About a week ago I was complaining that the MASH hungarian dub is less gay. Well, since I worked through about all of s2 by now, and they unfortunately only dubbed the first two seasons, I can say it's more complicated than that.

Because sometimes they tone down the queer innuendoes, which is expected from hungarians tbh, but sometimes they make it more gay??? I'm genuinely so confused.

They cut out Hawkeye's "Speak for yourself" line regarding having sex with male nurses but they let Trapper call Hawkeye "Mrs Trapper ", which was not the original line. (It was Miz Hawkeye) . Like. I have no idea.

Also kudos to Hawkeye's voice actor, he really put all the lust into the lines he got to keep about liking man. When he said about Trapper "Én is akkor szerettem bele" ("That's when I fell in love with him"), I thought he's gonna jump on him. That was not barely contained lust. The lust was not contained at all.

30 éve ilyenkor anyósom darált kekszet csinált. Kurva meleg volt, pont, mint ma, én segítettem, ahogy mindig. Sose tudtam megállni, hogy ne csipegessek bele, valahogy megvan a nyers linzertésztának az a varázsa, hogy muszáj beleenni. Aztán este lett, aztán éjjel, és én éreztem, hogy valami nem fasza. Ment a hasam, a lázam is kezdett felkúszni, de ezt pont leszartam, mert azzal voltam elfoglalva, hogy az órát néztem, hogy a furcsán jelentkező görcsök előbb 30, majd 20, majd 10 percenként kezdtek jönni. 39 hetes terhes voltam. Elindultunk a kórházba, 100km-el arrébb, mert csak ott volt akkor lehetőség apás szülésre. A görcsök egyre erősödtek, 5km-ként meg kellett állni, mert hasmenésem volt, szóval az a másfél órás út elég kalandos volt. Aztán odaertünk, akkor már 39,7 volt a lázam, 2 perces fájásaim voltak, nem volt kérdés, hogy itt szülés lesz, de közben kiderült, hogy szalmonellás lettem... Hajnali 3-kor vettek fel. Nem ihattam, a zuhany alatt kellett állnom, hogy hűtsenek, ott loptam pár kortyot, miközben az orvosok próbálták kitalálni, hogy mi legyen. Normál ( de erre nagyon büszke vagyok: csendes) vajúdás után 3/4 6-kor jött a vizit, orvosok, orvostanhallgatók, vizsgálat. Ez császár. Miközben vizsgált, egy pillanatra megállt...szülünk! Most! És 6.05-kor megszületett. Szalmonellásan, de teljesen egészségesen. Elkülönítettek minket, 3 napot voltunk bent, aztán mehettünk haza. Másodjára is anya lettem. Nehezen találtunk egymásra. Nagyon szerettem, de nagyon apás volt, sok-sok idő volt, mire megnyíltunk, mire a kapcsolatunk igazi lett. Nehéz volt ,kudarcnak éltem meg anyaként, hogy nem ment könnyen. És neki sem volt könnyű. Másodiknak lenni egy olyan családban, ahol a léc az elsővel nagyon magasra került (pedig nem volt kényszer semmi) nagyon nehéz lehetett. És annyira büszke vagyok rá! Minden várakozást felülmúlt, nyelveket beszél, lediplomázott, csodálatos anya, kitartó, türelmes, csodálatos ember! Minden megvan benne, ami belőlem hiányzik.

És holnap 30 éves lesz! Én meg 30 éve 2 gyermekes anya. Büszke vagyok rá, nagyon! ❤️❤️❤️

A darált kekszet azóta is emlegetjük, hogy mekkora kreténség volt nyersen enni...😁

Rossz ember vagyok ha olyasvalakibe szerettem bele akibe nem szabadott volna? Ahjj

Hogyan...

Az kérte a pszichológus, hogy egy kérdéssel menjek a következő ülésre. Egy olyan kérdéssel, amit talán neked tennék fel, vagy valakinek, akitől segítséget várok, Istennek, anyámnak, barátnak vagy magamnak, de a lényeg az, hogy így kezdődjön: Hogyan… – és egy kérdőjellel végződjön. Egy teljes hónapig éltem a kérdés keresésében, ezzel keltem és ezzel feküdtem. Napok, hetek teltek el, míg az elsőt megfogalmaztam. Hogyan tehetted ezt velem? De aztán elgondolkodtam, hogy az utolsó kérdésem hozzád tényleg ez a vádaskodás lenne? És, ha válaszolnom kéne rá, hisz ki más válaszolna ott a pszichológus egyik székéből a másikba ülve vagy otthon a tükör előtt állva, a választ is tudnám: nem tettél semmit, nem állt szándékodban semmi, nem gondoltad, hogy ez lesz. Folyt a kezemre a meleg mosogatóvíz és gondolkodtam közben. Hogyan…? Álltam a zuhany alatt és gondolkodtam közben. Hogyan…? Szaladtam az esőben, a dudáló autókra sem figyeltem, mert csak az járt az eszemben: Hogyan..? Forgattam a számban a kérdést, az agyamban a gondolatot, míg ki mertem mondani a tükör előtt: Hogyan tudnám visszacsinálni? Te őrült! Eszedbe ne jusson! Hát meddig kínoztad volna még magad a szép szemével, a féloldalas fura mosolyával, az ingéből kikandikáló szőrszálakkal, a gyönyörű kezével, rajta a legszebb körmökkel, amit férfi kaphat a sorstól. Meddig a várakozással, hogy megsimogat, hogy dicsér, rajong, elismer és örül minden percnek, amit együtt tölthettek, ahogy te tetted? Hogyan jutottunk idáig? Hogyan, hogyan? Jó sok melóval. Sok odanemfigyeléssel, felületességgel, közönnyel, elsumákolással, nem szólással, nem simogatással, nem öleléssel. Hogyan tudnálak elfelejteni? Majd elfelejtesz. Idővel mindenki sztori lesz csak, egy anekdota, tanmese, vicc, rémtörténet, szívszorító, jól eladható emlék. Takaró alatt megbújva rágódó trauma, soha be nem teljesedett vágy alig érzékelhető lenyomata egy beadandó dolgozatban, egy könyvben, egy plakáton. Hogyan kellett volna csinálnom? Mindegy lett volna, hogyan csinálom. Vagyok, aki vagyok és amit tudtam megtettem, sőt, azon is túl, a határaim forgáccsá feszegettem, a lelkem meztelenebb volt, mint bármikor életemben, úgy szerettem. Hogyan szerettél volna meg? Sehogy, szerelmem, sehogy. Nem szerettél volna sosem. Se karcsúbban, se feketébben, se sportosabban, se háziasabban. Nem értem fel a szívedig. Hogyan tudtalak volna jól szeretni? Ha elengedlek, ha bízom benned, ha hiszek neked, ha sosem szólok, ha sosem kérek, nem várok el és nem vagyok sosem feladat, sem időigényes, problémás rész, csak könnyű üdítőital, alkoholos koktél, nyalánkság, tartalmas könyv, vidám időtöltés. Hogyan kellett volna elmondanom, hogy boldogtalan vagyok? Nem úgy, ahogy tettem, hanem nap mint nap, mondani: ezt ne, ezt se, ezt nehogy, ez nekem nem jó, kérlek, érts meg, én is értelek t��ged, kérlek, legyen ez máshogy! Nem lett volna máshogy. Hogyan tudlak elfelejteni? Mint minden mást, gyerekkort és kamasz szerelmeket, amibe nem haltam bele végül, ki érti ezt, és szülést és aggódást, és remegős levélvárást, és szívdobogtató találkozást, és ahogy elfelejtünk tejet venni, aztán a kulcsunkat, hogy hova tettük, hogy milyen sorrendeben panírozunk, hol lakunk, hogy kik a szeretteink, és mi kik vagyunk, majd szépen így. Hogyan töröljelek ki a gondolataimból? Sehogy. Miért félsz velem élni, miért nem hiszed el, hogy el fog múlni a hiány, a harag, a kérdések, a szégyenek, a rossz, és végül csak a jó marad? Miért félsz, hogy ha csak a jó marad, bánni fogod? Lehet, hogy a megbékélés marad. Hát nem ér meg egy próbát? Hogyan tudsz továbblépni? Ahogy te is. Nap, nap után. Másra figyelve. A reggeli kávé ízére, a ruhámat cibáló szélre, a liftajtó csukódásra, az üzenetek hangjára, a néma telefonra, az emberekre, akik mozgatják a szájukat, az ebéd ízére, a napfényre az utcán, a tejre, ami megint elfogyott, a vízre, ami simogatja a bőrömet és megtisztít. Így, hosszú ideig. Hogyan fogok harminc évig nélküled élni? ?

Nyílt levél a fiúnak, akit jobban szeretek, mint eddig bárkit az életemben.

Ha megkérdeznek rólad, gyakran elmosolyodom..

A szemeidben mindig láttam azt az embert aki valójában te vagy. Álarcok és egó nélkül.

Sokat gondolkoztam, hogy én valóban mindig saját magamat mutattam-e neked. Szerintem sokszor nem. Az én álarcaimon mindig is sokkal nehezebb volt átlátni. De a te véleményed mindenki más véleményénél jobban érdekelt. Mindig.

Most azt kellene mondanom, hogy csodálatos ember vagy. Az vagy, az álarcok és minden nélkül. Az, aki te valójában vagy. Csoda. Szeretni téged pedig egy furcsa játék. Bele szeretni az álarcaidba. Szeretni téged vakon. Ezt tettem. És nem fogok hazudni, szerettem őket. Volt a vicces, semmi gonddal nem törődő éned. Volt a hideg, durva és érdektelen. Őszintén ez volt amit legkevésbé kedveltem. De az is te voltál. Akkor is melegek maradtak a kezeid.

Annyira nagyon azt akartam, hogy minden jól működjön. Annyira akartalak téged. De mindennél jobban akartam, hogy te is ugyanúgy akarj engem. Akartam azt az undorítóan nyálas szerelmet. Akartam a boldog befejezést. Pillangókat a gyomromban. A rózsaszín ködöt. Az ígéreteket. Felnőni veled. Esőben csókolózni. Dalt írni rólad. Verset. A csodálatos kék szemeidről.

De amint a valóság arcon csapott. Amint megtudtam, hogy ezek irreális dolgok, én már csak téged akartalak. Elfogadni mindeneddel együtt. Várni téged. Az otthonod lenni. Egy menedék akartam lenni. Az őszinte és tiszta szerelem. Ami feltétel nélküli. Amikor nem tudod megindokolni hogy miért szeretsz valakit. Csak érzed. Minden egyes hibájával együtt szeretni. Ösztönözni hogy jobb legyen. A legjobbat kihozni belőle. Támogatni. Mindenben. A szomorúságban, a boldogságban.

A gondolat, hogy elveszíthetlek megöl belülről. Felébredni egy olyan világban ahol te nem vagy. Csak mély szomorúság.

Nem tudom hogy érzel most. Sokat gondolkodhatsz ezen. Mindig érezlek téged. Tudom hogy a szíved soha nem akar hagyni. Tudom hogy a szíved velem van. Mert érzem. De azt hogy mit gondolsz. Azt hogy minden velük történt esemény után mihez akarsz kezdeni azt nem tudom. Sokszor két ember nagyon szereti egymást, viszont nem maradnak együtt.

Megjavítani a dolgokat és kommunikálni nem egyszerű. Főleg, ha két embernek teljesen más a gondolkozásmódja. Más a szerelemről és a szeretetről alkotott képe.

Soha senki nem mondta ezt nekem. Azt hittem régebben, hogy a kapcsolatom normális és nyugodt lesz.

De megérte. Minden sírás és fájdalom megérte. Miattad. Mert a boldog perceinket nem cserélném el semmire. Mikor sírtam a boldogságtól. Mikor azt éreztem, hogy igen, te vagy az az ember akit akarok. Mikor azt éreztem, hogy nincs lehetetlen. Mikor annyira szerettelek, hogy semmi más nem számított. Azt éreztem, hogy igazán élek. Hogy igazán érdemes élni.

Nagyon sokat tanultam ebből. A kapcsolatunkból. Az első, nagy és igazi kapcsolat elveszítése igazán fájdalmas. Főleg ha mindkettőnknek az első igazi és nagy szerelme volt. Képtelen vagyok elengedni téged és te is képtelen vagy rá. Azt viszont nem tudom, hogy megéri-e harcolni egymásért, saját magunkkal. Megéri-e? Minden nagyon reménytelennek tűnik. És nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre. Egy dolgot tudok biztosra, mégpedig hogy nagyon szeretlek. És ha már minden kötél elszakadt. Ha már minden megoldást megpróbáltunk de semmi sem működik. Ha nem tud működni a kapcsolatunk. Akkor el kell, hogy engedjelek. Azért hogy boldogabb lehess. Szerelmem. Hogy láthassam. Az igazi boldogságodat. A lelki békédet.

“ Az életed”

Nap nap után rádöbbenek

hogy mindaz ami hiányzik

igazából nem is volt meg soha

~Egy délibábba szerettem bele

rupi kaur

Írhatnánk egy beteg könyvet kettőnkről

Az eleje csodálatos lenne leírnám mennyire csodáltalak leirnám mennyire büszke voltam arra hogy vagy nekem leírnám mennyire szerettem a mosolyod a hangod a szemed színét a hajad a bőröd illatát bele írnám ugyan azt amit te véstél az akkori szívembe a feltétel nélküli szeretetet mikor lélek szeret a lélekbe és nem a test a testbe....

És leirnám a végén azt is mikor elmentél leirnám a kínjaim a fájdalmaim a millió-millió könnycseppet az ürességbe kiáltott szavaim leirnám minden könyörgésem az istenhez hogy adjon vissza nekem leirnám minden bűnöm minden bánatom hogy akkor talán meg csak egy percig is de had maradjak melletted leirnám mennyire szürkék lettek a napok... leirnám hogyan haltunk meg mi ketten.... leirnám hogyan haltunk meg egymásért és milyen forrón szerettünk....

Csörög a telefonom. Magánszám. Utálom a magánszámokat. De, mert illedelmes ember vagyok, felveszem. Géphang tájékoztat, hogy a bank akar beszélni velem és mindjárt kapcsolnak egy hangot, ami nem gép. A mindjárt legalább egy perc, addig a fülemben dübörög valami klasszikus.

Végre beleszólnak.

- Jó napot, Mikovecz Krisztina vagyok, XY banktól telefonálok, alkalmas most Önnek az időpont?

Tudom, nagy hibám, de szeretek igazat szólni, és mert épp nincs jobb dolgom, azt válaszolom, hogy alkalmas.

- Rendben. Tájékoztatom, hogy a beszélgetésünkről hangfelvétel készül.

- Az meg miért kell?

- Hát, hogy később ne legyen köztünk félreértés.

- Sajnos már most az van, ugyanis nem szeretném, ha felvennék a beszélgetést. A csevejben benne vagyok, de ne tessenek engem archiválni.

- Tehát akkor nem egyezik bele a hangfelvételbe?

- Nem egyezem bele.

- Értem. Várna picit? Intézem a kollégámmal.

Eltűnik a vonalból. Aztán pár pillanat múlva visszatér, de nem hozzám beszél, hanem valaki máshoz.

- Bécikém! A vonalban vagyok egy banyával, aki már az elején kiidegel. Azt akarja, hogy a csodaszép operaénekes hangja ne kerüljön nálunk szalagra. Ki tudnád kapcsolni?

- Nálad is ott a kapcsoló.

- Jaj, Bécike, tudod, mennyire hülye vagyok ezekhez a kütyükhöz...

Szívem szerint beleszólnék, hogy tán nem csak ezekhez, de visszafogom magam.

- Jó, kikapcsolom - válaszolja Béla.

Intézőm visszatér.

- Kedves ügyfelünk, a felvétel kikapcsolásra került.

- Biztos? Béla megoldotta?

- Ööö... Hogy tetszik mondani?!

Szinte látom magam előtt, ahogy vörösödik a csaj füle. Meg úgy az egész feje.

- Jaj, vonalban tetszett maradni? Izé, bocsánat...

- Nem tetszettem, de így alakult. Mi, banyák már csak ilyenek vagyunk.

- Nem akartam megbántani.

- Hát, ez nem jött össze. Na, lapozzunk. Mi a nagy hír?

- Igazából csak pár termékünket szerettem volna Önnek ajánlani.

- Mint például?

- Előtte egyeztetnünk kell pár személyes adatot.

Leegyeztetjük.

- Szóval?

Kivár picit.

- Hallott már a Babaváró hitelünkről?

- Miért hallottam volna?

- Hát, mert ez most a legnépszerűbb termékünk.

- Édes szívem, az előbb egyeztettük le az adataimat.

- És?

- Mit és? Emlékszik, hogy mit diktáltam be születési évnek?

- Bocsánat, de átsiklottam felette.

- Az elég baj. 1942-őt, drága gyerekem, 1942-őt! Nekem maximum Nyanyaváró hitelt tud ajánlani, de már lassan azt sem, annyira vén vagyok!

- Ugyan, manapság már egyre később vállalnak gyereket a nők.

- Az lehet, de én már 78 éves vagyok. Vállaltam én eleget.

- Pedig milyen fiatalos a hangja. Lehet, hogy az zavart meg. Akkor viszont... Ajánlhatok egy jó kis életbiztosítást?

- Na, látja, az már kézenfekvőbb lenne, de olyanom már van.

- Folyószámla hitel?

- Fizettem már elég hitelt az életemben, köszönöm, többet nem szeretnék.

- Fiatal házasok kölcsöne?

- Honnan tudja, hogy épp férjhez menés előtt vagyok?

- Na, akkor ez pont jól jönne maguknak.

- Igen, mi a két fiatal. Én 78, a párom 85 éves.

- Hm, azt hiszem erre a korra már nem adják meg a hitelt...

- Miért? Most mondta, hogy ez milyen jó lenne nekünk.

- Bocsánat, megint figyelmetlen voltam.

- Csöppet. Mi van még?

- Lakáshitel? Van hol lakniuk?

- Hát, az még akad, még nem kell mennünk a híd alá.

- És nem vágynak nagyobb lakásra? Érdekli Önöket a CSOK?

- A csók? Hogyne érdekelne! Sőt, más egyéb izgalmasabb dolgok is...

- Mint például?

- Ebbe most nem mennék bele...

- Értem. Akkor egyik termékünk sem érdekli behatóbban?

- Ezek közül egyik sem.

- Sajnos most ezek vannak palettán. Máskor is hívhatom, ha új ajánlataink lennének?

- Persze, ha el akarja ütni az időt, unaloműzőnek felhívhat. Csak szóljon előtte Bécinek, hogy kapásból lője ki a felvétel gombot.

- Ó, addigra szerintem megtanulom a használatát!

- Úgy gondolja? De kis optimista... Nekem azért vannak kételyeim. Na, viszlát! Vagyis: Csók!

- Mi?! Hogy mit tetszik mondani? Mégis érdekelné a CSOK? Mondanám a részleteket. Halló, halló, itt van még?

Már nem voltam ott. Idejekorán kinyomtam a telefont, mielőtt még jött volna az újabb agymenéseivel.

Mondtam már hogy utálom, ha magánszámról hívnak?😂😂😂😂🙈

Szerző: Őszi Róbert

nemtudom amugy, hogy kit áltatok azzal,

hogy mi majd jol versenyzunk, sot, nyerunk is a kutyaval a labdatoszogatos nemzetkozi versenyeken, mert

meg egy verset sem birtam elszavalni a fel osztaly elott annakidejen anelkul, hogy a masodik verssornal ne menjen el a hangom, es ne vorosodjek bele a mindenbe a fulem hegyeig, es felejtsek el mindent azonnal, es minden ilyen szitubol probaltam valahogy kimenekulni, vagy ugyanez peldaul a tornaorak sorversenyei, ahol mindenki azt nezi, hogy hogyan futok, vagy hogyan nem tudok rendesen pokjarasban beelozni egyetlen masik csapatot sem, de sot,

en meg tarsasjatekozni vagy kartyazni sem szerettem soha, mert nem a diadal lehetosege hajtott, hanem legfeljebb a szegyenteljes bukas elkerulese, es igy a kudarc altalaban garantalt is volt, szoval

nemtudom milyen naiv gondolat hajtott kisgyerekkoromban, hogy en majd egyszer hires muvesz leszek, akit csodalni fognak az emberek, amikor az ovodai eloadasokon a hatso sorban is igyekeztem inkabb elbujni, es buszke mosoly helyett felszeg grimaszt voltam csak kepes az arcomra eroltetni, ha tudtam, hogy valaki fotozni szeretne, igy

nem csoda, ha a kutyam ohatatlanul is atveszi a belem ulo feszkot, es tokeletesen hulyenek tetteti magat, ha versenyeznie kell, ezzel tokeletesen hulyenek beallitva engem is, hogy annyira nem kepes, hogy balrol megkeruljon egy labdat, es en annyira nem vagyok kepes, hogy balrol megkerultessek vele egy labdat es legszivesebben az elso ot masodperc utan inkabb lesetalnek a palyarol ahelyett, hogy mindenki azt nezze hosszu es kinos perceken keresztul, hogy mennyire keptelen vagyok osszeszedni ot meg magamat is

de persze valakinek ez az egesz csak egy fergeteges jatek

19. Galaxisok- Minket Ne Szeress!

Az van, hogy jó eséllyel én vagyok az a fajta Galaxisok rajongó, akit Benedek a leginkább lenéz és megvet.  Annyira nem szeretem az első lemezt, mert nekem az még túl Cseh Tamás, viszont eléggé karmolom a másodikat, amiről meg Benedek mindenhol elmondja, hogy nem a kedvence. Imádom a harmadikat, és csalódás volt a negyedik, és nem azért, mert hogy zongora, hanem mert furák sokszor a szövegek. Természetesen az ötödik lemez a kedvenc Galaxis lemezem, ami így kicsit ilyen dacból született, hogy a harmadik lemez világáért sivalkodó pondrók, mint én, megkapják, amit akartak. A hatodik lemezt, amiről egyszer Benedek egy interjúban azt mondta, hogy a zenekar fő műve, én megint nem szerettem annyira, mert szerintem túl sok szám volt rajta.

Nagy mák, hogy ezt az új lemezt úgy hallottam először, hogy semmit nem olvastam róla előzetesen. Valószínűleg ha meglátom, hogy a lemezt a spanyol új hullám, a MOVIDA MADRILENA legendái inspirálták, akkor legyintek egyet, és hagyom az egészet a faszba, és puffogok magamban, hogy most tényleg SZÜKSÉGES EZ?! Na ezért nem jó előítéletes bunkónak lenni! Mert, hogy a kedvenc Tik Tok/Insta influenszeremet idézzem, ez a lemez NÁLAM SIMÁN 10+ PONT! Az első hallgatás után csak egy problémám volt, hogy csak 27 perc. Ez furán hangozhat egy olyan valakitől, akinek a tűréshatára egy lemezzel kapcsolatban általában kb 43 percig terjed, és az előbb hisztizett, hogy a Történetek Más Életéből túl hosszú, de az van, hogy ez meg az alsó határt nem üti meg! Kimondom és vállalom: szerintem az ideális lemez hosszúság 31 és 44 perc között van! Ettől eltérni csak kivételes esetben lehet! A 27 perc szerintem egy EP, még két szám simán belefért volna!

Na de ez legyen a legnagyobb probléma! Elhiszem amúgy, hogy a MOVIDA MADRILENA ihlette a dalokat, tökre nem értek hozzá, de ha azt mondanák, hogy mondjuk a brit új hullámhoz nyúltak vissza, azt is simán elhinném, és még egyet is értenék vele, mert hogy én azt is kihallom a dalokból. A szinti baromi jó az egész lemezen. Nem tudom, milyen szinti, nem vagyok szakértő, és nyilván most valami orbitális hülyeséget fogok mondani, de mivel hatalmas Inspiral Carpets és Charlatans fan vagyok, én igazán értékelem. A dalokkal kapcsolatban kivételesen az sem zavar, hogy nincs nagy változatosság a tempóban, mert 27 perc alatt nehéz lenne bármit is megunni. Aminek viszont nagyon örülök, hogy megint olyan szövegek vannak, amikbe bele tudom élni magam, sehol egy Dominik, a szúnyogok királya, vagy mi. Én mindig ezt szerettem Benedek szövegeiben, hogy ilyen leíró prózák, nem kell kódfejtő tudás az értelmezésükhöz. Tudom, geci egyszerű vagyok. Na mindegy, a lényeg, hogy ez egy szuper lemez, és kíváncsian várom a következőt. Egyszer amikor hallgattam a Minket Ne Szeresst, akkor azon gondolkoztam, hogy milyen vicces lenne, ha így egy csomó ilyen visszajelzés menne a zenekar felé, hogy jó, jó, de mi a faszom ez a MOVIDA MADRILENA, és akkor a következő lemezen Benedek így beolvasna az akadékoskodó rajongóknak, hogy: NEM SZERETITEK A MOVIDA MADRILENAT? AKKOR BASSZÁTOK MEG! Persze ezt egy kicsit jobban megfogalmazva.

Kedvenc számok: Nem Tudom Megvédeni Magam, Ez A Nyár, Vissza A Természetbe

Bele szerettem az ő meg tört lelkébe

Nyílt levél a fiúnak, akit jobban szeretek, mint eddig bárkit az életemben.

Ha megkérdeznek rólad, gyakran elmosolyodom.

A szemeidben mindig láttam azt az embert aki valójában te vagy. Álarcok és egó nélkül.

Sokat gondolkoztam, hogy én valóban mindig saját magamat mutattam-e neked. Szerintem sokszor nem. Az én álarcaimon mindig is sokkal nehezebb volt átlátni. De a te véleményed mindenki más véleményénél jobban érdekelt. Mindig.

Most azt kellene mondanom, hogy csodálatos ember vagy. Az vagy, az álarcok és minden nélkül. Az, aki te valójában vagy. Csoda. Szeretni téged pedig egy furcsa játék. Bele szeretni az álarcaidba. Szeretni téged vakon. Ezt tettem. És nem fogok hazudni, szerettem őket. Volt a vicces, semmi gonddal nem törődő éned. Volt a hideg, durva és érdektelen. Őszintén ez volt amit legkevésbé kedveltem. De az is te voltál. Akkor is melegek maradtak a kezeid.

Annyira nagyon azt akartam, hogy minden jól működjön. Annyira akartalak téged. De mindennél jobban akartam, hogy te is ugyanúgy akarj engem. Akartam azt az undorítóan nyálas szerelmet. Akartam a boldog befejezést. Pillangókat a gyomromban. A rózsaszín ködöt. Az ígéreteket. Felnőni veled. Esőben csókolózni. Dalt írni rólad. Verset. A csodálatos mélybarna szemeidről.

De amint a valóság arcon csapott. Amint megtudtam, hogy ezek irreális dolgok, én már csak téged akartalak. Elfogadni mindeneddel együtt. Várni téged. Az otthonod lenni. Egy menedék akartam lenni. Az őszinte és tiszta szerelem. Ami feltétel nélküli. Amikor nem tudod megindokolni hogy miért szeretsz valakit. Csak érzed. Minden egyes hibájával együtt szeretni. Ösztönözni hogy jobb legyen. A legjobbat kihozni belőle. Támogatni. Mindenben. A szomorúságban, a boldogságban.

A gondolat, hogy elveszíthetlek megöl belülről. Felébredni egy olyan világban ahol te nem vagy. Csak mély szomorúság.

Nem tudom hogy érzel most. Sokat gondolkodhatsz ezen. Mindig érezlek téged. Tudom hogy a szíved soha nem akar hagyni. Tudom hogy a szíved velem van. Mert érzem. De azt hogy mit gondolsz. Azt hogy minden velük történt esemény után mihez akarsz kezdeni azt nem tudom. Sokszor két ember nagyon szereti egymást, viszont nem maradnak együtt.

Megjavítani a dolgokat és kommunikálni nem egyszerű. Főleg, ha két embernek teljesen más a gondolkozásmódja. Más a szerelemről és a szeretetről alkotott képe.

Soha senki nem mondta ezt nekem. Azt hittem régebben, hogy a következő kapcsolatom normális és nyugodt lesz.

De megérte. Minden sírás és fájdalom megérte. Miattad. Mert a boldog perceinket nem cserélném el semmire. Mikor sírtam a boldogságtól. Mikor azt éreztem, hogy igen, te vagy az az ember akit akarok. Mikor azt éreztem, hogy nincs lehetetlen. Mikor annyira szerettelek, hogy semmi más nem számított. Azt éreztem, hogy igazán élek. Hogy igazán érdemes élni.

Nagyon sokat tanultam ebből. A kapcsolatunkból. Az első, nagy és igazi kapcsolat elveszítése igazán fájdalmas. Főleg ha mindkettőnknek az első igazi és nagy szerelme volt. Képtelen vagyok elengedni téged és te is képtelen vagy rá. Azt viszont nem tudom, hogy megéri-e harcolni egymásért, saját magunkkal. Megéri-e? Minden nagyon reménytelennek tűnik. És nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre. Egy dolgot tudok biztosra, mégpedig hogy nagyon szeretlek. És ha már minden kötél elszakadt. Ha már minden megoldást megpróbáltunk de semmi sem működik. Ha nem tud működni a kapcsolatunk. Akkor el kell, hogy engedjelek. Azért hogy boldogabb lehess. Szerelmem. Hogy láthassam. Az igazi boldogságodat. A lelki békédet.

“az egyetlened”

-Anna S.

Tl;dr

Az életrül. Krisztusi korba léptem én, és kéne valami pátoszos, enyém a világ sztorit írni. Spoiler alert - nem tudok. Illetve tudok, viszont inkább vagyok nullán, mint százon. Most már. Volt rosszabb is. Szerettem volna családot. Szerettem volna rengeteg dolgot, rengeteg dolgot meg is tudtam valósítani, rengeteg dolgot nem. Zárultak be kapuk, amiket nem lehet kinyitni soha többé. Fáj. Persze ez az emberi lét maga, megyünk tovább, van még vissza 30 év fény, meg remélhetőleg még valamennyi fájdalom nélkül. Én vagyok az a csávó, aki egy társaságban nagyon régen volt középpontban, inkább halkan figyelek és akkor szólok, amikor van értelme/súlya/humora. Elengedni sosem tudtam magam - ebből kiindulva főleg a gyeplőt soha. Koravén voltam mióta az eszemet tudom, én voltam az, aki az osztályban egyedüliként 15 évesen, feketén kezdtem diákmelózni, azóta folyamatosan dolgozom, amiből első két évben kb. 5 ezer forintot költöttem el. Készültem, egész eddigi életemben készültem. Mire? Utólag sokszor kérdezem - mindegy is - a könnyű életre. Hittem, hogy az odafigyelés, a tervezés és a pontosan kivitelezett, magasabb céloknak alárendelt életvitel kifizetődik és bármit hoz az élet, azon a szartengeren nekem olcsó jegyem lesz katamaránozni. Mondhatnám, hogy ez nincs így. Hazudnék. Eddig 10ből 9 tervem sikerült, arról viszont senki sem mondta, hogy az az egy beárnyékolja majd az összes sikerem/teljesítményem. Mivel mindig mindent alárendeltem a nagyobb célnak, ami a szeretteim és saját életem megkönnyítése volt, voltak dolgok, amik elhervadtak bennem. Ilyenek voltak pl. a saját igényeim. Milyen kurva unalmas! Hallod, a csávónak minden jó. Nem hiszed el, 100kg, majdnem két méter, 25 évesen a faterja Trabantjával járt. Négy évig lakott szegény öreganyja lakásában, amiben nem lehetett normálisan szellőztetni, mert 5 ablakból 4 nem volt nyitható. Tudod, az a hardkór. Metlaki, kopott öntöttvas kád, mária kép a falon, konvektor vagy láva vagy hideg, kiírthatatlan levendulaszag. Azt illatnak már nem lehetett hívni. Nem panaszkodott! Ilyen baszdmeg a világon nincs. Az első éves fizetéséből hova ment nyaralni szerinted? Haha, nyaralni, vett a város széli garázssoron egy garázst! 20 évesen. Érted, én meg nyavalyogtam, hogy nincs elég pénzem hónap végén harmadszor lemenni Siófokra bulizni. Gondolod rakott bele valamit mi? Ja, kiadta bérbe. Azt mondta egyszer jó lesz az a pénz, autója biztos lesz később saját, talán még motor is. Na, abban az időben azért mesélt valamit, hogy volt egy csaja, akinek adott a lakásához is kulcsot, majd nem tudta mire vélni, hogy a csaj fel akarja újíttatni a konyhát, persze lóvét, segítséget nem tud adni, mondjuk meg tudná tervezni. Merthogy ez a lakás szar, innen el akar menni, ez csak átmeneti, minek szórja el a pénzét erre. Mondta a csaja, hogy költözzenek el akkor egy albérletbe, akkor 50-50% és közösen kialakíthatnak valamit. Ki volt borulva a gyerek, mesélte, hogy a csaj szerint az az okos döntés, hogy az ingyen lakhely helyett mindketten fizessenek havi 40+rezsit, hogy a csaj lelke megnyugodhasson. Nem ment bele. Ugyanezt csináltam a kapcsolatban is. Kisded ápolást tanult, szeretett volna legalább 2 gyereket, volt benne akarat és teljesíteni akarás, bár a mai szemmel “woke” volt, szóval elhagyta a régi klasszikus családi modellt, azt gondoltam még működhet is. Akartam is gyereket. Aztán rájöttem, hogy persze nem kell nagyon belelendülni, a csaj ugyanis féltékeny volt, ráadásul elég böszmén. Az emberi gyengeségeket sajnos mindig hamar kiszagoltam, ez mondanom sem kell, teljesen elvette a kedvem. Milyen furcsa, tán nem azért, mert gyenge voltam én is? Tökéletes példa, szakítani akartam vele, össze is kaptam magam, péntek este csörög a telefonom, hív a lány, felveszem - zokogva közli, hogy meghalt az anyja, menjek érte és vigyem haza. Életemben először és utoljára vezettem ittasan (a megivott négy jéger csak rá három napra, otthon fekve esett le, hogy mekkora rábaszás lehetett volna belőle, ha belefutok egy igazoltatásba). Szóval anyja meghalt, szakítás lefújva, kiporoltam az öltönyöm és végigbőgtem a temetést mint egy kisgyerek. Szerettem az anyját. Igazából szerencsés vagyok, az összes anyósomat szerettem, sőt, engem is szerett(n)ek. Rövidre kell zárnom, annak a kapcsolatnak rá 10 hónapra véget vetettem. Kb. 11 hónap késéssel. Bárhogy is volt, jól tettem, rá egy hétre már össze is jött a barátnője szomszédjával. Nem volt tartós szomorúság. Én azért egy-másfél évig húztam a belem utána, tudod, amikor fél évig azzal kelsz, hogy az ő arcát látod ébredés előtt. Mindegy, jó sok Popper bácsit meghallgattam, mire rendbe jöttem. Tudsz még követni? A fő szál az, hogy mennyire megtanultam elnyomni a saját igényeim. Ennél a lánynál, és az őt követő pár komoly próbálkozásomnál észrevettem, hogy van egy fő, visszatérő elem - ez pedig a megmentés. Minél zűrösebb a csaj, annál vonzóbb -> megfordítva, minél inkább tetszett valaki, az kurvaisten, hogy legalább önbizalomhiányos, bipoláris, vagy akár nárci volt. Ezt olyan csúcsra fejlesztettem - ezt az önpusztító gyakorlatot - hogy egy akkora nárciba futottam bele, hogy majdnem beledöglöttem. Akkor fogadtam meg, hogy befejeztem a megmentést, ha valaki zűrös, hagyom a faszba. Szerinted sikerült? Persze, hogy nem! Sikerült egy kevésbé toxikus, ám sokkal nagyobb útvesztőbe keverednem. Na sebaj, egy ideje vége. Itt vagyok, most már talán nullán. Most már ritkán kapnak el negatív érzések és kezd kopni a folyamatos visszaemlékezés. Tény, most nem is tettem ellene semmit, leszartam. NA, VÉGRE MEGÉRKEZTÜNK! Itt vagyok 33 évesen és az van, hogy fingom sincs mit akarok. Az élettől, hah, ott megvan minden. Párkapcsolatban, a nőktől, társamtól. Egyáltalán akarok-e? Egyáltalán bárki támogatni fog-e abban, hogy az én lelki egyensúlyom megmaradjon, hogyan fog egy család kialakulni? 33 éves vagyok, mire fociedzésre kell hordanom a kölyköt, addigra 50 éves leszek heló. Ha lesz. Itt tartok hát valahol. Hogy csinálják azok az emberek akik családot vállalnak? Soha nem fogod megérezni és soha nem engedtem, hogy emberek lássák, hogy miket gondolok vagy mi a véleményem húsbamarkoló témákban, de az a helyzet, hogy gyűlölet szintű mély megvetést érzek azokkal kapcsolatban, akik mindenféle tervezés (se pénz, se posztó) alapon vállalnak gyereket - “becsúszott Marcsikám ne haragudj, majd felneveljük az albérletbe, tudod, hogy nagyon imádlak, itt egy szál PallMall.” Szóval ez a motiváció megszűnt. Már nem kell sietnem sehova. Nem segít, hogy az utóbbi egy évben kb. négy nőt láttam szépnek. Nem segít, hogy a korábbi tapasztalataim alapján nem vágyok arra a fajta “hajszára” amivel az ismerkedés jár, legyél cuki, de izgi, rendes, de nem unalmas, főleg vicces “mert engem az eszemen keresztül lehet lenyűgözni”, miközben kétműszakban jár a helyi üzembe melózni miközben az anyja neveli a két gyerekét, mert a faszija elhagyta. Pár hónapja megkérdezte egy régi barátnőm, akinek most tök cuki családja van, hogy nincs valami csaj? Kuncogtam, mondom nincs. Szinte rögtön, felcsattanva “hát én nem tudom hogy bírod, én tuti nem bírnám ki.” Erre fel is röhögtem, látva, hogy mennyire nincs képben arról, hogy mennyire más dolog ez fasziként, mint csajként. Szóval nem, nem motivál a szex sem. Az is mindig egy olyan dolog volt az életemben, hogy két, talán három nővel tudtam élvezni igazán, mindenki mással nyűgös volt, hiába engedtem el magam a másik nem tudta elengedni magát, ha direkt ráhangolódva én tettem bele többet akkor a másik görcsölt be mert ő nem tudta elengedni magát, BIZTOS ÉN VAGYOK A SZAR, TUDOM, a lényeg, hogy a jó szexet sem lehet a fogasról leakasztani. És a lényeg, hogy sajnos a szex az nem olyan mint a pizza, miszerint a rossz pizza is legalább pizza, szóval jó. Inkább olyan, mint a család. Nincs annál jobb, mint egy jó család és nincs annál rosszabb, mint egy rossz család. A rossz szex pusztít. Önbizalmat, kapcsolati bizalmat, játékosságot, önértékelést. Ja, és senki sem tud róla beszélni. Én még nem éltem meg olyan privát beszélgetést szexről, (és nem is hallottam olyanról) ami nem esett volna rosszul valamelyik félnek. Tudod, kb. úgy, mint nekem a véleményem a húsbamarkoló témákról. Szóval maradnak az ilyen emberi értékek dolgok. Amit kurva nehéz felfedezni, tényleg ott tartok, hogy bárki képes leépíteni magát a szememben pár perc beszélgetés során - na persze ettől nem gyűlölöm meg - csak elteszem, mint barátot, ha mondjuk ismerkedésről van szó. És ezzel együtt meg is jöttem ismét a szomoromhoz, ezzel párhuzamosan megjelenik az, hogy ha visszaolvasod a témákat, mindegyikhez mi a kulcs? Ha tudnám, hogy mit szeretnék és mire vágyom, akkor tudnám, milyen irányba induljak. Aztán persze meg kéne tanulni kimondani. Kimondani, és leszarni, hogy más mit gondol. Akár szerettem, akár ellenségem. Kikérgesíteni azt, hogy ha a szeretted folyamatosan megkérdőjelez, vagy konfrontatív, akkor nem te vagy a hülye, hanem ő a gyökér, hogy tőled teszi függővé az ő boldogságát. Továbbá, ha valaki egy normális, üvöltésmentes konfliktusban lezár vagy megsértődik, az az ő baja és nem neked van feladatod vele. Tettem le az asztalra eleget ahhoz, hogy tudjam és biztos legyek abban, hogy soha, senkivel sem tettem olyat, amivel kitervelten ártottam bárkinek komoly dolgokban, vagy védtelen helyzetekben. Jó csávó vagyok, aki érdemes. Majd valami lesz. Mindenesetre több ilyen szart szeretnék írni. Ezt szeretném, asszem.

A legális prostitúció nem szégyen

2 hónapja hazaköltöztem. Egyedül élek nagyapám régi házában a tóparton. A faszimtól szilveszter után hónapokig rettegtem, rohangáltam az egyetemre, meg a családomhoz. Tavasz közepére a diploma munkámra meg az államvizsgára hivatkozva szedtem a cók mókom, és eljöttem. Mindennap többször megfordult a fejemben, hogy minek élek, tényleg annyi lenne az élet, hogy elviselem, valahogy végig bukdácsolni, és legalább ott van veled a tudat, hogy szebben éltél, mint az emberek a soron, vagy mondjuk Afrikában. Szép ruha, szép autó, programok…hát nem mesés?! Ne merj panaszkodni. Meg akartam halni. Igazából legmélyen még most is vannak hasonló gondolataim, de aztán megszólal a hang, hogy pont most nem adhatom fel. Sose volt még úgy, hogy ne lett volna valahogy…az anyám 3 év után bemutatott a barátjának, már nem rettegett, hogy szégyent hozok rá a társaságban. Soha életemben nem voltam még ilyen elegáns, a faszim számlájára rendelem a ruháimat, plusz sajátokat is készítek. Ott ültem a vasárnapi ebédeken a medencés ház ebédlőjében. Család. Valami. A teraszon beszélgetve azt éreztem, haza tudok jönni, minden rendben lesz. Az exem segített kocsit nézni, többször nekifutottunk. Lemerítettem a négy bankkártyám, vettem egy böhöm nagy batár kombit. Az volt első autó a 500-800-as árkategóriában, amivel jó érzésem volt. Ez az. Van a nevemen egy opel vectra c kombi. Az autó volt az egyetlen luxus, amiről nem tudtam lemondani, egyszerűen a vidéki Magyarországon máshogy nem lehet…olyan mint egy hajó. Volt az a filozófiám, hogy kis autóba nem ülünk, mert bármi történik, krakk. Az apám nevelte még belém anno, erre a mondatára emlékszem. A válás előtt hozott egy pici tetőablakos corsát, az addigi nagy autók helyett anyámnak. Lehet reménykedett a legjobbakban, megeshet csak utólag magyarázom bele…levizsgáztam mindenből, sose volt még ilyen jó átlagom, leadtam a szakdogám. Megvagyok, mindjárt lesz hivatalosan is diplomám, és rájöttem, hogy vissza fogok hozzá menni. Nem bírom anyám folytonos sipákolását, meg bár meg se születtem volna elszólásait, nem bírom a nagynénémet, ahogy mondja, hogy értéktelen vagyok, és örüljek, hogy kellek valakinek, nem bírom a létbizonytalanságot…azt, hogy úgy elszálltak az árak, hogy egy bevásárlás alatt olvad el az egész keresetem, és nem vettem semmit “magamnak”. Hogy küszködjek. Hogyha nem akarom anyámat hallgatni, egy téliesítetlen házban fürödjek egy műanyagkádban, gázon forralt vízzel…a barátja is szakított vele, azt hittem meg tudom csinálni, de így nem. Pár hete el szerettem volna neki mondani, hogy ennyi. Csak kéthetente egy napra találkozgattam vele, és közben kaptam anyám sms-eit, hogy ne csináljak hülyeséget. Végül is igaza van, a legális prostitúció nem szégyen, más az only-fanson van, én meg párkapcsolatot tartok fenn. Hiába dolgozom, nem tudom magam eltartatni, a jómódú szüleim azt kívánják bár ne lennék, és tovább szeretnék tanulni, nem azért szenvedtem annyit, hogy most kiessek az egyetemről, két év még a mesteri. Kivártam a vizsgák végét, hogy kitisztuljon a felem, és döntöttem. Értéktelennek érzem magam. A Miss World Hungary mikor kicsik voltunk, azt mondta, én a legjobb indulattal is csak 10/6 vagyok, de ha nem lennénk jóban, nem szépítene, 10/5. Ezt az elszólását úgy kell elképzelni, hogy egy vasrúdon tekergett, és közben másoknak mind osztogatta a 10/“kismillió”, vagy a 10/1800 osztályzatokat. Csak engem talált satnyának. Direkt hallgattam miket nyilatkozott, elvileg értelmiségi nőként sem tudott a legklisésebb mondatokon kívül mást visszaböfögni. A példaképe Kulcsár Edina! Meg természetesen az anyja, aki már a szülői munkaközösség bálján is az asztalon táncolt. Elítélem, meg irigy is vagyok. Egy megkeseredett kurva lettem. Hétfőn visszamegyek hozzá, ha nem nem is vagyok egy általános szépség, de mióta nem látott a MW, kegyetlen vékony lettem, karakteres arcal. .Valahogy megpróbálom lenyelni a békát, hogy csupán bio díszlet vagyok a faszimnak. A kabrióban, meg majd az ajándék merciben kétségtelen jól fogok mutatni. Lehet a szám nagy, és kurvának is csődöt mondok, egy hónap múlva újra itthon leszek.

Most, hogy közeleg a karácsony tele van minden olyan cikkekkel, hogy hogyan legyen fenntartható az ünnep és hogy ne vásároljunk össze annyi baromságot. Ez így jogos is lenne, csak szerintem ez nem mindig önkéntes, előfordul, hogy nem lehet kibújni az ajándékozás alól nagyon nagy sértődés nélkül, esetleg az ajándék fajtájára is konkrét elvárások vannak.

Egyébként rájöttem, hogy igazából szeretek ajándékozni. Régebben nem szerettem, mert túl stresszes volt, de így hogy már csak olyanoknak adok ajándékot akiket ismerek és gyanítom hogy minek örülnének, így tök jó élmény kitalálni, beszerezni és odaadni. :)

Viszont az egészet nagyon el lehet rontani azzal, ha olyasvalakit kell megajándékozni akit alig ismersz, pl. iskolai, munkahelyi húzások vagy évente kétszer látott rokonok. És ilyenkor jön a női magazinos jótanács, hogy meg kell beszélni, hogy csak a gyerekek kapjanak ajándékot, és ez jó lenne, de pl. a származási családomban senki se szólhat bele abba, hogy hogyan legyen az ünnep, aki nincs még 60 éves. ( De ha nő akkor még olyankor se hallgatják végig.) Mondjuk én már nem karácsonyozok velük, szóval ez nem érint, de szerintem nem csak az én családomban van ez a probléma, plusz gyakori hogy ha beházasodtál akkor sincs beleszólásod abba, hogy legyen az ajándékozás. És akkor még ott van az is, hogy van egy kimondott vagy kimondatlan összeghatár, hogy mennyit illik költeni rá, és ha ez magas, de ráadásul nem is ismered a másikat, akkor ez duplán szívás.

Szóval általában így jutunk el a totál felesleges ajándékokhoz, mint gyümölcscentrifuga meg az óriási kondér egy 2 fős háztartásnak. Meg emiatt cserélnek gazdát a tusfürdős csomagok és doboz bonbonok, illatgyertyák, bögrék is. (Ezek is lehetnek jó ajándékok, ha valaki kifejezetten ezekre vágyik.) Szóval szerintem nem arról van szó, hogy az emberek ne tudnák, hogy ezek feleslegesek, hanem hogy nem szólalhatnak fel ez ellen, csak úgy hogy az örök sértődést kockáztatják.

Igazából megérdemlem, hogy szenvedjek. Jogosan szenvedek. Be kellett látnom, hogy ezt érdemlem. Akit a legjobban szeretek, ő is rengeteget szenvedett miattam. És sokszor fel sem tűnt. Hibáztam. Nem is egyszer. Most visszakapom azt, amit adtam. Mindig bántottam magam körül mindenkit, mert csak magammal foglalkoztam mindig, nem figyeltem senkire soha annyira, mint saját magamra, magamnál jobban senkivel nem foglalkoztam. Féltem a csalódástól, fájdalomtól, kínoztak a sebeim és másokra vetítettem ki mindent. Folyamatosan bántottam azt, akit a világon mindennél jobban szeretek, pedig egy rossz szava sem volt hozzám soha. Állandóan kritizáltam, irányítottam, olyanokba hajszoltam bele, amiket nem akart, szépen lassan elvettem a boldogságát, rengeteg sebet, traumát okoztam neki. Soha nem tudtam igazán megmutatni neki mennyire szeretem, képtelen voltam rá. Most már képes lennék, de túl késő. Talán lesz még rá alkalmam, nagyon remélem, hogy újra együtt leszünk és meg tudom neki mutatni mindvégig mennyire szerettem, kitartottam mellette és onnantól már nem én leszek az első számú az életemben, hanem csakis ő, nem fogom azt folytatni, amit eddig csináltam vele vagy bárkivel, ebben biztos vagyok. Ő egy földre szállt angyal, csupa jóság, kívül-belül ragyog, gyönyörű a teste-lelke is, én mégis képes voltam hónapokon át csak bántani. Beláttam magamnak minden hibámat és az összes ellen teszek, hogy többet ilyen ne forduljon elő. Építeni akarok innentől, soha többet nem rombolni.