#birtoklás
Text
A birtoklás
Annyira jó szó ez. Olyan kis alattomos. Ha valaki kimondja, megszólal a vészcsengő. Tudjuk erről a szóról, hogy valami negatív üzenetet hordoz. Birtokolni VALAKIT az a nyolcadik főbűn. A megpróbálásért is közmegvetés jár.
A birtoklás valójában egy pozíció, amit valaki szeretne elérni vagy el is ért és ennek a pozíciónak a védelme. Aki birtokolja a másik embert (ha valóban lenne ilyen) az kényére kedvére igazgathatja a másik életét fizikai és minden más vonalon is. Mert a másik annyira alárendelt, kiszolgáltatott, hogy kialakul ez a viszony.
Azért ez a rabszolgatartást fedi le, párkapcsolatban a bántalmazó viszonyok tartanak stabil tempóban e felé.
De mondom is azt, ami miatt ez a gondolatkör megfogott.
Tegyük fel, hogy nagyon szereted a partnered. Tényleg tök jó kapcsolat, etc, etc. De ugye tele vagyunk minden szar sérüléssel meg hozott mintákkal meg nyígnivaló lófaszkákkal, úgyhogy azért van ami zavar. Mert szereted, rendre félrerakod ezt a dolgot, ami zavar. Ha elmondod, ha megkéred, hogy változtasson ezen a dolgon vagy legalább beszéljetek róla (gondolva, hogy akkor az irántad érzett szeretet miatt változtat rajta) az mikortól számít kommunikációnak és honnantól birtoklásnak (befolyásolásnak, irányításnak, szabályozásnak)? Ha megkérem a férjemet, hogy legyen kedves a gyerek tanárnőjével és ne a pökhendi stílusát hozza, mert szerintem az nem tesz jót és a gyerekünk szívja meg, az nem bírtoklás, gondolom. Ha megkérem, hogy ne édelegjen a gyerek tanárnőjével mert ki nem állhatom azt az arrogáns picsát és kurvaszar nézni ahogy ő meg behódol neki, az meg birtoklás.
Kicsit olyan ez, mint az alkoholistás vicc. Az alkoholista is annyit iszik, mint bárki más, csak őt utáljuk. Kettős mérce.
Megkéred, hogy hozzon ezt meg azt, intézzen ezt meg azt, tulajdonképpen beosztod a másik ember minden percét (és el is várod, hogy lehetőleg teljesítse) az nem birtoklás (egy idő után azért ebből lázadás lesz, az tuti)? Mert? Mert a pozíciód megengedi. A pozíciód ami eleve azt jelenti, hogy birtoklod a másikat, mert vagy neki annyira fontos, hogy kb bármit megtegyen a kapcsolat fenntartásáért. (jelenségeket írok le, nem ideális dolgokat)
Nem birtokol senki mert hiszek benne, hogy én vagyok a saját életem irányítója, akkor is, ha engedményeket teszek. Hiszek benne, hogy még, ha olyasmit is megengedek, amit senki másnak nem tennék meg, nem vagyok életképtelen más valaki nélkül. Bármilyen meghatározó valaki az életemben, ha nem érzem jól magam, ha nem érzem kiegyensúlyozottnak a kapcsolatot, holnap felállok és újrakezdek nélküle.
Annyi kapcsolatot látok, ahol a férfi vagy a nő hisztije, idegbaja, kórsága meghatározza a kapcsolatot, rángatja a másik embert és mégsem mondja azt senki, hogy az birtoklás. Azt mondják, ja, a kapcsolat ezzel jár.
Amikor valaki úgy érzi, hogy megteheti, hogy kiosztja a másikat, kiröhögi, lenézi, megalázza és a másik ember ezt tűri, akkor a domináns fél birtokolja a lelke egy darabját. Azt a darabot amelyik annyira ragaszkodik az adott személyhez, vagy a kapcsolat fenntartásához, hogy mindez nem számít vagy egyszerűen ki is zárja a figyelméből.
Nem akarom birtokolni a másik embert, de szeretném, ha fontos lennék annyira, hogy engedményeket tegyen a kedvemért.
Ha elmondom, hogy mit szeretnék, és mondjuk ő megteszi, akkor az birtoklás? Akkor pozícióba kerültem? Vagy csak megerősítette azt, hogy számítok annyira, mint egy szakadt póló vagy egy unaloműző vagy egy hiúsági kérdés.
14 notes
·
View notes
Text
Hiányzol.
Hiányzik nekem a "mi", ahogy hétköznap esténként felhívtál, ha napközben keveset beszéltünk, hiányoznak a csütörtöki bevásárlások, amikor beszereztem minden hozzávalót a főzéshez, mert jössz, hiányzik a kakaós csiga illata ami körbe lengte a lakást hétvége előtti este, hiányzik, hogy délig aludjunk, ellustálkodjuk a napot majd este elinduljunk valamerre mert te nem tudsz tovább egy helyben maradni. Hiányoznak a filmezés közbeni puszik, a fura elalvás előtti beszélgetések, a vicces csipkelődéseid, hogy sokáig mesélj a munkádról és elmagyarázz mindent amit nem értek. Hiányzik, hogy ketten csináljunk kaját vagy csak együtt legyünk tanácstalanok, hogy mit és honnan együnk, a közös programok a barátainkkal, vagy csak úgy spontán, mert valamelyikünknek van egy ötlete, hogy merre menjünk éppen ..
hiányzol
#csak én letta#én#ő#szerelem#boldogság#biztonság#szeretet#bizalom#love#béke#nevetés#csók#birtoklás#szenvedély#him#hiányzol#couple#me#szorongás#elengedés
7 notes
·
View notes
Text
beleolvastam végre a törvénybe, és sikerült az itt felmerült aggodalmakat eloszlatni
a klubtagságnak NEM feltétele az állampolgárság: êletkort kell igazolni hozzá és (helyi) lakcímet.
nyilatkozni kell, hogy máshol nem vagy tag, fejenként egy klubtagság engedélyezett.
a birtoklás egyetlen feltétele a betöltött 18. életév, ha a mennyiség <25 g (határon persze továbbra sem szabad átvinni egyik irányba sem).
a 444 cikke minden ponton helytálló, ami a birtoklást és a fogyasztást illeti.
az egyetlen fogalmi tévedés, hogy az egyesületek "tagjai egymásnak szállíthatják a füvet"
nem szállításról, hanem ellátásról, kiszolgálásról van szó. az egyesületnek van egy kertészete, meg engedélye évi x mennyiség termesztésére, amiből a tagok igényeit kielégíti havi max 50 gramm erejéig.
az egyesületek magokat és a szaporításhoz szükséges felszerelést nem tagoknak is eladhatnak, hiszen az otthoni termesztés nem tagsághoz kötött.
a törvény az árusítást csak szárított növény vagy hasis formájában engedélyezi - edibles, mint süti vagy gumicukor nem engedélyezett, sőt dohánnyal előtekert dzsointot sem szabad árulni.
természetesen fel kell tüntetni a THC- és CBD-tartalmat, ártalomcsökkentő füzetecskét mellékelni, stb.
tehát egyelőre az amszterdami coffeeshop feelinget itt el lehet felejteni, pláne, hogy az egyesületek területére is fogyasztási tilalom van érvényben.
a no-puff zónák közé tartozik minden, ahol cigizni sem szabad. a parkokban figyelni kell, hol gyújt rá az ember, mert valahol mindig van egy játszótér a közelben :/
végül: sétálóutcákban is tilos 7 és 20 óra között
4 notes
·
View notes
Text
Szerelem
A szív szerint az érzelem,
az agy szerint talán a birtoklás, vagy az emlékezés?
7 notes
·
View notes
Note
A nagyon szemrevaló nőkre is igaz, hogy bár lehetnek rendkívül szépek, bájosak, elbűvülőek, sőt mikor feláll az ember farka vagy érzelmileg elgyengülök nagyon jó szolgálatot tesznek,
DE egy idő után, úgy összességében rettentő unalmasak, erőszakosak, irányítani akarnak, folyamatosan minden inkolatlan böszmeség miatt panaszkodnak és, ha látják rajtam a bizonytalanságot még saját hibáikért képesek felelőssé is tenni A legnevetségesebb mikor ki akarnak oktatni, ezért megpróbálva visszabillenteni a természetes egyensúlyt, irónikus, de őszinte válaszaimmal finoman jelzem behozhatatlan mentális fölényemet. Ilyenkor szoktam megkapni, a szerintük jól megérdemelt, "nagyképű bunkó" méltatást.
A gond az, hogy ennek ellenére mégis szükségem van nőre, részben érzelmi, részben testi igényeim miatt. Az ennél is sokkal nagyobb gond, hogy válaszút elé értem: Vagy öngyilkos leszek (sajnos biztos, hogy nem; nem vagyok öngyi alkat) vagy összeszedem magam és családot alapítok. Ehhez pedig nagyon kell egy nő, egy sajátos működésű oldalborda... (Azért nem több, mert egyrészt monogám alkat vagyok másrészt az én idegrendszerem egyszerre csak egy nőt képes elviselni.)
A költői kérdés: Csak azért házasodjak meg, kössem az életemet örökre egy nőhöz, hogy magomat termékeny földbe vethessem? És így Arisztotelész szerint: halondóként utódaim révén részesüljek az örökkévalóságban?
Vagy igaz, hogy az emberi élet legmagasztosabb vonása az, hogy a Teremtő szeretetében részesülhetünk és egyben abban társai is lehetünk. Idézet: "Hogy tud az ember az isteni szeretethez hasonlóvá válni? Úgy, hogy maga is megéli azt a szeretetet, amely tökéletesen eggyé teszi egy másik személlyel: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz” (Ter 2,24). Ehhez a szeretet-közösséghez Isten áldást is kapcsolt: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet ” (Ter 1,28). A szeretetben eggyé váló férfi és nő Isten ajándékaként az élet átadója, hordozója is lett."
És valójában az én problémám, fájdalmam az, hogy: Idézet: "Az önzés, a birtoklás, az őszintétlenség s még megannyi emberi rossz rombolja a feltétlen szeretetet. Így a férfi és nő szövetsége mindvégig megmaradt a teljes emberiségben, mindvégig hordozta Isten áldását, de sebesült lett. Jézus helyreállította a szeretet kölcsönösségét és felbonthatatlan szövetségét, a kőszívek helyett érző szívet adva az embernek: [a férfi és a nő a házasságban] „Most már többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét” (Mt 19,6). Vagyis a házasság egyetemes emberi intézmény. A Krisztus kegyelmében megélt házasság azonban szentség: lehetővé teszi a férfi és a nő számára az isteni szeretetben való megmaradást"
Tehát azért tekintek így a Nő-re, a jövendőbelimre, mert én is önző, öszintétlen lettem, és a másikat saját hasznomra, élvezetemre birtokolni akarom? De ha képes leszek hinni és bízni, akkor tudok szeretni és szeretve lenni?
Két kérdésem lenne:
1. Te is ilyen vagy, mint a fent jellemzett archetípikus nő?
2. Ha nem, hajlandó lennél-e leszopni?
+1. Okos nőkkel ismerkedni egész egyszerűen perverzió, esetleg az érettség (öregedés) kezdeti jele? Vagy rosszul közelítem meg a problémát és az okos nő kifejezés már önmagában egy ellentmondás?
Puszi
A Te Bencéd
Ui:A kérdés szándékosan provokatív, az elégedetlenkedő gúnyos rész sokkal inkább sajátos humor, semmint komoly vélemény. A (kevésbé) költői kérdésben megfogalmazott kételyem csupán formai. Nyilvánvaló melyik gondolattal, érzéssel azonosulok. A reakciódra viszont nagyon kíváncsi vagyok.
A második kérdés nagyon őszinte 😊😍😃 a Neked írt hosszú, komoly érdeklődéssel és erőfeszítéssel megírt kérdéssel együtt. Szeretném, ha ezt elismernéd és értékelnéd és ez alapján válaszolnál. :D
elküldöm anonba is, valamiért nem enged chatelni és reagálni se , lehet ez se menne át csak így
Nos, ennyi hivatkozás a szakdolgozatomban sincs🥹
Szóval valóban értékelem ezt a sok erőfeszítést, időt, ami ebben az üzenetben van😇
Én magamat amúgy egyáltalán nem tartom irányító személyiségnek..és előbb hibáztatom magamat, mint mást.
Panaszkodni sem szeretek, de azért néha jól esik😄 Ha ezzel nem fárasztom a másikat.
Feltétel nélkül tudok/tudnék szeretni, ha hagynák.
De valahogy úgy érzem, hogy pont emiatt válok unalmassá.
Pasiknak az izgalom kell, meg a nehezen elérhetőség.
Tudom, általánosítok.
De jöjjön egyszer a szabályerősítő kivétel, várom.
2 notes
·
View notes
Text
A HÁBORÚ NAGYSÁGA ÉS AZ EMBER KICSINYSÉGE
Hamvas Béla (a szerző) 1942-ben a Szovjetunióban teljesített frontszolgálatot, itt írta A háború nagysága és az ember kicsinysége c. esszéjét. 1944-ben katonatisztként a rábízott zsidó munkaszolgálatosokat élete kockáztatásával hazaengedte. Németországba vezényelték, de megszökött menetszázadától, és az ostromlott Budapesten katonaszökevényként bujkált. A bevonuló szovjet alakulatok elfogták, és más foglyokkal együtt Szibériába akarták hurcolni, ám Hamvas ismét megszökött. A harcok során a budai hegyoldalba épült, Remetehegyi úti bérelt lakásukat bombatalálat érte, ott tárolt kéziratai és könyvei megsemmisültek. Hamvas a Silentium egyik esszéjében írta: „A sötét esztendőben minden földi vagyonomat elvesztettem… Valaki a birtokot levakarta rólam. Bőröm is vele ment, de jó… Effektív létezés csak a birtoklás teljes felszámolása után lehet. Itt kezdődik a valóság.”
És akkor következzen az esszé:
“OROSZORSZÁGI FELJEGYZÉSEK“
1.
A háború még ki sem tört, arcát már megmutatta. Néhány vak hírre pánik támadt és mindenki a boltba rohant. Voltak, akik négy mázsa cukrot vettek, mások inkább lisztet vagy teát, rizst, vagy kávét, zsírt, törött borsot és szappant. Mindenki azt hitte, hogy e roham, ha nem is éppen morális, de legalább józan. A helyzet érettnek látszott arra, hogy az éléskamrát színültig töltsék. Arra senki sem gondolt, hogy huszonöt kiló fahéj birtokában is éhen lehet halni. Elég kevesen voltak, akik számottevő beszerzést tudtak eszközölni. Olyan ember pedig, aki életszükségletének valamennyi cikkét évekre biztosítani tudta volna, egyáltalán nem volt egy sem. A nagyarányú biztosító bevásárlásnak praktikusan semmi értelme sem volt. De a biztosítást nem is a józanság parancsolta. Nem ösztön volt ez, nem érdek, nem számítás, nem szenvedély. Haszontalan volt, vak, ostoba és nevetséges. De a hisztériában feltűnt a háború arca: a rettegés.
A rettegés, mondja Keyserling, az emberen uralkodó egyik ős Hatalom neve. Nem érzés, nem gondolat, nem meggondolás, nem érzelem. A rettegésnek, az Ur-Angst-nak ezenkívül a halálfélelemhez sincs semmi köze. A pánik napjaiban ez kézzelfoghatóan tapasztalható volt. Senki sem azért halmozott, mert életét féltette. Sokkal inkább azért, mert félt az élettől. Az Ur-Angst nem halál, hanem életfélelem. Tökéletesen és teljesen negatív, ezért nincs benne semmi értelem, semmi józanság, semmi realitás, semmi egészség, semmi morál, semmi szépség, semmi komolyság. Még csak pathologia sincs. Nem gondolja meg, hogy mi az, amire leginkább szüksége van és lesz, milyen mennyiségben, mennyi időre. Elementáris módon kitör belőle az a rettegés, amely nem lát és nem hall maga körül semmit, mert az ős Hatalom beleibe markol és megrázza. Rettegését azzal a botor tudattal magyarázza és mentegeti, hogy a kamra tele van, s így nincs semmi baj. Biztosítja magát. De nem a halál ellen, hanem egy élet ellen, ahol majd számolnia kell az élet egész nehézségével, a szükséggel, a hiányokkal, a lemondással. Megriad az élettől, amely valóban élet, nem pedig a fotőjben csücsülni, zsebében a kamrakulccsal és arra gondolni, hogy van háromszáznegyvennégy doboz szardíniája. Biztosítja magát a lét ellen, amely az emberi exisztencia fenyegetett és elvetélt voltát egész súlyában és nagyságában eléje viszi és életének végtelen törékenységére és kiszolgáltatott voltára fel kell eszmélnie.
A pánik sötét démonikus állapotában nem a halál arca tűnt elő, hanem a gyenge, hitvány és gyáva emberé, akiből hiányzik a hit, a bátorság és a nyugalom, hogy átküzdi magát, bármi lesz is: megyek és majd meglátjuk, mi lesz. A pánik embere nem bízik önmagában, sem embertársában, sem államában, sem a Gondviselésben. Félőrülten támolyog boltról boltra, hogy a fenyegető holnap elől elrejtőzzék. A jövő, mint vészjósló sötétség nyílik meg előtte. S nem érzi, hogy az idegbeteg vízióban egy csepp valóság sincs: az ős Rettegés nevű Hatalom bűvölete.
A pánik pszichológiai titka: elzárkózni. Az egész emberi sorsot leegyszerűsíteni a kamraszükségletekre és a táplálkozásra, itt megtenni a kellő intézkedéseket és abban az illúzióban lebegni, hogy most már minden jól van.
A legjobb lenne bombabiztos spájz, ahová be lehetne zárkózni és csak akkor kijönni, amikor a békét aláírták. Ez lenne az élet maradéktalan megoldása. Ez jelzi, hogy a háború kitörése pillanatában az emberiség hol állt, mit gondolt, mit érzett, milyen Hatalmakat szolgált és milyen életet élt.
2.
Aki ebből a légkörből kiesik és a tényleges, aktív, aktuális, reális háborúba lép, az hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó, de igen heves válságon esik át. Ezt a válságot kivétel nélkül minden katona átéli, aki a háborúban részt vett és az ellenség közelében elég ideig tartózkodott ahhoz, hogy a válság eredménye benne megszilárdulhatott, sőt határozott magatartássá lehetett. Ettől a pillanattól kezdve a katona az anyaországbelitől ezen az igen lényeges ponton elvált. És ez az a pont, ahol ketten egymást már nem értik. Az anyaországbelit a frontkatonától alapvető módon elválasztja és életük egész tartamára el is fogja választani, hogy az anyaországbeli a katonát nem érti többé. Miért? Mert a katona az ősi Rettegés nevű Hatalom bűvöletéből kiszabadult. Az otthoni ember alapvető magatartása az életben: az Ur-Angst; a katona alapvető magatartása, hogy az élettől nem retteg. Mindennemű biztosításból kilépett, a kamra-világszemlélet belőle eltűnt, a bombabiztos spájz ideálja értelmét vesztette.
Az a pillanat, amikor a katona életében e mérhetetlenül jelentékeny exisztenciális fordulat megtörténik, olyan minden egyebet meghaladóan érdekes, hogy méltó azt mozzanatról mozzanatra követni:
először, – az anyaországbeli rettegése is, a fronthangulat is csaknem kivétel nélkül mindenkiben kollektív és tudattalan; az igen nagy többségben sem az egyik, sem a másik soha nem is válik tudatossá;
másodszor, – a frontra kerülő katona a háborúval való legelső komoly érintkezésekor a rettegésből kollektíven kilép; ez a tűzkeresztség értelme;
harmadszor, – a katona azzal, hogy az Én biztosításának bonyolult praktikáját feladja, illetve, hogy a háború a katonát ebből a biztosításból kitépi, az egyetlen lépéssel az anyaországbeli fölé nő; exisztenciális rangban eggyel magasabbat foglal el;
negyedszer, – ezt az emberi értékrangot a katona, ha tudattalanul is, de egész nagyságában átéli, az anyaországbeli fölött való előnyét egyetlen pillanatra sem felejti el és nem hajlandó sem elfelejteni, sem feladni; ettől a pillanattól kezdve ő a több;
ötödször, – a front kollektív hangulatának legveszedelmesebbike: a katona az ellenséget emberileg közelebb érzi, mint az anyaországbelit; bizonyos szélső esetekben a katona az ellenséges katonával együtt közösségben él, mert exisztenciális rangban vele azonos fokon áll és az anyaországbelivel szembefordul; ez az állapot, természetesen, éppen olyan tudattalan, mint az egész folyamat.
3.
(A TŰZKERESZTSÉG TÖMEGLÉLEKTANA.)
A legelső fütyülő golyó, a közelben robbanó legelső tüzérségi lövedék, vagy repülőbomba a katonát minden eddigi élményétől, egész eddigi életétől radikálisan, egyetlen pillanat alatt és brutálisan eltépi. A tűzkeresztség első perce éppen ezért semmi egyéb, mint a vákuum-élmény. Tökéletesen egyedül vagyok, mindenkitől elszakadtan, önmagam múltjától éppen úgy, mint a legközelebb álló embertől, senki sem segít rajtam, semmibe nem kapaszkodhatok, teljesen és visszavonhatatlanul magamra vagyok utalva. űrben vagyok és mindaz, amit eddig éltem, rólam szempillantás alatt leszakadt.
A vákuum élménye alig több, mint egy-két perc. A tiszt vezényszava, a parancsnok hangja felrázza. Minden erejét megfeszíti, hogy ebből az irtózatos űrből kijusson. A legalkalmasabb út ehhez: azt tenni, amit a többi. Újra belépni a kollektívumba. A parancsnak engedelmeskedni. A katona a tűzkeresztségig az anyaország kollektívumában él. Még akkor is, ha hivatásos katona. Attól kezdve, hogy az ellenség tüzébe került, igazi katona lett, mert a kollektívum számára már a hadsereg. Mindez nem időben játszódik le, hanem a tudattalan értelmek időtlen és abszolút mélységében.
Azt az exisztenciális lépést, amelyet a katona az űrből való feleszmélésének pillanatában kollektíven, a tiszt parancsára tesz, mikor a küzdelmet az ellenséggel felveszi, úgy kell hívni, hogy: a személyes Én bevetése.
A személyes Én bevetése az a mozzanat, amely az Ur-Angst-al szemben áll és amely az Ur-Angst-ból való kitaszíttatást jelenti. Ez az exisztenciális rang, amit a katona elért, amikor a harcot felvette és önmaga létét a harcban kockára vetette. Ez az a mindennél fontosabb emelkedés, amellyel az anyaországbeli kamra-világszemlélete fölé emelkedik. Ez az előny, amit nem felejt el egyetlen pillanatra sem és nem is hajlandó elfelejteni. Ez az a perc, amikor az Én anyagi biztosításának bonyolult praktikáját feladja. Énjét nem biztosítja többé, nem retteg, hanem éppen ellenkezőleg: Én-jét az életbe bevetette.
4.
A fentiekhez, hogy minden félreértés ki legyen zárva, néhány magyarázó megjegyzést kell fűzni. A tűzkeresztség döntő mozzanatának kellős közepében úgynevezett bátorságról szó sincs. A bátorság, amelyet az anyaországbeliek emlegetnek, lélektanilag valótlan. Irodalom. Minden katona fél. A harc megindulásakor fél, harc közben fél, egy-egy hírre megrezzen, ha sejtelme támad, megborzong. Ez a félelem azonban semmi rokonságot sem tart az Ur-Angst-al. A rettegés ezzel a félelemmel soha, még kivételesen sem téveszthető össze.
A könnyebbség kedvéért jó, ha az ember a gyávaságnak kétféle módját különbözteti meg.
Az első fajta az, amikor a személyes Én bevetése mindössze látszat, a katona azonban ténylegesen és reálisan önmagát nem vetette be. Kényszerből ugyan úgy cselekszik, mint a többi, de ha van rá mód, elrejtőzik, magát a harcból kivonja, betegséget mímel. Ez a szimuláns. Ez a gyáva. Ez amorálisan gyáva, mert a bevetés látszata mögött morális visszavonulás rejtőzik. Bajtársait morálisan cserbenhagyja, a maga bőrét menti és visszavonul.
A morális gyávaság katonák között aránylag ritka. Mivel ennek az embernek mindenkitől elütő exisztenciális szaga van, a katonai kollektívum azonnal felismeri, számon tartja és izolálja. Az ilyen embert önmagából ki is veti. Lenézi, megveti, alacsonyabb rendűségét vele érezteti. Amikor az ilyen ember a csapatból végre kiválik, az egész közösség megvilágosodik és megkönnyebbül.
A második fajta gyávaság: a pszichológiai gyávaság. Az ember önmagához, annak ellenére, hogy halálfélelemben van, teljesen hű marad. Nem ritka az olyan eset, hogy a katona így szól: nem tudom mi van ma velem, félek, – és a káromkodást természetesen nem mulasztja el, mert ez a feloldás. A többi tudomásul veszi, mert tudja, hogy ez így van. Az ember néha ideges. Majd elmúlik. Visszavonulásról szó sincs. Az, aki csak pszichológiailag fél, Én-jét éppen úgy beveti, legfeljebb a foga vacog és a térde remeg. A frontkatona másnap már maga is nevet rajta. A pszichológiai gyávaság múló kondicionális állapot.
A tűzkeresztség perceiben a mindennél döntőbb választás megtörténik: morálisan visszavonulok, vagy személyes Én-emet bevetem. Pszichológiailag esetleg mindenki fél. A választás azonban ettől a kondicionális állapottól független, mert itt nem pszichológiai, hanem exisztenciális választásról van szó. Erkölcsileg csak az fél, aki a visszavonulás mellett döntött. A fronton ezt az embert úgy hívják, hogy: szívbajos. A következő percben pedig a választást már egész súlyával viselnie kell: morálisan vesztett, vagy nyert, – visszavonult, vagy önmagát bevetette. A pillanat hevében és látszatra a bevetést mindenkinek egyöntetűen végre kell hajtania. A szívbajosnak éppen úgy tüzelnie kellett s a parancsot éppen úgy teljesítenie kellett, mint a nem szívbajosnak. De a választás következménye azonnal jelentkezik: a morálisan gyáva önmagát elveszti, az aki magát bevetett, az önmagát megnyeri. Úgy hívják, hogy a gyáva elveszti a fejét, a nem gyáva pedig megtartja lélekjelenlétét. A lélekjelenlét fokáról azonnal felismerhető, hogy kicsoda milyen mértékben vetette be önmagát. A jó tiszt ezt egyetlen pillanat alatt felismeri. Már tudja, hogy kire számíthat, kire nem. S a legénység is tudja, hogy tisztje szívbajos, vagy sem.
5.
Az anyaországbeli rettegésével szemben a frontkatona személyes Én-jének bevetése áll. A két állapot között levő különbség át nem hidalható és abszolút. A katona az Ur-Angst szennyes és mohó görcséből felszabadultan az életküzdelembe éppen azt veti be, amit az anyaországbeli meg akar tartani. A katona éppen annak a biztosításnak ügyefogyott voltát leplezi le, amelyben az anyaországbeli vakon és elborultan hisz. A katona éppen ott válik komollyá, ahol az anyaországbeli komolytalan. A katona rájön a spájzvilágszemlélet tökéletes értelmetlenségére és megtudja, hogy az emberi létet nem a táplálék tartja fenn, hanem: az elhatározás.
Az elhatározás tulajdonképpen végtelenül egyszerű, hallatlanul rövid, szinte hihetetlenül zajtalan és észrevétlen belső mozzanat. Az élmény maga inkább gyengéd, mint erőszakos. Éppen olyan gyengéd, mint amilyen brutális a rettegéstől való elszakadás. Az elhatározás az anyaországbelitől való rettenetes elszakadás negatívumának csaknem virágszerűen enyhe és puha pozitív oldala. Nincs benne semmi kényszer; magától folyik; egyszerre csak kicsurran valahonnan, rejtélyes mélyből, mint egy csepp méz; de benne van az emberi morális szabadság egész tündöklő ereje. Az embert inkább ellágyítja, mint megfeszíti; inkább mosolygóvá teszi, mint megdühíti; sokkal inkább passzivá teszi, mint tevékennyé. De meg nem ingatható nyugalmat és feltétlen ellenálló képességet hoz. Ellenőrizhetetlen távolságból indokolatlan, váratlan és csodálatos megbékülés, bizalom szállja meg. A katona szemtől szemben áll a Gondviseléssel.
Az emberi létet nem a tény határozza meg, hanem az elhatározás. A tény külső körülmény, mint az időjárás, a koszt, a kényelem; az elhatározás belső. S az emberi sors nem a külső körülményeken, hanem a belső elhatározáson áll, vagy bukik, győz, vagy visszavonul. Aki elhatározta, hogy Én-jét beveti, az csak nyerhet. Győz, még akkor is, ha elesik. Nem verhetik le. Mert visszavonulásra nem kényszeríthetik. A győzelem minden körülmények között az övé: den mutigen lässt es Gott gewinnen*, mondják a német katonák.
Elhatározás annyi, mint Én-emet minden hamis praktikából egyszer s mindenkorra kivonom. Az élet komolyságát nem tévesztem össze többet a tele spájzzal. Tevékenyen és elszántan elvállalom azt a részt, ami a kollektív feladatból reám esik. Szembefordulok éppen azzal a valósággal, amely elől rettegésemben mindig elrejtőztem. Az életbe belehajítom azt az Én-emet, aki eddig minden erejével éppen e valóságos, meztelen elemi élet ellen tiltakozott és a biztosításokat kereste. Rájöttem arra, hogy nem óvatosan, elhúzódva élek telivér, szimfonikus, a kollektívumban szépen hangzó sorsot, mert akkor a rettegésben lényegtelen maradok, állandó gyávaságban és morális visszavonulásban. Teljes értékű ember akkor vagyok, ha a valóság egész szigorát felismerve, önmagamat minden negatívumból kitépve szabadon állok, önmagamért és közösségemért az egész felelősséget önként vállalom.
* német: "Isten a bátrakat hagyja győzni"
6.
Az elhatározás kivételes esetben nyilatkozik meg úgy, hogy az: a személyes Én teljes bevetése. Nagy többségben csak bizonyos százalékos arányról lehetne beszélni. A százalék a katona arcáról leolvasható. A parancsnok embereit tudattalanul aszerint veszi számba, hogy Én-jét kicsoda milyen százalékban vetette be. A legénység tisztjéhez aszerint ragaszkodik, hogy az az Én bevetését milyen százalékban teljesítette.
Arról beszélni, hogy azok, akik az elhatározást tökéletesen és maradéktalanul végrehajtották és személyes Én-jüket minden fenntartás nélkül, abszolút módon bevetették, százalékosan hányan vannak, lehetetlen. Az illető néha tizedes, néha számvivő, néha vezérkari százados, néha gépkocsivezető. De bárki legyen, telivér és rassz-ember. Műveltségnek, társadalmi osztálynak, fajnak, származásnak, katonai, vagy polgári rangnak semmiféle befolyása nincs. Lehet orvoszászlós, vagy tűzmester, szekerész kocsis, vagy alezredes.
Az olyan eset pedig, hogy az elhatározás egész tudatossággal és a személyes Én bevetésének legmagasabb foka, a teljes bevetés, tudatos elhatározás nappali fényében történt legyen meg, éppen egészen ritka. Ezeknek az embereknek a száma a német hadseregben felismerhetően nagyobb. Néha egészen fiatal fiúknál is tapasztalható. De az emberi személy minőségével minden esetben a legszorosabb kapcsolatban áll. Értéktelen ember ezt a lépést vagy egyáltalán meg sem tudja tenni, vagy csak töredékesen és hibásan, lassú részletekben és ingadozva tudja megtenni. És minél több valaki értékben, exisztenciális színvonala minél magasabb, az elhatározás tudatossága annál nagyobb, az Én bevetése annál maradéktalanabb és teljesebb. A sors olyan vonala ez, amit egész világossággal csak metafizikai értékben igen magas ember lépi át egész éberséggel. Egyetlenegy mozzanat döntő: kicsoda ez az ember Isten széke előtt.
7.
Mi az elhatározás értelme?
Az elhatározás értelme, hogy a katona önmagát veszi komolyan, mialatt az anyaországbeli a spájzt veszi komolyan és ezzel önmaga komolytalanná válik. Az elhatározás jelentősége, hogy az élet középpontjába a morális felelősségében felébredt ember önmagát állítja, tudva, hogy ez az ember az, aki elől a tények meghátrálnak. Ha a sors hatalmainak nem engedsz, mondják Keleten, a Hatalmak fognak engedni neked. Nincs többé lehetetlen! Feladatok vannak és a feladatok teljesítésének akadályai lehetnek. A feladatot az ember aszerint oldja meg, amilyen mértékben Én-jét a feladatért bevetette.
A spájz-szemlélet visszavonulással kezdi s így nem tehet mást, mint folyton visszavonul és egyre többet ad fel még abból az Én-jéből is, amit megtartani remélt és igyekezett. Végül nem marad más, csak a spájz. A katona az elhatározáson kezdi, teljesen függetlenül attól, hogy mit nyerhet, vagy veszthet, mert nála az egyetlen fontos az Én bevetése. Ennek morális visszavonhatatlansága és végzetessége a tulajdonképpeni bátorság.
A bátorság nem folyamatos magatartás, sem elszánt vakmerőség. Nem olyasmi, aminek az ember állandóan birtokában van, de nem is olyasmi, ami esztelen teljesítményekben él ki magát. A bátorság nem az a magatartás, ami sohasem hagy ki, hanem az, ami saját exisztenciális létének alapjául az elhatározás visszavonhatatlanságát tekinti. Tudja, hogy, amíg itt áll, nem mondhat csődöt. A bátorság gyakran kihagy, mert az ember nem gép, amelyből automatikusan mindig ugyanaz az áru potyog. Aki azonban egyszer szabad elhatározásából Én-jét bevetette, azt e lépés nagyszerűsége annyira lenyűgözi, hogy már csak szélsőséges esetekben, vagy pillanatnyi indiszpozíció hatása alatt vonul vissza. Az igazi belső exisztenciális győzelem mámorát többé nem ereszti el.
8.
A realitás nem kint van a körülményekben, a feltételekben és a tényekben; a világ valósága bent van az emberi elhatározásban, a feladat megoldásának készségében és az elszántságban.
Amikor a katona rájön arra, hogy az életet nem a tények döntik el, hanem az emberi exisztencia, magáról a spájz-szemléletet és annak utolsó foszlányait is ledobja és a valóságos világba lép. Ez a háború hasonlíthatatlanul legnagyobb élménye: a realitás-élmény. Az ember a valósággal szemtől szemben áll és a valóságban benne áll. Aki ezt csak egyetlenegyszer is, egészen rövid időre és halványan csak, de átélte, hogy a hamis anyagiasság világfelfogása hogyan recseg-ropog körülötte azzal a hazug és botor feltevésével, hogy a döntő realitás a koszt, az a legmélyebb valóságba látott. A háború ma nem anyagi, hanem morális és exisztenciális kérdés, ahogy sohasem volt anyagi, hanem mindig morális és exisztenciális. Nyersanyagháborúról csak a vigécek beszélnek. Ezt persze az anyaországbeli sohasem tudja meg, mert a frontkatonának nem hiszi el. Számára a háború is, a lét is a margarinkérdés, tekintet nélkül arra, hogy a margarin micsoda. Minden esetben valami külső tárgy, vagy dolog, vagy tény. Ez az, amit valóságnak hisz. A katona az anyagi világ irrealitásából kilép, újra reális lesz, éspedig a reálisan reális világban, a belső elhatározások világában. Ott, ahol nem az emberi szándékok múlnak a külső tényeken, hanem igenis a külső tényeket mindig és minden esetben az emberi szándékok és tettek határozzák és teremtik meg. Az életnek egyetlen reális feltétele van: az élőlény elhatározása, hogy életével azt teszi, amit akar.
9.
A háború legnagyobb élménye a realitás közvetlen tapasztalata. Az embert az elhatározás exisztenciális lendülete az álvalóságok szövevényéből kitépi és figyelmét a valóságra kényszeríti, akár akarja, akár nem. Be kell látnia, hogy sorsának értelme, szépsége, győzelme, nagysága nem kint van a tényekben, hanem bent a magatartásban. Aki az emberi életnek ezt a valódiságát megízlelte, az maga is kénytelen reálissá lenni. Feleszmél arra, hogy ami van: csupa frázismentes, pátoszmentes, szigorú, kemény valóság, minden színpadi és pittoreszk szenzáció nélkül, amikor az élet és a halál legnagyobb eseményei hangsúlytalanul és végtelen egyszerűséggel történnek meg. Csupa látszólag apró és jelentéktelen tett, ami a katonai szolgálat a fronton: idemenni és ezt tenni, parancsot átadni, a gépkocsit a városba vezetni, a faluban jelentést tenni, az erdő széléig hatolni és megtudni van-e ott ellenség. Az ember katonai szolgálata tulajdonképpen egészen szűk és kicsiny körre vonatkozik. Senkitől sem követelnek semmit erején felül. A feladat mindig érthető, egyszerű, az ember erejéhez mért és világos. De főként minden esetben reális.
A katonát az anyaországbeli ezen a ponton érti félre a leginkább. Amikor a frontkatona hazajön, megkérdezik tőle, mit élt át. A katona hamarjában nem is tud válaszolni. Amit átélt, az csupa csaknem színtelen esemény. Még az is színtelennek tűnik, ahogy a bajtársa elesett. Az erdő felé mentek, egyszerre csak mellettük gránát robban. Szólni akar neki, hogy vigyázzon, de már ott fekszik és szájából csurog a vér. Semmi borzalom, semmi izgalom. Meghalt. Az anyaországbeli rémdrámát és mozit és tömeggyilkosságokat vár. Borzongani szeretne. Sejtelme sincs róla, hogy a háborúban nincsenek szenzációk. S ha van is izgalom és tömegmészárlás, az is egészen más. A spájzban vérfagyasztó drámákban képzeleg. A katona tudja, hogy ez a hiedelem a pathológia körébe tartozik. S nem is tud szólni egy szót sem. Napok múlva pedig megállapodik önmagával abban, hogy az anyaországbeli komolytalan ember és az őt igazán érintő eseményekről nem is beszél. A megfogalmazás csaknem minden esetben így hangzik: az igazat nem lehet megmondani.
10.
Miért nem lehet megmondani az igazat?
Mert tényleg és valóban nem lehet. Az igaz az, ami történik. Éjszakai szolgálatban van, esik az eső, bajtársával felgyűrt köpenygallérral az erdő szélén kilenctől tizenegyig és egytől háromig mintegy kétszázötven lépésnyi területen jár fel-alá, mialatt az ellenséges gépek a táborhelytől körülbelül nyolc kilométerre levő repülőtérre négy nagyméretű bombát dobnak. Mi van ezen elmondanivaló? A külsőség? Hogy az alezredes odajött hozzájuk, azt kérdezte, no mi újság fiúk és megkínálta őket egy korty pálinkával? A külsőség nem valóság. A valóság az, ami bent van. Ezt pedig nem lehet elmondani. Pedig egyedül ez az igaz. Hogy heteken át tehergépkocsikat toltak a sárban, ruhát mostak szappan nélkül az esővízben, egy partizánbandát vertek vissza, légitámadásokat éltek át, az mind nem érdekes és a valóságot nem is érinti. ez csak a szöveg. A háborúban ez csak a mozi és a haditudósítás. A dallam nem ez. A realitás: felrázva lenni, fejbeütve lenni, kiszolgáltatva lenni, ébernek lenni, ugrásra készen lenni, – állhatatosan, feltétlenül, nyugodtan, lélekjelenléttel, engedelmesen, józanul, szívósan, – felébresztve lenni abból a kábító félálomból, ami az otthon volt. A realitás az, hogy itt kell lenni és itt kell élni és szolgálatba kell lenni és járőrbe kell menni és elhatározva kell cselekedni. Éjszaka lövéseket hall, reggel kimegy az útra s az alá van aknázva, belép egy házba s kiütéses tífuszossal találkozik. Ezek külső körülmények. A valóság az, hogy itt van, kitart, eszik, parancsot kap, végrehajtja, cigarettázik, nem kap csomagot, pedig vár, megiszik egy pohár pálinkát s az egészet egy óra múlva elfelejti, mert jelentéktelen s mindez valahonnan magától lép elő, de felismeri benne a valóság arculatát. A katona megérti a realitás abszolút konkrét voltát. Megérti, hogy tervek, elméletek, eszmék, tételek, – az egész absztrakt világ rémkép, szándékolt, erőszakos és hazug. A valóság itt van azokban az élményekben, amelyek olyan minden elképzelést felülmúlóan egyszerűek, hogy az már szinte nevetséges. Az absztrakt emberből konkrét ember válik. Az emberi exisztencia nem eszmékben valósul meg, hanem konkrét feladatok végrehajtásában. Nincsenek többé véleményei és nézetei; feladatai vannak. Nincs többé világszemlélete; elhatározása van. A világ körülötte nem a szemlélet tárgya, hanem a cselekvés tere. ő maga pedig nem a tények függvénye, hanem az elhatározás személye.
11.
A háború hozzávetőleges számítás szerint eddig közel százmillió fegyveres embert mozgatott meg. De nem valószínű, hogy ebben a tömegben akadt száz, aki a háború élményét az exisztenciális realitás megértéséig tudta mélyíteni. Bizonyos azonban: ha a háború realitásának élményéből csak egészen kevesen tudták is kiolvasni azt, hogy mi az emberi sors realitása, – minden frontkatona megértett ebből a realitásból egy cseppet. A háború realitása határtalanul nagy, az ember hozzá képest végtelenül kicsiny. Ha lenne tábornok, aki a háborút teljes mivoltában megérti, az a többi fölött olyan előnyben lenne, hogy nem lehetne legyőzni. Ilyesmi azonban elképzelhetetlen. Laotse bölcsességét és Alexandros aktivitását kellene egyesítenie.
Az élet valóságának felismerését a katona arcáról éppen úgy le lehet olvasni, mint az Én bevetését és az elhatározást. Éspedig fel lehet ismerni arról, hogy miképpen mozog. Az anyaországbeli rettegő surranásával szemben a katonát a morális elegancia jellemzi. Ez a spájz-görcs nyílt ellentéte. Azon, hogy mi történik körülötte, fölényesen átsiklik, mert számára csak az fontos, hogy mi történik benne. Ami pedig benne történik, azt ő irányítja azzal az erejével, amit az elhatározás pillanatában kapott. Szuverén biztossággal veti be magát éppen oda, ahová kell; ahová az adott pillanat – mindig a konkrét helyzet és nem az absztrakt eszme – követeli.
Ezen a ponton lényeges megjegyzést kell tenni. Az életben való biztosság külső látszata a valódi biztossággal fordított arányban áll. Az a katona, aki hetyke és hangos és feltűnően viselkedik, erről a biztosságról ugyan tud, de vele visszaél. Ez az ember nem vált komollyá, mert a legnagyobb valószínűség szerint nem is volt komoly helyzetben. Minél nagyobb veszélyben volt, az elhatározás minél mélyebbről fakadt benne, Én-jét minél radikálisabban vetette be, feladatát minél felelősebben hajtotta végre, annál passzívabb, fölényesebb és nyugodtabb. Aki valaha is igazán komoly halálveszélyben volt és azt nyereséggel élte át, morálisan nem vonult vissza, az nem hetyke többet. Viszont azt nem lehet többé legyőzni. Az erkölcsi elegancia ismét csak a teljes értékű emberen látható.
12.
A rettegő anyaországbeli a háborúban rémdrámát lát; a frontkatona a háború nagyságában felismeri a világ nagyságának és realitásának kétségtelen jeleit. Az anyaországbeli rettegésében mindig absztrakt marad, mert azt hiszi, hogy a világot elvek, tények, rendeletek, eszmék és matematikailag meghatározható külsőségek kormányozzák. Ezért van az, hogy az anyaországbeli azt hiszi: az összes kérdéseket szép nyugodtan a zöld asztalnál is el lehet intézni. A katona tudja, hogy bizonyos vonalon túl az elintézés nem elvi szónoklatokon, hanem az egymás ellen bevetett személyes exisztenciák súlyán múlik. A háborút pedig nem anyagi és ténybeli kérdések döntik el, hanem a bevetett Én-ek súlya, az elhatározások intenzitása és elementáris ereje. A háború nem absztrakt probléma, hanem konkrét életfeladat; szavakkal nem döntheti el, csak a feladat konkrét megoldásával.
S itt jó alkalom kínálkozik arra, hogy a háborút meg lehessen határozni úgy, ahogy azt a katona átéli. A háború a betegessé lett tömeges extraverzió katasztrófája. Mert az ember normális anyaországbeli állapotában a tényeket, vagyis a külsőségeket fogadja el valóságnak. Mihelyt valami baj van, azt hiszi, hogy ennek feltétlenül külső okának kell lenni. Külső oka van a szegénységnek, a betegségnek, az igazságtalanságnak és rendetlenségnek. Amikor a bajok kollektív bajokká dagadnak, megkeresik a külső okot, ami állítólag a bajt okozza. A külső ok pedig, amint mondják: az ellenséges nép. Az extraverzált ember fel se tudja tételezni, hogy valamely baj oka belül is lehet. S az extravertált kollektívum saját szegénységéből, elnyomottságából, életének igazságtalanságaiból fakadó összes bajokat mindig az ellenséges népre fogja hárítani. Mikor aztán ez az extraverzió pathológgá lesz, vagyis amikor a kollektívum a maga felé fordított önbírálat pillantásait teljesen elhajította és a kritikát önmaga fölött elvesztette, abban a hiszemben kezd élni, hogy az államban lévő minden baj oka az ellenség s ebben a percben a helyzet katasztrofálissá lett, a háború pedig máris kitört. A háborút csak az érti, aki látja, hogy az egyik nép a másikban saját bajainak okát támadja.
Csak egyetlen mozzanatra van szükség: a pillantást befelé kell fordítani, a becsületes önkritikának szót kell biztosítani, feleszmélni, a feladatokat felismerni, konkréten látni, a realitással szembeszállni és a személyes Én-t bevetni. Abban a pillanatban kitűnne, hogy a bajok nagy részének forrása belül van; más részük áthidalhatatlan, mert az emberi élettel együtt járnak; végül csak elenyészően csekély baj oka az idegen nép, – s ezt a zöld asztal mellett tényleg el lehet intézni.
13.
A háború az extravertált emberiség tömegkatasztrófája. A frontkatona pedig, aki ennek a háborúnak tevékeny és felelős részese, ha a helyzetet nem is érti meg teljesen, a reáeső befelé fordulást végrehajtja önmagán s lassan elkezdi sejteni ő és körülötte mindenki milyen végzetes tévedés áldozata lett. A katonában a leghamarább ébred fel a békevágy éspedig, nem azért, mert élete veszélyben van, önmagát e veszélyből ki akarja vonni és haza akar térni, hanem azért, mert érzi hogy valami az egész háborúval nincs rendben és a dolgokat másképen kellene kezdeni. Nem a külső tényeken, hanem a belső elhatározáson. A háború, gondolja, nem is egyéb, mint az emberben az eljátszott drága béke vágyát megnövelni. S ez a háború talán nem is egyéb, mint olyan katasztrófa, amelyből részét kivétel nélkül mindenkinek ki kell vennie, hogy ne legyen senki, akit a halálos borzalmak ne fenyegetnének megsemmisüléssel s ezért a békevágy minden emberben elemien kitörjön.
Ebből a szempontból, akármilyen paradoxon, nyugodtan mondható, hogy a frontkatona az, aki a békét szolgálja, az anyaországbeli pedig az, aki a háborút. Mert belülről, közvetlenül, őszintén és valóságosan csak a katona az, aki ezen a helyzeten gyökeresen és véglegesen változtatni akar és a cél érdekében Én-jét bevetette.
14.
A frontkatona a felszabadító és igazságos megoldást nem a győzelemben látja, hanem a békében. Győzelem, hogy valamely nép a másikat letiporja. Mire a legyőzött erőt gyűjt és újra támad. Ez történt 1918-ban és nagyon valószínűnek látszik, hogy ezt a háborút 1919-ben Versailles-ben írták alá.
Bármelyik nép győz, csak újabb háború következhetik. A béke szelleme a kiegyenlítődés, sőt ennél sokkal több: az, hogy az emberek egymást komolyan veszik. A győzelem jelentősége katonai és politikai. A béke jelentősége morális és szellemi. A győzelem gyökere az anyagi világban van. A béke gyökere a vallásban van. S ezzel a frontkatona legmélyebb lénye bontakozik ki. Közmondás, hogy a háborúban mindenki megtanul imádkozni. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez alól nincs kivétel. A katona közvetlen érintkezésbe jut az emberfölöttivel. Mialatt az anyaországbeli kitart az anyag mellett, a katona elkezdi sejteni a metafizikai világ valóságát. S ezért kívánja nem a győzelmet, amely csak rövid időre szól, ha nagyszerű is, hanem a békét, amelyben a rezesbanda sokkal kevesebb, de örök.
15.
Ennek a háborúnak történeti jelentősége minden valószínűség szerint: utolsó kísérlet a válságba jutott emberiség fölébresztésére. A válság, nem, mint a zsurnalizmus hiszi, a New York-i tőzsdekracchal, 1929-ben kezdődött. Eredete a francia forradalom előtti időre, az újkor elejére, sőt még előbbre nyúlik vissza. Azóta egyre fokozódó arányban a tudomány, a gazdaság, a morál, a társadalom minden területére kiterjedt és már-már a föld egész népének létét fenyegette. A háború ennek a válságnak a következménye. Lehet, hogy az utolsó következménye.
Amennyire a helyzet ma áttekinthető, a válság megoldásának legfőbb akadálya az volt, hogy az emberiség egy része a válság tényét nem akarta tudomásul venni. Úgy élt, mintha semmi sem történt volna. Ennek az emberfajtának archetípusa Goethe volt, a felében visszapogányosodott életélvező, aki életéből következetesen minden olyan mozzanatot kizárt, amely őt megzavarni alkalmas lehetett volna. Egész élete nem volt egyéb, mint az elhatározások elől kitérni. A válság már régen tartott, el is mérgesedett, de őt olvasva mindenkinek az a benyomása támad, hogy baj egyáltalán nincs. Goethe óvakodott felismerni Hölderlint, köréből kitiltotta Beethovent, akik e válság-szellemet jelentették, álolymposi, mesterségesen fenntartott derűjéhez semmi elementárisan igazat nem engedett.
Ez a példa magas kulturális színvonalon álló, de emberileg és morálisan igen alacsonyrendű típus ősképe lett. Hatása mérhetetlen volt s még ma is tart. Goethe egyenes, bár satnya utódai azok az anyaországbeliek, akik számára az Olymposból már csak az éléskamra maradt. De, amíg ennek az emberfajtának talpalatnyi helye van, ahol lábát megvetheti, addig a válságot le fogja hazudni. Most az idő, úgy látszik, elkövetkezett, hogy a válság az éléskamrába is betörjön. Az első, 1914-es, úgynevezett békebeli világháborúban, igen sokan voltak, akiket a háború nem érintett, sőt, akik a háborúban nyertek. A helyzet ma még csaknem teljesen ugyanaz. Igen nagy számban vannak, akik számára ez a háború csak izgalmas folytatásos rémregény és jó üzlet. Ennél azonban fontosabb, hogy még igen sokan vannak, akik az élet eszményi megoldását az Olymposban látják még akkor is, ha ez az Olympos már csak a spájz, – legfeljebb a bankban levő tőke, vagy a bérház. Sajátságosképpen ezeknek az embereknek többsége nem a polgárok, hanem részben az arisztokraták, részben a munkások és parasztok között van.
A háború elemi katasztrófája, illetve a világválság, csak akkor enyhülhet és oldódhat meg, ha ezeknek az embereknek nagy része felébred. Hogy ennek módja és lehetősége mi, azt az idő mondja meg. Huszonöt évvel ezelőtt más volt, tíz évvel ezelőtt is más volt. Az ébredés nem absztrakt probléma, hanem konkrét exisztenciális feladat. Az ébredés ma a háborún keresztül lehetséges. Talán nem pontosan az, amit a fenti vázlat megjelölt, de biztos, hogy attól nem jár nagyon messze.”
Hamvas Béla, 1942 | Forrás: hamvasbela.org
2 notes
·
View notes
Text
Rákosi kétségtelenül nagy színész lehetett, egészen elbűvölően viselkedett a gyerekekkel. Éppen egy ilyen nyaralás alatt történt egy érdekes epizód. Schifferné a gyerekekkel Balatonaligán van, férje, Schiffer Pál Budapesten dolgozik, majd az egyik délelőtt arra tér haza, hogy valakik járnak a lakásban. Váratlanul bukkan fel otthon – ezért lepheti meg őket. Elsuhannak, de nem akárhová, ahogyan a felesége fogalmazott: éppen Péter Gáborék villája felé. A helyszín a Rózsadomb. Később Schiffer Pál a Gábor Áron utcában találkozik az ÁVH vezetőjével, akinek megemlíti a furcsa betörést, ami után semmi sem tűnt el. Annak a Péter Gábornak, aki nyilván odaküldte ezeket a „betörőket”: hogy keressenek, vagy inkább elrejtsenek valamit. Igaz vagy sem? Utólagos mentegetőzés? Nem tudom, Schifferné őszintének tűnik, de az egész Tények és tanúk sorozat egyfajta kommunista, szocialista önfelmentésből [is] készült. Ugyanakkor kicsit más ez a könyv, tényleg őszintébbnek tűnik a többinél. De ami minket, a ma emberét is érdekelheti, jelenünkre és jövőnkre is gondolva: tényleg ennyire naivak, már-már ostobák voltak ezek az amúgy értelmes emberek? Vagy van ebben némi túlzás? Nem tudom, ezen tűnődöm, amióta olvastam. Elképzelhetőnek tartom, hogy tényleg elhittek mindent. Az biztos, hogy ehhez az élethez komoly önámítás, élethazugság is kellett. A munkásmozgalmi családból származó asszony nem tartotta, vagy csak utólag tartotta furcsának, hogy egy rózsadombi villában, az ÁVH vezérének a közelében élt. Ahogyan azt sem, hogy a megszerzett Lepke utcai lakásba összeválogassák a különböző bútorokat, szőnyegeket máshonnan. Számomra ez azért visszatetsző: hogy milyen könnyedén beültek az egykori urak, az egykori elit életébe. Ugyanakkor megöregedve legalább leírta ezt. Legalább megpróbálta újragondolni a múltat. A rózsadombi élettel kapcsolatban most csak egy epizód:„Másnap ott álltam Egger Lajos előtt [ismert szociáldemokrata politikus]. Akkortájt az Elhagyott Javak Kormánybiztosságán dolgozott. – Szeretnék beszélni Lajos bácsival – kezdtem, majd rögtön a tárgyra térve hozzátettem: – Lakás kellene nekem. A gyerekeknek és persze Palinak.”Miután az asszony közölte, hogy nem Pesten, hanem Budán szeretne élni, másnap lovaskocsira ültek, és megnézték a lehetséges ingatlant. Eljutottak a Lepke utcáig, egy földszintes ház elé. A tulajdonosa Egger szerint Nyugatra ment [ez nyilván így is volt]. Szép háznak írták le, a teraszról lépcső vezetett le a gyümölcsös-kertbe, a panoráma is csodás volt: messzebb a János-hegy. Már csak be kellett rendezni. Schifferné Eggerrel átment egy másik elhagyott házba, ahol a sok-sok bútor a tornácra volt összegyűjtve. Összegyűjtötték, amit kell – leltározva volt, le is írták, mit vittek el –, és már cipelték is át. A szerző nyíltan írt a birtoklásról és a megrészegülésről: „Tétován a váratlan javak birtokától, de ugyanakkor már megrészegülve a birtoklás örömétől – még többre vágytam. Szőnyegre, képekre, étkészletre.”
Elhagyott Javak Kormánybizottsága! <3
Hát ilyen máma miért nincs? Kibaszott mucsa, mocskos cigányhitler!
5 notes
·
View notes
Video
youtube
♾️ Hangoskönyv - 46. rész - Yogananda: Krisztus Második Eljövetele
🔠 A családi tulajdonhoz való vak ragaszkodás önzéshez, veszekedéshez, az állandó birtoklás téveszméjéhez, harmóniátlansághoz, aggodalmakhoz és hasonlókhoz vezet. Az úgynevezett vak hazafiság kereskedelmi kapzsiságot, a mások tulajdonának elrablása iránti vágyat és szörnyű háborúkat szül. 🔠
YOGANANDA
#Biblia #Újszövetség #Yogananda #KrisztusMásodikEljövetele #Krisztus #JézusKrisztus #Jogananda #ParamhansaJogananda #NaprendszerTársaság #EgyJógiÖnéletrajza #MagyarKriyaJóga #YoganandaKriyaJóga
https://www.naprendszer.com/jegyzet/tanfolyami-jegyzetek/krisztus-m%C3%A1sodik-elj%C3%B6vetele-1-k%C3%B6tet
1 note
·
View note
Text
Börtönbüntetésre ítélték a motorost gázoló cserbenhagyót
Nem jogerősen letöltendő börtönbüntetésre ítélt a Nagykanizsai Járásbíróság egy férfit, aki drogosan halálos motoros balesetet okozott, de segítségnyújtás nélkül továbbhajtott – közölte a Zalaegerszegi Törvényszék szóvivője csütörtökön.
Bartalné Mentes Judit felidézte, hogy a férfi 2021 augusztusában kokainfogyasztás után autóba ült. Nappal, derült időjárási és látási viszonyok között vezetett Garabonc irányából Nagyrada felé, amikor előzni kezdett egy több személygépkocsiból álló sort, miközben a két autóval előtte haladó motoros szintén előzésbe kezdett.
A motoros már két kocsit lehagyott, amikor a vádlott hátulról beleütközött az autójával. A férfi elvesztette egyensúlyát, leesett a motorról és a vízelvezető árokba zuhant, miközben
a vádlott újra ütközött a motorral, amely több mint 80 méterrel távolabb, a vízelvezető árok falának csapódott.
https://csajokamotoron.hu/fenykepen-orokitettek-meg-ahogy-egy-motorbalesetben-elhunyt-motoros-lelke-kiszall-a-testebol/
A vádlott nem állt meg a helyszínen, hanem Zalaegerszegre hajtott, ahol leparkolt, majd egy közeli áruházhoz sétált. A rendőrök ott találtak rá a földön fekvő és összefüggéstelenül beszélő sofőrre. A motoros öt hónappal a baleset után a kórházban belehalt sérüléseibe.
A Nagykanizsai Járásbíróság bódult állapotban elkövetett járművezetés és segítségnyújtás elmulasztásának bűntette, valamint kábítószer-birtoklás vétsége miatt hat év börtönbüntetésre ítélte a vádlottat.
A személyiségzavarban szenvedő férfi több alkalommal volt már büntetve, többszörösen megszegte a KRESZ szabályait és a bűncselekményt felfüggesztett szabadságvesztés hatálya alatt követte el, ezért egy korábban kiszabott tíz hónapos fogházbüntetését is le kell töltenie. Az ítélet nem jogerős, mert ellene a vádlott és a védője fellebbezett.
A kép illusztráció.
Read the full article
0 notes
Text
Garessio 2023.06.06.
Azt hittem mindig, hogy a cigale-ok csak a tengerparti sávban teszik töknkre egyesek minennapjait, mások örülnek, ha hallják, ahogyan a furcsán ronda bogarak iszonyú hangosan dörgölik a lábukat a testükhöz, miután begyantázták a pineák törzsét.
Mi 37 km-re vagyunk a tengertől, a pineáktól, itt a piemonte-i hegyvidék vegetációja az uralkodó, de amint átkelünk a szerpentinen és leereszkedünk Liguriába, varázsütésre jelennek meg a göcsörtös óriásbrokkolinak kinéző pineák és a pálmafák.
Itt ezért is furcsa a kabócák párhívó éneke, mégis kedves és folyamatosan emlékeztet arra, hogy igazából a tengernél lakunk, csak annak minden hátulütője nélkül.
Itt fent a völgyben, távol a főúttól nyitott ablaknál csak beszűrődik a forgalom zaja kellemesen zöngésítve a cicogást.
Szembefordítottam az asztalt az ablakkal, előttem a kedves kisvárosom, háttérnek pedig az üdén buja hegyek magassága kápráztat.
A közelben egy kutya ugat, kisebb testű lehet,vakogás inkább, mint ugatás, otthon Budapesten már sétálnék át és nyomnám a csengőjét a sutykónak, ugyanmár, hallgattassa el a kurva dögét, itt tudom, hogy néhány perc múlva elhallgat, most is tette.
Kitekintve látom a nem túl szép társasházakat, a távolban tőlem légvonalban talán három kilométerre látom a Centro Storico templomtornyos sziluettjét.
Ott is egy apró stúditót, a főutcán, nyolcszáz éves házban, gyönyörűen felújítva, ezt majd kiadásra szánjuk, vagy a gyerekeknek, ha esetleg vetésforgóban váltanák egymást itt, vagy ha mi elpatkolunk, legyen passzív jövedelmük
Holnap írjuk alá ennek a stúdiónak a papírjait és költözünk be oda is.
Nincs párja annak, amikor az ember új lakást vesz.
A birtoklás boldog öröme masszírozza a lelket.
A biztos jövő biztosításának ígérete pedig csepegtet langyos olajat a masszírozó örömhöz.
Mögöttem a kanapéágyon fekszik Asszony, zuhany után elnyújtózva, betakarózva, nem érezte jól magát, a reggeli után még mindig bágyadt volt, kérdeztem, akarja-e, hogy hozzak valami cukros borzalmat, persze mondta, dehogy, fenékre megy minden ilyesmi 45 után, de meggyőztem, szüksége van most rá.
Lesétáltam a szupermarketbe, vettem kétféle narancslét és egy grapefruitlét, finom, gyümölcsös joghurtot és két karamellás pannacottát.
Bűntudattal ugyan, de megette az egyiket, most türelmesen várjuk, ahogyan a cukor megteszi a hatást, később, elmegyünk sétálni kicsit, lassan, óvatosan.
Mindenkinek köszönünk szépen, hangosan, mi vagyunk a migránsok ugye.
És mindenki kedvesen mosolyogva visszaköszön.
Elsétálunk talán a polgármesteri hivatalig a Centro Storicoban, ott beülünk a főtéren lévő Agribarba, iszunk két jófajta helyi sört, mellyel megesszük a vele járó sörkorcsolyát, kis rásütött paradicsomos pizzatészta, kis crostini, melly néhány szelet helyi sajt, kis felvágott.
Kedvesség ez ami csak itt szokás, a mi régiónkban.
Aztán felsétálunk az új stúdióhoz, a kulcsokat majd csak holnap kapjuk meg, de ott akarunk állni a ház előtt, arra gondolva, holnaptól már be is tudunk menni.
Vannak emblematikus pillanatok az életben, amikor minden tökéletes.
Jóban vagy magaddal, jóban a világgal, kiszakadsz a toxikus légkörből, jó minőségű whiskyt kortyol és egy öreg Dell gépbe írod ami eszedbe jut anélkül, hogy érdekelne, más mit gondol minderről.
De azért megmutatod másnak is, hogy kedvet csinálj nekik is, hogy mindaz, amit most itt átélünk, mi is elérhető, csak akarni kell.
Egy borsodi garázs árából ti is itt lehettek velünk.
És higgyétek el, jobb itt, mint egy borsodi garázsban.
0 notes
Text
tudod, sohasem szerettem a telet
de ezen a télen te velem voltál
s észre sem vettem, ahogy letelt
nem emlékszem a szürke reggelekre
és arra sem, hogy sötét estén havazott-e
De az megmaradt, ahogy kakaós csigát
sütök neked esténként hétvégére és a
hideget sem éreztem, mikor az ablakba
kihajolva vártalak téged.
és tudod, most lejárt a nyár és úgy érzem,
életem legmelegebb tele következik,
újra, veled.
#csak én letta#én#ő#szerelem#boldogság#biztonság#szeretet#bizalom#love#béke#nevetés#csók#birtoklás#szenvedély#him#hiányzol#tél#nyár#hideg
7 notes
·
View notes
Text
Az utolsó kísérlet
Tudok-e
őszintén
bátran
féltékenység nélkül
irigység nélkül
birtoklás nélkül
titkok nélkül
tabuk nélkül
vidáman
szabadon
elfogadással
szeretni?
1 note
·
View note
Text
Telex: Rakpartlezárásnak hívják a fővárosi forgalomcsillapítás állatorvosi lovát
Miért nekem, belvárosi bringásnsk kell életkörūlményem romlásával (zsúfoltság, környezetszennyezés, klímakatasztrófa, diktatúráktól való fūggés stb), valamint súlyoscadófirintjaimmal megfizetni, hogy Mr. Átlagos Autós négy keréken utazhasson? Fizesse meg szépen a társadali költségeket, plusz egy kis būntetőadót a luxusért: első lépésként legyen 5 euró a benzin. Igen, ez a reális költsége a személyautózás nevű luxusnak.
Klímavészhelyzeti gondolkodás kontra autósüldözés
Magyarországon és a fővárosban a szabályozó eszközök, ármechanizmusok és kedvezményrendszerek szinte perverz alkalmazása biztosítja, hogy a személygépjármű-birtoklás és -használat egyéni költsége aránytalanul alacsony maradjon. Gondolhatunk a szinte ingyenes lakossági parkolásra, a munkába járási kedvezményekre, a cégautók világára, a mozgáskorlátozott terepjárók sokaságára vagy újabban az üzemanyagár befagyasztására. Alacsonyan tartott egyéni költség, ezáltal értelmetlenül magas kereslet és fogyasztás, a cechet pedig – félreértés ne essék – közösen álljuk. Ez a szemléletmód gazdaságilag irreális, társadalmilag igazságtalan, környezetileg pedig káros folyamatokhoz vezet. De ezt akarjuk, vagy nem? A 2010-es években számos tanulmány arra jutott, hogy a személygépjármű utazások valós társadalmi költségének kb. harmadát-felét fizetjük meg. Az árstop óta pedig nem valószínű, hogy javult volna ez a mutató…
#társadalmi költség#budapest#magyarország#autózás vs bringázás#árstop#autósūldözés#élhető város#fuck your car
1 note
·
View note
Quote
Ha szeretünk valakit, attól még nem fogjuk birtokolni.
Trevor Noah
#idézet#idézetek#magyar#magyarul#szeret#szeretet#szeretni#emberek#birtoklás#birtokol#birtokolni#tulajdon#kapcsolat
91 notes
·
View notes
Text
Tudsz szeretni anélkül hogy birtokolnál vagy ragaszkodnál?
#ragaszkodás#birtoklás#szomoru#szerelem#fajdalom#csalodas#sajat erzes#gondolatok#gondolat#szeretet#szeretlek
27 notes
·
View notes
Text
Miért vágyunk arra, ami nem lehet a miénk?
38 notes
·
View notes
Last Seen Blogs
pevoart
PEVO Art
vrtualv4mp1
V4MPL0V
skypaladxn
Black Paladin Lance
nerds-in-suits
NERDS IN SUITS
edgergreen2
無標題