Vannak dolgok, amiket nem akarunk, hogy bekövetkezzenek, de el kell fogadjuk őket. Dolgok, amikről nem akarunk tudni, de meg kell tanulnunk őket. És emberek, akik nélkül nem tudunk élni, de el kell engedjük őket.

„Vissza kér a múlt….“

Egyik nap rózsa van a kezemben , másnap penge, ugyanaz a fiú a miatt.

4:32

-Felébredtél? - kérdezed félálomba, szemed alig van nyitva közben, a sötét szobában fürkészed a tekintetem.

- Csak egy pillanatra, gyere aludjunk vissza. -mondom neked halkan, majd a kezem a hasadra teszem, hogy átöleljelek.

Hozzád bújok, és te is átkarolsz. A fejünket össze érintjük, majd nyomsz egy puszit is az arcomra. A kezem kicsit lentebb csúsztatom, hogy ne zavarjon téged, de akkor megfogod a kezem és simogatni kezded. A válladhoz nyomok egy puszit ezután. A másik kezeddel a hajamba turkálsz.

-Nem tudok aludni -súgod oda -Kibaszottul áll a farkam. -közben a kezem a farkadra teszed -Érzed?

Rámarkolok a farkadra majd lassan verni kezdem.

-Érzem kicsim -válaszolok vissza.

Egy kis idő után a takaró alá bújok, egyenest a farkadhoz megyek. Ráköpök, majd párszor végig nyalom. Imádom ahogy élvezed. A számmal kezdelek kényeztetni. Először lassabban, majd egyre gyorsabban csinálom ahogy hallom mennyire élvezed.

-Annyira ügyes vagy! -próbálod kimondani pár levegővétel után. Közben felnézek rád, majd még mélyebbre próbálom csúsztatni a torkomon a farkad. Az egyik kezemmel a hajam fogod a másikkal pedig a fejem simogatod. Pár nyögés után pedig ezt mondod: -Jó kislány! Hadd élvezzek a szádba.

Miközben odalent kényeztetlek, a fejemmel bólintok, majd ezt mondod:

-Igen? Szeretnéd? -kérdezed mosolyogva az izgalomtól. Majd a fejem erősen nyomni kezded, és a csípőd egyre gyorsabban jár. Majd a végén a szemedbe nézek és én is egyre gyorsabb vagyok.

-Annyira ügyes vagy szerelmem! Ne hagyd abba! -mondod a nyögések közepett, majd hirtelen megfeszül a farkad a számba és megtöltesz.

Kiéhezés

Hogy is mondta...?

Az ilyen képzeletbeli szerelmek kiéheztetik az embert. Ezt a gondolatot forgatom napok óta, hogy tényleg, hogy is van ez. ma mentem felfelé a mozgólépcsőn és a karácsonyon gondolkodtam, a régieken meg az újakon meg azokén, akik elmennek a szüleikhez és unatkoznak meg nem érdekli őket, meg azon, hogy én milyen rettenetesen frusztrált voltam a karácsonyoktól, és azt a frusztrációt nem sírom vissza, de valaki mégis várt engem és már olyan régóta nem, hogy ez sírnivalóan fájt felfelémenet a mozgólépcsőn... Aztán azon gondolkodtam, hogy most eldönthetem, hogy belemerülök a fájásba meg a sírásba, az önsajnálatba vagy úgy döntök, hogy nem. Hogy ez most ezen a ponton, egy döntés kérdése. De vajon, ha úgy döntök, hogy nem fájok és nem sírok, attól másabb lesz a valóság? Mármint az, hogy nem vár senki. Mondjuk, ha sírok, attól se vár senki. Na mindegy is, ezen elgondolkodtam, hogy megélni az érzéseket vagy legyőzni az érzéseket, hogy milyen fura pszichológiai ellentét ez, végül nem sírtam, faszom az egészbe, hát, ha így alakult, már felesleges sírni. Ami jó volt belőle azt megéltem.

Nade ennek a sírásnak van egy előzménye. Pár napja egy mondjuk barátom, úgy megölelgetett, ahogy rég óta nem öleltek. Van egy mozdulat, egy mondat... "na gyere ide"... és egy ölelés... csupa férfierő, csupa szeretet, gyengédség, és nem volt benne semmi szexualitás. Jézusom. Belevesztem az ölelésébe. Mint valami menhelyi kiskutya. (nem, a menhelyi kisjutya nem hiszi, hogy hazaviszik, fingja nincs róla, hogy mi az a "haza" csak mi képzeljük bele, a kiskutya is csak kaját akar, és falkát, és egy domináns ebet, aki majd megvédi addig, amíg felnő és szembefordulhat vele – ezt csak ide beszúrom, mert túl sok a líra) Egy másik pasi meg valami györnyörű könnyed mondatban azt mondta, hogy szép vagyok, ahogy szoktam is mindig... És ő sem párkereső férfi, ettől voltak ezek gyönyörűek, hogy nem volt mellette semmi mellékzönge, csak egy őszinte megnyilvánulás.

A nőiességem éhezik. Szoktam mondani a barátnőimnek, hogy menj, ismerkedj, ne godnolkozz, ne problémázz, randizz, szarni mindenre! Fú, nagyon tudom mondani és többnyire ez segít másokon. Mert valami engedélyre várnak vagy megerősítésre ami átlendítő őket a társkereséses szar időszakokon, hülyéken és faszfejeken. Ha nekem mondják ezt, csak nézek. Hát nem érted? Nem érted, hogy nem érdekelnek? Hogy nem mozdul meg bennem az, hogy nekem jobb lenne vele, mert.... valami... Ülnék a kocsiban (biztos valami szép autó lenne), vigyáznék, hogy a ruhám szépen álljon, és hogy derűsen mosolyogja és örüljek, hogy éppen megyünk a valahova, és közben a lelkem mélyén tudnám, hogy nem itt a helyem. Hát ezért nem akarom.

Nade, hol a helyem?

Már nem kívánom, hogy vissza térj hozzám. Már ne gyere vissza.

Hiba, ha valaki azt gondolja, hogy szükségem van rá az életemben.

Nem! Nincs senkire sem szükségem!

Túléltem már a depressziómat megannyiszor.

Minden nap túlélem

- A szorongásaimat

- A túlgondolásaimat

- A bizonytalanságomat

Magamra hagytak gyerekként, hogy bírkozzak meg az érzelmeimmel

A traumáimból is egyedűl gyógyultam meg gyerekként.

Túléltem minden olyan gondolatot, amikor élni sem akartam.

Szóval NEM! Nincs szükségem senkire.

De valakit szeretnék.

És ha akarlak téged az életemben, de te nem akarsz engem a tiédben

És végűl elmegyek

Ne gyere vissza könyörögve, azt remélve, hogy még ugyanott vagyok.

Mert az erőfeszítéseim, a mindennapos küzdelmeim, a harcaim és a céljaim előre visznek.

Nem fordulok már vissza.

- Tiktok

163.Titok

Már hajnal 1 van.

Te alszol én pedig próbálom magamba folytani a könnyeim.

Nem akarom, hogy lásd. Nem akarom, hogy azt érezd vissza szeretnélek tartani.

Az utolsó pár óra, ez az ami nekünk maradt. A boldog önfeledt nevetésekkel elöltött nap után mégis itt vagyok magam alatt.

Itt vagyunk egymás mellett, aludhatnék melletted még néhány órát, de nem megy.

Nem megy mert tudom, a reggel eljöttével te mész, és nem láthatom az arcod napokig, sőt hetekig.

Nem fogom látni a két tündöklő szempárt amelyek az életet jelentik számomra. Nem fogom látni a mosolyt amelyből nap mint nap új erőre kaptam.

Nem menekülhetek majd két karod biztonságába a világ borzalmaitól. És nem lesz ki megóvjon az álmatlan éjszakáktól. A könnyekkel teli hajnalokat sem tölthetem melletted, nem érezhetem a jelenléted mely megnyugtat engem.

Nem tudom mikor láthatlak majd újra kedvesem. De szükségem van rád mindenem. Nevessünk együtt, önfeledt gyermeki kacagással, mégha tudjuk is mindent elveszíthetünk az elmúlással.

Nem kérlek,hogy maradj hiszen tudom, menned kell, de mégis mond majd ki mellett kelek fel? Egyedül maradok, és mosolyommal mások előtt majd mindent tagadok.

Várok rád kedves, gyere hát vissza hozzám. Csak siess egyetlen, kérlek csókold újra a szám. Mosolyogj majd rám újra, hogy érezzem élek. A legszebb álmaim veled mesések.

Szeretném, hogy maradj. Ne menj el soha. Persze, kitartok majd és segítem az utad. Támogatlak bármerre jársz, várom a percet mikor újra két karodba zársz.

Már hajnal 1 van.

Te alszol, én pedig már nem próbálom könnyeim magamban elfolytani. Azt akarom, hogy lásd és érezd magam mellett akarlak tartani.

Az idő mind az ami egyre csak múlik, emiatt talán a lelkem kicsit, darabokra hullik.

Aludnék kedves, de nem merek, félek ha felkelek már nem lehetek veled.

Nem tudom hogyan fogom bírni nélküled, nehéz lesz az biztos, csak hagy legyek veled.

Kellene a tekinteted melyben elvesznék kedvesem, a mosolyod amely hozzád köt engem.

Ne menj kérlek, én szeretlek, sosem mondtam de érted lélegzem.

Erősnek lenni már nem akarok, gyermekként menekülnék a védelmező helyre, amely két karod.

Sírni. Csak sírni van erőm.

Már hajnal 1 van.

Te alszol, én pedig csak nézem az arcodat.

Próbálom eszembe vésni minden mozdulatodat.

Csak nézlek és arra gondolok, mennyire fog hiányozni ez az egész dolog.

Melletted elaludni, és melletted kelni. Számomra édesem ezért érdemes élni.

Ez nem igazság, hogy van ez?

Nem tudtam, hogy mindeddig téged kerestelek. És most itt vagy. Itt mellettem. Ennyi idő alatt, vajon mindent megtettem?

Szeretlek. Nem tudok többet mondani. Tudod a szívem fájdalmában ki akar szakadni. Miért igazságtalan ennyire az élet? Miért adott nekem, ha most elvesz tőlem?

Nem baj kedves, majd boldogan mosolygok, ott sírok majd ahol nem látod. Nem mutatom mennyire fáj,hogy elmész. Hogy téged nem ölelhet ez a két kéz.

Hogy nem mosolyoghatok rád, hogy lásd jól vagyok.

Nélküled úgy érzem semmi vagyok.

Elmondhatatlanul hiányzol nekem. Te megértettél engem. Nem bántottál. Veled mertem önmagam lenni, ma már azt sem tudom ki vagyok, hogy ki voltam akkor. Bár itt lehetnél még velem. Bár életben lennél még. Csak egy percre, csak egy percre gyere vissza, csak egy percre had lehessek önmagam újra. Gyere vissza, nézz a szemembe és mondd azt, hogy minden rendben lesz. Hogy nem fogod megtenni, hogy nem halsz meg. Hogy írsz másnap reggel és még rengeteg másik reggelen is. Ne hagyj el... Ne halványulj el... Kérlek...

Vannak dolgok, amiket nem akarunk, hogy bekövetkezzenek, de el kell fogadjuk őket. Dolgok, amikről nem akarunk tudni, de meg kell tanulnunk őket. És emberek, akik nélkül nem tudunk élni, de el kell engedjük őket.

Köszönöm!

Köszönöm, hogy úgy vetettél véget az egésznek, hogy megismerhettelek milyen vagy valójában. Így legalább tudom, hogy sosem lettem volna melletted boldog! Soha ne is gyere vissza az életembe

“Sajnálom, hogy elengedtem a kezed mikor fognom kellett volna…„

Jobban tudom

Arra jöttem rá, hogy ez az életem egyik nagy kérdése. Hogy a kommunikáció, például a tumblin, az több-e annál, mint hogy emberek valaki tudtára adják, hogy ők „jobban tudják”. Sokszor olyan nehéz jószándékot látni a hozzászólásban, pedig valószínűleg semmi rossz motiváció nem áll mögötte. Csak vannak ezek a sémák, hogy aki ezt mondja, az valójában azt gondolja, aki meg így beszél/ilyen szavakat használ, az meg azt gondolja. Közben meg nem tudjuk mit gondolnak. Nagy asszociációs lóugrással elmondom, hogy nekem olyan faszi kéne, akivel lehet játszani. Pl átmegy a kocsink előtt egy pirosruhás csaj, és én elmondom, hogy lám, most egyedül lennél, óvatosan elütnéd a csajt, aztán felsegítenéd, telefonszámot cserélnétek, és felhívnád többször is, hogy hogy van, ésa, ésa. Ezért aztán milyen jó, hogy itt vagyok, mert ezek a pirosruhás csajok annyira megbízhatatlanok... :D És erre nem azt mondaná, hogy te hülye vagy bazdmeg beteg az agyad, hanem továbbszőné a mesét valami olyan módon amiből kiderül, hogy de ő ellenállna minden kísértésnek mert engem szeret a kék ruhámban, úgyhogy a biztonság kedvéért, hogy ne történhessen semmi, oda-vissza még áthajtana az elütött pirosruhás nőn. :D Igen, tudom, hogy a felnőttek nem így kommunikálnak, hanem úgy, hogy megmondják egymásnak, hogy mit akarnak és mit nem. Veszekszenek, vitatkoznak és a nagy dominanciaharcban néha megpihennek egymás karjaiban. Én meg ezeken a meséken keresztül tudok kommunikálni. Akkor nem érzem azt, hogy ledomináltam a másikat. Akkor tudok úgy beszélni, hogy sem erőszakosnak, sem megalkuvónak nem érzem magam. Ezekben a történetekben, és úgy általában a történeteimben tudok elmondani mindent. Az már egy másik varázslat, hogy nem egy gondolat, érzés, probléma hogyan képződik irodalommá. Az nagy baj lenne, ha egy az egyben jelenne meg. Marcsi szereti Bélát, mert én szeretem Bélát. Sosem lehet tudni mi van a mélyben mert nem az a lényeg, hgy valakinek üzenjek vele, hogy szeretem vagy gyűlölöm, hanem hogy az érzést meg a gondolatokat belecsatornázzam. Például egy rajongás hogyan jelenik meg valaki legsötétebb mániájában, agresszív gyilkosságában. Ugyanaz a vágy hajtja, olyan vékony a határvonal.

Egy olasz írónőnél olvastam, még kamaszkoromban, hogy úgy érzi magát, mintha egy kisautóba egy teherautómotort szereltek volna. És sokszor csak nézek, mások milyen szelídek, milyen odaadóak, engem meg elsodor a lendület és szorongok tőle, hogy gyorsabban csinálok mindent. Ha valami érdekel, akkor azzonal megcsinálom az alapot, felépítem a szerkezetet és gyere, gyere, csináljuk! A másik meg még a kávéját se itta meg és marhára zavarja, hogy nyüzsgök. Én meg feszülök. Jóóóó, várok, várok amíg alkalmas lesz. Alkalmas már? Még nem? És most? Ott vagyunk már? Hát, kéne nekem egy hasonló ember. Aki azt mondja: megiszom a kávémat és megnézem mit építettél, aztán megbeszéljük, hogy csináljuk tovább együtt. De a legtöbb ember ilyenkor úgy érzi, hogy ledominálták. Hogy az van/lesz amit én akarok. Hogy ettől önző vagyok, egoista, stb, stb. Én meg nem bírom a bizonytalanságot és a várakozást. Azt mondja, nekem, egy hét múlva lesz erre időm, egy hónap, egy év múlva: OKÉ! De olyan jó lenne, ha egy hónap, egy év múlva nem nekem kéne megkérdeznem, hogy ottvagyunk-e már, és nem kényszerülnék bele egy olyan szerepbe, ahol erőszakosnak tűnök. És látom, hasonló gonddal küzd egy rakás ember, aki hozzám hasonlóan ötletes, lendületes, proaktív. Mindenki azt gondolja, hogy ő jól kommunikál. Én azt gondolom, hogy írásban elég jól tudok érzelmeket megjeleníteni a szituációkon keresztül. De amúgy vannak kommunikációs nehézségeim. Főleg az, hogy ne tűnjek erőszakosnak, okoskodónak, de ne is söpörjenek le azzal, hogy hülye vagyok, vagy baj van az agyammal. (mondjuk ez utóbbi anyámtól ragadt be, szóval triggerpont) Tudom, hogy fárasztónak tűnök. Pedig nagyobbrészt csendben csinálom a dolgaimat. És nagyon sokszor azért nem szólok hozzá dolgokhoz, mert az igazság (tények) és az empátia közt kéne dönteni.

Kérlek ne gyere vissza, mikor rájöttél, hogy ő nem én vagyok.

Csak azert ne gyere vissza ujra es ujra, hogy megjobban megforgasd a kest

És hogy hogy jutottál eszembe?

Ott ülök ahol Te így kevésbé érzem magam elveszve épp merengve.

Elgondolkodtam hogy egy ilyen angyaltekintettel reámnéző csoda mint Te, hogyan állhatott velem szóba de végül így lett.

Sokat, sokat találkoztunk beszélgettünk, elmélyültünk gondolatokba, de soha de soha nem hazudtál róla amit mondtál.

Játszottunk sokat utaztunk ide-oda, és a szívem a gyomrommal utazott mint egy lift oda vissza.

Szerettük egymást az elejétől fogva ez nem vitás, hogy Te voltál az a lelkitárs akire mindig is vártam és végül ittragadtál.

Emlékekkel, gondokkal, nevetéssel, de még itt vagy.

Meggyötör minden egyes szó amit multidőben ejtek ki és hazugság volt minden amikor arról beszéltem lépjél ki:

(az életemből)

Olyan szoros kötelék húz láncol hogy még magam sem tudom elvágni bár próbáltam párszor.

Azthiszem képtelen vagyok lemondani arról hogy szeresselek. Ezt nem veheti el tőlem senki. Jogom van téged szeretni, még ha fáj is.

És még akkor is ha tudom hogy ez az egész egy átírt forgatókönyv ami a fejembe van és nem a valóság. Tudom, elfogadtam mindent de titkon mégsem és ezt tudod jól. Hogy láthatsz egy lányt nálam szebbnek, vonzóbbnak jobb partnernek.

Bár az utóbbit megértem kéne rám egy plakát hogy kretén vagyok ide ne gyere be mert csak árt.

De remélem tudod hogy amit érzek mondok teszek cselekszek mind őszinte igazi

És még ha egyoldalú és a Tied nem is az kérlek kérlek hagyj ringatózni,

A fejemben

Majd felnövök

És elengedlek

Egyszercsak

Szeretlek...

"2022.08.22 1:18"