaki zűrös, hagyom a faszba. Szerinted sikerült? Persze, hogy nem! Sikerült egy kevésbé toxikus, ám sokkal nagyobb útvesztőbe keverednem. Na sebaj, egy ideje vége. Itt vagyok, most már talán nullán. Most már ritkán kapnak el negatív érzések és kezd kopni a folyamatos visszaemlékezés. Tény, most nem is tettem ellene semmit, leszartam. NA, VÉGRE MEGÉRKEZTÜNK! Itt vagyok 33 évesen és az van, hogy fingom sincs mit akarok. Az élettől, hah, ott megvan minden. Párkapcsolatban, a nőktől, társamtól. Egyáltalán akarok-e? Egyáltalán bárki támogatni fog-e abban, hogy az én lelki egyensúlyom megmaradjon, hogyan fog egy család kialakulni? 33 éves vagyok, mire fociedzésre kell hordanom a kölyköt, addigra 50 éves leszek heló. Ha lesz. Itt tartok hát valahol. Hogy csinálják azok az emberek akik családot vállalnak? Soha nem fogod megérezni és soha nem engedtem, hogy emberek lássák, hogy miket gondolok vagy mi a véleményem húsbamarkoló témákban, de az a helyzet, hogy gyűlölet szintű mély megvetést érzek azokkal kapcsolatban, akik mindenféle tervezés (se pénz, se posztó) alapon vállalnak gyereket - “becsúszott Marcsikám ne haragudj, majd felneveljük az albérletbe, tudod, hogy nagyon imádlak, itt egy szál PallMall.” Szóval ez a motiváció megszűnt. Már nem kell sietnem sehova. Nem segít, hogy az utóbbi egy évben kb. négy nőt láttam szépnek. Nem segít, hogy a korábbi tapasztalataim alapján nem vágyok arra a fajta “hajszára” amivel az ismerkedés jár, legyél cuki, de izgi, rendes, de nem unalmas, főleg vicces “mert engem az eszemen keresztül lehet lenyűgözni”, miközben kétműszakban jár a helyi üzembe melózni miközben az anyja neveli a két gyerekét, mert a faszija elhagyta. Pár hónapja megkérdezte egy régi barátnőm, akinek most tök cuki családja van, hogy nincs valami csaj? Kuncogtam, mondom nincs. Szinte rögtön, felcsattanva “hát én nem tudom hogy bírod, én tuti nem bírnám ki.” Erre fel is röhögtem, látva, hogy mennyire nincs képben arról, hogy mennyire más dolog ez fasziként, mint csajként. Szóval nem, nem motivál a szex sem. Az is mindig egy olyan dolog volt az életemben, hogy két, talán három nővel tudtam élvezni igazán, mindenki mással nyűgös volt, hiába engedtem el magam a másik nem tudta elengedni magát, ha direkt ráhangolódva én tettem bele többet akkor a másik görcsölt be mert ő nem tudta elengedni magát, BIZTOS ÉN VAGYOK A SZAR, TUDOM, a lényeg, hogy a jó szexet sem lehet a fogasról leakasztani. És a lényeg, hogy sajnos a szex az nem olyan mint a pizza, miszerint a rossz pizza is legalább pizza, szóval jó. Inkább olyan, mint a család. Nincs annál jobb, mint egy jó család és nincs annál rosszabb, mint egy rossz család. A rossz szex pusztít. Önbizalmat, kapcsolati bizalmat, játékosságot, önértékelést. Ja, és senki sem tud róla beszélni. Én még nem éltem meg olyan privát beszélgetést szexről, (és nem is hallottam olyanról) ami nem esett volna rosszul valamelyik félnek. Tudod, kb. úgy, mint nekem a véleményem a húsbamarkoló témákról. Szóval maradnak az ilyen emberi értékek dolgok. Amit kurva nehéz felfedezni, tényleg ott tartok, hogy bárki képes leépíteni magát a szememben pár perc beszélgetés során - na persze ettől nem gyűlölöm meg - csak elteszem, mint barátot, ha mondjuk ismerkedésről van szó. És ezzel együtt meg is jöttem ismét a szomoromhoz, ezzel párhuzamosan megjelenik az, hogy ha visszaolvasod a témákat, mindegyikhez mi a kulcs? Ha tudnám, hogy mit szeretnék és mire vágyom, akkor tudnám, milyen irányba induljak. Aztán persze meg kéne tanulni kimondani. Kimondani, és leszarni, hogy más mit gondol. Akár szerettem, akár ellenségem. Kikérgesíteni azt, hogy ha a szeretted folyamatosan megkérdőjelez, vagy konfrontatív, akkor nem te vagy a hülye, hanem ő a gyökér, hogy tőled teszi függővé az ő boldogságát. Továbbá, ha valaki egy normális, üvöltésmentes konfliktusban lezár vagy megsértődik, az az ő baja és nem neked van feladatod vele. Tettem le az asztalra eleget ahhoz, hogy tudjam és biztos legyek abban, hogy soha, senkivel sem tettem olyat, amivel kitervelten ártottam bárkinek komoly dolgokban, vagy védtelen helyzetekben. Jó csávó vagyok, aki érdemes. Majd valami lesz. Mindenesetre több ilyen szart szeretnék írni. Ezt szeretném, asszem.

Szex és semmi más.

Nem gondoltam volna,hogy a szex és semmi másból idáig eljutunk majd. Ezt a gondolatmenetet felváltotta valami eszméletlen szerelem. Számomra szinte teljesen ismeretlen csodálatos szexuális összhang jött létre közöttünk. Úgy működik a szexualitás közöttünk mintha egy komolyabb mérnök csapat dolgozott volna kettő puzzle darab találkozásán. Arról van szó,hogy szerelembe estem egy olyan férfival aki szinte teljesen egyértelműen arra lett teremtve,hogy egymáséi legyünk. És minden ami tetszhet egy férfiba az benned megvan.

Ami odafigyelés hiányzik, azt megkapom tőle.

Amiket nagyra becsülök azok megvannak benne.

Ami eszembe jut,az az ő következő szava.

Amit szeretnék kapni, azt megkapom tőle.

Amit szeretnék adni, azt tárt karokkal fogadja.

És ez Te vagy senki más. Eszméletlenül szeretlek.

És amit kihozol belőllem:

Kalandvágyat, bátorságot, nyugalmat, szenvedélyt, magabiztosságot, életélvezetet, jóértelmű romantikát, vágyakat, és magát a boldogságot. ❤️❤️🥵🥵🥰🙏

Nem minden nap sikerül tökéletesen, de azért megyeget.

Jelenleg 1 kilóval vagyok a versenysúlyom felett. Nem is tervezek lejjebb menni majd csak utolsó héten.

2 hónapja kicsit szorosabbra vettem a gyeplőt mind a regeneráció/életvitel mind étkezés(a kaja már régebb óta is viszonylag rendbe volt de sose árt egy kicsit több odafigyelés)tekintetébe és meglepődve tapasztaltam egyrészt mennyire könnyen megy(minden egyéb nehézsége ellenére) másrészt, hogy mennyire élvezem.

Sokkal jobban tudok magamra és dolgaimra koncentrálni, határozottan javította nem csak a sporthoz hanem az élethez való hozzáállásomat.

Kedves Nő!

„Igen, a férfi tud őszintén szeretni úgy, ahogy vagy!

A férfi nem egy Disney mese, nem mindig szőke, és nem herceg. Nézzetek körül ma: minden ilyen srác, fickó, aki annak hiszi magát inkább él úgy, ahogy a sok szar realitykben látja, mintsem úgy, ahogy egy férfinek kellene. A normális férfi kiegyensúlyozott, korrekt, megmondja a szemedbe, ha valami nem tetszik neki, értékeli és tiszteli azt, aki vagy, teljesen mindegy, hogy a párodként, vagy ismerősként tekint rád, sőt még akkor is megtartja a tiszteletét, ha épp nem kedvel.

A férfi ma az, aki tud veled kommunikálni, akinek ha tetszel nem a melleid és a feneked nagysága fogja érdekelni, hanem a kisugárzásod, a megjelenésed, a gondolkodásod. Az, hogy mik a terveid és mennyire vagy képes kompromisszumot kötni az életedben. A férfi az, aki ha poénkodik, vagy épp beszól azt sosem úgy teszi, hogy te alacsonyabb rendűnek érezd magad, mert igazából csak csipkelődésnek szánja. Aki úgy bánik veled, hogy ne érezd a féltékenységet, aki úgy beszél hozzád, hogy olykor bizony hosszasan kifejti azt, mert szeretné, ha megértenéd. Aki nem fog a múltadban vájkálni és aki támogat a jövőddel kapcsolatban. Aki megbeszéli veled a dolgait, a gondolatait és ő is ugyanúgy vágyik arra, hogy minden amit érzel, vagy gondolsz megoszd vele.

A férfi az, aki megérti, ha egy kicsit egyedül akarsz lenni, aki nem fog elméleteket szőni, ha csak egy kis nyugalomra vágysz, aki igyekszik a lehető legjobban összekapcsolódni veled, aki arra törekszik, hogy a legapróbb rezdülésed is megértse. Aki nem állít fel mércét, nem vár el sokat és szeretné, ha ebben te is partner lennél.

A férfi az, aki nem a barátnőidet, vagy más nőcskéket fog bámulni a neten, vagy az utcán, ha nem vagy ott mellette. A férfi tiszteletben tart és szereti kettőtöket, így nem enged a csábításnak.

Súlyos tévedés, hogy a férfiaknak magas elvárásaik vannak, hiszen a kommunikáció, az odafigyelés, a törődés és a szeretni akarás bennünk is ott van. Az igazi férfi először a belső értékeid nézi meg, azt akarja megismerni, persze tudja mindenki, hogy a testiség is fontos, de ahogy szokták mondani; Egy nő ne a férfi kocsiját, házát nézze, nem annak fog szülni, így a férfi se a nő melleit, fenekét, vagy az alsó ajkait tartsa szem előtt, mert sose azzal fog beszélgetni.

Az a férfi aki nem ilyen, még nem tart ott, ő még egy fickó, egy pasas, de majd ő is révbe ér. Az pedig, hogy ez mikor történik meg, rajta múlik."

Papp Ádám

Zárva lesz a legtöbb SPAR-üzlet december 24-én

Zárva lesz a legtöbb SPAR-üzlet december 24-én

A karácsonyi ünnepekre való nyugodt, békés odafigyelés érdekében a SPAR Magyarország december 24-én az INTERSPAR-okat és egyes bevásárlóközpontokban lévő SPAR és City SPAR szupermarketeket kivéve zárva tartja saját üzemeltetésű üzleteinek jelentős részét. „A karácsony az ünneplés, az elmélyülés időszaka, ám a kereskedelemben dolgozó kollégáinknak az ezt megelőző időszakban a szokásosnál is…

View On WordPress

2,5 nap Sevilla

megjártam Sevillát. mikor terveztem az utat, sőt, mikor elindultam, nem tudtam pontosan mire vágyom. halványan annyit tudtam, hogy szabad akarok lenni. nem volt listám, miket akarok megnézni, merre akarok menni. azt szerettem volna, ha nem csak a munka nélküliségben vagyok szabad, hanem a döntéseimben is, s reméltem, tudni fogom, mikor mire van szükségem

jártam a város legmagasabb pontján

minden épületet jól megnéztem, közben kapaszkodtam a kövekbe, amikről próbáltam elképzelni, mikor és milyen munka eredményeként kerültek a harangtoronyba

ültem órákat a katedrális előtt

felfoghatatlanok a csipkék, a hatalmas kövek egymás mellettisége, az, ahogy ez egy épületté áll össze. csodáltam a pálmafát, mint ahogy a szinte mindenhol álló narancsfákat is. a narancsok beérnek, leesnek a fáról, s elképesztően sokat ettem, mind lédús és mézédes volt. olyan ízeket éreztem, hogy minden porcikám megtapasztalta, hogy élek

álltam egy híd közepén

csak hagytam, hogy süssön rám a nap, átérjen a meleg, s a fülem teljesen hozzászokjon a mindent körbeérő spanyol nyelvhez. és ha már nyelv. elképesztően kedves emberekkel találkoztam, akikkel ha nem is sikerült angolul kommunikálnom, olyan segítőkészen instruáltak spanyolul, hogy biztonságban éreztem magam

nekem Sevilla a saját tempó, a minden rezdülésemre való odafigyelés. és hogy ezért miért kell ilyen távol utaznom?! mert így tudok kikerülni a mindennapokból, így veszem észre, hogy én is vagyok, sőt, fontos vagyok (szocmunkás átok, hogy ez nem alap)

Sevilla gyönyörű, bármikor újra ott lennék. de a sok ismert látványosság mellett/helyett nekem a narancs, a napsütés és életem első reptéren töltött éjszakája

és Sevilla hozott némi fura érzést is. egy kérdést vagy feladatot, még nem tudom. a jelképe pedig ez a fotó

és a könyv?! nem titok, mindig van nálam. most egy méretében kicsi, ami kényelmesen illik a kézbe, s mindig oda kéri magát. ráadásul a történet is olyan, amit az ember abba is hagyna (örökre, mert olyan nehéz), de azonnal folytatna is. jól illeszkedett ez a hullámzás a külső-belső utazásomhoz

Rá kellett döbbennem egy elég szomorú dologra.

Az emberek hajlamosak dobálózni azzal a ténnyel, hogy egy kapcsolat nem csak szivárvány és örök boldogság 0-24ben. (Ami egyébként igaz.)

Na most, nyilván x ideig mégis csak az önfeledt lila köd vakítja az embert, viszont idővel akaratlanul is kiütköznek dolgok, beférkőzik a pár idilli mindennapjaiba a nehéz-rideg valóság. Azok a pici ellentétek, egyet nem értések, össze nem simuló darabkák.

Ám sok esetben ezeket egy idő után, vagy ha beüt egy nagyobb negatív tapasztalás, az ember hajlamos katasztrofizálni, úgy értelmezni, hogy a kapcsolat "megromlott", hogy valami megváltozott, a változás pedig nem jó, idegen, új dolog, az addig tapasztalt komfortérzet megbomlani látszik.

Ezt nevezi a köznyelv elbizonytalanodásnak.

Mivel az emberek jó része retteg attól, hogy sérülhet, félti a jólétét, boldogságát... Sokszor úgy döntenek, inkább még "időben" megválnak az adott helyzettől, a párjuktól való elszakadással.

Mára már olyan általános lett az, hogy tudat alatt elvárjuk hogy nekünk igen is kijár a vég nélküli boldogság, odafigyelés és minden módon helyes bánásmód, hogy teljesen elfeldkezünk a világ tökéletlenségéről. Önsorsrontókká válunk, és magunk okozunk fájdalmat.

Pedig csak eszünkbe kellene juttatnunk a józan gondolatainkat, a realitást figyelembe véve mérlegelnünk, és csak is ezután hoznunk olyan döntéseket, amik a mai terhes világban hatalmas befolyással lehetnek saját magunkra és a szeretteinkre.

"Mintha szavak nélkül is tudná, mikor van szükségem egy kis "odafigyelés" kimutatására."

Kult: Grand Theft Auto Vice City Stories (2006)

A minap (vagyis kicsit több, mint egy évvel ezelőtt) gondolkoztam azon, hogy melyik az a régi klasszikus PSP game, ami mindig is kimaradt az életemből, és amiről kvázi 11 év csend után is érdemes lehet megemlékezni. Választásom hamar a 2006-os év egyik legnagyobb durranására, a Rockstar Leeds által fejlesztett GTA Vice City Stories-ra esett, így fogadjátok szeretettel az alig 16 évvel megcsúszott bemutatómat erről a számomra máig enigmatikus játékról.

A 2005-ös GTA Liberty City Stories annak idején komoly kezdőcímnek számított az első generációs PSP-ken: bár még nem volt egy túl kiforrott darab, remek kis demonstráció volt a gép hardveres képességeinek bemutatására, s mindemellett kellemes prequel-sztorival szolgált a régi klasszikus GTA III rajongói számára. Mivel a játék (minőségtől függetlenül, bár érződött rajta az odafigyelés) elég szép siker lett, a Rockstar Games 2006-ra be is jelentette a folytatást: a még szebb, technológiailag még kiélezettebb Vice City Stories-t, ami (elődjéhez hasonlóan szintén egy másik klasszikus, a GTA Vice City előzményeként) 2006 őszén már a boltok polcaira is került.

És akkor ez az a pont, ahol megmagyaráznom, mi is tartott szinte kereken 16 évig abban, hogy végignyomjam az amúgy messze legnagyobb kedvenc GTA epizódom prequeljét. Mert ez a játék PSP-n egész egyszerűen szívás. 2007 tavaszán álltam neki először, és valahol a sztori 40%-a felé rájöttem, hogy ezt valószínűleg a fejlesztő Rockstar Leeds se gondolta komolyan, így hagytam a fenébe, hogy aztán idén (egy modern gép és egy PS2-emulátor segítségével) erőt vegyek magamon, és új lendülettel, immáron persze jobb grafikán legyűrjem. Nos, még így se volt egyszerű.

Kezdjük az elején: 1984-et írunk, és főhősünk, Vic Vance (mint utólag kiderült, az a sántikáló fazon, akit a Vice City introjában a rosszul sikerült deal során szitává lőnek) az egyik beteg testvére érdekében megkezdi katonai karrierjét a reptér melletti támaszponton. Vagyis kezdené. ha nem egy igazi taplót, a kurvákban és drogokban is utazó Jerry Martinezt kapná feletteséül. Martinez egyre rizikósabb fusi melói, amiket természetesen Vic-kel végeztett, sajnos hamar visszaütnek, a balhét pedig velünk viteti el - volt karrier, nincs karrier. Vic-nek így nem marad más hátra, mint szintén frissen a városba érkező másik tesójával, az itt még iszonyú kockának induló Lance-szel együtt nyakukba vegyék a várost, és megpróbálják tisztázni a nevüket Martinez melói után.

Mint mondtam, a játék furcsa módon pont az előd eredetileg zárolt részén, a reptér mellett kezdett. Itt egyből megcsodálhattuk, hogy mennyit is fejlődött a grafikus motor, és hogy igen, fénykorában a PSP még ezt is meg tudta hajtani: ha PC-s minőséget nem is, a PS2-es verzióhoz képest alig gyengébb látványt kaptunk, ami 2006-ban, ezen a platformon tényleg ámulatba ejtő látvány volt. Játékmenetre, noha prequelről beszélünk, sok mindent a Vice City-t két évvel később követő, ám technológiailag fejlettebb San Andreas-ból emeltek át: az autók tükröződése, a napszakok, illetve az ingatlanosdit váltó “territory” rendszer (itt épp alvilági bizniszeket kellett indítani, úgy mint csempészet, prostitúció vagy betörés) mind-mind látványos váltást jelentett az eredeti játékhoz képest. Ezt leszámítva fontos megemlíteni, hogy a készítők figyeltek az “előzmény”-jellegre: itt sok épület még egyáltalán nem, vagy egészen más formájában létezik, mint az 1986-ban kezdődő Vice City-ben, úgyhogy a Rockstar Leeds az elején bőven tartogatott meglepetéseket számunkra. A legnagyobb különbség viszont egyértelműen a bandák jelentették: a San Andreas nyomdokain haladva a térképet itt 3 banda, a cholo, a biker és a shark uralta, akik bizony durván meg tudták keseríteni az életünket, ha meggondolatlanul beléjük kötöttünk, amit viszont idővel muszáj volt, ha haladni akartunk a történettel.

Szóval mégis mi az, ami ennyi ideig távol tartott a befejezéstől? Az, hogy ezt a játékot mintha direkt úgy tervezték volna, hogy lépten-nyomon megszivasson. Itt nincs igazi fejlődési tér, már a legelső küldetések belevágnak a mélyvízbe, teszik ezt ráadásul küldetésenként 2-3 további alküldetéssel. Mikor már azt hinnénk, hogy “na jó, basszus, mindjárt vége”, tuti, hogy jön egy új alfeladat, amit még meg kell csinálni, és szinte biztos, hogy elsőre nem leszünk rá felkészülve. Vicces módon azonban a sztori felénél a nehézség mintha alábbhagyna, hogy aztán az utolsó néhány küldetésre újra bedurvuljon kicsit, azonban szerencsére közel sem olyan szinten, mint előtte. Ha valaki emlékszik a teljes sebességes helikopteres üldözésre egy elektromágnessel, a szállodai medencés leszámolásra, vagy a PSP-n szinte lehetetlen sniperes pályára (amit egy még egy rohadt frusztráló autós üldözés is követett a feladaton belül, csak hogy biztosan szentségeljen az ember), az biztos tudja, mire gondolok. Másik, ugyancsak elcseszett feature a bandák behozatala volt: a játék nem közölte, de amíg nem kötöttünk bele egy bandába, addig az adott gang tagjai békén hagytak minket. A probléma csak az, hogy amint - akár csak véletlenül is - eldördült egy lövés egy tag felé, onnantól a teljes osztag a vérünket akarta, folyamatosan meg-megtámadva minket vagy a nehezen összeszedett egyéb területeinket. Ez már az elején se volt mókás, amíg csak a cholo-k puffogtattak a pisztolyaikkal, de később, mikor a shark-ok a másodperc tört része alatt szitává lőttek minket a nyílt utcán, na az már nagyon nem volt vicces. Hamar eljött az a pont, amikor rájöttem, hogy minél előbb ki kell ejteni az összes banda összes bázisát, ám természetesen figyelve, hogy ne hergeljünk egyszerre magunkra mindenkit. Nem volt egyszerű...

Szóval mit lehet mondani ennyi év után egy szinte már elfelejtett epizódról a GTA-k sorában? Nos, nem véletlenül nem lett igazi klasszikus (hiába a későbbi PS2-es és PS3-as megjelenés), de mindezek ellenére megvoltak a pillanatai. Jó volt újra látni és hallani kedvenc szereplőinket (igen, az eredeti szinkronszínészek kíséretében!), Vic-ék bosszúja pedig azért mégis lökte előre az embert, hogy akár sokadszor is leüljön egy-egy lehetetlenül idegesítő küldetés mellé. Mindehhez pedig olyan zene társult, ami ma is megszívlelendő: a The Cure zseniális A Forest-jétől kezdve a Scorpions legendás Rock You Like A Hurricane-én, vagy a Run-D.M.C.-féle It Is Like That-ig bezárólag volt itt minden, természetesen rengeteg rádiós áthallással a későbbi epizódokra.

És hogy milyen ez a játék így 2022-ben? Nos, néhol bájos (retro grafika, klasszikus sztori és karakterek, szuper zene), néhol iszonyú idejétmúlt (mai szemmel nézve nevetségesen kevés autó és NPC, kietlen város, eltúlzott küldetések), viszont mindenképpen egy érdekes élmény, amit az eredeti VC rajongóinak illik kipróbálni. A Stranger Things és társai által mára csúcsra pörgetett retrománia mellett hihetetlen belegondolni, hogy ezek a game-ek ezt közel 20 évvel ezelőtt megcsinálták, és ha engem kérdeztek, sok szempontból máig veretlenül a legjobb 1980-as éveket feldolgozó alkotások mind filmek, mind pedig játékok terén.

Kukkoló

Megmondom tök őszintén, hogy szívből gyűlölöm ezeket a mondatokat, amik váratlanul lecsapnak rám a távoli múltból. De Feldmár ezt mondja: „Oda kell figyelni, amikor jön egy nagyon erős energia, ami nem tartozik a jelen pillanathoz. Nem lehet csak legyinteni rá, hogy ezzel nem foglalkozom, mert olyan erős, hogy az ember kész elfelejteni, hogy ez tulajdonképpen csak emlék. Egy olyan emlék, amit nem tudott megemészteni. Akkor találni kell egy emberi társaságot, egy olyan valakit, aki szeretettel tud a karjaiban tartani, amíg te megemészted azt, ami már évtizedek óta megülte a gyomrodat, és bántotta a lelkedet.” úgyhogy most leteszem ide, ami mostanában már nagy bátorság, hiszen azt mondtam, hogy jól vagyok, aztán ilyen pillanatokban meg még mindig összeugrik a gyomrom. Az ilyen pillanatokban nem vagyok jól.

Te kukkolsz engem? – kérdezte Logan még valamikor az ismeretségünk elején. Nem igazán értettem, hogy mire gondol csak elszégyelltem magam. Érdekelt, tetszett, kiváncsi voltam rá, de hogy leskelődtem volna utána? Talán igen, amennyit az internet ad. Meg amennyit az ember unalmában turkál az ismerősei idővonalán. Hogy mire gondolt, nem tudtam, nem értettem, csak megalázva éreztem magam. Soha addigi életemben semmilyen baráti vagy kapcsolati kíváncsiság vagy kezdeményezés ilyen durva pofonba nem ütközött. Minden létező felületen millió intim információt szórt magaköré, nem kellett kutatni vagy leskelődni utána, de biztos zavarta, hogy folyton belém botlott. Meg, valójában szeretett volna lerúgni magáról. Fura lehet, ha valaki, aki nem különösebben tetszik neked, elkezd érdeklődni meg ragaszkodni. Normális emberek egy ilyen után nem tudom mit csinálnak, elküldik a picsába, letiltják és soha vissza se néznek, mert pontosan tudják, hogy aki ilyet tesz, az egyéb gonoszságokra is képes? Nekem belefért a „pokróc férfi szar modorral” kategóriába és átléptem azon, hogy megalázva éreztem magam. Valójában az egésszel az a baj, amiről sem ő sem én nem tehetek, hogy ez a mondat fényévekkel vetett vissza abban, hogy érdeklődést mutassak bárki iránt. Ez egy olyan vonal volt, amiben anyám is sikeres aknamunkát végzett, de igazán mélyen megaláznia Logannek sikerült. Azt hittem, hogy ez majd feloldódik az időben, a csakazértisben, a pokrócságot lágyítja majd a türelem és a szeretetteljes odafigyelés. És igen, mindez megtörtént végül. De az nem, hogy feloldódjon bennem a szégyen azért, mert vonzónak találok valakit. De feldmár azt is mondta, hogy szükség van egy igazi kapcsolatra, amiben tudod, hogy nem fognak megszégyeníteni, nem fognak bántani. Biztonságot kell érezni, bizalmat, de mélyen. Akkor megengedheted magadnak, hogy visszamenjél oda, ahol bántottak, vagy ahol olyan élményeid voltak, amik veszedelmesek voltak számodra. Azt nem mondta, hogy ez nem lehet ugyanaz a kapcsolat. Én nem vagyok biztos benne, hogy lehet, nem tudom, hogy lehet-e, többnyire nem, de mi van, ha igen? Néha arra gondolok, hogy olyan jó lenne, ha jönne egy szerelem, egy olyan férfi, aki boldogan meghallgatja az összes rettenetes élményemet mert közben ölelhet, vigasztalhat, lehet erős és biztonságotadó és könnyedén lehet jobb, mint az összes korábbi. Milyen nagyon jól érezném magam! De ez nem egy kapcsolat, csak egy múló vágy, hogy valakit használjak a nélkül, hogy adnom kéne bármit. A kapcsolatok meg nem ilyenek. Sokfélék, és lehet idealizálni, sőt kell is, hogy legyen kihívás, de azért a kapcsolatok nagy része két ember, aki millió dolgot hoz a múltjából, szokásokat, sérüléseket, betokosodásokat, vágyakat és félelmeket, aztán valami érthetetlen okból megpróbálják ezt egymás torkán lenyomni, miközben igyekeznek jólérezni magukat. Nincs recept és nincs orvosság. Csak a mesélés.

EDZŐTÁBOR/2 1. NAP

A srácok nagyon magabiztosan vették birtokba a tábort, ami némi aggodalomra adott okot, hiszen a kezdeti megilletődöttség mindig ad egy kis laufot a jelen lévő felnőttek/nevelők számára. Ez most sehol: ahogy megérkeztünk, teljesen felpörögtek a srácok, volt zaj rendesen. :)

A délelőtti edzés jól is sikerült, az ebéd is rendben volt. Sajnos a délutáni mozgás mehetett a kukába. Sokat kellett rimánkodni a szent sebesség miatt, valamit az odafigyelés is hiányzott. Próbálom megértetni a srácokkal, hogy milyen sokat számít az akarat, de egyelőre nem ez a fontos számukra. Sebaj, próbálkozom tovább.

A vacsi nagyon fogyott milánói volt.

A lefekvés folyamán voltak nehézségek, néhány férfiasan viszafojtott könnycsepp, de ez természetes. Nagyjából mindenki időben elaludt, de van egy szoba, ahol még mindig megy a duma, úgyhogy be is fejezem és megyek is... :)