Interjú Lőrinczy Judit írónővel a 93. Ünnepi Könyvhétre megjelenő regénye kapcsán

Lőrinczy Judit Szolnokon született, jogász. Novellái fanzinokban, magazinokban, antológiákban láttak napvilágot („77” antológia, Galaktika). 2009-ben Negyvenhárom másodperc című ötperces színművét bemutatták Londonban (Royal Academy of Dramatic Arts; WriteBites). Korábbi regényei az Ingókövek – Sztálingrád másik csatája (2013) és az Elveszett Gondvána (2018). Az idei Könyvhétre jelenik meg haramdik regénye, Az utolsó tanú, amely az írónő szülőhelye vidékére, az Alföldre visz. Lőrinczy Judit félelmetes pontossággal gondolja tovább az európai és világpolitikában és a társadalomban lezajló folyamatokat, és egy minden tekintetben hihető, lehetséges jövőképet ábrázol.

Hogyan kezdtél írni?

Több mint 20 éve, egyetemistaként, eleinte fantasy novellákat, amelyek később az Avanánál, Galaktikánál, Deltavisionnél jelentek meg. A regényírás "igénye" a kezdetektől bennem motoszkált, de a nagyon hosszú történetek több évet váratnak magukra. Ráadásul az Ingókövek megírását fél év kutatómunka előzte meg. Eddig mindig nagyon különböző témák találtak egymásra: az Ingókövekben második világháborús városi fantasy a sztálingrádi ostrom idején; Az utolsó tanúban pedig tudatosan ötvöztem a fantasztikumot a westernnel (easternnel), bűnügyi történettel.

Olvasós gyerek, illetve kamasz voltál?

Egyáltalán nem, pedig szívesen olvastam. Igaz, a kötelezőkkel gyakran megszenvedtem - ha valami nem tetszett, annak képtelen voltam a végére jutni. A szabadidőmet inkább a rajzolás, festés és a kajakozás töltötte ki.

Milyen könyvek voltak Rád nagy hatással?

A mostani regényt illetően egyértelműen Temesi Ferenc: A por, Gárdonyi Géza A láthatatlan ember. Nagyon szerettem Bulgakov A Mester és Margaritáját. Joanne Harris Urak és játékosok című regénye az egyik legnagyobb bűvésztrükk a világon. Szeretem a verseket, ha nem megy az írás, vagy észreveszem, hogy túlságosan szárazon fogalmazok, a lírából töltekezem. A Biblia.

Hogyan írsz, mi a munkamódszered?

A novella egy napi flow-élmény, megvan az ötlet és a hangulat, és ha már nem riaszt el a fehér lap (a villogó kurzor az üres oldalon), odaülök, és egész nap írok, amíg be nem fejezem. Nyilván utána még többször át kell írni, dolgozni a szövegen.

A regényhez évek kellenek. Általában van egy téma, amiről tudom, hogy regényre, nagy vászonra kívánkozik, nem egy cetlire. De egy téma, egy ötlet önmagában sosem elég. A tudatalatti dolgozik, és egyszer csak "bekattan", rádöbbenek, mit is szeretnék (meg)írni. Mivel jóval nagyobb lélegzetű, mint egy novella vagy egy elbeszélés, szoktam vázlatot írni, skiccelni, hogy lássam, honnan, hová jutok el. A szereplőket is igyekszem végiggondolni, kitalálni a motivációjukat, kinek a szemén keresztül tudnám legjobban megmutatni, ábrázolni, elmesélni, amit szeretnék. A karakterek azonban hajlamosak túlnőni rajtam, ilyenkor vissza kell nyesni az intuíciót és a történetet a "célja" felé terelni.

Egyébként semmi misztikus nincs benne, azt szoktam mondani, a legjobb múzsa a határidő.

Mesélnél az új könyvedről, amelynek címe Az utolsó tanú, amely egy részről azért is izgalmas, hogy kevered a zsánereket, más részről Magyarországon játszódik? Honnan jött az alapötlet?

A klímaváltozás miatt elsivatagosodó Alföld régóta aggaszt, én is alföldi vagyok (Szolnokon születtem és nőttem fel, Szegedre jártam egyetemre), látom a változásokat.

A forróság, kietlenség, magukra utaltság megkeményíti az emberek szívét. Aki itt élt, nőtt fel, szívében mindig is alföldi marad. Tehát a klímaváltozás mellett foglalkoztatott a saját alföldiségem.

A westernt mindig is szerettem, a sivatagos hangulat miatt adta magát a jövőbeli Alföld. A bűnügyi történetvonal talán a hivatásomból adódik, bár sosem írtam krimit, bűnügyi történetet. És mivel fantasy író vagyok, most sem hazudtoltam meg magam.

A regénynek fontos előképe is akad Az arabica íze és A gyűjtögető című novelláimban, de nem ugyanaz a világ, csupán azonos tőről fakadnak. Az utolsó tanú "előérzete" már régóta bennem rejtőzött, mivel ezek a történetek évekkel a regény előtt születtek. Az arabica íze megjelenése után gondolkodtam rajta, hogy ebben a történetben, miliőben több van, ebből regényt kellene írni. Ez volt 2013-ban, Az utolsó tanút 2019 decemberében kezdtem írni, és 2022-ben jelenik meg...

Mik a jövőbeni terveid?

Idén ismét elmegyek az írótáborba, melyet szerkesztőm, Kleinheincz Csilla szervez a régi írókörös csapatnak. Ott biztos lesznek kötelező feladatok. Ez talán nem hangzik túl jól, de valójában önfegyelemre tanít, és nagyon sok novellát írtunk meg így.

A tábor jó alkalom a munkára, főleg, ha körülötted a többi író is elmélyülten dolgozik. Kapunk határidőt - délutánra vagy estére már kész kell legyen a történet annyira, hogy a többiek is olvashassák. Ez egyszerre frusztráló és egyszerre inspiráló.

A következő írásom lassan körvonalazódik, egyelőre egy novellán gondolkodom, remélem, a táborban megírom. Bonyolult és nehéz életszakaszban járok, ennek biztos lesz hatása az írói létemre.

Az Elveszett Gondvána után íróként magam is elvesztem, több éven át nem gondoltam, hogy újra írni fogok, ezért nagyon örülök, hogy Az utolsó tanút megírtam, sokkal könnyebben és rövidebb idő alatt, mint az Elveszett Gondvánát. Talán átlendültem a holtponton, és néhány év múlva lesz negyedik regény. Fogalmam sincs, miről fog szólni.

Húsz éve motoszkál bennem egy téma, de túl nehéz, túl személyes, ezért nem hiszem, hogy következőnek abba fognék bele.

Lőrinczy Judittal a 93. Ünnepi Könyvhéten is találkozhatnak az olvasók, hiszen június 11-én, szombaton 14 órától a Vörösmarty téren az Akkord-GABO Kiadó 2. számú pavilonjánál dedikál. 

A megjelenésig Az utolsó tanú 30% kedvezménynel előrendelhető a GABO Kaidó webshopján.

Jókai és a krimi

Szakirodalmat a legtöbben utálnak olvasni, s természetesen nekem sem ez a kedvenc elfoglaltságom. Ettől függetlenül nem egyszer megtörtént, hogy inspiráltak az ilyen szövegek, mondjuk arra, hogy továbbképezzem magamat. Így volt ez például a szakdolgozatom témájával is - olvastam egy tanulmányt, melyet csak 1/3 részben értettem, s mikor utánajártam a kevésbé ismert dolgoknak rábukkantam egy olyan izgalmas kérdésre, melynek hatására felvillant a fejem fölé képzelt kis villanykörte.

Többek között így találkoztam a 19. század végi magyar krimiirodalommal is, s bár a cím révén Jókait állítottam a középpontba, a valóság az, hogy nem az ő műveiről szeretnék írni, ugyanis ebben a történetben Jókai csak a kezdete volt a nagy felfedezésnek. Minden Hajdu Péter Krimi Jókai módra c. tanulmányával kezdődött, melyből előadást tartottam az egyik szemináriumomon. Hajdu azt boncolgatja, hogy Jókai krimije, vagy inkább bűnügyi regénye (mivel itt nem gyilkosság, hanem egy rablás felderítése áll a történet központjában) mennyiben vethető össze a klasszikus krimi darabjaival, vagy hogy egyáltalán összevethető -e, vagy hogy egyáltalán össze kell -e vetnünk velük... elég összetett a szöveg. Tehát ez a munka keltette fel az érdeklődésemet, s emiatt döntöttem el, hogy felveszem a moly.hu -n a beszerzendők listájára Jókai regényét, A három királyok csillagát, s hogy amint időm engedi elolvasom.

Azonban a félév során nem ez volt az egyetlen olyan 19. századi krimi, mellyel volt szerencsém ismerkedni. A többit már olvastam is:

Bár talán célszerűbb lenne tematika szerint haladni, én mégis a kronologikus sorrend mellett döntöttem, mivel szerintem sokkal érdekesebb, ha egymásutánjában nézzük a dolgokat. Az első krimi, amit olvastam Kölcsey Ferenc A’ Vadászlak (1836) című rövidke novellája volt, melyben a plusz az, hogy nem derül ki, hogy ki volt a gyilkos. Mondjuk legalább itt megölnek valakit... Be kell valljam, számomra kissé furcsák voltak ezek az elbeszélések, bár meggyőződésem, hogy ez csak amiatt van, hogy hozzá vagyok szokva a Poirot illetve a Sherlock Holmes típusú narrációhoz. Ezeknek megszokott sémájával ellentétben a most tárgyalt történetekben a szerző nem törekszik arra, hogy nyomozóját ellássa olyan különleges képességekkel, mint ami a fent említett nyomozók sajátja. Kölcsey nyomozója Andaházi például abszolút nincs képben, nem képes átlátni az összefüggéseket. Kölcsey mesterien hallgatja el az információkat, ahogy Agatha Christie is teszi, de ő “a krimi koronázatlan királynőjével” ellentétben nem nyomoztatja ki, nem “fedeti fel” ezeket a titkokat Andaházi által, sőt, a történet végén, csak az olvasónak enged betekintést abba a lényeges pillanatba, amikor Andaházi szerelme a börtönben egy meghatározó információhoz jut, s ami többféle olvasói következtetéshez vezet. S ha már szerelemről beszélünk: az egyik leglényegesebb különbség a 19. századi magyar krimik és az általunk megszokott klasszikus krimi műfaja között, hogy míg utóbbiban a főhős zsenijével örök magányra van ítélve, s sose lel boldogságot a szerelemben, addig a magyar nyomozók egytől-egyig rabjaik az érzéseiknek, s általában épp ez az, ami ellehetetleníti a sikeres nyomozást. Emiatt nem tudnak elmélyedni az “elmepalotában” meg kellőképp felcsiklandozni a “szürke agysejtjeiket”, hiszen a rózsaszín szerelmi bódulat tompává és tehetetlenné teszi őket, ez pedig a végzetüket okozza... bele is pusztulnak egytől egyig abba, ha a szeretett lény kapcsán felmerül a gyanú, hogy netalán bűnös.  

A’ vadászlakról épp azért nem lehet sokat mondani, mert az se teljesen világos, vagy biztos, hogy mi történt egyáltalán. Bár lehetnek elképzelései az olvasónak, de biztosra nem mehet, mivel annyira töredékesen tárja fel a narrátor az esetet, hogy mondhatni minden elképzelés megcáfolható. A vizsga előtt hosszabb ideig beszélgettünk erről, s végül nem jutottunk dűlőre. Andaházi mindenesetre ahogy már említettem teljesen tehetetlen, s talán egy kis rosszindulattal szerencsétlennek is kikiálthatnánk, de azt kell mondanom, inkább az ő karaktere a reális, Poirot és Sherlock pedig, akiket mindenki annyira szeret rendkívül idealizáltak. Sajnos a valóságban nem minden eset feltárható.

Nem tudnám megmondani, hogy melyik történet volt a kedvencem, de elgondolkodtatott Petőfi Sándor A hóhér kötele (1845) című kisregénye. Egy vagyok az elvetemültek közül, akik nem istenítik a költő Petőfit, s bár elismerem hogy Petőfi jó költő volt, de az esztétikai érzékemnek költőként nem felel meg (legalábbis nem minden tekintetben, s másokat sokkal jobban preferálok, teszem azt Arany Jánost, Tóth Árpádot vagy Pilinszky Jánost...). Viszont különösen szerettem a hosszabb terjedelmű munkáit, akár a János vitézt, vagy a Helység kalapácsát, s most mint egyetlen egy regényét A hóhér kötelét is nagyon megszeretettem. Órán úgy definiálták a művet, mint “a szörnyeteggé válás receptjét”, s ennél tömörebben valóban nem lehetne összefoglalni. A főhős, Andorlaki Máté (ismét ezek a nyavalyás érzelmek) szerelembe esik: egy Róza nevű gyönyörű lány a választottja, akit feleségül akar venni. Azonban mikor bemutatja a lányt legjobb barátjának, Ternyei Boldizsárnak, minden rosszra fordul - Boldi ugyanis a fejébe veszi, hogy elszereti Rózát, vagy ha ez nem sikerül, akkor megakadályozza a Mátéval kötendő házasságukat. Sikerrel is jár azáltal, hogy felfedi Róza előtt Máté múltját. Majd idővel ő kíséri oltárhoz a nőt. Ezzel megindul a lavina, s Máté életre szóló bosszút esküszik. Aztán kölcsön kenyér visszajár alapon időről időre visszavágnak egymásnak, aminek ártatlanok pusztulása és a kettejük szörnyeteggé válása lesz a következménye. Mindezt pedig egyfajta vallásos kontextusba helyezi Petőfi, ugyanis a mű egy imával kezdődik, melyet az idős Máté akkor mond, amikor végül sikerül végzetes csapást mérnie Boldizsárra. Máté elméjében a siker párosul az imameghallgatással, Istennek tulajdonítja mindazt a rettenetet, amit véghezvitt élete során, azaz megszenteli azokat, s ezáltal a megbánás, vagy egyáltalán az, hogy belássa cselekedeteinek bűnös voltát, mondhatni lehetetlenné válik.  

A regény nem nevezhető kriminek, hiszen nyomozó nincs is benne. A gyilkosságok, öngyilkosságok leplezetlenül történnek, a mű mondanivalója inkább arra megy ki, hogy konkrétan mik is azok a hibás lépések, melyek letérítenek a tisztesség és a józan ész útjáról, tehát, hogy hogyan válik egy ember végső soron szörnyeteggé, hogyan veszti el a lelkiismeretét. Mindennek az okát én abban láttam, hogy a szereplők nem voltak képesek megbocsájtani a másiknak, vagy legalább elengedni a saját sérelmüket. Ez a mű győzött meg arról, hogy a meg nem bocsájtás igazából nem is annak a félnek árt a legtöbbet, akire haragszanak, hanem annak, aki haragszik, mert ezzel magát mérgezi. Tehát saját magunk miatt fontos, hogy elengedjük a sérelmeinket.

Ha volt kedvencem, akkor ez az volt: Ambrus Zoltán A gyanú (1892) című novellájának / kisregényének központi szereplője egy ügyvéd, aki mondhatni a nyomozója egy bűntettnek. Szombathy Károlyt ugyanis megbízzák egy gyilkossági ügyben mint védőügyvédet. Viszont minden jel arra utal, hogy a szépséges Irén -akit azzal vádolnak, hogy alkalmazottként elcsábította a ház idős urát, aki a nevére íratta a vagyonát, majd mikor az már amúgy is beteg volt, megadta neki a kegyelemdöfést-, valóban bűnös. Károly is így gondolja, de váratlanul előkerül egy szemtanú aki döntő bizonyítékkal rendelkezik, így fény derül Irén ártatlansága. Károlyt megnyeri az ügyet, majd beleszeretvén feleségül veszi Irént, a vádlóját pedig börtönbe juttatja. Minden szép és jó, gyerekeik születnek, boldogan élnek, mígnem egy nap Károly üzenetet kap a börtönből, hogy egy haldokló elítélt beszélni akar vele. Hősünk bár vívódik, hogy érdemes -e időt fecsérelni egy ilyen esetre, végül kíváncsisága mégis elcsalja a haldoklóhoz, aki gyanút ébreszt benne feleségével szemben. Innentől Károly bárhogy is próbál szabadulni a gyanútól, folyamatos kételyek gyötrik, valóságos lélektani leépülés következik be nála, a gyanú állandó bizalmatlanságot eredményez, üldözési mániája alakul ki és végül azt is megteszi, amit sose gondolt volna - elkezd nyomozni Irén után. Itt is elindul a lavina, mint Petőfinél, csak itt az eltorzulást lélektani szempontból figyelhetjük meg. Az pedig, hogy tulajdonképpen mi is történet, hogy ki volt a gyilkos ez esetben sem tudjuk meg.

Tömörkény István sem vitte túlzásba a terjedelmet tekintve, mikor megírta a 10 oldalas Megöltek egy legényt (1893) című elbeszélést, mely az Alföldre kalauzol minket, egy olyan paraszti világba, ahol a juhászok és a csikósok közti kiéletezz viszony a novellában végül gyilkossághoz vezet. Rövidsége miatt erről a történetről se lehet túl sokat mondani anélkül, hogy elspoilerezném az egészet. A mű érdekessége abban rejlik, hogy egy ellentét, melynek az eredetét, okát meg se ismerjük a történetből, miképp vált ki olyan szintű feszültséget a felekből, hogy végül mindenfajta lelkifurdalás nélkül véget vessenek a másik ember életének. S ráadásul mindez úgy lett ábrázolva a történetben, mintha ez egy mindennapi dolog lenne, s az egyetlen kérdés csak az, hogy hogyan tüntessük el a hullát - de persze ezt is teljes lelki nyugalommal.

Utolsóként pedig egy drámára gondoltam, ami picit korábbi, mint az utolsó kettő, 1872-es. Abonyi Lajos A betyár kendője című népszínművében mintha minden fentit egybeolvasztott és megtoldott volna. Volt itt gyilkossági, rablás, ármány és szerelem, igaz szerelem és hűtlenség. S bár korábban a drámákat nem annyira preferáltam, a most olvasott műveknek köszönhetően nagyon beleszerettem a műnembe, lehet, hogy a jövőben több drámát fogok kézbe kapni magamtól is. S pont mivel ennyire tetszett a cselekmény fordulatossága, nem akarom lelőni a poént. A legjobb talán az volt benne, hogy itt végre volt egy bűneit megbánó bűnös. Az viszont nem tetszett annyira, hogy a főhősnő Örzsi olyan szerencsétlen volt amilyen... jó, persze ha valakivel ilyen történik, hogy ne lenne szerencsétlen. Nem volt szimpatikus, mert nagyon életképtelennek lett beállítva. Ha már jó drámát kellene ajánlanom a korszakból, akkor Herczeg Ferenc Bizánc történelmi drámáját mondanám, ugyanis ez pontosan azokra a 20. századi történelmi illetve “történelmietlen”  drámákra emlékeztetett, melyeket nagyon szeretek: Dürrenmatt A nagy Romolus, Camus Caligula.

All in all tehát rendkívül sok új és izgalmas olvasmányom volt ebben a félévben, s ez csak pár közülük. S igazat kell adnom az egyik tanáromnak, hogy (majdnem) minden  a 19. században született. Végülis ha nagyon párhuzamot szeretnék vonni a klasszikus detektívregények és ezek között a gyilkolászós alkotások közt, azt emelném ki, hogy itt még a pszichológia, mint tudomány nagyon kialakulóban volt - a realizmusnak nevezett irodalomtörténeti korszak határán illetve azon belül mozgunk - s Christinél ez már adott volt, tehát amikor Poirot nyomoz. Dehát erről egy egész szakdolgozatot, sőt tanulmányköteteket lehetne írni.

Permutációk a krimi témára

Permutációk a krimi témára

 Paddington írása Alex Pavesi: Nyolc nyomozó című könyvéről Alex Pavesi bemutatkozó regénye, a Nyolc nyomozó az elmúlt év egyik óriási könyvsikere volt a krimi kategóriában. A regény egyszerre kézikönyv krimiíráshoz, tisztelgés a bűnügyi történetek nagyasszonya, Agatha Christie előtt és természetesen detektívtörténet, amely az olvasót szinte az utolsó pillanatig az orránál fogva vezeti. A…

View On WordPress

Kulissza 19/11

Cluedo a filmvásznon

Sherlock Holmes elbújhat a filmtörténet legizgalmasabb nyomozói mögött

A legjobb bűnügyi történetek attól jók, hogy sosem lehet tudni, valójában ki is a tettes. Mindenki gyanús, mindenkinek akad valamilyen takargatni valója. De aztán jön egy fura alak, aki megnyerő, vagy az átlagnál okosabb, vagy egyszerűen csak másabb, mint az átlag és időt, illetve energiát sem kímélve a végére jár a dolgoknak. A legtöbbször pedig olyan titkokra is fény derül, amiről senki sem hitte volna, hogy valaha kiderülnek. A hangosfilm létezése óta már számos filmkészítő alkalmazta ezt a receptet, a legtöbb elég felejthetőre sikeredett, de az elmúlt közel 90 évben született néhány olyan is, ami mára már igazi klasszikus. Nézzük melyek is ezek!

Mementó (2000)

A Mementó az ezredforduló egyik legemlékezetesseb alkotása. A főszereplője Leonard Shelby (Guy Pearce) súlyos memóriazavarokkal küzd, a friss emlékek egyszerűen nem maradnak meg a fejében. Ezért mindent dokumentál. Polaroid képek, tetoválások és jegyzetlapok veszik körül. Ez önmagában sem lenne egy egyszerű felállás, de Shelby éppen arra vállalkozott, hogy megtalálja a felesége gyilkosát. Egy idő után már mindenki gyanús lesz neki, még önmaga is. A film egyébként a Memento Mori című novella adaptációja, amit a rendező Christopher Nolan öccse, Jonathan írt a ’90-es évek végén. A fivérek áltat írt forgatókönyv díjat is nyert a 2001-es Sundance filmfesztiválon.

A tetovált lány (2009)

A tetovált lány a klasszikus bűnügyi történetek alapjaira épül, mégis más, mint a hagyományos nyomozós filmek. Leginkább a helyszín és a főszereplők miatt. Adott egy nagymúltú skandináv család, akinek az egyik tagja 40 éve eltűnt a família egyik birtokáról. Lassan már mindenki elfelejtkezik a nőről, ám nagybátyja szentül hiszi, hogy valójában gyilkosság történt. Ezért felkér egy kétes hírű munkanélküli újságírót (Michael Nyqvist) és egy gót-stílusú hekker lányt (Noomi Rapace), hogy derítsék ki, mi is történt valójában. A páros pedig valami olyan dolgokra bukkan, ami sokkal sötétebb, mint hitték volna. A filmet a zseniális svéd író, Stieg Larsson azonos című regényéből készítették. Ám ez egy igazi posztumusz siker, Larson ugyanis, nem sokkal az első könyve megjelenése előtt meghalt.

M - Egy város keresi a gyilkost (1931)

Az M, a filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusa. A ’30-as évek Németországában, teljesen felbolydul egy nagyváros élete, miután az utcán megölnek egy kislányt. A rendőrség nem találja a tettest, a városlakók pedig egyre frusztráltabbak lesznek. Az esemény a helyi bűnszövetkezetet sem hagyja hidegen, elhatározzák, hogy bármi áron, de megtaláljak és megbüntetik a gyilkost. A rendőrség ezután már csak azon dolgozik, hogy megakadályozza a lincselést. Fritz Lang első hangosfilmjének az az egyik legkülönlegesebb eleme, hogy még nem igazán szakadt el a néma korszaktól, így hangok nem játszanak akkora szerepet filmben, mint manapság. Ettől még simán felveszi a versenyt a mai sikerfilmekkel.

Titokzatos folyó (2003)

Jimmy (Sean Penn), Dave (Tim Robbins) és Sean (Kevin Bacon) gyerekkoruk óta ismerik egymást, egykor jóbarátok voltak, de aztán másfele vitte őket az élet. Sean időközben rendőr lett, Jimmy pedig amolyan bűnöző. Amikor váratlanul meghal a lánya a három férfi ismét összehozza az élet, az ügyben ugyanis Sean nyomoz. Ahogy egyre több részlet derül ki számára az esettel kapcsolatban, úgy lesz egyre egyértelműbb az is, hogy Dave titkol valamit és egyre jobban gyanússá válik.

Dennis Lehane 1965-ös regényéből Clint Eastwood rendezett filmet, azután, hogy a ’90-es évek közepén azt mondta, visszavonul. Sokak szerint nem is ez a legjobb filmje, de mégis van egy különleges hangulata, ami érdekessé teszi.

Szigorúan bizalmas (1997)

James Ellroy azonos című regényéből készült film, az ötvenes években játszódik Los Angelesben. A filmgyártás fővárosában minden a csillogásról szól. Egy nap különös gyilkosság történik, amelynek középpontjába a város egyik befolyásos és közkedvelt személyisége kerül (Kim Basinger). Az ügyön a legfurább nyomozó páros kezd el dolgozni. Ed Exley (Guy Pearce) az ész, Bud White (Russell Crowe) pedig az erő. Az egyikük komoly karrierre vágyik, a másikuk, meg egyszerűen csak a dolgát végezni, ezért nem nagyon kedvelik egymást. A nyomozásba bekapcsolódik a rendőrség aduásza is, aki valójában a helyi pletykalap szerkesztőjétől kapja a legjobb füleseket. Ám ez az ügy, közel sem olyan, mint a többi.

A filmet gyártó Warner Bros-nak annak idején nagyon nem tetszett, hogy Curtis Hanson rendező, a két főszerepeket az új-zélandi Guy Pearce-nek, és az ausztrál Russell Crowe-nak adta. A stúdió azt szerettem volna ha ezeket a szerepeket amerikai színészek kapják.

A bárányok hallgatnak (1991)

Azt talán kevesen tudják, hogy az Anthony Hopkins-t sztárra emelő alkotás valójában egy folytatás. A film alapjául szolgáló azonos című mű, Thomas Harris regény-trilógiájának a második része. Az első részből, a Vörös sárkányból Michael Mann forgatott filmet 1986-ban, de a zajos siker akkor elmaradt. A bőrnyúzó sorozatgyilkos után nyomozó, fiatal FBI-ügynök pedig komoly nyomot hagyott maga után. Az X-akták című sorozat kitalálója, Chris Carter bevallotta, hogy Jodie Foster karaktere nagyban befolyásolta, milyen legyen a sorozatbeli Dana Scully.

A vád tanúja (1957)

A krimi koronázatlan királynője, Agatha Christie megszámlálhatatlanul sok jó bűnügyi történetet tett már le az asztalra, így nem is lehet kérdés, hogy minden időkegyik legnépszerűbb és legklasszikusabb detektív filmje is az ő egyik művének az adaptációja. A vád tanúja, egy lebilincselő bírósági dráma, amelynek központjában egy házaspár áll. Leonard Vole-t azzal vádolják, hogy megölt egy özvegyet, a férfinak azonban sem indítéka, sem alibije nincsen. Ügyvédje mégis hisz az ártatlanságában. Vole felesége azonban az ügyük ellen dolgozik, mikor a vád tanújává válik.

Az 1957-ben bemutatott film csattanóját olyan nagy titokban tartották, hogy még maguk a színészek sem tudták, mi fog történni. Csak a forgatás legvégén kapták meg a forgatókönyv utolsó 10 oldalát.

Wimmer Doro

(Megjelent a Mozimánia 2019. novemberi számában)

Egy kínzóan elegáns bosszú története – Éjszakai ragadozók (2016)

Egy kínzóan elegáns bosszú története – Éjszakai ragadozók (2016)

Volt már, hogy valaki kifejezetten neked ajánlott valamit – szerelmes dalt, verset, Facebook posztot vagy regényt, esetleg hogy bűntudatot keltsen? Susannal (Amy Adams) megtörténik ez a mindennapi eset, de egy vádoló hangvételű posztnál jóval nagyobb léptékben. A volt férje, Edward (Jake Gyllenhaal) elküldi neki új regényét, ami kegyetlen őszinteséggel szembesíti Susant saját rossz döntéseivel…

View On WordPress

Új könyvajánló-sorozat, melyekben ilyen-olyan okból pocsék kötetek kerülnek a kezem ügyébe, hogy aztán soha többet ne ismétlődjön meg ez.

Könyvajánló: 

J.K. Rowling (alias Robert Galbraith): Kakukkszó