“Lényegében nincs komoly történész, aki Jézust a bibliai formában (eltekintve még a feltámadástól is) történelmi személynek tekintené. A humanista szövegkritika megjelenése óta ismeretes, hogy a Jézus létezését úgymond "bizonyító" Josephus Flavius-szövegrész (a Testimonium Flavianum) késői betoldás, ezt már a katolikus egyház sem tagadja.

Hogy élt-e a történeti, hús-vér Jézus, valójában másodrendű kérdés mind az ateisták, mind a hívők számára. A kereszténység gyakorlata, ideológiája, teológiája így is, úgy is kiválóan eljár tengelyén. A témával foglalkozó kutatók egy jókora része inkább arra hajlik, hogy több figurából, létező személyekből és mítoszokból összegyúrt kultúrhérosznak tekintsék Jézust, így történetiségét megkérdőjelezve elismerjék a Jézus-jelenség konkrét történeti szerepét. Ebben nem egy reformteológus is egyetért velük. Jézus a nyugati világ egyik legátfogóbb metaforája.

A politikai kereszténység egyszerűsített, lebutított kvázivallási üzenetei persze nem ismernek el ilyen kihágásokat. Az új NER-magyar, hivatalosan központi, kötelezően önkéntes "tankönyvek" egyszerű kijelentőmódban írnak Jézus életéről, a szeplőtelen fogantatásról, sőt a feltámadásról és a mennybemenetelről is - amiben természetesen már nyoma sincs semmiféle feltételezhető tudományos (vagy akár teológiai) konszenzusnak.”

- Konok Péter, Fb komment

Böjte KonoK csörte, csattanós pofonok

Gigadiszkó

Konok Péter >Tegnap életemben először (és alighanem utoljára) megnéztem az eurovíziós gigadiszkó döntőjét. Fogalmazzunk úgy, hogy számos körülmény sajátos összjátéka késztetett erre a meglepő cselekedetre (bár ez igazából életünk minden egyes pillanatára áll). Tulajdonképpen jól szórakoztam, érdekes élmény volt. Összességében úgy éreztem magam, mintha egy óriási pénzből forgatott disztópiát…

View On WordPress

átműtenek-e óvodásokat?

Bár ezt az állítást vizsgálná meg a Lakmusz meg a Qubit, a “tényellenőrök”, a “tudomány”! Három kérdés: Ki mondta, hogy gyerekeket műtenek át? (Mondott ilyet valaki?) Érinti-e a gyerekeket a transzpropaganda valójában? Hergelés-e szólni a genderagymosás ellen? (Esetleg figyelemelterelés?) (more…) “”

View On WordPress

ennyi, ennyi a szavazás

- Doktor úr, terhes vagyok.

- Viccelni tetszik, Kovács néni? Nyolcvanhárom éves!

- Igen, éppen ezért arra gondoltam... szóval, hogy nem tartom meg. Nem tudnám már vállalni ezt a felelősséget.

- Kovács néni, most szívat engem? Miért tetszik itt hülyeségeket beszélni?

- Na jó, lebuktam. Tudja, a gyomorfekélyem... nagyon fáj, és jövő márciusra kaptam időpontot hasi ultrahangra. Gondoltam, megoldjuk így gyorsan, megalázósdiban.

(Konok Péter FB)

Konok Péter kurva nagy arc

"- Mi lesz vasárnap ebédre, Ilonka?

- Krumplileves, szívem.

- Ilonka, én elhagylak. Betelt a pohár!

- Fiatalabb? Szebb? Gazdag?

- Egyik sem. De tud rántott húst igérni."

"- Halló, meteorológia?

- Igen, tessék!

- Milyen idő lesz?

- 1952, esetleg 1953."

Nem tudom, szemüveges-e, vagy buzi, esetleg kulák, de hamar a Gulágon fogja találni magát...

A baseballt az amerikai nagy nemzeti játéknak is szokás nevezni, és deltoid alakú pályán, az úgynevezett gyémánton játsszák. Igen hazafias és nevelő hatású játék, egy ütővel játsszák, egy labdával, négy alapvonallal és tizenhét emberrel plusz Yossariannal, egy kilenctagú csapatra osztva, meg egy nyolctagúra, plusz Yossarianra. A játék menete: megsomni a labdát az ütővel, és az alapvonalak határolta négyszöget közben többször körülszaladni, mint az

ellenfél. Yossarian szemében ez elég nagy butaságnak tűnt, mivel nem egyébért játszottak, mint a győzelem öröméért. És amit megnyertek, amikor győztek, az nem volt egyéb, mint a győzelem öröme. És a győzelem nem jelentett egyebet, mint azt, hogy a győztes csapat többször szaladta körül a pályát, mint egy csapatra való másik ember. Ha egyéb pláne is volt mindabban a tekintélyes erőfeszítésben, ami egy baseball-mérkőzéssel jár, Yossariannak nem sikerült fölfognia. Mikor csapattársai körében fölvetette a kérdést, azt felelték, hogy a győzelem azt bizonyítja, hogy mi vagyunk a jobbak. Mikor fölvetette a kérdést: - Miben? -, kiderült, hogy mindössze egy deltoid alakú pálya körülszaladgálásában. Yossariannak nem ment a fejébe, és Yossarian csapattársainak nem ment a fejébe, hogy mi nem megy Yossarian fejébe.

(Joseph Heller: Yossarian, a túlélő. Falvay Mihály fordítása) Forrás : Konok Péter fácsé oldala

Dévényi és a futóbolondok*, avagy az:

*a műsorvezető csaj sem tűnik futóbolondnak

Ül a fickó a New York-i kecójában, ami nem is a saját kecója, még csak nem is valami bérelt héder, hanem, ha jól emlékszem, a nagyanyjáé, de nem tudom biztosan, direkt nem veszem elő a könyvet, mert nem szövegről írok, hanem benyomásokról, emlékekről (ahogy én emlékszem a más emlékeire, hiszen így rakódunk össze, mint hatékony király egy halom csontból, ha van rá forrásdús teremtő akarat);

szóval, ül a fickó, huszonegynehány éves, túl van egy háborún, egy háború utáni világban él egy olyan országban, ami már eléggé régóta kihelyezett háborúkat vív, és azokat rendre megnyeri, pedig a háborúk sosem megnyerhetők, iszik, sőt elmélyült, bár cseppet sem precíz biofarmakológiai tanulmányokat végez, ahol a saját teste a lombik, a göreb, abban főzi, desztillálja, titrálja és szintetizálja saját tekergő agyát, torlódó gondolatait és instant megváltásait, az egész alatt pedig ott szörcsög a társadalom Bunsen-lámpája, kék láng, csillogó réz, sziszegés és spirituszszag;

ül a fickó, semmi különös amúgy, tépetten jóképű, az a félénken macsós típus, laza és kopott ruhákat visel, mosodába jár, büfékben reggelizik, még nem igazán tudja, mit kezdjen magával, és ez pont megfelel neki, sose tudta, talán sose akarja majd tudni, és az utcán tülkölve rohangászik New York, azon túl a téres Amerika, azon is túl egy egész világ, ami még nemigen tudja, mit kezdjen magával, annyi az elképzelés, rémesebbnél rémesebb programok, az egész mégis gyönyörű is tudna lenni, gyönyörű is tud lenni, minden csak nézőpont kérdése, hogy fegyverek, megatonnák, gettók, lágerek, éhínség, olajhimbák, rozsdásodó acél, tömegsírok, de elnyúló utak mentén a sárgult gazban tücskök pirregnek, csehországi kocsmák ácsolt asztalain szőke söröskorsók kemény habja csurran, a korsók oldalán kerekded homorúságok, akár egy katedrálisban, azokon bukdácsolva játszik a napfény, mint a Saint-Denis-i Suger apát rózsaablakú tripjei, egy habókos magyar író feltalálja az elsüllyeszthetetlen csónakot, nádból megépíti, a csónak elsüllyed, nem baj, mondja az író, a koncepció jó volt, a hiba a valóságban van, és új csónakba kezd (aztán majd büntetésből a józan, tisztességtudó, dolgos mókusok józan, dolgos megigazulásáról kell tanmesét írnia), teherautók platóján véletlen társaságok elegyednek egyszeri és folyton változó amalgámmá, sorsok és korok, a válságból megmaradt öregedő hobók, egzotikusak már, mint egy-egy kopott múzeumi tárgy az idők tárlójában, csak felirat nincs hozzájuk, ha lenne, maguk sem olvasnák el, köpnek a feliratokra, ahogy rájuk is köpött a mindenkori társadalom, idénymunkások, mindig az aktuális idénybe ragadva, gyümölcsszedés, aratás, gátépítés, a kontinensnyi Ígéretföldje ide-oda vetődő robotosai, ahogy az évszakok és a lidércesen optimista fejlődés ritmusai rázzák őket, mint egy bebopos szaxofonszólót, egy nyiszlett égimeszelő a ponyva alá húzódva az örök szerelemről és valami szélmalmokról motyog, és ott zötykölődnek persze az örök semmi jelentőségét kereső beatnikek is, mindig az aktuális örök igazságot hajszolva, az eltűnő kocsmákban, a porlepte kisvárosokban, az autóparkolókban, döngő acélhidakon, jazzkoncerteken, egymás testében, végtelen pofázásokban, mexikói drogtanyákon, sznob könyvesboltok izzadt hátsó helyiségeiben, bárhol és mindenhol, a nemzedék legjobbjai, úton az őrület romjai felé, mert a világ gyönyörű és rettenetes, fel kell habzsolni, de úgy, hogy mindig megmaradjon, nem megemésztve és salakot szarva, mint egy bank vagy egy bányavállalat, hanem úgy, mint a mesebeli terülj-terülj asztalka, az egyszervolt-holnemvolt, mindig megújuló energiaforrás;

szóval, ül ez a fickó a kecóban vagy a héderben (melegvíz is van, az ablak előtt a tűzlépcsőkön száradó ruhák), vécépapírt teker az ócska Remingtonba (mítosz, hát persze, hogy csak mítosz, de éppen ettől válik igazzá a valódiból, suttogja a bennem élő Coelho), előre dől, a homlokát ráncolja, úgy hunyorog, mintha a lemenő napba nézne valahol a kaliforniai sziklák között, a tengerparton, és két mutatóujjával sebesen gépelni kezdi, hogy valami nyavalyából lábolt ki éppen, meg az asszonnyal is szétmentek, mikor Dean Moriartyval (Neal Cassadyvel, persze) megismerkedett (mondom, inkább fejből idézem, mert így érzem autentikusnak), és nem tudom, hogy tudja-e (az biztos, hogy szeretné), hogy ezzel valami végtelenül újat kezd el (valami végtelenül régit lök tovább), úgy is nevezhetném, hogy az irodalom úti életét, az örök pikareszket, kezét a magasba emeli, arcán szent elragadtatás, belerikolt a nyüzsgő, rohanó éjszakába, és közben gondosan gépel (igen, egyszerre gépel és löki a kezét a magasba), mellette lassan hamuvá porlad a kávéspohárba lökött égő cigaretta, úton van, zakatol a szöveg, milyen istentelenül, elképesztően, kibaszottul szép szó az a szabadság, mondja magának, ahogy megropogtatja a hátát négyórányi írás után, megdörgöli a szemét, és azon gondolkodik, hogy el kellene ugrani valami csehóba, kilazítani, pörögni, dumálni, egy nő is kellene meg még bor, édes, olcsó bor, és persze cigaretta is, de aztán megrázza a fejét, begörbíti a mutatóujjait, mert most írnia kell, és ez rohadtul komoly dolog, röhejesen komoly, mint mikor a dombhát mögül felberreg egy közeledő kocsi motorja, te pedig feltápászkodsz az útszéli fűből, kilépsz az útpadkára, a karod előre nyújtod, és felemeled a hüvelykujjadat.

Ma 102 éve született Jack Kerouac.

Konok Péter marxista, miért nem olvas Erik Olin Wright-ot?

A törpe

Konok Péter >Azt írja rólam a Bayer Zsolt, hogy “a marxizmus kerti törpéje” vagyok. A régi vicc jut erről eszembe: – Milyen a szovjet törpe? – Hatalmas! Persze, van ennek egy zsidóvicc-verziója is, mikor a Kohn meg a Grün kijönnek a vásári mutatványos bódéjából: – Na, mit szólsz? – Hát, láttam már nagyobb törpét is…

View On WordPress

Ma 89 éve kezdték meg a nagy, demonstratív, ünnepélyes könyvégetéseket Németországban. Heinét szokás idézni ilyenkor: "Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak." És persze Heinének igaza lett (igaza volt). A könyvégetésben (a darálásban is, csak az olyan szánalmasan kisszerű) mégis van valami ezen is túlmutató szimbolika (már ha lehet iszonyatban túlmutatni az emberek elégetésén). A könyvekkel történetek égnek, valóságok, párhuzamos és merőleges univerzumok. Gondolatok, érzések, létek - a világ sokszínűsége, vagyis végső soron maga a világ. A könyvekből rakott máglyákon magunk porladunk el, nem fizikai valónkban, mint a halálgyárakban, a háborúkban, vagy az emésztő mindennapokban, hanem önnön nembeliségünkben; hamuvá és füstté válik a lehetőség, hogy emberként és társadalomként létezzünk. Ahol könyveket égetnek, elégnek a történeteink. Végül csak egyetlen történet marad: az, amelyikben könyveket égetnek.

Konok Péter   (FB)