Sosem fogod megtudni, hogy mennyit is jelentesz nekem

Hogyan ért gyors véget az Állatkerti pályafutásom? (Kis Magyarország-bemutató)

1991 óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal vendéglátóztam, voltam pincér, kocsmapultos, mosogató, ha mást nem találtam, üzletvezető, séf, kutyafasza. 2-3 éve azt mondtam, elegem van a 12-16 órás műszakokból, a feketemunkából, a hamis mítoszokból.

ÉS MOST SZERETNÉM MEGKÉRNI A SOK FOLLOWERREL RENDELKEZŐ ISMERŐSEIMET, HOGY REBLOGOLJÁK EZT A SZART. Tudom, hogy lehetetlenül hosszú poszt.

Szóval szóltam minden haveromnak, hogy aki tud a képességeimnek megfelelő melót, az szóljon. Sok mindent nem tudtam összeszedni: beszélek angolul, németül, meg még pár nyelvet nagyon alapszinten, van egy esti gimis érettségim, meg egy vödör tapasztalatom mindenféle munkákból, a legaljától a legtetejéig.

Idén tavasszal felhívott a legrégebbi barátom (32 éve ismerjük egymást), hogy őt kinevezték a Fővárosi Állat-és Növénykert (innentől: FÁNK) osztályvezetőjének, és megszervez nekem egy munkainterjút. De (innentől GG lesz a neve) borzalmasan rendes, szabálykövető fickó, tehát nem becsempész a hátsó ajtón, hanem írjak rendes pályázatot, menjek be interjúra, ő támogatni fog, mert tudja, hogy jó vagyok a munkára.

A munka nagyon nehéz és felellöségteljes: kapusnak kell lenni, mosolyogva érvényesíteni a látogatók jegyét és azt mondani nekik, hogy "érezzék jól magukat", naponta 2-3 ezer alkalommal. Ezért ajánlottak garantált bérminimumot. Persze az interjú alatt elmondtam, hogy van kereskedelmis múltam is, szóval végül "kapus-jegypénztáros-jegyellenőr" lett a hivatalos státuszom, ez lett rányomtatva a badge-emre is.

A munkainterjún ott volt a "beléptetési csoportfőnök" (innentől legyen a neve PP) is, akinek az volt a két kérdése, hogy 1. Vagyok-e legalább 100 kiló; 2. Tudok-e bánni a cigányokkal?

Igen és igen.

Ez idén áprilisban történt, és aztán elkezdtem élni az áloméletet: kurvaszarul kerestem, de bazi jó helyen dolgoztam, igazából engem a lóvé sosem izgatott.

Aztán bő egy hónap után jött egy koszorúér-görcs, nem sokkal utána pedig meghalt anyukám, de ezekkel együtt is csak 4-5 napot hagytam ki a munkából, mert (figyelem!) SZERETTEM OTT LENNI.

Az állatkerti alkalmazottak közszolgálati státuszban vannak (amit imádtam, és nagyon-nagyon fontos lett volna nekem egy banki kölcsönhöz), tehát nekik nem 3, hanem 4 hónap a próbaidő.

Augusztusban lett időszerű, hogy beszélgessünk a véglegesítésről, GG, aki odavitt, eljött beszélgetni hozzám, hogy bajok vannak, mert a csoportfőnök PP problémázik, hogy én nehezen illeszkedek be és a munkatársak panaszkodnak rám. Nem értettem. Semmi ilyesmit nem tapasztaltam, csak azt, hogy PP kerül velem minden kommunikációt.

Végül a döntés napján (ami megérne egy külön posztot) PP odajött hozzám és közölte, hogy megvétózta a szerződéshosszabításomat, tehát gyakorlatilag ki vagyok rúgva.

Köpni-nyelni nem tudtam - aztán kb két hét múlva GG feljött hozzám és elmesélte, hogy PP-t és vele együtt a fél beléptetési csoportot ki kellett rúgni, mert kiderült, hogy a pénztárosok és a kapusok hosszú idő óta rendszeresen együttműködve LOPNAK. A Modus vivendi lényegtelen, de soksokmillió forinttal károsították meg a FÁNK-ot. Engem pedig azért rúgatott ki PP, mert tudta hogy van egy cimborám a vezetőségben, szóval nem lehet belevenni a buliba, így kockázatos, hogy lebuktatom őket.

Ez még nem a vége a sztorinak. Jeleztem GG-nek, hogy szívesen visszamennék a céghez, mert minden szarsággal együtt igenis imádok ott dolgozni. Egyeztetett az újonnan kinevezett csopfőnökkel, aki felhívott, hogy mennyire örülne ha visszamennék és legyek a helyettese - szóval a bürokrácia miatt újra megpályáztam formálisan a régi pozíciómat, biztosra tudva, hogy visszavesznek.

Pár nappal később hívott GG, hogy nem vesznek vissza, mert a "cég" nem veszi jó néven, hogy favoritizálja a haverját.

Míg ott dolgoztam, rövid negyed évben végig küzdöttem a bürokráciával, lehetetlen sztorijaim lennének még.

De a lényeg az, hogy tökéletesen alkalmas vagyok egy munkakör ellátására, de nem dolgozhatok ott, because fuck you.

Ez a rövid történet.

Két év bizonygatása után, mire kezdtem tényleg elhinni, hogy fontos vagyok neki,

Megkérdeztem tőle, tudja-e milyen színű a szemem.

Pár másodpercre csönd telepedett mindkettőnkre. Csupán a szíve hangos kalimpálása lengte be a hangos zihálásával ötvözve a hajnali borszagú szobát.

Igazából, mind a ketten tudtuk, hogy teljesen mindegy mit mond, mert ezek már a legutolsó mondataink lesznek egymáshoz.

-Barnák.

Nem. Sosem voltak.

Fontos.

Nem. Sosem voltam.

Amúgy zöld, 23 éve, de mindegy.

Én sem jegyeztem, hogy a tied kávé barna. Pont olyan, ahogy iszom. Mint amikor a kapszulásba beledobsz egy cukrot egy kis kanál tejporral, aztán miután leittad a habot, ott marad az a szép sötét vizes kávé.

Na pont olyan. Minden nap látom.

Fontos hogy figyelj az arányokra, mert több tejporral, már elveszik a varázsa.

De mindegy.

Végülis egy tudomány azt mondta, hogy nincs is zöld szem.

Csak valami olyan rémlik, hogy barna és kék keveredése, de mivel nem vagyok biológus - és sosem leszek- amúgy sem értem.

-Kék.

Nem. Sosem volt az.

Fontos.

Nem. Sosem voltam.

Neked?

Sosem leszek az.

Nem vagyok fontos. Soha nem is voltam az senkinek....

Meglépni azt, hogy megpróbáljam elengedni a legnehezebb dolog. Újra és újra eszembe jut amit közösen éltünk át. Minden kis szar rá emlékeztet. Nem tudom, hogy ő hogy van ezzel. De nekem hiányzik. Gondolom nála ez nem így van. Bár nem tudhatom. Mint ahogy ő se tudja, hogy még mindig miatta sírok. Igazából csak azt bánom, hogy neki sosem voltam olyan fontos, mint ő nekem. És hogy nem értek semmit az ígéretei...

Szorosan összekapcsolódik

Heteken keresztül éreztem az elutasítást. Nem szólt hozzám, szia, megyek. Szia anya, megjöttem. Ennyi volt. Ha bekopogtam hozzá, nem hívott be csak az ajtón keresztül válaszolt. Ha véletlenül összetalálkoztunk a lakásban, a fején a füles, nem is reagált, ha szóltam hozzá, ha búcsúzáskor véletlenül közel voltam, elkaptam és megöleltem nem ölelt vissza. Mindennél jobban szeretem őt. (meg „őt”, meg „őt”, de erről még mesélek) Nos, mindazoknak mondom, akik majd elengednek félig felnőtt gyerekeket: Az ember vinnyog a fájdalomtól. Hiába tudja az eszével, a tudatos része minden értelmes gondolatával, hogy ez így jó, ezt kell támogatni, az érzések mégis borzasztóak: elutasítás, elválás, elhagyás, nincs szüksége rád, nem szeret, nem kíváncsi rád, nem akar téged. Az, akinek az életéért, a boldogságáért remegsz és akiért bármit megtennéd, az életedet is odaadnád: már nem szeret téged. Teljesen egészségesen: saját magát szereti és hamarosan lesz valaki, aztán még valaki, akit jobban fog szeretni saját magánál is, és legközelebb csak akkor lesz jelentős szereped az életében, amikor meghalsz és ha tényleg szereted, mindent megteszel azért, hogy ezt majd lehetőleg jól viselje. De amikor elutasítottnak érzem magam, akkor azt gondolom, hogy rosszul csináltam valamit. Talán valamikor a múltban, amin már nem tudok változtatni.

És az elutasítottság érzés mellett a rettenetes aggdalom. Semmit sem tudok róla, ugye jól van, ugye nincs baja, ugye nem azért zárkózott magába mert valami rémes titkot őriz? Ugye nem bántották?

Egy este megállt a szobámnál. Anya, tudunk beszélni? És elmesélte. Mindent, ami bántotta, és sírt, és el volt keseredve. És örültem, hogy nem nagyobb a baj, és beszélgettem és támogattam és erőt adtam és célt, irányt mutattam és iszonyatosan boldog voltam, hogy az én kicsikém hozzám jön sírni, ha baj van. Megkönnyebbült és kivirult, és elmúlt az elutasítottság érzés belőlem, mert elmúlt a távolságtartás belőle.

De az a pár hét, az elutasítottság érzés, a tehetetlenség, a reménytelenség borzasztóan megviselt.

Nekem nagyon fontos, hogy a gyerekeimet önálló, felnőtt életre neveljem. Teljes szabadságot élveznek még akkor is, ha nekem nem mindig jó érzés. Nincs szemrehányás, se bezzegelés, se finom érzelmi zsarolás, se majd meglátod, hogy igazam lesz, ez lesz, az lesz.

Gondolom így lesz később is. Jön majd, ha baj van. És szeretnék minél tovább elérhető lenni. De az élmény az elutasításról, ebben mélyre kellett mennem, hogy írni tudjak róla.

Folyt. köv...

Elhanyagolás

Tegnap a férjem segített kiszelektálni a régi kinyúlt zoknijaimat és közben volt egy felismerésem a szüleimről, ami miatt most enyhén ki vagyok borulva. Szóval pakoltuk ki a zoknikat és a kezembe akadtak a régi, de még mindig használható, nagyon jó minőségű, gyapjú túrazoknijaim, amiket a szüleimtől kaptam még 10-20 évvel ezelőtt. És mondtam a férjemnek, hogy igazából hálás vagyok a szüleimnek, hogy ennyi minőségi meg tartós cuccot vettek nekem, pl. bakancsot, hátizsákot, korcsolyát, de konkrétan nem értem, hogy miért nem voltak nekem hajlandóak hétköznapi zokniból, bugyiból, pólóból újat venni, amikor már kinőttem azokat, meg rongyosak voltak. És azt válaszolta, hogy azért mert ezek a nagyobb és tartósabb ajándékuk kapcsolódtak az aktuális projektjeikhez, pl hogy együtt túrázzon a magashegyekben a család, a hétköznapi dolgok meg nem. És az a baj, hogy igaza van. Minden ajándék vagy ilyesmihez kapcsolódott, vagy oda lehetett adni az egész rokonság előtt, amiből látszott hogy ők gazdagok és gondos szülők. Egy csomag bugyi vagy póló a 10 éves gyereknek az nem ilyen, azért nem jár ováció, szóval olyat nem vettek csak ritkán, mert nem fűződött hozzá érdekük.

És igazából igen, az is baj, meg rossz emlék hogy minden fehérneműm rongyos volt gyerekként amíg nem lettem elég idős hozzá, hogy vegyek magamnak a zsebpénzemből, és az is hogy folyton ki volt száradva a bőröm, mert nem törődtek vele, hogy nem tesz neki jót a lúgos szappan, amit ők szeretnek, és itt is az hozott megváltást amikor kamaszként vettem a zsebpénzemből tusfürdőt. De nem is ez volt igazán rossz, hanem a rémálmok amiatt, hogy 9 éves koromtól rám volt bízva a húgom, meg hogy 11 éves koromtól rendszeresen egyedül voltunk hagyva napokra. Meg az, hogy a húgomat én neveltem 5 éves korától, nem túl jól, mert túl kicsi és ijedt voltam hozzá, és ez valószeg hozzájárul ahhoz, hogy nem szeretnék saját gyereket.

És igazából bőven lett volna pénzük bébiszitterre, sőt a rokonok is szívesen vigyáztak volna ránk akár gyakrabban. Jellemző, hogy mikor egyszer anyám fontos előadásra készült, és itthon szerette volna ezt tenni mert a munkahelyén zavarták, akkor arra a hétre felfogadott egy au pair-t, aki vigyázott ránk és főzött, pedig előtte 2 hétig magunkat láttuk el, amíg elmentek apámmal kettesben nyaralni. Szerintem azért nem fizettek bébiszittert máskor, mert akkor kevesebb pénze maradt volna apámnak a drága extrémsportjaira, és nem azért mert nem tudták volna kigazdálkodni.

Időnként hajlamos vagyok arra visszavezetni a problémáimat, hogy nagyon patriarchális családban nőttem fel. És ez igaz, meg az is, hogy apám elég nőgyűlölő és terrorizálta az egész családot, ami anyám szerint a szeretet jele. Szóval ez szintén hozzájárult a problémához, de sorstársaimnál azt látom, hogy amellett hogy rossz volt nekik, hogy elnyomták őket a származási családjukban, amiatt hogy nők, amellett azért gondoskodtak róluk, meg tanítottak nekik lifeskillek-et hogy később jó anya és feleség váljon belőlük. Nálunk még ezt se, nem tanítottak semmit, csak amihez épp kedvük volt vagy kapcsolódott az aktuális érdeklődési körükhöz. Az hogy alap dolgokról fogalmunk sincs, az nem zavarta őket, sőt sokszor elhajtottak ha érdekelt valami, ami épp őket nem. Jellemző hogy évekig éltünk mirelit és instant cuccokon, 9 éves koromtól kezdve ezeket főztem magamnak és a húgomnak, és csak akkor tanítottak meg rendesen főzni mikor apám kitalálta hogy minden hétvégén hatalmas vendégség lesz nálunk, annyi kajával hogy mindhármunknak (anyámnak, nekem és húgomnak is), folyamatosan főznünk kellett. Nem az zavar, hogy nem kaptam elég tudást a házimunkáról, mert sok más kortársam se, és ezeket később is meg lehet tanulni, hanem inkább az, hogy amikor tanítottak valamit pl. a főzésről azt rögtön 50 főre kellett és ez is eléggé traumatizált, meg hogy alap dolgokat nem magyaráztak el nekünk, és pl. 10 évesen nem ismertem fel a parlamentet, azt hittem rá, hogy egy random kastély, de közben büszkék voltak arra, hogy a mi családunk milyen értelmiségi. És tényleg nagyon sok olyan apróság kimaradt amit mások megtanulnak pl. 4-5 évesen , mert a szülők sokat magyaráznak nekik, pl. illemszabályokról, emberi kapcsolatokról, vagy akár arról mit milyen gyakran érdemes kimosni, én meg 30 felett tanultam meg az internetről vagy terápiában. Mindez igazából néha ad szabadságot is, mert amit felnőttként tanulok meg, azt könnyebb felülbírálni, de összességében azért elég szívás.

Karikó

Ágoston László

Pontosan emlékszem hol voltam és mit csináltam, amikor meghallottam, hogy Kertész Imre Nobel-díjat kapott. Sóletet ettem Debrecenben, egy szavalóverseny szünetében.

Karikó Katalin Nobel-díjának hírére is mindig emlékezni fogok: éppen videót vettem fel, és egy mikrofonállványt vittem az emeletre.

Nyilván nem a sólet és nem is a mikrofonállvány a fontos ebben - de a nagy, nagyon nagy dolgokra való ráeszmélés pillanata mindig nyomot hagy az emberben.

Arra is emlékszem, mit mondtak körülöttem, amikor Kertész nyert.

"Zsidó... Ha nem zsidó lenne, lószart nem kapott volna. Egyébként is miért nem Kosztolányi vagy Ady? Hülyeség ez a Nobel-díj is..."

Hiába, az utca embere 8 általánossal mindig jobban tudta és mindig jobban is fogja tudni, mint a Svéd Királyi Akadémia.

Most az első komment, amit láttam (nem viccelek, tényleg az első):

"Gyilkos"

Nem sokkal később:

"Sintér"

És itt be is zártam a kommenteket.

Azon gondolkodom, mikor tudtunk valaki sikerének legutóbb köpködés nélkül örülni. Mert ugye a Saul fia Oscar-díja is "zsidó", a fociválogatottnak ellenszurkol az ország fele, a külföldre száműzött művészek meg ha sikeresek, akkor is gyalázni kell őket, ha meg nem... na akkor pláne.

Karikó Katalin egy nemzeti kincs - lehetne, ha nem lett volna egyből "asszonyság".

Karikó Katalin így viszont az amerikai álom (és a magyar rémálom) megtestesítője: az ember, aki egy darab semmivel kellett, hogy elhagyja a hazáját, és hosszú szívós munkával, tudással és tehetséggel felért a világ csúcsára.

Aki senkit nem érdekelt, amíg haszna nem lehetett belőle. Választott új hazájában lett igazán példakép.

Magyarországon ha valaki példát akar venni róla, az a példa, hogy menni kell, ha valamit nemzetközi szinten akarsz elérni.

Emlékszem, amikor Dárdait kinevezték a magyar válogatott élére és Bognár György a "magyar futballszakma meggyalázásáról beszélt ", hogy egy tapasztalatlan "senkit" választottak a magyar "nagyságok" helyett.

Karikó Katalin nem lenne Nobel-díjas, ha 1985-ben nem gyűjti össze a bátorságát és nem hagy mindent hátra. Nem azért jutott fel a csúcsra, mert magyar, hanem annak ellenére.

A világ rengeteget vesztett volna, ha Magyarországon marad. Ez valahol talán az ő személyes tragédiája is, de egy népé minden bizonnyal.

Magyarország pedig tovább dobálja a szemétbe a gyémántjait, hogy a salakot emelje a magasba. És fúrja, nyúzza, zsidózza, köpködi, ha valaki a középszernél jobb akarna lenni.

Maradj puha. Maradj langyos. Maradj szürke. Hagyd meg a nagyszerűt a többinek.

Közeledik a 30+1. szülinapom, és a barátaim már kérdezték, hogy hogyan akarom ünnepelni. Erre általában az a válaszom, hogy mindegy, bármi jobb, mint ami tavaly történt.

Van egy barátnőm, akivel egy napon születtünk, csak pár év különbséggel, és mióta felfedeztük ezt a tényt, azóta közösen tartottuk minden évben a Sweet16 koccintást.

Mivel a tavalyi kerek volt, úgy voltam vele, hogy nagyon szeretnék egy külön ünneplést magamnak, amit elmondtam az akkori pasimnak is. Mondtam, hogy nekem nem kell 200ezer ft-os ajándék, mint amilyet én dobtam össze a barátaival (Lego Millenium Falcon), csak legyenek ott azok akik szeretnek, és imádnám, ha a fiúkákkal táncolnának nekem, mint ahogy a cuki vőlegény és bestmen csapat csinálja azon a számtalan youtube videón.

Nos, ezt meg is kaptam, és még egyszarvú tortám is volt, meg 30-as héliumos lufim. Aztán a pasim, akivel akkor már több, mint 4 éve voltam együtt, közös lakásunk (hitelünk) volt, és együtt terveztük az életet, a buli után egy órával atomrészegen közölte, hogy el fog hagyni, mert beleszeretett valaki másba. Hogy a lány hű, meg ha, és élete szerelme, őt feleségül is venné, és bár ő maga nem akar gyereket, ha a csajnak ez fontos, akkor simán bevállalja.

Azt gondoltam, hogy ennél azért többet várhatok tőle, hiszen szerettük egymást, közös terveink voltak és egy abszolút meghitt kapcsolatunk. Amúgy ő az a klasszik “rendes srác”, aki nem rengeti meg ugyan a világodat, de számíthatsz rá, stabilnak tűnik (nem az), megbízhatónak (nagyjából), és akiről azt gondolja az ember lánya, hogy akár hozzá is menne feleségül (de jó, hogy nemet mondtam a részeg lánykérésre).

És mint olyan, klasszik rendes srác, aki aztán szépen pofára ejt, mindegy milyen okból, képes volt fogni az életem egyik olyan pillanatát, amit kivételesen csak magamnak akartam, és tönkretette.

Tudom, hogy nem szándékosan csinálta, de hát most komolyan… akkor mondta volna le az egész bulit.

A legjobb, hogy amikor még egy héttel az események előtt tudomást szereztem a lányról, meg is kérdeztem, hogy szakítani akar-e, tehát abszolút megvolt ott minden esélye, de akkor épp nem volt hozzá kedve, vagy nem tudom mi okozta, de a válasz az volt, hogy ő velem akar lenni.

Szóval ennél még az is jobb lesz, ha idén csak a plafont nézem.

Belefáradtam, hogy nem kerestél

Belefáradtam, hogy nem érdekeltelek

Így... hát nem írtam neked és azóta nem beszélünk

Tényleg nem voltam fontos úgy tűnik

Mikor egy idegen jobban érdeklődik felőled, mint az a személy akinek elmondása szerint "fontos" vagy...

...na ott tényleg el kell gondolkodnod hogy kinek mennyit is érsz valójában...

Bekövetkezett, aminek nem lett volna szabad: Michael Douglas voltam az Összeomlásból. Fegyver nélkül, de kiszaladt alólam a kontroll, nekem feszült, nekem meg elszált az agyam. Durván. Szóval a faszméregetése azzal ért véget, hogy gondolkozzak el, hogy itt akarok-e dolgozni, mire azt mondtam rendben, asszem eljött az ideje, hogy elkezdjek ezen gondolkozni.

Szerintem vállalhatatlan voltam, nem keresek mentséget, addig provokált, míg kihozta belőlem az állatot. Szóval két lehetőség van: mindketten kialusszuk holnapra, vagy itt az ideje felállni.

Nem ez a szar. Ennek itt volt az ideje, nem is bánom igazán. A szar az, hogy ahelyett, hogy egy üveg pia mellett mesélném el valakinek, aki fontos, most idehányom a dessre, hogy néhányan véleményezzék, véleményezzenek engem is, de így is úgy is egyedül kell majd megoldást találnom...

Hegemony

Kivételesen két sztorival kezdek.

Az első játékunkban én voltam a kapitalistákkal, miközben a két társam (a munkásosztály és a középosztály) nagy egyetértésben az első körben leszállították az adókat, ingyenessé tették az egészségügyet és az oktatást, majd elhelyezkedtek az állami szektorban, figyelmen kívül hagyva a cégeim. Az állam egy kör alatt csődbe ment és jött az IMF.

A következő körben megunva, hogy a magánegyetemem közepesen drága szolgáltatásait senki se használja ki, eladtam az épületet, a munkásokat (egy utcára került takarítót és egy tanárt) pedig alkalmaztam egy frissen nyitott gyorsétteremben.

A Hegemony egy asszimetrikus játék, amiben három játékos a három osztályt irányítja, és ha esetleg akad egy negyedik is, akkor az illető az állammal van. Mindenki a saját szabályai alapján gyűjtöget pontokat - a kapitalisták cégeket és vagyont halmoznak fel, a munkások jobban akarnak élni a szolgáltatásokból, a középosztály egy kicsit mindkettő, az állam pedig minél inkább ki szeretné egyensúlyozni az előbbi három játékos szerepét. Úgyhogy a körönként ötszöri akciót (összesen öt kör van) mindenki nagyon másképp használja ki - gyárnyitásra, termelésre, szolgáltatások vásárlására, a közvélemény befolyásolására, miközben az egyes termékek árszintjeit a szavazásal átállítható állami politikák befolyásolják.

Namármost aki szerint ez annyira izgalmas, mint a festék száradását figyelni, utálni fogja a Hegemonyt. Egy bizonyos réteg - amibe szerintem beletartoznak az összetett játékokat szerető bölcsészek és közgazdászok, ki tudja, mennyien vannak - viszont rajongani fog érte. Ha húsz éve jön ki, akkor Tóta W. Árpád se a Tropicóból meg a Civilizációból jön rá az élet nagy dolgaira, hanem a Hegemonyra hivatkozik.

Elsőre talán azt lehetne hinni, hogy ez a játék megtanítja az állam működését. Ez nem feltétlenül igaz, mert minden bonyolultsága (erről később) ellenére durván leegyszerűsíti a gazdasági és társdalmi folyamatokat. Viszont amire tökéletesen alkalmas, hogy elhitesse és átéreztesse velünk, mennyire törékeny és sokváltozós egy olyan mesterséges ökoszisztéma, amiben mind a három (négy) szereplőt merőben ellentétes motívumok mozgatják. És hogy a rendszer megbontása, két játékos állandó, illogikus szövetsége katasztrofális következményekkel jár. Ugyanakkor a saját elemi érdekedben meg akarod bontani a status quót, hogy több pontot gyűjts. A Dolgok Megértése szempontjából sokkal jobb, mint bármilyen hétvégi toleranciatréning.

Amit még fontos kihangsúlyoznom, hogy ez a játék elsőre tényleg bonyolult és sok apró, elsőre alapos elmélyülést igénylő mechanizmusa van. A társaságból másfél órát készültünk rá szabályvideók nézegetésével és egy óráig biztosan tartott az első kör - mikor minden lépés következményeit hosszasan böngésztük a szabálykönyvben. Biztos vagyok benne, hogy ennek ellenére sem alkalmaztunk minden szabályt helyesen. Viszont a játékmenet egy ponton, mikor már láttuk, hogy mit miért érdemes csinálni és az milyen előnyökkel és hátrányokkal is jár, érezhetően felgyorsult. Teljesen megértem viszont azokat, akik könnyebb és lazább társasokkal akarják elütni az idejüket.

Ennyien játszhatják: Akár ketten is, szerintem három játékostól élvezhető, néggyel pedig még jobban - de hosszabb is.

Ezért ajánlom: Közgazdasági gyorstalpaló. Dinamikusan változó szövetségek - a játék kimondottan bátorít arra, hogy legyél alkalmazkodó - és viszonylag sok interakció. Sokszor kiáltotok fel közben úgy, hogy "de hisz ez történik a való életben is!", miközben azért nem pont ez és nem pont úgy történik a való életben. Játszani élmény, nem csak megnyerni.

Ezért nem ajánlom: Sok apró bizgentyű kell az előkészületekhez. Egyszerűen muszáj előzetesen tanulmányozni a szabályokat és nem tudod hozzá leültetni a barátod csak úgy, hogy játsszon veled. Fiataloknak (edit: mondjuk alap- és középiskolásoknak) rettentően absztrakt. Ha a társaságból senki sem játszott még vele, hosszú, frusztráló és fájdalmas tanulójáték is kikerekedhet belőle. A hosszából és az összetettségéből adódóan céges csapatépítőkre, politológiacampusokba is alkalmatlan.

Korábban: Bevezető, Game of Thrones, Catan telepesei, Pippo, Munchkin, War of the Ring, Arkham Horror, Carcassonne, Ticket to Ride, Starcraft, Doom, Castle Ravenloft, Shanghaien, Lunch Money, Smallworld, Love Letter, Pandemic, Dungeon Lords, Dungeon Command, King of Tokyo, Bizzarie, Cyclades, Alhambra,Colt Express, Rune Age, Dominare, Coup, Avalon, Sheriff of Nottingham, Star Realms, Torres, Spyfall, Welcome to the Dungeon, Dice City, Camel Up, Scythe, Exploding Kittens,  Viticulture,  Spartacus ,  Saltlands, Onwards to Venus, Root, Kemet, Nemesis, 7 Wonders Duel, Mississippi Queen, Lords of Waterdeep, The Mind, Windward, It’s a Wonderful World, Kingdomino, Terraforming Mars, Tiny Epic Kingdoms, Path of Light and Shadow, Hellapagos, Unmatched/Legendák Ligája, Fesztáv, Adventourist, Dune: Imperium, Furnace, Pax Pamir, Cascadia, The Genius:),

Hát itt a kilencedik ironman! Vannak mondatok, amiket nem szeretek leírni, például négy nappal Nagyatád előtt az, hogy hőemelkedésem van, pont egy ilyen. Semmi igazán durva, egy ilyen bármikor máskor két-három edzés nélküli napot meg pár forró teát jelentett volna, viszont most nyilván szörnyen stresszessé tett. Úgyhogy a versenyem hete arról szólt, hogy tömjem magam vitaminnal, pihenjek, amennyit csak tudok, és reménykedjek. Szerda után már nem volt hőemelkedésem, péntek reggel éreztem magam teljesen gyógyultnak, hát akkor hátha. Persze az is fontos része volt a versenynek, hogy Nagyatádon nem tud kicsit rossz idő lenni: amikor épp nem a nyár legforróbb napján van az ironman, akkor a leghidegebben, szakadó esőben. Két egymást követő évben is esős verseny, idén ráadásul 20-22 fokos napi maximumon - hát oké, nem teremsport. Jól megadta az alaphangot, hogy már amikor megérkeztünk a rajthoz, a depót át kellett a szervezőknek rendezniük, mert az eredeti bejáratát elárasztotta a hajnali vihar. Aztán egyébként is szinte végig esett az eső. A 3,8 km úszás 1:45 alatt lett meg - finoman szólva sem voltam elégedett vele. Nagyon rosszul navigáltam, gyakorlatilag mindvégig arról szólt az úszásom, hogy kinéztem, láttam, hogy már megint elmentem mindenki mástól balra, visszaküzdöttem magam a jó vonalra, pár karcsapás, kinéztem, és megint balra voltam mindenkitől. Jó sok energiámat elvitte ez, pedig amúgy lendületesen tudtam menni. A stabilitásomat viszont egész jól mutatja, hogy a három kör közül az első és a harmadik másodpercre pontosan ugyanannyi lett. Aztán jöhetett 180 km bringa, és ezen gyakorlatilag minden úgy jött össze, ahogy szerettem volna. (Pedig előtte még morogtam magamra egy sort - általában büszke szoktam lenni arra, hogy mennyire hatékonyan depózok, most erre elindultam rossz irányba elsőre, majd persze azért is sokkal lassabb voltam, mert most nagyon alaposan kellett megtörölköznöm, nem mondhattam azt, hogy majd az első húsz kilométeren megszáradok.) A nagykör 92 km-je 3:28 alatt volt meg, már itt is kimondottan jól éreztem magam, lendületesebben tudtam menni, mint sokszor máskor, így, hogy végre egyetlen kalóriányi energiát sem kellett arra elpazarolnom, hogy lehűljek. Úgyhogy a szokásosnál kicsit bátrabban mentem, nagyon sok energiát tudtam megspórolni a nap második felére. A kisköröket átvariálták, idén a Nagyatád körüli elkerülő úton mentünk oda-vissza (és be a versenyközpontig) nyolc 11 km-s kört. Féltem attól, hogy ez demoralizálóan monoton lesz, de egyáltalán nem így történt, hamar hatalmas rajongójává váltam az új vonalvezetésnek. Ki a városból, 39-es táblától 36-os tábláig, 36-ostól 39-esig, be a városba, és juhé, ez így tökéletesen átlátható és feldolgozható volt, mentálisan milliószor könnyebbé tette, hogy nem 30 kilométeres túrákra küldtek el minket, mint eddig, aztán majd a fák hiányára visszatérünk az első olyan évben, amikor újra tűző napon kell versenyezni ott. Nagyon-nagyon stabilan tudtam haladni, az első hét kiskörből ötöt ugyanazon a 25:50-26:11 közötti szűk sávban tettem meg. A nyolcadikra már lejjebb vettem az intenzitásból, akkor már egy könnyebb fokozaton pörgettem kicsit, hogy előkészítsem a lábaimat a futásra. 7:01 lett a 180 km, másfél percen múlt a hét órán belüli idő, de úgy voltam vele a végén, hogy ellenállok a csábításnak, semmi értelme küzdeni a hatossal kezdődő bringás időért, sokkal fontosabb a futás. De előtte még egy kicsi becsületbeli elintéznivalóm volt - tavaly poénkodtam azon, hogy ha külön versenyt tartanának a második depózásból, akkor majdnem benne lettem volna a korosztályos top10-ben. Na idén gyorsan leadtam a biciklit, be a depóba, cipőt, kesztyűt, sisakot le, másik cipőt, sapkát fel, és ki - korosztályos kilencedik hely. Jó, azért nem ész nélkül csináltam, futólépést ilyenkor már csak babonából sem teszek meg egyet sem, mielőtt odaérnék a futás kezdetét jelző chipszőnyegre. És akkor kezdődhetett a 42,2 km futás. Óvatosan indultam el, de az első körön éreztem már, hogy tök könnyen tudok haladni - persze ilyenkor már minden ilyesmi megállapításhoz hozzá kell tennem, hogy ahhoz képest. Egész meglepő módon még az sem zavart meg, amikor a harmadik körön jött a brutális felhőszakadás. De komolyan, én ehhez foghatót nem nagyon láttam még, az embernagyságú árkok is megteltek esővel, a csatornából már kifele folyt a víz, a parkban pedig a szervezők már megint óriásit mentettek, miután menet közben átvaritálták az útvonalat, mert az eredeti vonal víz alá került. De ez nem vetett vissza. Annál inkább a gyomrom a negyedik körben. Na az nem volt vicces, teljesen fellázadt ellenem a szervezetem, ráadásul olyan részén a futókörnek, ahonnan még nagyon sokat kellett vánszorognom a következő toi-toi-ig. Szép nagy harcot folytattam az emberi büszkeségemért, de amikor végre túl voltam rajta, akkor visszatért az erőm is, mint ha mi sem történt volna, újra önmagam voltam. És onnantól kezdve már jól tudtam futni: nagyon stabilan hoztam szinte pont ugyanolyan, 36-37 perc körüli köridőket mindvégig, és egész lendületesnek éreztem magam (igen, ahhoz képest). Egy kicsit benne hagytam ebben azért, valamivel tudtam volna gyorsabb lenni, ha nagyon-nagyon akarok - de amikor tudtam, hogy egyéni csúcs biztosan nem lesz belőle, ezt az extra motivációt nem tudtam megtalálni magamban ahhoz, hogy szenvedjek egy 10-20 perccel gyorsabb teljesítésért, inkább folytattam egy kellemesen haladós tempóban, amiben végig élveztem a futás minden percét még a táv kétszázadik kilométere után is, és a frissítőkön meg a családdal találkozáson kívül egyetlen sétálós lépést sem tettem meg. 14:14 lett összesen, nincs nagy okom panaszra. Ilyen előzmények után szépet kellett harcolni, hogy itt legyek - de a lényeg, hogy itt vagyok.

Lesekiosk no. 123

Megtörtént az átadás, ott volt a fél falu, plusz még páran:

Egy könyvtáros, a polgi, és egy zenés-gitáros ember szerepelt, 14 percig tartott az egész. Kb annyit mondtak, hogy fontos az olvasás, meg milyen fasza dolog ez az egész, összehozza az embereket, meg a kezdeményezés is milyen jó, hogy így kinőtte magát, hiszen eleve csak 100-at terveztek anno, ez meg már a 123., minden mennyire remek, és hurrá még a nap is kisütött. Aztán a faszi elénekelt egy dalt meg alágitározott.

Volt szalagátvágás (vagy vmi olyasmi, egy piros madzag át volt fűzve a kilincsen, azt vágta le a polgi), meg utána pózoltak egyet. Ők hárman:

Nem voltam szívbajos, az első voltam, aki elhozott egy könyvet. Már olvastam, csak nem norvégul:

Most pedig megyek én is az ingyenkoncertre :) (remélem beférek még :D azért az a kávézó nincs ennyi emberre tervezve)

Válogattam

anyám rám maradt 20 doboznyi papír lomját. Ez csak a papír. Ki kell válogatni mert minden össze van hányva benne. Hivatalos iratok, számlatömbök, levelek, fotók, emlékek, újságkivágások, szórólapok, pénz és ki tudja még mik. Rengeteget jegyzetelt, írt, főleg arról, hogy én milyen bűnöket követtem el, mennyi fájdalmat okoztam neki, milyen rondán viselkedtem. Soha, egyetlen feljegyzés sem történt azokról a dolgokról amiket tettem érte. Egy sem. Soha kétsége nem volt a felől, hogy én (több esetben mások is) a „bűnösök” a dolgok rossz alakulásában. Ha jól alakultak, az az ő kizárólagos érdeme volt. Talán a legelképesztőbb az a levél volt, amit születésnapomra írt. Ezt nem kaptam meg, nem adta át, de nagyon sok ilyet kaptam tőle. „Drága kislányom! Nagyon boldog születésnapot kívánok és kérlek, ez alkalommal engedd meg nekem, hogy elmondjam, hogy nekem mi fáj.” és elmondta két oldalon, hogy geci vagyok. Tegnap azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen tényleg csoda, hogy nem bolondultam meg jobban. Volt amikor öngyilkos akartam lenni. Elég komolyan. Mert ez a fájdalom, elégedetlenség, számonkérés, kritika, felelősséghárítás, tagadás, manipuláció, és hibáztatás, ez át meg át szőtte az életemet, és azt hittem sosem lesz vége. De vége lett. Csak nagyon lassú a gyógyulás, talán sosem fogok igazán meggyógyulni. Nem tudom, hogy lesz-e olyan, hogy igazán mélyen bízni tudok valakiben. Bármelyik, de tényleg bármelyik jelenség a felsoroltak közül, ha megérzem, magával rántja az egész, sok évnyi szart. De ez nem jelenti azt, hogy sosincs igazam benne, hogy valaki tiszteletlen vagy szeretetlen velem. Inkább valami rémületről van szó, és arról, hogy az átlagosnál jobban magamra veszem ezeket és hátralépek, védekezek, vagy támadok akár, túlreagálom. Próbálom nem ezt tenni, de nehéz. És hát, elképesztően finom érzékelésem lett a narcisztikusokra. Akartam is írni egy (újabb) bejegyzést a gyáva narcisztikus jelenségről. mert szerintem fontos, hogy ne csak a grandiózus narciszokat véljük felismerni, sőt, hogy a narcizmus fogalmáról árnyaltabb képet kapjanak az emberek. Sokat segít. Anyám levelei már nem ütöttek szíven. Az ütött szíven, hogy hogy bírtam ki, hogy éltem túl az állandó stresszt és állandó rettegést. Mert, hogy volt, azt nem tudom elfelejteni. Ezzel együtt, minden elismerésemet is megkapja anyám, mert különleges, tényleg különleges egyéniség volt, és neki is köszönhetem magamat. Azt gondolta, hogy nagyon szeretett engem. Ezen gondolkodtam tegnap éjjel, hogy azt gondolta, hogy nagyon szeret. Mégsem tudott engem pozitívan látni, megelőlegezni bizalmat, megértést, jóindulatot, nem tudott velem szembe elfogult lenni. Mindennek én voltam az oka. Szerintem ő szerinte én – biztos, hogy ez sehogyansem egészséges.

Azt is írta az egyik feljegyzésében, hogy ha majd megöregszik és segítségre szorul, már előre sajnálja magát, hogy mi lesz vele. Hát, mi lenne? Járogatok hozzá az otthonba, gondozom, etetem, rendezem a dolgait. Ha nem kínoz, az én szeretetem határtalan. Azért jó, hogy nem lettem öngyilkos. Nem hittem benne, hogy valaha is lesz máshogy. De lett.