das cabinet des dr. caligari, robert wiene 1920

Dread by the Decade: Das Cabinet des Dr. Caligari

👻 My Kofi ❤️

English Title: The Cabinet of Dr. Caligari Year: 1920 Genre: Psychological Horror Rating: Unrated (Suggested: PG-13) Country of Origin: Germany Language: Silent Runtime: 1 hour 14 minutes

Director: Robert Wiene Writers: Carl Mayer, Hans Janowitz Cinematographer: Willy Hameister Composer: Giuseppe Becce Cast: Werner Krauss, Conrad Veidt, Friedrich Fehér, Lil Dagover

Plot: When a carnival comes to town, its somnambulist begins predicting people's deaths.

Review: Tense, layered, and stylistically gorgeous, this movie's status as a cornerstone of horror cinema is more than deserved.

Overall Rating: 4.5/5

Story: 3/5 - While interesting and unpredictable, it grows somewhat muddled towards the end and falls into ableist tropes.

Performances: 4.5/5 - Krauss plays Dr. Caligari in the most delightfully maniacal way, and Veidt is unsettling as the clairvoyant Cesar.

Cinematography: 5/5 - Eerily beautiful, with unique framing and lighting. There isn't a single shot in this film that isn't striking.

Music: 4/5 - Wonderfully weird.

Sets: 5/5 - From the cityscapes to the carnival, all of the sets are distorted and angular, giving every shot an unsettling, dream-like quality.

Costumes, Hair, & Make-Up: 4/5 - Very solid. Dr. Caligari's outfit and make-up are iconic.

Trigger Warnings:

Mild violence

Ableism against mentally ill people (uncritical)

"The Cabinet of Dr. Caligari"

One of the first horror films in the world, a German classic and the film that initiated the current horror cinematography.

I often meet people who think that the German classic is weak, not scary and idiotic, but let's think about society in the 1920s. At that time, discussing topics such as murders or mental problems was quite a bold move, There was a time when such topics were never discussed or talked about.

the cast consists of Conrad Veidt, Werner Krauss, lil Dagover, Friedrich Fehér, Hans Heinrich Von Twardowski and Rudolf Lettinger. a great cast with famous actors and directors in the main roles.

many people will say that the film is hopeless, after all, a sleepwalker breaks into the houses of people whom he predicted (most of them, for example Allan) that they will die soon and during the break-in he murders them. Nowadays, when we have productions such as Saw or similar (sorry, I don't watch current movies, so I don't know what horror movies are like), the movie may seem like a sleeper, but is it like that?

the film is a really great production that is worth watching, after all, it is one of the first full-length horror films and I don't think it is worth criticizing, it was really surprising and immoral for contemporary audiences.

time for a summary.

A traveling hypnotist comes to a provincial town. His medium, the somnambulist Cezar, is the main attraction of the fair show. Soon people start dying in the town. A friend of one of the murdered, Francis , discovers a grim secret - the hypnotist is the reincarnation of the murderous Dr. Caligari, who killed using a medium. The situation is not simple, because Francis follows Caligari to a mental institution.

what is interesting is that the viewer must interpret the film's plot for himself - whether Francis is sane and his story is true or whether he is sick and his accusations are hasty.

I encourage you to watch it.

The Cabinet of Dr. Caligari (1920)

Although it doesn’t contain the types of scares modern-day audiences are used to, The Cabinet of Dr. Caligari has a haunting, eerily chilling quality. This movie is over a hundred years old. Everyone who starred in it, who was behind the camera when it was made, who saw it upon its initial release is dead and gone. All that’s left of them are these strange images in this imaginary story. No one involved could’ve imagined that a century later, their work would still be influential. Made before sound recordings or colour cinema was possible and before modern-day cinematic techniques were established, it looks unlike anything you’ve ever seen. Combined with its subject matter, The Cabinet of Dr. Caligari feels less like a movie from long ago and more like a glimpse into another reality.

Told in flashback, the story takes places in Holstenwall, where the town fair is in full swing. Francis (Friedrich Fehér) and his friend Alan (Hans Heinz v. Twardowski) attend a new attraction presented by Dr. Caligari (Werner Krauss). He commands a somnambulist named Cesare (Conrad Veidt) to tell audiences about the future. Cesare’s predictions of death prove to be true: there is a serial killer in Holstenwall.

The most striking aspect of The Cabinet of Dr. Caligari is the art direction. Buildings lean unnaturally, doorways, stairs, and streets twist like something out of a madman’s notebook. Pieces of furniture are disproportionate to the people who use them. Trees are hardly recognizable as living things. The architecture's angles, curves, and spirals are such that you might not notice a broken window in the background despite it being intact in the previous scene. The shadows are painted, which means people can move through them without disturbing the light. It’s like these places and people are merely fragments of an un-reality, or (appropriately enough) ghosts reliving their actions as best they can considering their life is over. More than an experiment in style, these visuals emphasize the panic Francis and his sweetheart Jane (Lil Dagover) experience as the murders continue. They also employ excellent graphic design techniques. Your eye is naturally drawn to important objects or characters as they follow the bold lines on-screen.

To casual moviegoers, the performances in old films tend to feel over-the-top. We’re used to natural performances, realistic dialogue and sets that mimic our world. Nothing you see in Caligari resembles real life but that’s the point. Even the title cards use a font reminiscent of insane asylum scribbles. The performances turn out to be just about perfect because of how they exaggerated they are. Rather than feel dated, this 1920 film is immediate and mesmerizing.

The Cabinet of Dr. Caligari is the kind of movie you could watch a hundred times and still feel like you haven't seen it all. You can tell why it had an impact on filmmakers like Tim Burton and is very much the sort of movie that makes you repeatedly go "Oh! That's where that's from!" It’s so different from what we’re used to that you cannot forget the way it looks or feels. (On Blu-ray, January 15, 2021)

Viktor Frankl pszichológus nem tartozott azok közé, akikkel túl kegyesen bánt a sors. A családja nagy részét koncentrációs táborokban veszítette el, ahol ő maga is kis híján odaveszett tífuszban. Lehetett volna belőle egy megkeseredett ember, aki gyűlöli a világot - és az emberiséget.

És mégis: nem csak túlélő volt, de egyben jelentést is talált az életében. Mi több, leghíresebb könyvében (amit eredetileg névtelenül jelentetett meg) generációk sokaságának adott támpontot arról, hogy miként lehet értelmes, jelentéssel teli életet élni.

Viszont aki azt hinné, hogy Frankl valamiféle olcsó kincstári optimizmus segítségével volt képes újjászületni ilyen borzalmas tragédiák után, az téved. Az ilyen puszta "légy pozitív" és "nézd a dolgok jó oldalát" típusú optimizmus többnyire nagyon gyenge lábakon áll. Manapság úgy is nevezik: mérgező pozitivitás.

Az előző poszt alatt valaki megkérdezte: vajon lehet mérgező a pozitivitás? Hát bizony lehet. Nem csak saját magad számára lehet az, hiszen megakadályozza, hogy szembenézz olyan kellemetlen érzelmekkel, amelyek arra várnak, hogy megéld őket. De mérgező lehet mások számára is, akik számára a te "pozitivitásod" csak a saját értéktelenségük szégyenteljes tudatát fogja erősíteni.

Frankl kitör az optmizmus-pesszimizmus, pozitivitás-negativitás ellentétpárok fekete-fehér valóságából. Amit ő képvisel, azt tragikus optimizmusnak nevezi. Ez az olyan ember világnézete, aki tudja, hogy a világ bizony nagyon sötét és gonosz hely (is) tud lenni. És ezen az sem változtat, hogy az ember jó arcot vág hozzá és vidám dalocskákat fütyörészik. Viszont ebből nem vonja le azt a következtetést sem, hogy legyünk cinikusak, életuntak és kerüljünk érfelvágós hangulatba.

Elfogadni, hogy a világ kaotikus hely, tele szenvedéssel, de nem engedni, hogy a szenvedés felemésszen bennünket, hanem jelentést találni a szenvedések közepette az életünkben - ez a tragikus optimizmus.

Ha szomorú vagy, ne félj szomorúnak lenni csak azért, mert attól félsz, hogy ezzel utat engedsz a "negativitásnak". Ha örülsz, ne félj örülni csak azért, mert az univerzum előbb-utóbb úgyis kibabrál majd veled. Igazából nem "babrál" veled senki. Sőt, ha mélyre ásol, akkor rájössz, hogy az örömöd vagy a szomorúságod, amit annyira a sajátodnak, a sorsodnak érzel, valójában felhők, amik átvonulnak az égen. És te vagy az ég. Tágas és végtelen. Elég tágas, hogy legyen benne hely szomorúságnak és örömnek is.

Sokan írjátok, hogy az oldalon olyan gondolatokról írok, amiken ti is töprengtetek már, és én jól megfogalmazom őket. Ha így van, kérlek, adj Te is valamit, és légy rendszeres támogató: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Caspar David Friedrich

à la frontière

Gaetano Kanizsa, az olasz pszichológia meghatározó alakja 1913. augusztus 18-án született az Osztrák-Magyar Monarchia területén, Triesztben - nagybecskereki zsidó/magyar apa és boveci katolikus/szlovén anya gyermekeként. A háború előtt az egyetemi tanulmányait Padovában folytatta, majd a világégés és az olasz faji törvényeket túlélve 1947-ben Firenzében tanársegéd lett. 1953-ban visszatért Triesztbe, melynek egyetemén három évtizedig, nyugállományba vonulásáig professzorként tanított és kutatott. Gaetano Kanizsa 1993-ban bekövetkezett haláláig Trieszt meghatározó értelmiségi alakja volt.

Pszichológiai kutatásainak homlokterében az illuzórikus kontúrok témaköre állt. Az illuzórikus kontúrok vagy szubjektív kontúrok olyan vizuális illúziók, amelyek egy él érzékelését idézik elő anélkül, hogy az adott élen fénysűrűség vagy színváltozás következne be. Az illuzórikus fényerő- és mélységrendezés gyakran kíséri az illuzórikus kontúrokat. Friedrich Schumann nevéhez fűződik az illuzórikus kontúrok felfedezése a 20. század elején, melyek amúgy jelen vannak már a középkori művészetben is. Gaetano Kanizsa 1976-os Scientific American oldalain publikált tanulmánya mérföldkőnek számít a téma közismertségének megalapozásában. Az illuzórikus kontúr talán leghíresebb példán, az olasz pszichológus által elkészített ábrán mutatható be, melyet azóta is – alkotója neve után – Kanizsa-háromszögnek neveznek. A rajz által demonstrál látási jelenség egy lebegő fehér háromszög, amely nem létezik, ám látható. Sőt, általában az „odaképzelt” forma világosabbnak tűnik, mint a háttér, pedig a fénysűrűség valójában homogén. Ráadásul úgy tűnik, hogy az illuzórikus forma közelebb áll a nézőhöz, mint a létezését hihetővé tevő részleges körvonalak. Az agy szükséglete, hogy ismert egyszerű tárgyakat lásson, és a tendenciája, hogy egy “teljes” képet hozzon létre különálló elemekből. Ugyanakkor a Kanizsa-háromszög másik magyarázata szerint mindez talán az evolúciós pszichológián alapszik és azon, hogy az ősi időkben a túlélés érdekében fontos volt, hogy lássunk formákat és éleket.

Azt már csak én teszem hozzá, hogy az sem lehet véletlen, miszerint Kanizsa valahol önfreflektív módon - már-már egy művészi gesztussal - pont a Dávid-csillagra emlékeztető ábrával demonstrálja az emberi látás gondolati determináltságát. Egyébként érdekes lesz majd az előttünk álló jövőben, hogy a különféle szenzorokkal összekapcsolt mesterséges intelligencia miképp fog, fog-e ilyen metaforikus mintázatokat horgolni a világunkkal való ismerkedése, ’világlátása’ során.

A Kanizsa-háromszög engem erre a munkára inspirált.

The Cabinet of Dr. Caligari (Wiene, 1920)

The Cabinet of Dr. Caligari: Caligari, Cesare, Francis, and Jane (Completed)

by kneipho 2019 

-

I know, wrong day, but this one took forever to finish, and so…

I make no money off this image. I own nothing. I just like to play. 

-

Image (gif) sources for quotes: 

(upper): godzillawillsaveus.tumblr.com

(lower): missholson.tumblr.com

they cant take him anywhere

The Cabinet of Dr. Calligari

Reconstructed by- Bundesarchiv- Filmarchiv of Germany 

Written by Carl Mayer and Hans Janowitz

Art direction by - Hermann Warn, Walter Reman, Walter Rohrig

Cast- Werner Krauss, Conrad Veidt, Friedrich Fehér, Lil Dagover, Hans Heinz and Rudolph Vetting

Photographed by- Willy Hameister

Divided in 6 acts 

The audio takes momentum, encapsulates what the audience will face in the coming few shots 

The background music is such that it captures your attention, makes you aware of your hearing sense, its like a bell that never stops reverberating, creating a deep sense of horror, mystery and discovery. If violence was a tune, this would be it. 

When the opening credits roll for the cast, art direction and writers, the entire video is shaky, already creating an extremely disruptive, disturbing and wobbly visual experience for the audience.

Even the font used during the entire opening credit scene is dissembled, distorted and unstructured, just like the root of German Expressionism (not falling into the monotony of an ‘ideal cinema’ and creating something unusual which might not be perfect.) No considerations was given to the style of font as well, as if the producers don’t care if the information is supplied or acknowledged by the audience. No attempt to make it aesthetically appealing either. Just absurd. 

As the first scene opens with a reverse dissolve, the first 3 characters, that we just catch a glimpse of disappear in a second, long enough to create a longing to know who they are without giving anything away. The 2nd shot throws us off with the quote 

“There are spirits

They are all around us

They have driven me

From hearth and home

From wife and child- -”

The quote doesn’t have any commas or fullstops, showing the urgency of the sentence and downright betrayal towards grammar. The drum bangs in the shadow of the quote, translating to timid harrowing that might lead to something devastating.

As soon as the fiancée is introduced, a sense of derailment captures the audience. The no eye-contact or acknowledgement by the fiancée of the primary characters, constantly looking up towards the sky, throws off people. The quote that follows sets tone for what is to come, something strange and outworldly. 

What follows right after “The little town where I was born” looks like an unstructured castle, and if looked upon deeply, the numerous houses might reflect numerous faces, ones that are not inviting. Not 5 minutes in, the illusion of a separate world is broken by the acknowledgement of the camera, as a piercing look by the handicapped man occurs. 

I have hardly seen a film where no character is seen in the frame for a few seconds, this could easily be my first. Or maybe, because this was a silent movie and my eyesight as a sensory organ was triggered more. It could be the reason why many cinema enthusiasts have perpetually ridiculed the advent of dubbing and disrupting the universal language created by cinema via its visuals. Charachters/ protagonists are meant to be showcased and captured in every shot, as proposed by different kinds of cinema, but not here. Hell, some actors are hired only for their face value and what they bring in numbers. Not here, again. 

A fair is supposed to reflect freedom, wilfulness and spontaneity. The fair here looks like an orchestrated piece of visual in the universe of Carl Mayer and Hans Janowitz, almost alien-like, as if the Germans promised themselves: what other cinema houses do, we will do just the opposite, even if it something out of the ordinary. 

Dr Calligiri, one of the central characters to the star is introduced. He has gothic eye makeup on with the nerves on his hands painted on as well. His expression is one dimensional: upset to the extent of aggression, seen only through is face, but yet again, looks can be deceiving. His face is dirty, appearance is condescending giving him a spooky edge.

— As the second act begins, a series of mysterious crimes take place. Cezare, another central character to the film is introduced- even the spelling of his name is different from how we are accustomed to write the name Caesar. Whereas for Calligari’s personal somnambulist Cezare, his eye makeup, dark clothing and white face paint also push the envelope on German expressionism styles.

The use of the phrase: ’step right in’- 3 times might suggest a trap the author of the movie has set up. It is asking you to either devote yourself to that world or step into a web of lies and manipulations, by entering the tent. The entire Cezare sequence of inquiring the future and reminiscing the past was more theatrical in its portrayal than mimicking. Theatrical, not in the over the top exaggerated manner, but shown with aggression and tameness at the same time.

“Whomever she chooses, we will remain friends”. Although friends was followed by a full stop, we have to stop and question whether is that how it would turn out? Or has love over taken friendship? The movie does a good job of leaving the audience wondering after the end of every act.

—

Known to be the first horror film ever, it introduced the art of shadow play which so many follow up horror movies will enact later on(such as Nosferatu). Its in the scene where Cezare kills a person, shown through his shadow, not directly. Everything that is bad happens at night. Something horror movies still follow religiously.

The third act opened with a piano’s tune, equally upsetting and mysterious, terrifying at the same time, to show how death looks like and how death feels like. The 2nd act proposed  a few questions whereas act 3 answered them, such as whether the prophecy of Mr. Alan’s death will come true or not. As Mr Franzis didn’t believe in the whole idea of a fortune teller, the death of Mr. Alan served as a full circle moment. It left both the audience and Mr Franzis wondering whether Cezare actually can tell people the future. The orchestra plays in parallel with the emotions of the sequence, as the tune is peppy. Use of close ups has been executed to portray secrecy and urgency throughout the movie. 

When Dr Calligari feeds the somnambulist, it suggests he’s human, but not enough to feed himself. This yet again leave the watchers in a state of inquiry. 

  The slide in which Holstenwall mystery is announced - that the two time murderer was caught in his third attempt, was the first verbal exchange subtitle that was written perfectly- with structure, without ambiguity and a straightforward font. This might be suggestive that the story might get straightened out soon or will it? This movie sets the perfect example for- if you think you know what’s going to happen, you are absolutely wrong. The director and writer have many times tried to redirect the mind and assumptions of the audience into a very one dimensional point of view and follow ups, one that we mostly see in movies not from the expressionist movement. For instance, when Mr Franzis arrives at the asylum and enters the room of the director, which turns out to be Dr Calligari, it doesn’t take us long to assume that he will be forcefully locked in and kept in the mental asylum, not only did that not happen but the story proceeds in an altogether different direction, one that cannot be ascertained, presumed or guessed. 

When Cezare, the somnambulist is brought to Dr Caligari, the background score swings just like him, notorious and evil, creating a more alarming scene all together. This begs the question how Caligari, just in search of an answer has crossed all limits of right and wrong, and simultaneously draws the conclusion whether it should be him, locked inside the asylum instead oh his patients.

An idea that turns into an obsession and an obsession that leads to deception. 

I feel, this movie also suggests how due to his obsession with experimenting on somnambulists, the character of Dr Caligari himself became the puppet of the original Dr Caligari, whose teachings he implied and then inevitably became the ‘puppet or somnambulist’ himself. 

We also witness spacial discontinuity in the movie- when the fiancée was called from the right, she turned left during the close up at the very end of the movie. At last, when at the asylum, Dr Caligari puts Mr Francez under supervision and locks him up, his hands no more have lines, in place of nerves. Francez becomes obsessed with Calligari, Jane thought of herself as a queen whereas Calligari decided to cure Franzes. What is straight and what is crooked is still a big question mark. Why did Dr Caligari have the lines in the first place, why were they removed in the end, how did he convince the staff that Mr Francez was deluded or was the staff in on it with him, are all the characters patients, was what we saw all part of the patients’ breakdown are some questions left unanswered, which describes the beauty of the movie as well.

As a film student of the 21st century, hardly having seen silent films, it created an extreme amount of instability, shaken gut feeling and a bizarre restlessness. The scenery is odd and jagged and the camera angles used also accentuate the angled set design even more. The movie played with the audience more psychologically than entertainingly. It depicted the world however the makers wanted to, not on the societal norms set by the industry or the right way. It was always ‘their way’.    Apart from obsession, madness is also a central theme in the story.  At last, I would conclude that the title of the movie is accurate- A cabinet is full of secrets and mystery. What exactly will pop out of it is another mystery. 

Das Cabinet des Dr. Caligari O Gabinete do Dr. Caligari Alemanha - 1920 - pb - 71 min Direção: Robert Wiene Roteiro: Hans Janowitz, Carl Mayer Elenco: Werner Krauss, Conrad Veidt, Friedrich Fehér, Lil Dagover, Hans Heinrich von Twardowski Gênero: suspense, horror Idioma: alemão com legendas em português Sinopse: Em um pequeno vilarejo da fronteira holandesa, um misterioso hipnotizador, Dr. Caligari, chega acompanhado do sonâmbulo Cesare que, supostamente, estaria adormecido por 23 anos. À noite, Cesare perambula pela cidade, concretizando as previsões funestas do seu mestre, o Dr. Caligari. Link do filme: https://www.youtube.com/watch?v=znhlHAsh_7Y https://www.instagram.com/p/CFQ3u58gziX/?igshid=1rdsgq49gptnw

Um centenário | Há 100 anos, o mundo conhecia “O Gabinete do Dr. Caligari”, em 1920

Faz hoje um século do lançamento original de "O Gabinete do Dr. Caligari', lançado em 1920. E o filme continua sendo um marco histórico do cinema mudo e no desenvolvimento de si, como um todo.

Entre as obras-primas mais discutidas de todos os tempos, o clássico de Robert Wiene, que estreou em Berlim em 26 de fevereiro de 1920, já era considerado "o primeiro filme de terror verdadeiro" (por nada menos que um grande crítico americano, Roger Ebert).

O filme também foi anunciado como dos pioneiros em tom mais artístico no cinema, ajudando-o a ser levado a sério e mais respeitado como uma forma de arte, propriamente.

Como Paul Rotha disse uma vez, Caligari foi para as telas prateadas "como uma gota de vinho em um oceano de água salgada". Aqui, examinamos algumas das razões por trás do impacto devastador do filme.

O Expressionismo alemão e sua importância

Expressionismo foi um movimento artístico e cultural alemão, surgido no século XX, em 1912. Presente nas mais diversas formas de expressão artística, esteve presente em pinturas através de paletas cromáticas vincadas e agressivas e de ênfase às temáticas da solidão e de miséria.

Tal movimento é um reflexo da angústia e ansiedade que dominavam os círculos artísticos e intelectuais da Alemanha durante os anos anteriores à Primeira Guerra Mundial (1914-1918), e no cinema, posteriormente, em filmes como os clássicos "Da Manhã à Meia-Noite" (1920), e os belíssimos "Nosferatu" (1922), "As Mãos de Orlac" (1924), "O Homem Que Ri" (1928) e "M, O Vampiro de Dusseldorf" (1931).

O movimento foi essencial e imprescindível no pós-Guerra da Alemanha, e na forma como as artes foram um dos principais vetores na responsabilidade em trazer à tona, de volta, uma sociedade ainda machucada que, precisamente naquele momento, submergia de um conflito profundo, e crise complexa (e antes de outra guerra que ainda viria).

E essa (entre outras) é uma das grandes responsabilidades e funções do cinema em sua mais bela expressão de artes no gênero terror - e no todo: Em tempos de crise, levantar questionamentos, reerguer o imaginário, e trazer ao centro do questionamento e à reflexão aquilo que há de pior no ser humano... e o que há de melhor em seu âmago, em suas representações.

Um filme conturbado sobre uma sociedade num momento conturbado.

Um filme que capturou o espírito de seu tempo

Depois de enfrentar uma derrota humilhante nas mãos de seus inimigos durante a Primeira Guerra Mundial, a Alemanha sofreu uma crise econômica sem precedentes, provocada pelos custos da guerra e pelos pagamentos de reparação exigentes exigidos pelas potências aliadas.

O país, devastado pelas mortes e desfiguramentos de seus soldados, caiu em uma depressão profunda pós-guerra - um mal-estar que foi perfeitamente capturado visualmente pelos tons escuros e sombrios de Caligari, e toda sua conotação mais séria e trágica.

O filme é protagonizado por Franzis (Friedrich Fehér), um estudante numa pequena cidade alemã, cujo amigo é vítima de um serial killer sonâmbulo, Cesare (Conrad Veidt), mata sob o domínio de um artista de feira e hipnotizador local, Caligari. (Werner Krauss).

Como disse o produtor do filme, Erich Pommer: “A atmosfera misteriosa e macabra do Grand Guignol estava atualmente em voga nos filmes alemães, e essa história se encaixava perfeitamente”.

Para um país ainda obscurecido pelas sombras da guerra, as mortes na tela não podiam nunca deixar de rememorar às do campo de batalha, e os críticos posteriores apontariam para Cesare como um substituto dos bravos jovens soldados que foram enviados à lutar, matar ou morrer à pedido de um governo insensível e inumano.

Ainda assim, com o fim da guerra, os territórios internacionais começaram a suspender suas restrições na exibição de filmes alemães, e Caligari se beneficiou do momento fortuito de seu lançamento. Além disso, filmes anteriores, como "O Golem" (1915), tiveram todas as referências às suas origens alemãs removidas quando tocavam em países aliados como a América.

Como tal, Caligari, um filme alemão identificável, tornou-se um pioneiro para a indústria alemã como um todo.

Ele se baseou nas artes populares

Se a história de Caligari estivesse imbuída da turbulência emocional da época, seu estilo visual iria além, rompendo radicalmente a realidade e criando um mundo claro-escuro de ângulos contorcidos e bordas pontiagudas. Imensamente inovador e influente, o expressionismo cenográfico, vinculado ao estúdio, destacou Caligari como um filme de 'arte', além de vinculá-lo a um movimento popular da época - dando assim ao filme um forte apelo comercial.

Na época em que Caligari foi criado, o Expressionismo - que busca apresentar o mundo externo como experimentado por emoções subjetivas e internas - era um movimento artístico bem estabelecido, abrangendo pintura, literatura, arquitetura, música e teatro.

Estava muito em voga nos círculos artísticos contemporâneos, sendo frequentemente usado por artistas para expressar o descontentamento e a depressão da sociedade pós-guerra.

A decisão de usar o estilo para Caligari foi motivada tanto por razões econômicas quanto artísticas, com o chefe de produção Rudolf Meinert sustentando que o estilo experimental causaria uma sensação entre o público, independentemente de como fosse recebido pela imprensa. Caligari não foi o primeiro filme a fazer uso do expressionismo, mas foi um dos primeiros a usá-lo de uma maneira tão abrangente.

Os principais atores do filme, Werner Krauss (Caligari) e Conrad Veidt (Cesare), haviam trabalhado sob o lendário empresário expressionista Max Reinhardt, e seus movimentos, juntamente com os de outros atores, fundindo-se com cenários para formar padrões geométricos - uma fusão perfeita de design expressionista:

O sentimento de desconforto e pavor incutido pelas imagens distorcidas de Caligari teria uma enorme influência não apenas no cinema de Weimar, mas também nas gerações futuras de cineastas de terror.

Tinha uma estrutura inovadora e ambígua

A narrativa central de Caligari é cercada por uma trama: em um banco, Franzis narra suas aventuras, apenas para que mais tarde seja revelado algo interessante no final. Visto dessa maneira, o visual estilizado do filme se justificava com visões delirantes, pensamentos e consciência — o mais puro Expressionismo.

E entre alguns teóricos, deles notadamente Siegfried Kracauer, vieram as maiores críticas sobre a história do filme, alegando que subvertia a mensagem anti-autoritária do filme, estabelecendo Caligari como uma figura de autoridade e reduzindo todo o contexto a um mero delírio.

Eu pessoalmente (ninguém precisa concordar comigo) sempre fiz um paralelo entre o perverso e diabólico Caligari e o próprio Adolf Hitler, a verdadeira personificação do mal, e que no oportunismo certo, puxaria os cordames e insurgiria a Alemanha no epicentro de uma nova guerra mundial.

Ironicamente, o filme advertia, 19 anos antes de sua ascendência e a do nazismo sob o contexto de domínio mundial, tornando a ideia de uma raça ariana superior, subjugando e exterminando seus diferentes... tal qual um hipnotizador e seu objeto de obediência.

O golpe duplo da reviravolta dramática e a profunda incerteza dessa sequência final são certamente um dos muitos fatores que contribuem para o poder fascinante de Caligari e o tornam um filme fascinante, misterioso e ressonante, mesmo 100 anos depois.

Texto original: Bfi.org (texto com adaptação - removendo spoilers ao máximo, enriquecendo detalhes, dados, e com aprimoramento do texto); artes de cartazes: Tradebit e Etsy. Trailer original: https://www.youtube.com/watch?v=gkPdvRontMc

He who fights with monsters should look to it that he himself does not become a monster. And if you gaze long into an abyss, the abyss also gazes into you.

“Friedrich Nietzsche. Beyond Good and Evil, Aphorism 146″

Fehér László, “Looking into the well”. 1988

Kicst több, mint 1 év múlva újra választunk. Vajon segítenek- e a döntésben az írók/költők? www.antikva.hu

Szent-Györgyi Albert: Az őrült majom

“A politikus a következő választásra gondol; az államférfi a következő nemzedékre. Az emberek a legjobb politikusokra szavaznak, aztán csodálkoznak, hogy rossz államférfiakat kaptak.”

Nádasdy Ádám: A vastagbőrű mimóza

“A politikusoknak – ez már csak egy ilyen szakma – nem az a dolga, hogy igazat mondjanak, hanem az, hogy a szövegük hatásos legyen. Olyan legyen, ami első hallásra meggyőző, s csak agymunkával lehet rájönni, hogy nem igaz. Sőt, az ellenkezője igaz.”

“Egy nép, amely megválasztja a korrupt politikusokat, csalókat, tolvajokat és árulókat, az nem áldozat… hanem bűntárs.” George Orwell

L. M. Montgomery: Anne otthonra talál

“Charlie Sloane politikus szeretne lenni és parlamenti képviselő, de Mrs. Lynde szerint ez úgysem fog sikerülni, mert a Sloane-ok mind egytől egyig becsületes emberek, és manapság csak a gazembereknek megy jól a politikában.”

Chinua Achebe: A nép fia

“Nanga miniszter született politikus volt; bármit mondott vagy tett, mindig szárazon megúszta. És amíg az embereket a szívük meg a gyomruk vezeti és nem a fejük, a világ Nanga miniszterei továbbra is megengedhetnek maguknak akármit.”

Gregory David Roberts: Sántárám

“– A fenéket! Ki nem állhatom a politikusokat. A politikus olyan valaki, aki hidat ígér akkor is, ha nincs is folyó.”

Tuomas Kyrö: A koldus és a nyúl

“Abbahagyta a focizást, mert hatásosabb testet akart. Ehhez nagy has és toka tartozik, ezekre mindenképp szükség van, ha a politikus szerepelni akar a rádióban és a televízióban.”

Friedrich Dürrenmatt: Az ígéret

“– A képviselőkkel nehéz boldogulni – jelentette ki Bärlach –, és ha ráadásul ezredes, sőt még ügyvéd is, akkor három ördög egy személyben.”

Heinrich Böll: Frankfurti előadások

“A politikusok mindig túl sokat képzelnek magukról, amikor úgy gondolják – s ez nemcsak a mi korunkra és nemcsak Németországra áll –, hogy a kortárs irodalom háborgatja dicséretes szándékaikat. (…) Amikor a politikusok meg a társadalom megbántva vagy fenyegetve érzik magukat, akkor nem látják, hogy mindig sokkal többről van szó, mint róluk. Ők még csak ürügyet sem, alkalmat is csak ritkán szolgáltatnak, modellnek szinte soha nem alkalmasak: az irodalom túlmegy rajtuk és elmegy mellettük.”

Erich Fromm: A rombolás anatómiája

“Ha a politikus meg van győződve arról, hogy különleges adottságokkal rendelkezik, mi több, küldetése van, akkor könnyebben meg tudja győzni közönségét, amely el van ragadtatva a magabiztos személyiségektől. A narcisztikus vezető különleges karizmáját nem csupán a politikai siker elérésének eszközeként veszi igénybe – a tömeg éljenzésére saját mentális egyensúlyának fenntartása érdekében is szüksége van. Nagyságának és tévedhetetlenségének képzetét valójában narcizmusa táplálja, s nem valódi, emberi lényként eredményein alapulnak. “

Stanisław Lem: Béke a Földön

“Bár a folyamat katasztrofális hatásai előre láthatóak voltak — a politikusok továbbra is azt tették, amit addig: csak választóik kegyeiért hízelegtek, egyre ködösebb módon ígérgették, hogy a dolgok a „jövőben” majd jobbra fordulnak. Ugyanakkor egyre kevésbé tudták irányítani a valós világ eseményeit.”

Jonathan Swift: Gulliver utazásai

“(…) tudatlanság, lustaság és bűn a legmegfelelőbb tulajdonok, melyek révén maguknál törvényhozóvá lehet valaki; hogy a törvényeket azok magyarázzák és alkalmazzák, kiknek minden érdeke és ügyessége azokat elferdíteni, összezavarni, megtagadni.”

Agatha Christie: Gyilkosság a csendes házban

“– Ha lordságod nem tudna mindenkiből hasznot húzni – jelentette ki Poirot –, nem is volna igazi politikus!”

George Bernard Shaw

„Semmit se tud,

s azt hiszi, mindent tud.

Tiszta sor, hogy

politikai pályára való.”

“Korrupt országokban a panamákon szokás legjobban felháborodni. Imádott hazánk pedig igen-igen korrupt ország. Ebből kifolyólag természetes, hogy itt minden ember fölháborodik, ha a másik ember is panamázik. Ne tessék ezt cinizmusnak venni. Ez a korrupció természetrajzának egyik erős, tapasztalati igazsága. A magyar társadalomban, mint minden fenékig romlott társadalomban privátim, kis körökben, bizalmas tereferék közt vidáman és szemérmetlenül szoktuk tárgyalni mindezt. Vezető státusférfiakról, előkelő politikusokról, társadalmi vezéremberekről, kedves, hízelgő elismeréssel szoktuk megállapítani, hogy nagy gazemberek.

Ady Endre, Nagyváradi Napló, 1903.

Kosztolányi Dezső: A POLITIKUS

Po Csü-ji

Gyógyfüvet eladni a városba mentem,

künn a Kék Kapunál kissé megpihentem.

Egyszerre egy lovas nyargalt lóhalálba,

rémüldöző arca haloványra válva.

Rokonok, barátok várták, egész csapat,

köréje siettek, de ő mégse maradt.

Ámulva kérdeztem, ki ez és miféle,

miért menekül így, mi is történt véle?

Azt mondották nekem, a Miniszterelnök,

az Állam támasza, kit a Császár ellök.

Ezer aranya volt, nem volt soha gondja,

háromszor ment hozzá a Császár naponta.

A hősök gyűlésén még ő beszélt tegnap,

most pedig száműzik s egy fityinget sem kap.

Mindig igy hullnak el azok, akik nagyok,

dicsőségük fénye csak alkonyig ragyog.

De itt a külváros gyöpe zöldel egyre,

pázsitok közt nyájas ösvény fut a hegyre.

Jobb nézni hát nekünk fönn a fehér felhőt,

mert porba alázzák a büszke törekvőt.

Heinrich Heine

Belzacár

Az éjfél száll sasszárnyakon,

pihen és hallgat Babilon.

De hangos a királyi vár,

lakomát ad most a király.

Száz fáklya, zaj, zenebona,

mulat a király udvara.

Ül körben a ragyogó szolgahad,

csillognak a bortól a poharak.

Ujjongnak a szolgák, cseng a pohár,

mert szereti hallani ezt a király.

A király arca kipirul,

a bortól hetyke lángra gyúl.

S a láng vakon lobog bele,

az eget gyalázza bûnös dühe.

Hetvenkedik és dühe magasra csap,

vele üvölt a szolgahad.

A király büszkén rivall - siet

a szolga, hozza a kincseket.

S szikrázik arannyal a lakoma:

kifosztva Jehova temploma.

A király szentségtörõ keze

szent kelyhet emel színig tele.

Fenékig üríti a poharát,

s habot vet a szája, míg így kiált:

Csak nevetek rajtad, Jehova -

én Belzacár, Babilon ura!

Az iszonyú szó alig hangzik el,

rá titkos döbbenet felel.

Csak elhal a hahota hirtelen,

halotti csöndes a terem.

De nézd csak, nézd, ó borzalom!

Emberi kéz a fehér falon.

És ír a fehér falon, ír a kéz,

ír lángbetût, aztán semmibe vész.

A király belebámul a semmibe,

megroggyan a térde, fehér a szine.

Nem elég ide mágikus hatalom,

megfejteni lángírást a falon.

De Belzacárt udvari cselédhada

megölte még az éjszaka.

Vas István fordítása

Külvilági Krónikák – A meseháború

1.      rész: A meselények érkezése! Párbaj a toronyban.

Történetünk egy különleges országról szól. Karadria volt a varázslók hazája. Lakói, a karadriaiak, csodálatos mágikus tárgyakat készítettek. Mielőtt ki akakult volna a vidék, egy rendkívüli képességű tündér boszorkányfákat és csodálatos szép virágokat teremtett a szigetre. A sziget nevét pedig legkedvesebb barátjáról, a félig-madár félig-ember Karadriaról nevezte el. Karadria gyógyító képességekkel rendelkezett, de mindenki félt tőle, mert összekeverték rosszindulatú rokonaival, a hárpiákkal. A Lumen kalendárium 1347. évében történt, hogy néhány hajó érkezett be a keleti kikötőbe. Rajta apró lények utaztak, amiket Karadriában azelőtt nem láttak. Emlős állatok voltak: Kutyák, macskák, rókák, menyétek, borzok, egerek, de felsorolni hosszú lenne mennyiféle állat szállt le a hajókról. A vámosok és határőrök megdöbbenésére ezek az állatok két lábon jártak, beszéltek, és egyszerű ruhákat viseltek magukon. A meglepődött vámos odalépett a mólón lépkedő színes társasághoz. -Itt nem szállhatnak csak úgy partra, kérem! –kiáltott rájuk a vámos, majd intett a határőröknek, jöjjenek ellenőrizni. -Tisztelt uram! –szólt vissza egy farkas. –Már nincs több hely, ahova mehetnénk. Menedékjogot kérünk a királytól. -Áhá, mert úgy gondolja, hogy az úgy csak megy. –mondta a vámos nevetve. -Nincs más választásunk ezen kívül, csak hogy a tengeren hajózzunk az idők végezetéig. –jött a komoly válasz miközben a farkas a bundáját simogatta a fején. Az egyik határőr a fejét rázva odalépett hozzájuk. -Nincsenek érvényes okmányaik, , amivel igazolhatnák magukat. -Kik maguk tulajdonképpen, ordas uram? –fortyant fel a vámos. A farkas igazított egyet a mellényén és kihúzta magát, amitől a két ember fölé magasodott. -Friedrich vagyok, a farkas. Fable vagyok…meselény egy másik bolygóról, ha úgy tetszik. -Egy másik bolygóról?! Nem mondja, mi van még? A húsvéti nyúl rokona is? –nevettek a határőrök. -A bolygónk egy kataklizma során elpusztult. Mindenünk odaveszett…értsék meg. –morgott a farkas, de a vele szemben álló emberi lények úgy érezték, vissza kell terelni az fablekat a hajóikba. -Mama! Mi lesz velünk? –kérdezte egy kisnyúl az anyjától. -Sose ér véget ez a hosszú vándorlás. –méltatlankodott egy hód, akinek kalap is volt a fején. -Vissza a hajókba! Ott várjanak, amíg… -fejezte volna be a mondatát a vámos, amikor egy fénycsóva az orra elé vágodott. A fablek összerezzentek. Az őrök is felkapták fejüket. A fénycsóva irányából kékes-fehér fény érkezett a mólóra, ahol a tömeg állt. Egy magas, fiatal lányt vett körbe, mintegy auraként ez a különös fény. Rövid, vörös haja volt, ragyogó kék szemei. A kezében göcsörtös pálcát tartott, aminek a vége fényben tündökölt. Fehér rakott szoknyát, fehér blúzt viselt. Mögüle előlépett egy másik személy, de sokkal kisebb volt nála. Bozontos haja volt. Fehér inget viselt, a nadrágját pedig nadrágtartóval hordta. A lábain nem volt cípő, mezítláb közlekedett. Lábai feltűnően szőrösek voltak. -Kik maguk? És hogy volt merszük ránk lőni? –fortyant fel az egyik őr. -Jerry! Állítsd le magad! –csítitotta el a vámos. –Elnézést, miss Holloway. -Mit csinálnak ezekkel a szerencsétlen utazókkal, mister Fulton? –kérdezte miss Holloway. -Visszatereljük őket a hajóikra. Nincs engedélyük belépni Karadriába és igazolni sem tudják magukat. Sajnos, de ez a hivatalos eljárás ebben az esetben. –magyarázta mister Fulton.

Dorothy! –rázta meg a szoknyája szélét a kis lény. –Jegyezzem fel ezt is? –kérdezte kezében pergament tartva. -Egy félszerzet! Nézzétek a lábát! –hüledezett az egyik határőr látva az apró kis embert. -Nah, mi lesz már, mister Fulton? –Kérdezte Dorothy morcosan. –Sajnos nem engedhetem be őket! –válaszolt a fejét vakarva Fulton. -Engedélyt adok rá Apám, a Király és Karadria kormánya nevében! –jelentette ki Dorothy. -Mmmm…értettem, Asszonyom. Intézkedem máris, de az édesapja nem fog örülni. A meselények boldogan éljenezték, hogy a vöröshajú varázslónő beengedte őket Karadriába. Az őrök megnyitották az összes kaput és tarka állatsereglet bevonult az országba. Amíg Dorothy intézkedett a félszerzet írnokkal az oldalán, a két vándor beszélgetett a hátuk mögött. -Te tudod ki ez a lány? -Dorothy Holloway, a király lánya. Úgy tudom a Merlin kalapjánál újságíró. -És mégis ekkora hatalma van? -Varázslók birodalmában vagyunk vagy szerinted nem? -De, csak ez nem volt az álláshirdetésben. -Gyere, menjünk be ezekkel a valamikkel biztonságosan a partról, mielőtt vízbe fúlnak és miss Holloway utánuk dob. -Rendben. Azzal mentek a dolgukat végezni. A hajók lassacskán megürültek (kettő volt belőlük). A több tucat fable elindult felfelé a köves úton, hogy felfedezzék új helyüket.

Hetekkel ezután a sziget északi részén. A Kihívás-torony tetején két mágus készült a harcra.  A kihívás torony neves varázslók kedvelt párbajvívó helyisége volt. A legnagyobbak küzdöttek benne pénzért, igazságért, becsületért vagy épp dícsőségért. Közönség is érkezett rendszeresen a varázspárbajokra. Egy öreg varázsló és egy fiatal boszorkány méregették egymást. A csata nemrég kezdődött. Az öreg varázslót Astrumnak hívták. Szakállát csipesszel fogta össze, kékesszürke, kopottas köpenyt viselt, kezében egy hófehér pálcát tartott, ami apró kristályokkal volt díszítve. Fején csúcsos varázslókalpag. A fiatal boszorkány a Morrigan Le Fay névre hallgatott. Arcán aranymaszkot viselt, ami valamilyen nagymacskára emlékeztető formára volt kialakítva. Hosszú göndör haja futott a hátán végig. Lila-fehér színű, ékkövekkel mintázott talárt viselt. Pálcája egy varjúfejbe végződő bot volt. A két varázsló csak körbe-körbejárt a torony tetején kialakított arénában. A bíró feszülten figyelt, mikor kezdődik meg a harc. -Hölgyeim és Uraim! A két híres mágus mindjárt egymásnak esik, micsoda izgalmak! –jelentette ki mikrofonjába beszélve. -Ha te nem kezdesz magaddal valamit, vén trotty, akkor majd én! –kezdte dühösen Morrigan és egy szempillantás alatt az öreg varázsló mögé került és lőni készült rá a pálcájával. -Jég alakzat: Kék Cinegék. –kiáltotta Astrum, mire minden irányból kismadár formájú jég csapok kezdtek zuhogni a meglepődött Morrigan felé. -A Felkelő Nap Képe! –varázsolt a nő maga köré ellentámadásként egy napkorongot. A kis cinegék a napkorongba ütközve szertefoszlottak. Az óriási nap hihetetlen meleget csinált az arénában. A közönség soraiból többen hátrébb húzódtak. A nap hirtelen kialudt és menten köddé is vált. Morrigan kilépett a kormos körből, ami mágiája rajzolt fel. Az öreg varázsló viszont eltünt. -Mi a fene? Ez meg hová tünt? –nézett körbe Morrigan. -Itt jövök! –jött a válasz fentről. Astrum iszonyatos sebességgel repült Morrigan felé. -Jég alakzat: óriás jégdárda! –rikoltotta, majd egyenesen ellenfele feje irányába fordította a pálcákát. Morrigannak ideje sem volt reagálni. A jégdárda elöl épphogy csak elhúzta a fejét, a dárda éles széle kettészelte a maszkot, ami az arcát takarta. Az ütközéstől pördült párat a tengelye körül, majd elterült a földön. -Micsoda párbaj! Úgy látom ma a tűz és jég harca folyik….de mi ez? –mutatott Morriganra a bíró mikrofonjával. A nő felkelt. Maszk nem lévén mindenki láthatta zöld arcbőrét, hosszúkás füleit és ragyás fejét. -Úristen! Ez egy ork! -Undorító! -Halál rá! Halál rá! Halál rá! –skandálta közönség. -Ez nem tartozik igazán a Kihívás-torony szellemiségéhez! Kérem, nyugodjanak meg! A harc folytatódik. Morrigan szemei égtek a dühtől, amit a közönség szavai hoztak elő belőle. Az öreg ellenfele odaszólt neki: Morrigan! Ne törődj velük. Mindegy, ki vagy. Folytassuk a… -Kuss legyen! –mordult rá az ork varázsló. –Előbb kinyírom ezeket az alantas férgeket! Utána veled is végzek, állj sorba! -Várj! Ezt nem teheted! –kiáltott rá az öreg. -Bazan Bazan Deskratos! Bazan Bazan Annihilatos! –mormolta a varázsigét. Minden jelenlévő alatt megnyílt a föld és zöld savszerű anyag kezdett kifolyni belőle, többek között a bíró úr lába körül is. -Úristen! Morrigan párbajozó megőrült! Meg akar mindnyájunkat ölni! Kérem, ne tegye! ÁÁÁ! –jajveszékelt a bíró. -A túlvilág mérge! Túlvilág mérge! Égesd el őket! –utasította Morrigan a varászlatot. Ekkor hirtelen hideg futott végig a hátán. –Mi a…franc? –csodálkozott el, de már esett is össze, mintha fáradt lenne. Astrum szegezte a pálcáját a nyakának, amin keresztül hideg típusú altató mágia került a fiatal ork testébe. Egy pillanatig még kapaszkodott az öeg köpenyébe, majd ájultan esett az aréna szabályos kockakövezetére. A savas téranomália eltűnt azon nyomban a közönség lábai alól. A bíró is megnyugodott. -Úgy látom, megvan a győztes. Astrum professzor az Új-Aranykalpag iskolából. A tömeg éljenzett, míg a Morrigant kicipelő biztonsági emberekre mindenki fújolt. Az öreg varázsló utasította őket, hogy vigyék a lányt a szobájába. –Innentől átveszem az ellenfelem. –tette hozzá. A torony rendkívül magas volt. Körülbelül a 100. emeleten lehetett a varázsló szobája. Astrum egy asztalnál ülve papírokat töltött ki és lesegetett néha a divány felé, ahol Morrigan Le Fay feküdt. A lány hirtelen felébredt, és dührohamban tört ki, ahogy egy jó orkhoz illik. -Nyomorult patkányok! Majd én megmondom kit öljetek meg! –bődült el éktelen haraggal, majd észrevette, hogy csak a másik varázsló halja a hangját. –Bocsánat! Veled nincs bajom…csak ezekkel A SZÖRNY… -Elég!!! Elég. –szólt rá határozottan Astrum és pálcájával intett, hogy üljön vissza a diványra. -Nagyon cuki, ahogy megmentett a csürhétől, de mi oka volt rá? –kezdte meg az interjúvolást Morrigan miközben a fülét vakarta. -Mert én is különleges vagyok, akárcsak te és mert hajdani királyunk nem engedett meg ilyen viselkedést más lényekkel. -Ki vagy te tulajdonképpen, azon kívül hogy egy vén trotty? -A nevem Oszkár Astrum, fél-jégóriás 3 diplomás mágus. Az ork mágus erre felkapta a fejét. -Jégóriás? Az micsoda? -Amikor a világ keletkezett jég- és tűzóriások építették fel azt, amit a három szent sárkány rájuk bízott. Ez a teremtés mítosz része. –felállt és odalépett Morrigan fölé. –Anyám jégóriás volt. Ezért van ilyen remek affinitásom a jégmágiához. No, és te? Hogy kerültél ide a világ déli sarkára? Draciel több ezer mérföldre van innen. -A királynő küldött ide, hogy megtanuljam az itteni mágiát és hazavigyem a sivatagba, hogy a klánok megtanulják és talán Draciel orkjai végül hagyjanak valamit az utókornak. –magyarázta Morrigan. Astrum fel-lejárkált közben a szobában. -Itteni mágiát, de rögtön a rosszat. Az alvilágot jobb, ha nem háborgatod azzal a savas igével. Ez csak egy jó tanács. -Mert mi történik? –kérdezte az orklány. -A nekronit mágia a felhasználót is elemészti, nemcsak az áldozatait. –Morrigan értetlenül bámult. –Megöl téged. -Áh, már értem. Ekkor hirtelen valami nagyot koppant az ablaküvegen. -Mi volt ez? –ugrott fel a diványról Morrigan újult erővel. -A hollóm a reggeli újsággal. Semmi baj. –mondta az öreg, majd kinyitotta az ablakot és felsegítette a madarat, aki persze méltatlankodva károgott. Az újságot felnyitva gyorsan megnézte a címeket, majd arcára nyugtalanság ült ki. -Mit ír? –kérdezte Morrigan és látta, hogy a képeken furcsa, lilabőrű, szárnyas lényeket lát, a másikon egy két lábon álló állatot látott, aki női ruhában állt valamilyen színpadon. -Rossz hírek, nyugtalanító dolgok. –morgott Astrum a bajsza alatt. -Mi történik? Bocsi, de én nem tudok se lumeniül, se seiuniul olvasni. -Éjtündér felvonulás Új Amerikában. –Morrigan a fejét rázta, hogy nem érti. - Az éjtündérekről tudni kell, hogy fajgyűlölők. Gyakorlatilag mindennel végeznek, ami piszkosnak, élettel nem összeegyeztethetőnek találnak. –sóhajtott, majd folytatta. –És itt vannak a Fablek, a meselények, akik nem rég érkeztek ide. Holnap lesz egy konferencia, ahol felszólal Roxalia bárónő, aki egy menyéthölgy a fablek közül. Félek, hogy ez a két ügy valahogy kísértetiesen össze fog kapcsolódni. -Mit akarsz tenni? -Szólok egy barátomnak és odamegyek a konferenciára megnézni, nincs-e veszély. –válaszolt Astrum, majd mindkét kezét az orklány vállára tette. -Neked adok egy doboz könyvet, amit elvihetsz Dracielbe és taníthatod nekik a mágiát. Jó utat kívánok előre is! –mondta mosolyogva ötletét az öreg varázsló, de az ork boszorkány így válaszolt: -Nem megyek haza. Segítek neked! Meg érdekelnek az éjtündérek. Szétrúgnám a hátsójukat! –nevetett fel Morrigan. -Ha ennyire akarod, gyere velem! Meg tudod védeni magad? -Göcsörtös Bunkó, jer elő! –kiáltotta az orklány, mire a semmiből odateleportált egy hatalmas bunkósbot. –Mi dracieli orkok, mind harcosok vagyunk, férfiak és nők is! -Remek. Ez igazán remek. Nagyszerű. –fejezte ki tetszését Astrum. Néhány perc múlva már reggeliztek is a torony vendégszobájában és készültek a konferenciára, amit sötét erők fognak körbe venni.