hajnali hármas ébredés

reszketsz, úgy fázol

But this cowardice, this necessity of justifying a totally false identity and of justifying what must be called a genocidal history, has placed everyone now living into the hands of the most ignorant and powerful people the world has ever seen. And how did they get that way? By deciding that they were white. By opting for safety instead of life. By persuading themselves that a black child’s life meant nothing compared with a white child’s life. By abandoning their children to the things white men could buy. By informing their children that black women, black men, and black children had no human integrity that those who call themselves white were bound to respect. And in this debasement and definition of black people, they debased and defined themselves.

And have brought humanity to the edge of oblivion: because they think they are white. Because they think they are white, they do not dare confront the ravage and the lie of their history. Because they think they are white, they cannot allow themselves to be tormented by the suspicion that all men are brothers. Because they think they are white, they are looking for, or bombing into existence, stable population, cheerful natives, and cheap labor. Because they think they are white, they believe, as even no child believes, in the dream of safety. Because they think they are white, however vociferous they may be and however multitudinous, they are as speechless as Lot’s wife— looking backward, changed into a pillar of salt.

James Baldwin, "On Being White... and other Lies"

Mert ugye felmerül a kérdés, hogy miért kell tapétázni egy olyan lakásban, amit szűk (nagyon szűk) 6 hónapja újítottunk fel teljesen. Fel lehet tenni ezt a kérdést nyugodtan és talán egyszer majd biztos ki is elemzem, hogy pontosan melyik felmenőnk felelős azért, hogy mindkét gyerek örökölte a "hát ha lehet tökéletes, akkor miért ne legyen tökéletes" hozzáállást, hogy rohadna ránk az ég.

Szóval kezdetben a gyerMek nagyon elégedett volt a sörösrekesz alapterületű szobájával, aminek az egyik fala sötétszürke volt. A fal kibaszott ronda volt, azt mindannyian láttuk, de azt is láttuk, hogy ez egy elátkozott fal,

amiről 43 évig szedtük le a tapétát

578382764378 szög/csavar helyét kellett beglettelni és

890 munkaóra és 2 tonna glettelés után is pont úgy nézett ki, mint a faszom.

Apósom kemény csávó, de van az a pont, amikor már ő is el szokta engedni a Legtökéletesebb Falfelület illúzióját, én meg már két héttel azelőtt elengedtem, így történt hát, hogy az egyik fal betonszürke színű (a gyerMek színválasztása), amolyan indusztriál jellegű (értsd félkész) lett (szintén a gyerMek választása). Jaj, hát nagyon tetszett neki, és gondoltam jól van kisfiam, a lényeg, hogy te boldog legyél, és hittem is neki, mert a ledvilágítás meg a lógós ing is tetszik neki, hiszen 15 éves.

Nemrég kiderült viszont, hogy sajnos neki mégsem tetszik az a fal. Nem a színe, hanem hogy "nem szép a felülete". Egy apró részem zsigerből azt reagálta, hogy na baszódjál meg édes fiam, a nagyobbik meg azt, hogy akkor tapétázzuk le! Így utólag azért az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy már akkor sem tetszett neki, de már nem merte túltolni ezt a felújítás dolgot - ebben az esetben elég büszke vagyok rá. Simán lehet az is, hogy nem így volt. Mindegy is.

Így történt, hogy egy esős reggelen nekiálltunk tapétát keresni az interneten. Sima szürke tapétát. Egy képernyőn keresztül. Tisztán emlékszem, hogy volt az a pont, amikor elhangzott tőlem a "ne szórakozz már kisfiam, ez most miért nem tetszik, tök ugyanaz a szín mint a másik?!", de ő csak kitartott, hogy bizonyos szürkék igen, bizonyos másik szürkék nem (mind ugyanolyan volt), és végül, hogy a sok igenszürkéből melyik a tökéletes (pont kurvára ugyanolyan volt, mint bármelyik másik, de tényleg, esküszöm az élő Istenre, hogy így volt.) Meglett végül Az Árnyalat.

Zárójelben jegyzem meg, hogy olyan színt akart, mint a jelenlegi festék és ennyire sikerült eltalálni. Őrület ez a gyerMek.

Az még kicsit nehezen megy, hogy a gomb megnyomásától kezdve odáig, hogy fent van a tapéta a falon több időnek kell eltelnie, mint 30 másodperc, de kis topogás és nemá után elfogadta. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem jött a tapéta, mert onnantól megindította a szokásos idegőrlő hadjáratot, hogy miszerint mikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfel. ma, kisfiam, ma tesszük fel, csak FEJEZD MÁR BE!!!

Az Gyermeknevelésrül című nagy sikerű röpiratomban már kifejtettem, hogy milyen fontosnak tartom, hogy az gyerMek megtanulja a befektetett munka által jobban értékelni, amit kap. Többször nekifutottam én már ennek, mindig az lett a vége, hogy gyors ütemben öregedtem 6 évet aztán mindenkit elzavartam a bús picsába xboxozni és csináltam egyedül. Valamiért most úgy éreztem, hogy muszáj a gyerMeket megtanítanom tapétázni, akkor is, ha elrongyolódnak az idegeim közben. Lehet, hogy megcsapott a halál szele vagy mittudomén.

Nagyon izgult a gyerMek, hogy akkor ez hogyan is lesz, jajdeizgulok, neizguljál, jajelfogjukszarni, dehogyfogjuk, mileszhaelszarjuk, nyugodjálmegakkorkijavítjukegyébkéntisanyádmégsosemszartaelatapétázást.

Az volt a terv, hogy ő vágja a csíkokat, én meg ragasztom, de előbb előragasztóztuk a falat. Én idén csináltam ezt így először, mert ez a holland ragasztó azt mondta, hogy így kell, én meg nem kérdezek, ha nem kell.

Jajdeizgalmasmileszhaelszarjuk. Nyugikisfiamezenapontonmégnincsmitelszarni. Aztán jött egy kis kényszerszünet, mert az utolsó 7 km-hez érkezett a Vuelta. Mondom a gyerMeknek, egy pillanat, anya ezt gyorsan megnézi, aztán kezdünk. Persze 20 százalékos emelkedők, Kuss egy kilométer per órával támad, Evenepoel saját tempón, másfél évenként tesznek meg 100 métert, a gyerek a fotelben feszeng, de hallgat. Még bírja. Lejtmenet, jól van, nem esett el senki, Roglic nyer, Kuss piros póló, zsír.

Szóval ott tartottunk, kisfiam, hogy... nézd, így keverjük be a ragasztót. Itt a dobozon mindenféle számok vannak, 65 négyzetméterre 9 liter, hát ez csak... mittudomén hány négyzetméter, na hagyjuk is, szóval én mindig úgy érzésre keverem, ahogy annak idején az Imre bácsitól tanultam, nézd, kábé ilyen sűrű legyen. Nézd, én így szoktam lemérni a csíkokat, 270-et vágj, nem baj, ha több vagy kevesebb egy pár centivel, csak egyenes legyen.

Innentől jött az, hogy én felkentem a ragasztót a falra (I know! Ez egy ilyen ragasztó, beszartam!), majd vártam A Csíkra. Ittam egy kávét, egy sört, ettem egy krémest, rászoktam a nehézdrogokra, leszoktam róluk, és akkor már érkezett is a lemért darab.

Imádnivaló volt egyébként. Hol a ceruza. Jaj mennyit mértem?! Miért nem egyenes. Úristen de béna vagyok. (Nem vagy béna.) És most mit csináljak, jaj, most akkor hogy. Nem hiszem el. Hol a sniccer? (Jézusom, fiam, tedd alá a dobozt, ne a parkettán sniccerezz, mert felvágom az ereimet!!)

Mondjuk életem egyik legszarabb tapétázása volt, de nem a gyerMek miatt. Még sosem tettem fel egyszínű, teljesen sima felületű tapétát. Mint kiderült, ha ezeket fedésbe teszem, akkor pont úgy néz ki, mint a fos. Oké, akkor illesztem, de mi lesz, ha szétszárad és csík lesz közötte. Oké, ugyanaz az árnyalat a festék alatta, de akkor is. Jajanyamileszakkor? Jajmileszhaszétszárad? Akkorújratapétázunkfiam.

Ráadásul egész nap 98%-os volt a páratartalom, ami egy 8 négyzetméteres szobában barátok közt is 106. Egy ponton úgy éreztem, hogy csak és kizárólag egy jéghideg sör segíthet ezen, ki lehet találni, hogy valóban segített-e vagy csak még jobban ömlött rólam a víz.

Arra is magyarázatot találtam, hogy a felújításkor miért volt olyan baszott nehéz lekaparni a régi tapétát. Ez a fal úgy szívta be a ragasztót, hogy kb 200 négyzetméterre való szutymákot kentem fel, és így értem el, hogy ne csontszáraz felületre simítgassam a papírt. Jó kurva szar lesz majd leszedni. Valakinek, nem nekem, én már le nem szedek semmit ezekről a falakról.

Röpke két óra alatt eljutottunk a jajmileszhaelszarjuk-ból az Úristenanyadeszéplett-be. Nem kellett sokat szabni és az áram is csak egyszer baszott meg. Már csak le kell vágni a felesleget, a tábláit kell felfúrni a falra, meg megvarrni az új függönyét, mert márciusban még a sötétszürke kellett neki, de azóta már mégis fehér kellene és nem olyan hosszú, mint ami most van, hanem rövidebb.

30 éve ilyenkor anyósom darált kekszet csinált. Kurva meleg volt, pont, mint ma, én segítettem, ahogy mindig. Sose tudtam megállni, hogy ne csipegessek bele, valahogy megvan a nyers linzertésztának az a varázsa, hogy muszáj beleenni. Aztán este lett, aztán éjjel, és én éreztem, hogy valami nem fasza. Ment a hasam, a lázam is kezdett felkúszni, de ezt pont leszartam, mert azzal voltam elfoglalva, hogy az órát néztem, hogy a furcsán jelentkező görcsök előbb 30, majd 20, majd 10 percenként kezdtek jönni. 39 hetes terhes voltam. Elindultunk a kórházba, 100km-el arrébb, mert csak ott volt akkor lehetőség apás szülésre. A görcsök egyre erősödtek, 5km-ként meg kellett állni, mert hasmenésem volt, szóval az a másfél órás út elég kalandos volt. Aztán odaertünk, akkor már 39,7 volt a lázam, 2 perces fájásaim voltak, nem volt kérdés, hogy itt szülés lesz, de közben kiderült, hogy szalmonellás lettem... Hajnali 3-kor vettek fel. Nem ihattam, a zuhany alatt kellett állnom, hogy hűtsenek, ott loptam pár kortyot, miközben az orvosok próbálták kitalálni, hogy mi legyen. Normál ( de erre nagyon büszke vagyok: csendes) vajúdás után 3/4 6-kor jött a vizit, orvosok, orvostanhallgatók, vizsgálat. Ez császár. Miközben vizsgált, egy pillanatra megállt...szülünk! Most! És 6.05-kor megszületett. Szalmonellásan, de teljesen egészségesen. Elkülönítettek minket, 3 napot voltunk bent, aztán mehettünk haza. Másodjára is anya lettem. Nehezen találtunk egymásra. Nagyon szerettem, de nagyon apás volt, sok-sok idő volt, mire megnyíltunk, mire a kapcsolatunk igazi lett. Nehéz volt ,kudarcnak éltem meg anyaként, hogy nem ment könnyen. És neki sem volt könnyű. Másodiknak lenni egy olyan családban, ahol a léc az elsővel nagyon magasra került (pedig nem volt kényszer semmi) nagyon nehéz lehetett. És annyira büszke vagyok rá! Minden várakozást felülmúlt, nyelveket beszél, lediplomázott, csodálatos anya, kitartó, türelmes, csodálatos ember! Minden megvan benne, ami belőlem hiányzik.

És holnap 30 éves lesz! Én meg 30 éve 2 gyermekes anya. Büszke vagyok rá, nagyon! ❤️❤️❤️

A darált kekszet azóta is emlegetjük, hogy mekkora kreténség volt nyersen enni...😁

A gyász

Elveszíteni egy barátságot, azt mondja a pszichológia, ugyanakkora, sőt, talán jobban megterhelő, mint egy párkapcsolati szakítás. Talán azért, mert ezek a veszteségek ritkán lezártak. A barátok csak szétfejlődnek, új kapcsolatokat alakítanak ki, új hobbijuk lesz, vagy más életszakaszba kerülnek. Eltávolodnak, kimaradoznak, végül eltűnnek az életünkből. Akkor is, ha mi még ragaszkodnánk, mert bennünk semmi sem változott.

Hazugok vagyunk. A párkapcsolatok nem engedik meg a hazugságot, hamar lebukik az ember és a napi együttlétben hamar kiütéseket kap az irritációtól, ha már nem szereti, nem bírja a másikat, ha már az is zavarja hogy a másik levegőt vesz. Egy nap mindenki tudja, hogy vége. A barátságok nagyobb terhet bírnak nagyobb toleranciát, több ki nem mondott dolgot. Mert leválogathatjuk, hogy ezt vagy azt szeretem benned, amarról meg ne beszéljünk abban a kis időben amikor kontaktálunk. Nem akkor mondjuk el a problémákat amikor nem bírjuk tovább, hanem akkor, amikor alkalmasnak tűnik. Nagyon őszintének hisszük magunkat, de valójában picit hazugok vagyunk, hogy megőrizzük a másik barátságát. A párkapcsolatban muszáj teljesen őszintének lenni, mert egy kapcsolatnak nem lehet „köd fala, vára”. Tudod, hogy holnap is bennehagyja a vajazókést a vajban, ha nem szólsz.

Ne beszéljünk a kevert dolgokról. Mindig is igyekeztem szétválogatni, de nem mindig sikerült. Talán sosem.

Szóval a gyász fázisai, bármilyen dolog végén: Tagadás (nem, nincs még vége, majd folytatjuk valamikor, ennyi évet nem lehet a kukába dobni, annyi jó dolog volt, stb) Düh (azért de kibaszott geci, mennyi mindent tettem érte, most meg le se szar, kurva anyját, nem is érdemelte meg a figyelmemet, anyja picsáját, kinek képzeli magát, és amúgy is hogy néz már ki?) Alkudozás (nem lettem kidobva, tulajdonképpen én akartam így, ha jobban belegondolok. Nekem volt igazam. De talán, ha ezt vagy azt máshogy mondom, máshogy csinálom, akkor máshogy lett volna.) Depresszió (nem lesz ilyen többet. Tudom, hogy sokféle lehet még, de ilyen már nem lesz. Talán nem is vagyok alkalmas. Vagy nem is jár nekem. Sokat beletettem és teljesen értelmetlenül, mert ez a vége mindig. Fájdalom.) Elfogadás (az életünk tényleg megy tovább, és bár valóban nem lesz ugyanolyan, de lesz más. Más barát, más kapcsolat. Lehet, hogy még nincs, de a világ tele van barátságra és kapcsolatra vágyó emberekkel. Jó volt megtapasztalni, megtanulni azt ami volt. Már csak emlék.) Ezek nem egymás után következek, hanem folyamatosan vannak jelen, váltják egymás óráról órára, inkább csak a mennyisége, súlya lesz jelentősebb egy-egy résznek egy fázisban.

Azt mondják, annyi idő a gyász, hónapokban számolva, amennyi idő a kapcsolat volt években. Én nagyon remélem, hogy nem, mert az durva lenne. Talán a düh részbe tartozik, amikor szeretnéd, ha a veszteség a másiknak is fájna, de a lelked mélyén tudod, hogy ha fájna, nem szakítottad volna meg a kapcsolatot. Meg, dehogy akarsz olyan kicsinyes geci lenni, aki rosszat, fájdalmat kíván valakinek. Dehogy! Semmivel sem lenne jobb. De valami nyöszörög az ember lelke mélyén, hogy ne lépjenek át rajta. Hullámzik az egész, de végre lehet szelíden beszélni magamban, hozzád. Kérlek, ne beszél velem így! Kérlek, tudnál valahogy kedvesebben? Van rám időd? Van kedved? Lehetne, hogy most te...?

Na mindegy, csak egy sztori, de tényleg azt gondoltam, hogy bírni fogom életem végéig. Mindig hullámozva, mindig változva, alakulva, alakítva. Ennyi idősen már se kötni se elveszíteni nem nagyon szoktak barátságokat. Érettebbnek kéne lennünk. De nem. És az ugyanez lesz életem végéig, az végül halálra rémisztett.

Barátok és más blogok

Két éve meséltem el egy barátnőmnek a tervem. Pillanatok alatt megfertőződött. De nem csak ő, más emberek is. Az ötlet sokszor már korábban bennük volt, de elhangzott olyan is, hogy csináljam csak, ők majd tanulnak az elbaszásaimból. :D A barátnőm azonban beszállt a keresgélésbe, és mint rendszerszervező mérnök, hordta elém a házak mellett az információkat is. Sok, lelekes barátom mellett, ő volt az egyetlen aktív támogatóm, amiért végtelenül hálás vagyok neki. (azt gondolod, hogy egyedül vagy a világban, miközben naponta több ember próbálja áttörni a falat amit építettél vagy képes éveken keresztül beszélni hozzád a fal túloldaláról. Nem tudom min múlik, hogy az emberenek egyszercsak kinyílik erre a szeme. Talán nem akarja már tovább magányosnak látni magát. Csak ennyi)

A segítség mellett felmerült egy rakás probléma is azzal, hogy ők is akarnak házat. Először csal az volt a terv, hogy Olaszországban. Megbeszéltük, hogy délen nem, hogy a Pó síkságon nem. Aztán arra jutottunk, hgy jó lenne egymáshoz közel. Aztán arra, hogy ha együtt vásárolnánk, akkor megnőne a keret és amúgy tényleg baszom nagy 2-300 nm-es házak vannak, amik két családnak bőven elég. Minden logikája ellenére elkezdtem szorongani a közös ingatlan adta problémáktól. Csábító, ha valaki osztozik gondodban, bajodban, de hosszabb távon kibírja-e a barátság? Nem olyasmik miatt aggódtam, hogy becsapnánk egymás, inkább azon, hogy minek növelni bennem az elfojtást? A lényem egyik része nagyvonalú, a másik része aztán ugyan e miatt a nyagyvonalúság miatt magában rágódik. "persze, rakjatok medencét, kertibútort, kertitörpét, bénaházat a kertbe -- Ezt a kupit kell néznem, basszameg ez ronda, harcolni meg nem akarok" A külön villanyóra, külön gázóra megintcsak ügyintézés. A szerződés, hogy kinek mihez van joga, mi a kötelessége -- mint egy társasháznál -- megintcsak feladat. Betartani, betartatni, szinte lehetetlenség. Nem tudunk egymással annyira szigorúak lenni. Ha valaki ki akar szállni a közös házból, az megint csak probléma. Személyes fejlődésben az egyik legnagyobb lépés volt: nem hagyni magam sodródni az eseményekkel csak azért, hogy jófejnek meg cukinak tartsanak. De nem csak ez a porobléma jelent meg, hanem az igények közötti eltérés is. Úgyhogy csináltam egy táblázatot (mániáim egyike), hogy lássuk, mik az azonosságok és mik az eltérések. Az igényeket súlyoztuk, éls alaposan kibeszéltük. A lelkem mélyén tudtam, hogy "A ház" majd valószínűleg semminek sem fog megfelelni, de a rendszerezés és a megbeszélések könnyítették a keresgélés, jobban megismertük és megértettük egymás igényeit.

Kimondtam, hogy lehet együtt is, teljesen nem zárkózom el, de nézzünk külön házakat, amik 50 km-nél nincsenek távolabb egymástól.

Egyébként, ez a külön vagy egybe, ez egyszerűen egy gondolkodási séma. Ha papíron enyém a ház, nem alkalmazkodásként élem meg amikor engedékeny vagyok, hanem nagyvonalúságként. Ha nem az enyém, szenvedek az alkalmazkodástól, mert az érdekeim sérülésének veszélyét látom benne. (akárcsak egy párkapcsolatban. :D)

Kiderült, hogy vannak jól használható blogok, amit olyanok írnak, akik vettek, felújítottak Olaszországban. Bár a többség gazdag, szinte hobbi szinten foglalkozik ezzel, de mégis sok okosságot fel lehetett szedni. https://olaszorszagiingatlanvasarlas.linuxuser.hu/ Rengeteg hiteles adattal: https://olaszingatlan.blog.hu/

Most szedelőzködünk, és indulunk tovább. De közben kitaláltuk, hogy vénségünkre piacozni fogunk. A barátnőm az elképesztően szép keresztszemes képeivel, én meg a könyvespolclámpadobozaimmal. Muszáj sokáig élni, mert ennek bele kell még férnie!

ma is esett

déli séta

sietnem kellett volna, de annyira retkes a kirakat, hogy muszáj volt bemenni :))

csillámosangyalos üdvözletek, hát kishíján küldök az összes rokonságnak *-*

ha betérnétek, említsetek meg, hátha legközelebb kapok busás kedvezményt :D

ha fázna a fületek

emelet is van, mostan kihagytam

ezt már kifelejövet fotóztam zaklatott körülmények között, le is maradt a lábáról a béklyó, pedig eleve amiatt akartam

a hajmosó lány, akivel ma találkoztam életemben először,

és akinek a nevét sem tudom, de mikor kettesben maradunk a hajmosóban megállt a keze a samponos fejemen és egyszercsak elkezdett belőle ömleni a szó.

hogy kétszer is műtötték méhnyakrák gyanúval(?) és másodjára se sikerült, és sugárra kéne mennie talán, de azt nem akarja mert szeretne majd gyereket és fél hogy akkor nem lehet.

btw most épp 5 hetes terhes amúgy, de ezt elveteti, mert a pasija, aki 2 hónapja a pasija megfenyegette, hogy úgy megveri, ha nem megy abortuszra h soha nem lehet majd gyereke utána.

és elmeséli, hogy még 72 órás tablettát is bevett, de attól sem ment el, ez a gyerek nagyon élni akar.

kérdezem tőle, hogy ő mit szeretne?

hát megtartani, de fél a pasijától, aki péppé verné.

segítséget tudsz valakitől kérni?

hát most mit csináljak, járjak életem végéig a rendőrségre? ők majd megvédenek?

van például a NANE, a nők a nőkért egyesület. azt próbáltad?

nem. de nem is fogom, ezt a gyereket muszáj elvetetni, nagyon félek.

és ekkor belép a főnök, a beszélgetésnek vége, én meg csak nézek rá vizes hajjal.

hát mi a faszt lehet ilyenkor csinálni? mit?

azóta is ezen kattogok

ezennel megidézném @tryagain felhasználót, hogy legyen szíves, nevezze meg a "népirtás" achievement unlockolásához szükséges hullakvótát

***

***

Srebrenicában egy 8000 fős tömeggyilkosság elég volt hozzá

mint emlékezetes, az izraeli megszálló hadsereg előbb északról délre küldte a(z amúgy hosszú évek óta) teljesen körbezárt gázai lakosságot, majd megtámadta a azokat a területeket is, ahova küldte őket

érdeklődve várom a választ, hány ezer gyereknek kell még Gázában meghalnia, hány kórházat és iskolát kell még lebombázni, hogy mindezt népirtásnak nevezni ne legyen ún. "antiszemita hazugság" és "a Hamász propagandája"?

értem én, hogy majd valamikor lesz egy bírósági döntés, hogy ez bizony népirtás volt, és szerinted addig ilyet mondani antiszemitizmus, de nem nehéz belátni, hogy ez az egész thread (az OP-ben felvetett megfigyelést leszámítva) egy kurva nagy vörös hering, ami azt tematizálja, hogy minek szabad nevezni, ami történik (a mérvadóként hivatkozott CNN-es véleménycikk szerzője simán visszamegy a középkorig, hogy felsorolja az ismert antiszemita toposzokat és a zsidóság üldöztetéseit), elterelve a szót arról, hogy hány embert öl meg Izrael naponta

de nini, ez is abban a progandacikkben olvasható

OP ugye azt is állítja, Izrael nem akarja kiirtani az arabokat

nos valóban, ezt még ők sem merik kimondani - ehelyett csak a földről beszélnek, illetve ha muszáj emberekről, akkor minden palesztin a hamászt támogatja, tehát legitim célpont

szóval az őslakosok menjenek el valahova a szülőföldjükről, aminek határait egyébként a megszállók önkényesen lezárták, és soha ne jöjjenek vissza

közben bombázzák meg éheztetik őket, de legyilkolni őket nincs szándékukban, jaj dehogyis...

állítólag

aki meg mégis meghal, az minek ment oda, ugye

na jó, van, aki ki meri mondani

mint egy másik likudos Knesszet-tag mondja, Gáza nem megszállt terület, hanem Izrael földje

hozzáteszi, ez nem magánvélemény, hanem a hivatalos nemzeti álláspont

nos ha nem tetszik a népirtás szó, akkor maradjunk annyiban, hogy ti egy tömeggyilkos fasiszta gépezetet védtek - látszólag merő elvakultságból és fanatizmusból, mert másokkal szemben mintha valahogy nem lennétek ilyen nyíltan rasszisták

kiálltok ti az emberi jogokért, ha kell - csak az arabokat nem tekintitek embernek, ez a baj

szóval dolgozik magán az ember, hogy el tudjon indulni az életben valamerre, túljut a tizen- meg huszonéves kor minden nehézségén, eljut a harmincas éveibe, amikortól már sokkal jobb és egyszerűbb lehet minden, majd hopp, elkap egy betegséget és szenved vele egy csomót, majd meghal

ha van netán valami isten, akkor majd ha egyszer elé kerülök, szeretném felkérdezni, hogy ezt mégis hogy a kurva anyjába gondolja

(igen, megtörtént esemény alapján, egészen friss)

vagy hogy akkor már miért nem valami ártalmas ember halhatott meg negyven éves kora előtt, ha már muszáj valakinek, áh. de hát nem, nyilván nem lenne muszáj

és ott van az a nagyon csúnya mellékszál is, hogy akkor ez most már ilyen lesz, hogy az, hogy halál, nem csak valami olyan dolog, ami az öregekkel történik meg, meg mások ismerőseivel, hanem olyanokkal, akik velem egykorúak, és ezzel a tudattal nem jó érzés együtt lenni

kimchi

ezt már régen meg akartam próbálni, de eddig sose jött össze különféle okokból, de ma véletlenül kiderült, hogy csak 1-2 dolog nincs meg hozzá itthon, úgyhogy elmentem a koreai boltba és megvettem őket. Az egyik a rákszem-konzerv a másik meg rendes csili izé, gochugaru.

ez az erjesztett rák-izé (Saengi-jeot 생이젓) ez nem valami jó szagú így önmagában, de aszonta Maangchi asszonyság, hogy ez kell. A boltban persze csak koreai cuccok vannak, így ha rá is van írva valamire, hogy saeujeot, azt se tudom elolvasni, de egy kedves koreai nagyi megmutatta, hogy hol van mi a boltban. (az egy kilósnál kisebb kiszerelésű csili paszta az a sznekkek között van!)

Na mindent megcsináltam a káposztával amit kellett, megfőztem a szósz alapot (), felvágtam mindent, amit kellett, ledaráltam a gyömbért, felcsíkoztam a daikint, locsoltam a fish-sauce-t, mint a vöcsök,kész lett a halálszósz amibe a rottyasztot káposztát kell tunkolni.

Húztam gumikesztyűt, tunkoltam, mostan már fermentálódik a bigyusz elméletileg egy napot szobahőmérsékleten, aztán majd folytatja a hűtőben. Amúgy rohadt finom fermentálatlanul is, de azért így leoszt egy tárcsást, ha ráfordul az ember, kissé nyersek az ízek-aromák, hagyok neki időt.

Két fej nappa-káposztát (mert ez Tongbaechu-kimchi 통배추김치) tuszkoltam a négy befőttesbe, meg van még egy kis jénai is, csipegetni. Úgy döntöttem, hogy nem veszek rendes onggi-t amíg nem lesz feltétlenül muszáj. Tejsavas erjedés ftw.

A kimcsi nap az November 22, de itt úgyis másfelé mennek az évszakok :)

A kimcsi nagyon egészséges, alig kalória, sok-rengeteg rost, A, B1, B2, B6, C vitaminok (főleg több hetes erjedés után), kálcium, vas, folsav szarásig, meg a sózott rákban ólom, higany meg mindenféle más nehézfémek az üvegje szerint, de abból úgyis kevés kell bele. Ja, meg finom is.

Ezt most muszáj kiventelnem magamból. Szóval egyáltalán nem voltam még érettségi találkozón soha vagy áltiskolás találkozón se. Igazából az általános iskolásra el akartam menni anno amikor volt, csak pont nem értem rá, azóta meg nincs, mert majdnem mindenki külföldön van a volt osztályunkból. A gimisre meg azért nem járok, mert az ottani osztálytársaimmal soha nem találtam meg a közös hangot finoman fogalmazva. Szóval, ha összefutok volt osztálytárssal az mindig csak véletlenül történik, és általában mindig kínos, igyekszem rövidre zárni, úgy hiányzik, mint púp a hátamra.

De ma munka után be akartam ugrani a boltba kenyérért és valaki rámköszönt és Kata volt az, aki 3.-12.-ig legjobb barátnőm volt és nem láttam kb. 18 éve. (A nevét megváltoztattam.) És rájöttem, hogy tökre örülök neki és tökre dumáltam volna vele végtelenítve, csak aztán mindkettőnknek mennünk kellett. De basszus még a környék is tök ugyanaz, mint ahol együtt lógtunk annak idején, mert ő visszaköltözött, hogy ápolja a beteg apját. A mi családunk meg már rég elköltözött innen, én csak Kata miatt jártam vissza kamaszként, aztán később errefelé vettünk lakást a férjemmel, konkrétan egy háztömbnyire attól ahol kicsiként laktam.

Mindenesetre megbeszéltük, hogy majd menjünk közösen sétálni, ha már megint annyira közel lakunk egymáshoz, mint utoljára 10 évesen.

És igazából ez így tökjó, főleg ha ő is komolyan gondolta és tényleg fogunk találkozni, de mindez közben elgondolkoztató és nyugtalanító, hogy lehet, hogy másokat is érdemes lenne keresni a múltból? Vagy ez sose működhet és ez se fog, max nosztalgiázunk egyszer vagy kétszer? (Oké, igazából az is jó.) Eddig úgy gondoltam, hogy a múlt maradjon a múlté, mert már nem ott tartok, meg fura lenne, ha keresném a régi ismerősöket, de mi van ha mégis van értelme? (Persze, tudom, hogy csak óvatosan, mert azt fogják hinni, hogy MLM-et akarok nekik eladni. :D)

Valahogy sose voltam jó abban, hogy ha valakivel már kicsit eltávolodtunk de még elvagyunk, akkor is fenntartsam a barátságot vagy ismeretséget. Katával se úgy lett vége, hogy összevesztünk, hanem hogy kevesebb lett a közös témánk. De már máskor is gyanítottam, hogy az, hogy nem tudom a régi szoros barátságokat kevésbé szoros ismeretségként fenntartani, az valszeg valamilyen social skill hiánya a részemről és valószeg tudnék ebben fejlődni.

Házasodna a gazda VI/15: Finálé

Anna és Attila hazafelé tart. Rövid nyaralás volt, csak egy hajókázásra futotta.

Meglátogatja a fiatalokat Anikó, hogy kifaggassa őket a kirándulásról.

Mindketten azt mondják jól érezték magukat, de Anna elismétli huszadjára is, hogy lassan akar haladni az ismerkedéssel. Megtudjuk, hogy bár egy ágyban aludtak, nem volt semmi. Anikó megkérdezi Attist, hogy adott-e jeleket Anna, hogy tetszik neki. Hát persze (nem).

Ezután a műsorvezető arról kérdezi őket hogyan tovább. Azt mondják folytatják a lassú ismerkedést.

Anna haján hesszel egy poloska. Biztos Dani helyezte el.

Még a kamerának is elmondják, hogy lassan, de biztosan folytatják az ismerkedést, aztán Anna meglovagolja a fiút. Ezzel búcsúzunk a fiataloktól. Menekülj Attis. Józsi és Böbe még mindig Dublinban. Most egy vízesésnél turistáskodnak.

A nő ad egy puszit a gazdának. Hideg az orra, mint egy cicának.

Leülnek az egyik asztalra kicsit beszélgetni. Józsi szerint olyanok, mint a tinik. A férfi szeretne udvarolni, turbékolni, de nem tud. Megkéri a nőt, hogy tanítsa. A gazda kifejti, hogy fél a visszautasítástól. Böbe célozgat, hogy lesmárolhatná, de nem veszi a lapot. Nem bírja tovább és lekapja a férfit. Erről is az egyik exem jut eszembe.

Fincsi - mondja a nő. Megegyeznek, hogy ezt a férfinek kellett volna kezdeményeznie. Konzi, vén emberek. Józsi ezután arról kezd beszélni, hogy mindjárt hazamennek. Megbeszélik, hogy megoldják valahogy a távolságot. A gazda elejti, hogy összekötné a nővel az életét. Tovább smárolnak.

Ezután elmennek ebédelni és Józsi előad egy monológot arról, hogy nem szeret étterembe járni. Izgul tőle. Böbe a kamerának előadja, hogy ő azt szereti, ha a férfi irányít. Szereti, ha egy férfi férfi mellette. Meg kell nevelnie Józsit, mert félős. A nő felhozza, hogy mi lesz velük, amikor hazamennek. Józsi azt mondja, hogy majd kiderül, milyen lesz egymás nélkül.

Aztán hozzáteszi, hogy nagyon szomjazza a társaságát, szóval muszáj lesz időt szánniuk egymásra.

Böbe újra inni kezd, hogy elviselje a gazdát. A kamerának azt hazudja, hogy elkezdett vonzódni hozzá. Újra elmondja neki, hogy a férfi dolga a kezdeményezés, szóval össze kell kapnia magát. Hazafelé Józsi újabb monológot ad elő a kamerának. Örül, hogy bevetette a C tervet, mert jól sikerült Böbével a nyaralás. Azt mondja megbotlott, de bocsánatot kért. Házasodhat a gazda.

Otthon Anikó fogadja a párt. Beszámolnak a fiatalok a kirándulásról. Szar volt az idő, de jó volt. A műsorvezető arról kérdezi Böbét, milyen érzés volt, amikor az utazás előtt Józsi felhívta. Libabőrös volt. Anikó próbálja kicsit terelgetni és megkérdezi nem volt-e rossz érzés C tervnek lenni? Nem. Jó érzés volt. Úgy érzi nyert.

Mivel a nő teljesen vakon van, a műsorvezető inkább a továbbiakról kérdezi őket. Folytatják az ismerkedést és mindketten pozitívan látják a jövőt. Józsi egyenesen azt mondja: házasodik a gazda. Anikó feladja, nem tudja megmenteni a nőt az öreg creeptől. Böbe elmondja a kamerának, hogy az ő célja, hogy mindenben támogassa a gazdát. Boldog életet és nyulgalmat akar biztosítani a férfinek, mert szüksége van rá. Így van, Böbe - helyesel a gazda.

Ezzel búcsúzunk a szerelmesektől. Köszönöm, Józsi. Élmény volt. Gergő romantikus vacsorára hozta Kírát. A lány szerint nagyon cuki.

Előételként smárolnak. Megint megbeszélik, hogy milyen jó együtt. Aztán arról beszélnek mi lesz a nyaralás után. Biztosak benne, hogy megoldják a távolságot. A gazda azt mondja, a dinnyeszezon után ráér Kíráéknál lebzselni. A lány a kamerának azt mondja a kapcsolatuk örökké fog tartani. A gazda pedig elárulja nekünk, hogy szerelmes.

Megnézik a naplementét és azt kívánják, hogy örökké tartson ez a kapcsolat. De romi. Eljött a nyaralás vége. Kíra maradna még, de dinnyeszezon van és Gergőnek dolgoznia kell.

Budapestig smárolnak. Folytatnák hazáig, de a reptéren Anikó megzavarja őket.

Neki is elmondják, hogy együtt maradnak és megoldják a távolságot. Gergő azt mondja olyan mintha évek óta együtt lennének. Annyira örül Kírának, hogy az borzasztó. A műsorvezető minden jót kíván a szerelmeseknek és mi is elbúcsúzunk a fiataloktól.

Természetesen smárolnak még a kamerák előtt egy utolsót. Kevin és Zsuzsi hajókázni mennek.

Csobbannak egyet a hűs vízben, aztán búvárkodnak egy kicsit.

A merülés után újra a citromfákról beszélgetnek. Alig várják a közös életüket tele citrommal. Zsuzsi szeretne citrom lenni. Kevin azt mondja neki, hogy ha citrom lenne, feltenné a polcra és egész nap csodálná, ahogy a citromjait szokta. Ez gyönyörű volt - mondja a lány. Reméli nem lopják el a citromokat, ameddig külföldön vannak. Reméljük.

Felhívják Anikót, hogy neki is elmondják milyen jó minden. Kevin meglepi a műsorvezetőt és Zsuzsit is: úgy döntött maradnak még kicsit. Igazából azért hívta fel a műsorvezetőt, hogy nézzen rá azokra a citromfákra, ha már arra jár. Ők is elmondják Anikónak, hogy minden okés lesz. Megoldják a távolságot és nagyon szerelmesek.

A kamerának elmondja Kevin, hogy tetszik neki, hogy a lány bevállalós és nem nyafog. Zsuzsinak meg az tetszik a fiúban, hogy nem vág a szavába és belevaló. Betonoszlopokon áll ez a kapcsolat. Ezzel zárult az idei évad. Erős volt, talán jobb is, mint a tavalyi. Most végre lesz egy kis pihenő. December 4-én indul a Budapest kiránynői, ami egy ígéretes műsornak néz ki, de még nem döntöttem el belevágok-e. Fárasztó ez, na. Jövőhéttől a Gazdák helyett A királyt fogja adni az RTL. Ajánlom mindenkinek. Tényleg nagyon jó. Köszönöm újra @tidaviminek a kitartó munkát. Nélküle olyan zagyvaságok lennének a hogyvoltjaim, mint Józsi gazda monológjai.

A hétköznapok romanticizálásáról

Hideg van, sötét, kopaszak a fák, napokig esik az eső megállás nélkül, és én nem gubózhatok be, nem alhatom át, minden nap fel kell kelni, és elvinni a gyereket a suliba, majd értük menni, bő egy órás kör délután, mire fiamat az oviból, lányomat a suliból összehalászom trolival, a kettő között meg dolgozni kell.

Szóval egyszerűen muszáj kimozdulni, és utálom, és minden évben eljön ez a pont, amikor ősszel átállítjuk az órát, és onnantól kezdve gyűlölöm a világot, és kicsit belehalok a gondolatba, hogy fél évig akkor most ez lesz. Úgyhogy idén tudatosan keresem benne a szépet és a jót, mert így nem lehet élni, hogy a telet azért gyűlölöm, mert hideg és sötét, a nyarat meg azért nem bírom, mert amikor délután 4-kor a 36 fokban tolom a gyerekeket összeszedős kört, akkor meg olyan rosszul vagyok, hogy a kanapén fekszem 20 percig hazaérkezés után. Kiderült, hogy a nyarat is csak azért szerettem, mert a légkondis lakásból a légkondis irodán át valami árnyas helyen sörözésből állt a napom, és késő este szandálban csattoghattam haza, de amint napközben ki kell mozdulnom, akkor már annyira nem poén.

Na úgyhogy most éppen ezt próbálom, hogy igyekszem odafigyelni az apró dolgokra. Mikor felkelünk, látjuk a napfelkeltét. Ha köd van, megnézzük a gyerekekkel együtt, hogy nahát, ilyen a köd. Iskolába menet megállunk, hogy nézd, ez a harmat. Ez a dér. Jégvirágos az autók ablaka. Befagytak a pocsolyák, csúszkáljunk rajta. A gyerekek szemén át látom a szépséget, vagy legalábbis megpróbálom nekik megmutatni, hogy ezt szépnek is lehet látni. Ma olyan gigantikus hópelyhek voltak a lehullott leveleken, hogy szabad szemmel is tökéletesen lehetett látni a kristályformát, lányom pedig lelkendezett, hogy ez tényleg olyan, mint a mesékben.

Otthon fűszeres tejes chai teát főzök magamnak, a kedvencemet. Minden nap kiválasztom, melyik díszes csicsás bögrémből igyak. Hozzábújok a macskához. Illatgyertyát gyújtok. Ez egy film, amiben én vagyok a főhős, és a főhősnek időnként le kell küzdenie a nehézségeket. Főhősünk zuhogó esőben baktat az óvoda felé, összeszorított foggal dacol az elemekkel. Ilyenek.

Nem tökéletes, de kicsit jobb.

Megszokás

Úgy érzem, mintha muszáj lenne rád gondolnom,

csak mert eddig nap mint nap ezt tettem.

A szex ami régen

Szóval olvastam egy amúgy közepesen jó cikket a szexről, ami viszont érdekes emlékeket meg gondolatokat hozott fel. Előrebocsátom, hogy igen, piszok régen volt, hogy volt valakim, akivel ágybabújtam, de amikor volt, szerettem szerelmeskedni. Ehhez képest, jóideje csak beszélgetek róla. Annyira összekapcsolódik bennem az érzelmi-intellektuális vonzalommal, hogy úgy önmagában nem érzem a mardosó kínt amiért nincs. Nadehát, nem is vagyunk állatok, ugye. :D

A cikk egyik pontja az volt, hogy szexelj akkor is, ha nincs hozzá kedved! Ez volt ami megfogott. Mert eddig mindenki azt mondta, ne szexelj, ha nincs hozzá kedved! Akkor ezt most hogy? Talán úgy lehetne megfogni a dolgot, hogy szerelmeskedj akkor is, ha jelen pillanatban még nem gondolod, hogy akarnál dugni. Mert ahogy öregszünk, és minél régebb óta vagyunk együtt valakivel, annál kevésbé jelenik meg a spontán vágy illetve annál könnyebben tudjuk elnyomni a jelentkező vágyat. Most nincs erre időm, most ezért vagy azért nem komfortos, nem alkalmas. Ölelkezz, csókolózz, légy gyengéd a másikkal, élvezd a tét nélküli simogatást vagy akár az izgatást, legyen könnyed és játékos a dolog, mert bizonyos szükségleteket az is kielégít és nem muszáj, hogy orgazmus legyen a vége. Azt hiszem, a férfiak azért is nem szexelnek, mert előre gondolkodnak és előre frusztrálódnak. A nő szexet akar, én most nem, fáradt vagyok, úgy se áll fel, menjen innen inkább mert a frusztrációra, a megbántottságra, hogy visszautasítottam a közeledését, arra nincs szükségem, inkább elalszom a tévé előtt, akkor senki sem basztat azzal, hogy szexeljünk vagyis nem jön ki annyira hülyén, hogy nem szexelük, hiszen demonstrálva van, hogy fáradt vagyok. A nők könnyebben szerzik be ezt a szex nélküli intim együttlét élményét, tőlük elfogadják jobban, hogy csak ölelést, csókot akarnak, de nem azonnal dugni. De sok férfi ezt is elutasítja, nehogy elvárás legyen belőle. Hoppá, lehet, hogy ez egy erős kommunikációs hiba? A nő csak intimitást szeretne, de azon is megsértődik, ha nem dugják meg, mert tudja, hogy ez a férfinak fontos, vagyis, ha nincs megdugva akkor nem csak fizikailag nincs kielégítve, de érzelmileg is azt éli meg, hogy ő nem fontos. A férfi, gondolom, szintén szeretne intimitást, csak gőze sincs hogyan, mert attól tart, hogy ha nem szex a dolog vége, akkor abból baj lesz, mert tőle azt várják (nemtom ki) vagy magától azt várja, hogy férfiasan viselkedjen. Elég nevetséges így leírva, ezért nem is biztos, hogy igaz. De a lényeg, hogy elgondolkodtatott ez, hogy van egy ilyen fontos dolog, ami a párkapcsolat egyik sarokköve, hogy van-e szex vagy nincs. És csak a kúrásra koncentrálunk, arra nem, hogy ennek valami klassz, jó értelemben játékos, szeretetteljes, felszabadult, örömteli dolognak kéne lennie. Szereted a másikat, jó hozzáérni, szereted amikor simogat, becézgeti a tested, jó ebben az időtöltésben részt venni. És persze szexelni is jó és az orgazmus is jó. Bevallom, senki, de tényleg senki nem volt az életemben, aki ezt tudta volna csinálni. Nem kizárt, hogy ehhez meg kell öregedni és az adja, hogy már nem akarod felhabzsolni az ételt és rohanni tovább, mint kamaszként, hanem ráérősen eszik az ember, jobban odafigyel rá mit és mennyit, kíváncsibb vagy éppen ragaszkodik a megszokott ízekhez. Mindenesetre más.

Hogy élik meg ezt a férfiak? Hogy elképesztően frusztráltak ebben is, az nyilvánvaló. Ahogy az is, hogy nem beszélnek róla senkinek. Aztán elbaszódik minden, az élet meg elmegy, csak a homályos sóvárgás marad a vén faszoknak, hogy se nem basztak, se nem szerettek, csak volt ez meg az, némi önigazolás. A nők? Hát, még nem vagyok olyan öreg, de ahogy látom, fényévekkel rosszabb helyzetben vannak az idősödő nők. Akármilyen jól nézünk ki (:))))) akkor sem vagyunk már fiatalok, szóval a fiatalság varázsáról le lehet mondani. És amit leginkább tudunk nyújtani, az pont ez a nem sietős gyengédség, amiről írtam. De a férfiak nem ezt szeretnék, hanem a saját, acélos faszú fiatalságukat és annak a díszleteit. Nem is lehet kárhoztatni őket ezért, mert mi is vágyunk arra, hogy vonzónak érezzük magunkat és nehéz leszámolni vele, hogy úgy, mint húszévesen, már nem leszünk vonzók soha. Aki fiatalon nem beszélgetett a szexről, az már öregen se fog.

Nem tudom, bennem van valami derű ezzel kapcsolatban, magam sem értem miért. Bőgnöm kéne inkább, de olyan szép novellákat szoktam írni a vágyakozásaimból.