Miért nem megy?

Elengedés < Görcsös ragaszkodás... MIÉRT? Nem emlékeztem meg a névnapodról. Nem akartam..  Nem írtam ki üzenetet, hátha mégis sikerül nem veled foglalkozni. Hát nem jött össze... utánam nyúlt a múlt, valahogy csak ott voltál aznap! De ennek ellenére sem írtam.  .... és most napok múlva is zavar és bánt, hogy nem tettem meg. Senki nem tud róla, senkit nem érdekel és te is vastagon leszarnád, én mégis emésztem magam miatta.

... Miért nem tudom én is leszarni? Miért foglalkozok veled, aki kitöröltél az életedből?

Mi a fasz baj van velem????????? Miért vagyok ilyen kibaszottul nyomorult????

Első nap

Bal oldalt görcsöl Lelkembe is sugárzik Nem hoztam cserét

Bemegy

Bemegy a dohányboltba, egy hármas vodkát venni... ...hármas kiszerelésben nincs is olyan. Ennyi is elég lett volna a következő percek túléléséhez.   "A vodkát hagyományosan gabonából vagy burgonyából készítik, de bármely cukor- vagy keményítőtartalmú mezőgazdasági alapanyagból készülhet." Lehet semmiből nem is áll másból, mint egy kis ipari szeszből meg vízből. Időzni ezen nem is kell... elvishelhető, és kész. Odaviszi az, ami kivetette. A közöny, ami bármikor undorba fordulhat át. Ilyen ez. S ennek oka, hogy tömegek képesek azt gondolni, hogy csakis a restség ami kiváltja. Nárcisztikus, önző megvetés ez. A görcsbe rándult élet ciklikus körforgása mélységes örvényt okoz, mely ugyanúgy húzza le az alul lévőt letaposót, mint az alatta levőt. Micsoda szigetek. Néhány perc nyugalom. Néhány perc, amikor a szürke is színes. S amikor a színes örömök körtáncától szédülőkről leszakadt szalagokat ide is fújja a szél... elkapni kár, meg hát minek. Kalap sincs mire feltűzhetné, a minden esetben giccsnek ható tisztaságot, a föld, és az olaj reátapadt, és vele vegyült mocsokjához képest. A hármas... ami egy féldeci... bemegy.

Perfetto HVG-s reklám-elhelyezés

Hogyan ért gyors véget az Állatkerti pályafutásom? (Kis Magyarország-bemutató)

1991 óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal vendéglátóztam, voltam pincér, kocsmapultos, mosogató, ha mást nem találtam, üzletvezető, séf, kutyafasza. 2-3 éve azt mondtam, elegem van a 12-16 órás műszakokból, a feketemunkából, a hamis mítoszokból.

ÉS MOST SZERETNÉM MEGKÉRNI A SOK FOLLOWERREL RENDELKEZŐ ISMERŐSEIMET, HOGY REBLOGOLJÁK EZT A SZART. Tudom, hogy lehetetlenül hosszú poszt.

Szóval szóltam minden haveromnak, hogy aki tud a képességeimnek megfelelő melót, az szóljon. Sok mindent nem tudtam összeszedni: beszélek angolul, németül, meg még pár nyelvet nagyon alapszinten, van egy esti gimis érettségim, meg egy vödör tapasztalatom mindenféle munkákból, a legaljától a legtetejéig.

Idén tavasszal felhívott a legrégebbi barátom (32 éve ismerjük egymást), hogy őt kinevezték a Fővárosi Állat-és Növénykert (innentől: FÁNK) osztályvezetőjének, és megszervez nekem egy munkainterjút. De (innentől GG lesz a neve) borzalmasan rendes, szabálykövető fickó, tehát nem becsempész a hátsó ajtón, hanem írjak rendes pályázatot, menjek be interjúra, ő támogatni fog, mert tudja, hogy jó vagyok a munkára.

A munka nagyon nehéz és felellöségteljes: kapusnak kell lenni, mosolyogva érvényesíteni a látogatók jegyét és azt mondani nekik, hogy "érezzék jól magukat", naponta 2-3 ezer alkalommal. Ezért ajánlottak garantált bérminimumot. Persze az interjú alatt elmondtam, hogy van kereskedelmis múltam is, szóval végül "kapus-jegypénztáros-jegyellenőr" lett a hivatalos státuszom, ez lett rányomtatva a badge-emre is.

A munkainterjún ott volt a "beléptetési csoportfőnök" (innentől legyen a neve PP) is, akinek az volt a két kérdése, hogy 1. Vagyok-e legalább 100 kiló; 2. Tudok-e bánni a cigányokkal?

Igen és igen.

Ez idén áprilisban történt, és aztán elkezdtem élni az áloméletet: kurvaszarul kerestem, de bazi jó helyen dolgoztam, igazából engem a lóvé sosem izgatott.

Aztán bő egy hónap után jött egy koszorúér-görcs, nem sokkal utána pedig meghalt anyukám, de ezekkel együtt is csak 4-5 napot hagytam ki a munkából, mert (figyelem!) SZERETTEM OTT LENNI.

Az állatkerti alkalmazottak közszolgálati státuszban vannak (amit imádtam, és nagyon-nagyon fontos lett volna nekem egy banki kölcsönhöz), tehát nekik nem 3, hanem 4 hónap a próbaidő.

Augusztusban lett időszerű, hogy beszélgessünk a véglegesítésről, GG, aki odavitt, eljött beszélgetni hozzám, hogy bajok vannak, mert a csoportfőnök PP problémázik, hogy én nehezen illeszkedek be és a munkatársak panaszkodnak rám. Nem értettem. Semmi ilyesmit nem tapasztaltam, csak azt, hogy PP kerül velem minden kommunikációt.

Végül a döntés napján (ami megérne egy külön posztot) PP odajött hozzám és közölte, hogy megvétózta a szerződéshosszabításomat, tehát gyakorlatilag ki vagyok rúgva.

Köpni-nyelni nem tudtam - aztán kb két hét múlva GG feljött hozzám és elmesélte, hogy PP-t és vele együtt a fél beléptetési csoportot ki kellett rúgni, mert kiderült, hogy a pénztárosok és a kapusok hosszú idő óta rendszeresen együttműködve LOPNAK. A Modus vivendi lényegtelen, de soksokmillió forinttal károsították meg a FÁNK-ot. Engem pedig azért rúgatott ki PP, mert tudta hogy van egy cimborám a vezetőségben, szóval nem lehet belevenni a buliba, így kockázatos, hogy lebuktatom őket.

Ez még nem a vége a sztorinak. Jeleztem GG-nek, hogy szívesen visszamennék a céghez, mert minden szarsággal együtt igenis imádok ott dolgozni. Egyeztetett az újonnan kinevezett csopfőnökkel, aki felhívott, hogy mennyire örülne ha visszamennék és legyek a helyettese - szóval a bürokrácia miatt újra megpályáztam formálisan a régi pozíciómat, biztosra tudva, hogy visszavesznek.

Pár nappal később hívott GG, hogy nem vesznek vissza, mert a "cég" nem veszi jó néven, hogy favoritizálja a haverját.

Míg ott dolgoztam, rövid negyed évben végig küzdöttem a bürokráciával, lehetetlen sztorijaim lennének még.

De a lényeg az, hogy tökéletesen alkalmas vagyok egy munkakör ellátására, de nem dolgozhatok ott, because fuck you.

Ez a rövid történet.

🐱 Ragdoll

📸 Melinda Görcs [Meli’s Dolls]

🎨 Lilac Point Mitted

"Milyen gonoszak tudnak lenni a nők"

Meg a férfiak. Valójában elképesztő, hogy mennyi gonoszságot követünk el és mennyi traumát élünk át és milyen sérülékeny a pszichénk. Nem vagyok benne biztos, hogy az empátia a kulcs. Mert az empátia csak baráti vállonveregetés. Látom a problémád, együtt szomorkodom veled. Megoldódott valami? Nem. Ki lehet benne fáradni? Igen.

Viszont a felnőttség azt hiszem sokat segíthet. Ha kedvem lenne szexelni és úgy túnik a pasimnak is, aztán hiába simogatom direkt módon, nem áll fel sehgyse a farka, akkor annyiféle oka lehet. És annyiféle dolog futhat le mndkét ember fejében. Ha valaki traumatizált, akkor bármi, de tényleg bármi csak egy újabb ütés a seben és mélyebbre viheti a félelmeiben, az önértékelési zavarában, görcs görcs hátán. Talán jön valaki, aki azt mondja: szeretlek és mérhetetlen türelmem van. Nekem néha csak a lelkem szertne szeretkezni, a testem fáradt. És néha csak a testem követeli a magáét, a lelkem még nem is ért oda. Amióta ezt tudom, azóta gondolom azt, hogy van helye a párkapcsolatban is az önkielégítésnek. Mondjuk úgy, hogy magánügye az embernek, hogy mit kezd a teste jelzéseivel. Nyilván, ha a közösülés semmi pluszt nem ad, akkor át kell gondolni a kapcsolat szerkezetét. Nem kell minden összebújásnak aktussal befejeződnie. Nem kell minden aktusnak lírainak is lennie. De mindkét embernek szabadnak és biztonságosnak, kielégítőnek és egyenrangúnak kell megélnie minden aktust.

Beszélek ám csak össze-vissza, mint egyike azoknak, akik megélték a maguk traumáit, és mire felnőttek és kijárták a megfelelő "iskolákat", már nincs kivel kipróbálni, hogy hova fejlődött a dolog. Ez is egy trauma.

De az egészet azért írom, mert szexszel vagy szex nélkül, de szeretetkapcsolatokban kell és érdemes élni. Nem lehet az empátiát tolni, tolni a végletekig, ha nincs kölcsönösség, kommunikáció és ezer jele a szeretetnek. Ha van, akkor viszont elengednéd életed szerelmét azért mert impotens vagy aszexuális? Tudom, hogy túl idealista amiket írok. De akkor is ezt a mélységet hiányolom sok, általam ismert kapcsolatból. Szeretni, elismerni, támogatni, odaadni magunkat, beletenni magunkat és tudni, hogy ugyanezeket "kell" kapnunk, akkor van rendben a dolog.

Hozzáteszem, én egy látványosan szerető ember vagyok, vannak, akik visszafogottabban, szemérmesebben, de szívből szeretik a választottjukat. Túl sok férfit ismerek, aki sóvárogva él a saját házasságában. Aztán kiderült, hogy túl sok nőt, aki hasonlóképpen él. Úgyhogy, bántás az van bőven, kegyetlenség, gonoszság, önzés. Pffff. :(

Hülye filmekből tanuljuk, hogy hogy kell szeretni, meg a szüleink traumáiból. Agyrém.

én megjöttem, szóljatok most már ha szervezitek a bécsi tumblitalit.

holnap a cicák, amiatt még nagyon aggódok, csütörtökön a feleségem (és btw akkor kezdek az új munkahelyemen is).

de az összes izgulást a cicákra koncentrálom, akik egyedül repülnek, és nekem kell összeszedni őket a cargo terminálon meg áthozni a customson. elvileg simaliba, de majd meglátjuk.

elmentem egyet sétálni este, évek óta összesen nem láttam ennyi bogarat angliában, mint most egy rövid séta során. éreztem, ahogy egyre könnyebben vettem a levegőt. (aztán hazaértem és felmentem a climate twitterre, úgyhogy vissza is jött a görcs meg a nyomasztás.)

nyilván nem szűnik meg a probléma, ha már nem látom, de úristen milyen jó lesz olyan helyen élni, ahol (még) nem indítottak háborút minden élőlény ellen.

elmentem a Kertesz Ati megnyitójara, ahol sajnos az o szeretete ellenére is rengeteg hólyag volt, testerzetem lett a sok üresfejű, gonosz, maszkolt mufasztol, úgyhogy már a tiktakban iszom a borsodi mestert, hogy végre kijöjjön a görcs a gyomrombol

“Én egy szendvics vagyok”..

Miért van az, hogy az agyam folyamatosan leblokkol ha téthelyzet van?

Hiába próbálok Én ÉN lenni, laza, jó fej, vicces, tisztelettudó, intelligens stb...amikor oda kerülök, hogy értelmesen kéne kinyögni egy mondatot, olyan vagyok, mint aki még soha nem találkozott emberekkel.

Legyen szó állásinterjúról, vagy ha találkozok egy helyes sráccal, azonnal meg akarok felelni, azt akarom, hogy fogadjanak el/ vegyenek fel/ szeressenek, és a saját agyamat sütöm ki azzal, hogy ráfeszülök, rágörcsölök, rástresszelek a beszélgetésre.

Ez a megfelelési kényszer kikészít..

Egy állásinterjún megakartam kérdezni, hogy a szabadságot, hogy lehet kivenni, csak meghatározott időben vagy akkor, amikor szükségem van rá. Ehelyett azt bírtam kérdezni, hogy “itt van nyári szünet?” ...

Nincs erre valami gyakorlat, vagy mantra, vagy varázsige, hogy ne feszüljek be már a legelején és ássam el a lehetőségét is annak, hogy egyszer megismerjenek, hogy lássák, hogy megbízható vagyok, lojális, agilis, kreatív, értékes ember/társ/munkaerő, hogy jól járnának velem?

.... Nem akarok szendvics lenni!...

na aztán nehogy az derüljön ki, hogy a látszat ellenére eddig jól voltam

mert tegnap óta úgy vagyok szarul, hogy folyamatos görcs van a gyomromban, így írható le legjobban, konkrét belső fájdalommal, amitől már nemcsak mélabús, hanem nonsztop irritált is vagyok

és nincs semmi, ami lenyugtatna

hova vezet ez?

nem tudom elengedni az önsajnálatot

majd akkor, ha valami jó történik, amitől visszatér az életkedvem

az viszont addig nem fog, amíg magamat sajnálom

Három nő, három karakter, három szakterület, három világlátás, és egy igazán udvarias férfi, aki nem nagyon jött zavarba :) Nem minden pontja tetszett a riportnak, de azért jól megmutatja, mennyi tennivaló van még a világban, főleg Magyarországon, és hogy mennyi régi pókháló van még a fejekben idehaza.

Ahogy néztem ezt a beszélgetést, végig görcs volt a gyomromban, és csak tehetetlenül morgolódtam, hogy még mindig csak itt tartunk, és a jogok, lehetőségek egyenlőbbé válása mennyire messze van. Mintha nem közös probléma lenne, hanem egymásnak uszuló vita, mintha csak egymás kárára juthatna pozícióba a két nem, ahelyett, hogy egymást az erősségeikkel segítve jutnának előre. És milyen elképesztően régóta hallom mindig ugyanazokat a dolgokat.

Hallgatva-nézve a riportot legelsőbb az a kérdés harsant fel bennem, hogyan/miért lehet, hogy a felsővezetők túlnyomó többsége férfi, miközben a felsőfokú végzettek, vagy akár több diplomások egyre nagyobb része nő? Vajon köze van ehhez a fütyivetélkedőnek, ami az oviban kezdődik és halálig tart, és ezt a férfiak élvezik, de a nők nem? Vajon miért csak a házon kívüli életpálya tekinthető karriernek? Vajon miért olyan lenézett a feleség-anya szerep még akkor is, ha valaki mesterfokon csinálja? Ha ennyire fontos a társadalomnak “a nők dolga”, miért nem fizetik ennek megfelelően?

És eszembe jutnak bizonyos férfiak cinikus kérdései: miért van több mesterfodrász és mesterszakács a férfiak között, holott ezek elvileg nőies szakmák? Erre az a válaszom: a nők szolgálatként fogják fel, a férfiak karrierként, vagy másképpen a nők gondoskodni, megetetni akarnak, a férfiak kitűnni, másokat lenyűgözni a tudományukkal. Más a hozzáállás.

Vagy vegyünk két kézilabda döntőt, ahol az izgalmas, kiegyenlített játék végén mégis az ellenfél csapata nyer. A női csapat tagjai bár kissé csalódottak, de örülnek az ezüstnek, és boldogok, mert milyen jó játék volt már. A férfi csapat tagjai megsemmisülve térnek az öltözőbe, mert “vesztettek”. Ez nem rangsor, csak az eltérő megélés szemléltetése. Vagy eszembe jut a különféle szakik hozzáállása, akik nem feltételezik, hogy egy nő képes megkülönböztetni egy szöget egy csavartól. Sosem felejtem el, mikor még a netes társkereső oldalak indultak, és fotó nélkül ismerkedtünk. Egy hosszasabb, jól alakuló beszélgetés egy pontján váratlanul a következő üzit kaptam a dumapartneremtől: “elmész anyádba, tudod kivel szórakozz  B+ , te nem lehetsz nő, ahhoz túl okos vagy!!!” (így)

Üvegplafon, alacsonyabb fizetés, gyerekek miatt megakadó vagy derékba törő karrier, fizetetlen munka, amiért nem jár nyugdíj, és ez nem minden. Végülis milyen az ideális női munkavállaló? Eleinte nincs gyakorlata. Aztán “úgyis szülni fog”. Ha már szült, “a gyerek úgyis folyton beteg lesz” (és naná hogy neki kell vele otthon maradni), ezután jön az, hogy lemaradt naprakészségben a többiektől, meg hogy neki kell az idős szülőket ápolni, vagy orvoshoz vinni, bevásárolni nekik, a gyerekeket különórára vinni, az ovis/sulis jelmezeket megalkotni... míg végül bekerül a túlkoros-túlképzett kategóriába, pedig ereje teljében van, a gyerekek is kirepültek (akik miatt nem lehetett rá számítani a túlóráknál), és lecserélik egy pályakezdőre, aki könnyebben irányítható, és alacsonyabb a bérköltsége. És igen, sokkal kevesebb a nyugdíja, az eleve alacsonyabb fizetése miatt, a gyerekgondozás miatt kiesett évek, a “ja, gyereke van? köszönjük, majd értesítjük” évei miatt, és ha egyedül nevelte fel a kölykeit, és magára nem maradt miből költeni, még özvegyi nyugdíj sem jár neki, hogy “a korábban megszokott életszínvonalát tartani tudja”.

A családon belüli munkamegosztáshoz egy kis szösszenet Fehér Klárától, akinek a férje is író volt, valahogy így szól: Egész délelőtt ugyanazon a szerkesztői értekezleten ültünk, egész délután ugyanazon az író-olvasó találkozón vettünk részt, és mikor hazaértünk, vajon ki kérdezte meg a párjától, hogy “Szívem, mi lesz a vacsora”?

Pedig - ahogy itt is elhangzik - a férfitársadalomnak is jobb lenne, ha a nők több pénzt vihetnének haza. Csökkentené a férfi terheit, és többet lehetne a gyerekeivel ő is, mert kettőt pislant, és már felnőttek, és ő mindenből kimaradt. Pedig kevés szexisebb dolog van, mint apuka a kölykökkel <3

És azt hiszem, itt most elcsámboroghatnék a “miért nem szeretik a pasik az okos nőket” irányba, de nem teszem. Fura dolog ez. Sokszor volt jól induló beszélgetésem, jól induló kapcsolatom. A pasi boldog volt egy darabig, hogy ennyire jó velem beszélgetni, lenni, miegymás, úgy érezte, “felemelem”, ő sem lehet semmi fickó, ha pont őt választottam. Aztán elkezdett elbizonytalanodni, hogy talán akkor neki mégis többet kell teljesíteni, mert mégis ő a férfi, és itt elkezdtek elromlani a dolgok, pedig úgy szerettem őt, a kis hülye hibáival, megbicsaklásaival együtt, hogy nem tökéletes, mert attól igazi. Egyszer egy fickó azt mondta, tök jó, hogy ennyire “érzem” őt, szinte hallom a gondolatait, de ugyanakkor olyan érzés, mintha belelátnék egyenesen a fejébe, és ez nagyon ijesztő. Aztán választott inkább egy olyan lányt, aki mellett nincs az a kényszerképzete, hogy állandó készenlétben kell állnia. Ahogy egy régi ismerősöm fogalmazott egy közös barátunk esküvői vacsorája alkalmával: “nekem olyan nő kell feleségül, aki NEM ZAVAR”.

Ráhatás

A hideg futkosott végig a testemen, csak bámultam magam elé könnyes szemekkel...

Nem lehet igaz... Gondoltam.

Óriási gombóc a torkomban, görcs a gyomromban. Remegő kezeim, kavargó gondolataim emésztették fel egész testem.

Tán megismétli magát a történelem?

Kérdeztem magamtól..

De válasz nem érkezett.

Van amire nincs rá hatásod, vagy megtörténik vagy nem, anélkül, hogy meg akadályozhatnád.

Ilyen volt ez az alkalom is.

Van az a mondás, Uralod, ha elengeded. Eléred ha nem kergeted. Tied ha már nem akarod. Megtalál ha nem kutatod.

Tétlenül végig kísérni, tétlenül végig nézni, miközben a szíved megszakad.

Van, amikor csak ennyit tudsz tenni.

S ez így van jól, bármennyire is fáj.

Aki neked rendeltetett úgy is visszatalál hozzád.

Ugye?!

Egy epilepsziás gyereket vagy rángatja a görcs, vagy nem.

A gyermeket kannabiszolajjal kezelik.

A rohamok elmúlnak.

Ha ez nem gyógyszer, akkor kérem, fejtse ki e gyermekek szüleinek, hogy mit adnak gyermeküknek. - Dr. Evan Cole Lewis

Amikor még rendes feleség akartam lenni...

Már nem akarok. Van bennem irigykedés amikor egy férfi úgy mondja az, hogy "A feleségem így meg úgy", hogy az elismerő, büszke, de még akkor is van egy fura érzésem. Miért nem "Andi, a feleségem..." vagy ha olyan a társaság, hogy tudjuk, hogy Andi a nej, akkor csak Andi. Amúgy van benne valami nagyon cuki, amikor valaki büszke a társára vagy jókat mesél róla, pláne ha dicsekszik. A feleségem megkapta az orvosi Nobel-díjat. Mondjuk, ezt kevesen mondhatják el. :D na viccet félre, azért cuki amikor valaki elismerően nyilatkozik, mert az olyan, mint a szerelem elején. Sőt, annál is jobb. Mert az elején olyasmiket látunk esetleg, ami nincs is, később meg azt ami valóban van és az nagyon szuper érzés. Szóval, amikor még rendes feleség akartam lenni, akkor halál komolyan valami kispolgári életről ábrándoztam. Azt hittem, hogy majd végre valahogy beleillőnek érzem magam valami keretbe, valami rendszerbe. Ma már fogalmam sincs miért vágytam erre. Ma már nem szeretnék. Azt szeretném, ha valami egyszerű alapok mentén élhetnék szeretetteljes kapcsolatban. Legyen rend, tisztaság, legyenek elintézve az ügyek, és legyen valami kibaszott nagy béke. Hagyjanak békén élni, beszéjenek velem szépen, ismerjék el az erőfeszítéseimet, a sikereimet, szeressék a lényemet. És persze én is a másikat. Győzzük le együtt vagy legyintsünk együtt a problémákra. De legfőképpen legyen nyugalom. Ne ugráljanak az érzékenységeimen. Ha eddig nem tudtam megoldani őket, akkor most már ne basztassuk. Terítsünk rá egy fehér szőnyeget és rakjunk rá egy dohányzóasztalt, arra meg kagylókat. Szóval mostanában a békébe vagyok szerelmes. A fehérbe, a zöldbe, az üdeségbe, a szabadságnak egy speciális változatába amiben nem dühöngesz, nem ér torkodig a rettegés, a görcs. Valami nem sikerül? Rádnevetnek. Jó az úgy, rendelünk pizzát. ja igen, amikor még jó feleség akartam lenni, akkor egy pár hónapig csináltam, hogy SK készítettem pizzákat, lefagyasztottuk, telepizzáztam a mélyhűtőt, aztán azt ettük, secperc alatt megsütve. De végül az életünk valahogy mindig zátonyra futott minden olyan próbálkozásnál amikor rendes akartam lenni. Tényleg nem értem miért. Végül szertelen lettem. Talán vártam a másiktól, hogy ő is azt a kispolgári rendet akarja, amit én ámodtam, hogy majd kordában tart engem, ő meg nem azt akarta. Vagy nem is vagyok alkalmas. Szeretem ezt mostani békét.

Legyünk túl ezen a kéthetes projekten, elkezdek megint írni, mert feszít, feszít.

Amúgy, elképesztő a tombolás amit a gyerek énem művel. Elképesztő. Ma arra ébredtem, hogy egy gyerek hülyeségekkel beszélte tele a fejem. Csak néztem a saját gondolataimat, hogy úristen, ez mind ostobaság. Egy gyerek azt gondolja, hogy egy másik ember gyerek módra viselkedik. Félelmetes volt.

Szóval, lebegő fehér függönyök és tekergőző, hatalmas filodendronok és pálmák, szevasztok!

A fájdalom egyre jobban megemészteni készül. Napról napról érzem hogy gyengülők.

Kezdés síró görcs ,folytatva folyamatos fáradság ,majd étvágytalanság és legvégül átvirasztott éjszakák…Senki se ért meg. Hibát követtem el tudom. Irtózatosan nagy hibát ,amibe akkor bele se gondoltam,hogy bárkit is elveszitek ez miatt:( De a legrosszabb rémálom beteljesült. Megtörtem egy életre szóló barátságot. Csalódást okoztam annak az embernek aki mindig csak a jót akarta nekem és a minden volt. Ha vége is,de mindig szépeket fogok róla beszélni ,és örömmel teli szememmel mesélem el,hogy ki volt ő az életemben. Szó szerint szét szakad a szívem a fájdalomtól.