Mindegy milyen szarul vagyok. Nem lesz nap amikor feladom az életem. A húgom többet ér mint bármennyi halál vágy . Örökre is küzdök ha kell. Mert minnél hamarabb meggyogyulok annál több tiszta, normális eszű időm lesz figyelni a húgomra. Jobban szeretem őt mint amennyire meg akarok halni.

Összetörsz

Belém rugsz

Megszégyenitesz

Kihasználsz

Eltaszitasz

Semmibe veszel

Tiszteletlen vagy

Ez lenne a "Szeretlek"?

Ideelmélkedek, hogy könnyebben átgondolhassam a dolgokat. Nincs benne semmi fontos másnak.

Ha lakást akarok venni, sajnos valamelyik álmomat fel kell adnom. Szerettem volna magas emeletit liftes házban, nagyobb erkéllyel, minimum 70 négyzetméterest, jó lett volna Buda belső részén, a Széll Kálmán tér közelében, de azért ne a körúton, és ha nem is szaré-húgyé, de azért ne legyen már egymillió a négyzetméterára. És nem tudok venni! Vagy kibaszott drága vagy valamelyik opció nem játszik. Úgyhogy valamit fel kell adnom belőlük. Melyiket adjam fel? Erkély legyen. Oké, akkor nem kell nagy. Akkora legyen, hogy a citromfám ki tudjon menni. Az erkély méretéből tudok engedni. Mennyire fontos a magas emelet? Legyen napfényes. Meghalok a sötétben. A fényből nem tudok engedni. És ne legyen északi. Vagy reggel vagy este a napfényt látni akarom a padlón. 70 négyzetméter azért kell, mert szükségem van egy minimum 6 négyzetméteres fürdőszobára, egy 10-12 négyzetméteres konyhára, közlekedőre (kb. 4-5 négyzetméter), valami kamrafélére a cuccaimnak, porszívónak, biciklinek, stb, 2-3 négyzetméteren, közlekedő 5 négyzetméter, nappali 20 négyzetméter, és egy háló 15 négyzetméteren. Rendben, ha összehúzom magam 60 négyzetméteren elférek. (Oké, ne savazzatok, tudom, hogy 20 négyzetméteren is lehet élni. Csak annál meg több pénzem van, hogy 20 négyzetmétert vegyek.) Budát feladom. Lehet XIII. ker. Újlipótvárosban vagy a VI. kerületben, csak ne legyen a körúton. Így ki tudom bővíteni a keresést.

Miért kell nekem lakás? Inkább hitelt fizetek, mint albérletet. Albérletre mér kidobtam legalább 14 milliót. És utálom az érzést, hogy nem az enyémben lakom, innen bármikor kitehetnek, és annyi az elbérlet ára, hogy annyiból tudom a hitelt is fizetni a saját lakásomra. Kell-e egyáltalán ragaszkodnom a terveimhez? Örökre kell-e nekem a lakás? Amíg Budapesten dolgozom, addig mindenképpen kell. Elég sokáig jártam már be vidékről melóba. Ablakon kibaszott idő. Ülni a buszon, ülni az autóban, dugóban. De minden Budapesthez köt. És bárkivel akarok találkozni, csak a fővárosban tudok. Amíg nem akarok teljesen visszavonultan élni, addig kell itt nekem lakás. Majd később nem lesz fontos. Úgyis megöröklöm majd a szüleim lakását. Az sincs messze a fővárostól, maximum egy óra alatt elérhető a belváros. És akkor ki tudom adni azt a lakást, amit most veszek. Bevételkiegészítésnek nem lesz rossz. Vagy el is tudom adni. De nem fontos, hogy most örökre vegyek lakást. Úgyhogy bár fel kell adnom a terveim egy részét, de ha nem abban gondolkodom, hogy örökre veszem a lakást, akkor végül is, nem érdekes, hogy most nem valósul meg pár tervem. Majd megvalósítom később, ha több mozgásterem lesz. És ha lejjebb adok az igényeimből, akkor sem történik semmi végzetes. A jövő hozhat még bármit, ez a lakásvásárlás is csak egy lépés az életemben. Most a hatodik házban/lakásban élek, ez lesz a hetedik. Nem kell, hogy az utolsó legyen.

Hogy mit érzek?

•Összetörtséget, hogy mikor a legjobban szükségem lett volna a barátaimra nem mellettem álltak, hanem inkább kést szorítottak a nyakamhoz.

•Hogy nem volt kivel megbeszéljem a gondjaimat.

•Hogy teljes mértékben magamba zárkoztam és az összes létező érzést elszeretném folytani magamban, hogy az emberek ne tudjanak bántani. Hogy félek az emberektől... félek megbízni bennük, közel engedni magamhoz őket, segítséget kérni, hogy ne tudjak megfelelni nekik, hogy elrontsak valamit és emiatt elveszítsem az illetőt, hogy majd újra le leszek cserélve/kihasználva/elárulva. Hogy elmondok valamit neki bizalmasan és ő majd ezt szétkürtöli, hogy az összes esélyemet lenyúlja valaki.Hogy azt éreztessék velem, hogy kevés vagyok mindenhez és soha sem leszek semmihez sem elég. Hogy örökké ilyen érzéketlen legyek és megbántsak ezzel sok embert... Hogy senki se kedveljen engem és hogy az első benyomásomat soha sem fogom tudni majd kijavítani mert éppen rossz életidőszakba csöppentem és egyedül képtelen vagyok ezzel megbírkozni de hülye lennék ezt bevallani bárkinek is.

•Ürességet, hiányt...

•Hogy mindenkinek, csak 1 ideig vagyok jó aztán lecserél még akkor is, ha nem adok rá okot..

•Hogy bizonytalan vagyok a szakmámban,nem vagyok biztos abban amit megtanulok és, hogy azt biztosan úgy kell-e csinálni. (Hogy miért nem kérdezek? Hát egyszerű eleggé fárasztó ha naponta 5x megkérdezem azt, hogy ez így jó lesz-e? Bár igazuk van inkább, mint, hogy elcsesszem csak mégis olyankor bénának érzem magamat.)

•Hogy nem felelek meg az elvárásoknak, negatívan állok mindenhez. Hogy mikor neki kezdek valaminek akkor nem az van a fejemben, hogy most még nem megy de gyakorlással majd menni fog, hanem az, hogy béna vagyok, hogy ez nekem sosem fog menni és amúgy is utálnak engem minek erőlködjek? Elcsesztem mindent és én elvárjam tőlük azt, hogy kedvelljenek? (Nem kifogás az ha éppen történt veled valami és emiatt olyan más vagy olyan szerethetetlen és idegesítő és csak hátráltató.. Egy jó dolgozó ember igen is tudja hozni a legjobb formáját még akkor is ha éppen az élete a felfordult és egy 360°-os lendületet vett. )

•Hogy én aki semmit sem adott fel most kezdi...

•Hogy hiába vannak értem oda az emberek ha én nem tudom viszonozni mert félek szeretni.

•Hogy kevés vagyok az élethez is.

•Hogy semmi sincsen rendben de én próbálom azt mutatni.

•Hogy nincs önbizalmam és, hogy nem hallgatók az első megérzésemre hanem telibe belesétálok a rossz megoldásokba. Hogy tiszta szívemből gyűlölöm magamat és ezt az emberek nem értik meg és nem fogom megszeretni egy könnyen magamat.

•Hogy soha sem leszek elég jó a szakmámban, hogy mikor elhatározom azt, hogy most összeszedem magamat és neki fogok valamibe azt érezzem, hogy ez nekem nem fog menni és ahelyett, hogy próbálkoznék egyszerűen csak azt teszem, aki nem én vagyok feladom...( pedig én nem adok fel egy könnyen semmit sem legalábbis eddig azt hittem..)

•Hogy az ember csak 1x szerelmes igazán és én nem fogok már az lenni esetleg...

•Hogy hiába kedvellek valakit ha én úgy érzem, hogy nem vagyok a számára tökéletes és nem is tudnék neki megfelelni.

•Hogy elcsesztem az életemet már most pedig aztán előttem áll még az élet fiatal vagyok és teli jó dolgokkal a jővőm akár.

•Hogy örökre elvesztettem a legjobb barátnőmet aki egyébként szerintem bármikor lecserélt volna mivel van nálam jobb és tökéletesebb.

•Hogy soha sem fogok tudni nyitni az emberek felé és egy csendes idióta leszek.

•Hogy az átlagom nem lesz a legjobb.

•Hogy tudom mi lenne minden problémámra a megoldás de van ami nem rajtam múlik és, hogy ezeket a korlátokat nem fogom tudni átlépni és így marad minden ami nem túl egészséges hosszútávon.

•Hogy elveszítek mindenkit mert egy idióta vagyok és, hogy mindenért magamat fogom okolni és szídni...

•Hogy magányosnak és egyedül érzem magamat és szükségem lenne valakire de terhelőnek érzeném magamat az én sok faszságommal. (Természtesen én tennék ennek érdekében, mert ez az alap de az a tudat, hogy ugyan az lesz a vége csak más storyval hát inkább bele sem kezdek...)

•Félek attól, hogy csalódást okozok a szereteimnek és, hogy nem lesz elég az amit nyújtok vagy amiért küzdök vagy, hogy sosem lesz elég a szeretetem valakinek aki azt megpróbálná egy picit is értekelni.

Szia Mama!

Tudom ezt nem fogod olvasni, de én azért leírom neked! Sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam/okozok neked, de kicsit még bírd ki én is kibírom még egy kicsit. Még veled leszek sokat. Majd egy csodaszép nyári napsütéses napon odamegyek hozzád és megölelek téged és elköszönök tőled...örökre. Majd bemegyek mosolyogva a szobámba és kulcsra zárom az ajtót és csendben véget vetek mindkettőnk szenvedésének. Tényleg sajnálom, hogy csak bajt okoztam neked, hogy nem fogadtam szót neked... Én nem vagyok olyan erős, mint te voltál/vagy. Én feladom. Anya és apa boldog lesz, mert nem fogom már keseríteni az életük. Kérlek mond meg Karcsinak, hogy szeretem és bármit megtettem volna érte és ne haragudjon rám. Papára vigyázz és te is nevess rajta úgy ahogy én nevettem rajta amikor piszkált. Hülyéskedj vele úgy, mint ahogy én. Kérlek ezt tedd meg nekem. Ne sírjatok miattam. Jobb lesz így nekem.

Szeretlek téged Mama! Köszönök mindent!

Szia...

Gondolom, mindenkinek van valakije az életében, akiért akármit megtenne annak ellenére, hogy nem olyan jó már a kapcsolatuk. Legyen az legjobb barát, ex, családtag, gyerekkori barát. Tudod, hogyha elhív valahova, akkor Te pattansz, hogy persze, jó lenne megint látni, de azért eljátszod, hogy mennyi dolgod van holott a kutya sem kíváncsi rád. Próbálod előtte takarni, mennyire össze vagy törve, de mutatsz valamennyit, hátha észreveszi. Hátha újra fogsz neki érni annyit, hogy érdekelje. De helyette mesél az ő csodálatos életéről, a barátairól, a mostani barátjáról/barátnőjéről, a sikeres vizsgáiról, te pedig hallgatod és rájössz: Semmit nem tudsz már róla.

Tudod mi a vicces? Hogy ezek ellenére, Te még mindig számítasz rá, hogy ott lesz neked, és nem fog érdekelni, hogy hányszor bánt meg... mert egyszer kell bocsánatot kérnie, és te máris omlasz a lábai elé. Mert fontos Neked. Mert mindig is fontos volt Neked, és TE lehet, hogy sosem voltál annyira értékes NEKI. De hiába, megbánthat egymilliószor, mindig megfogsz Neki bocsájtani, és eljátszod a kedvéért azt a lányt/fiút, akit nem tört még össze egymilliószor. De TE erős vagy, és egymillió-egyszer is képes leszel, és felállsz arról a kibekúrt padlóról. Tudod miért? Hogy aztán ismét visszalökjön. Majd ezt el fogjátok még párszor játszani. Senki nem lesz ott, hogy szembeszálljon vele, hogy segítsen feltápászkodni a porból és leporolja a fenekedet, amire már annyiszor huppantál. Senki nem fogja lefogni a kezedet, hogy a dühödben nehogy szétverd. Tudod mi fog történni? Vagy erős maradsz, vagy sem. RAJTAD áll a döntés, és nem olyan senkiken, MINT Ő, aki miatt most ott tartasz, ahol. TE írod az életed, és ha úgy érzed, hogy fel akarod adni... NE TEDD.

De engem érdekel, mi van akkor, ha összegyűlik minden fájdalom, és nem fogom már bírni. Amikor a táblák ösvényén nem jobbra, a KÜZDÖK felírat fele sétálok, hanem a FELADOM a cél... Tudod mi lesz akkor? Na? Kitalálod? Feladom. Végleg. Mindent, és örökre.

Akkor érzem magam igazán feleslegesnek és elveszettnek, amikor a gyerekkori barátságok kerülnek szóba egy beszélgetés során.

Már az oviban sem volt túl sok barátom, sokan elkerültek, cikiztek, próbáltak megalázni, de volt néhány személy az életemben, akikre akkor számíthattam, és azt hittem, hogy évek múlva is számíthatok rájuk...

Azt mondják, hogy az a barátság, ami legalább 7 évig tart, az életünk végéig kísérni fog...

A mi barátságunk mára már nem nevezhető semminek... 9 évig álltunk egymás mellett, 9 évig tartottam a legjobb barátomnak őt, 9 évig próbáltam a lehető legjobb barát lenni, mert nekem nem volt más rajta kívül...

Most ott tartunk, hogy az úton átnézünk a másikon, már hónapok óta nem beszélünk, nem érdeklődünk mástól... És én elhittem... Elhittem, hogy ez örökké tartó barátság, hogy ennek semmi sem vethet véget! Naiv voltam, most is az vagyok, de, ha megint csalódnom kell bárkiben is én...én örökre feladom!

Utálom nézni, hogy mások születésük óta legjobb barátok, hogy ők, hiába a sok veszekedés, de kitartanak egymás mellett, megbeszélik... Mi soha nem tudtuk megbeszélni, talán ennek így kellett lennie... Talán jobb ez így... Jobb, hogy az egyetlen ember, akire számítottam és megbíztam benne itthagyott... Akiről azt hittem, hogy soha nem lenne képes megbántani, ő ejtette a legnagyobb sebet bennem!

Most itt vagyok, egyedül, egy marék szerencsétlenség, és várok a csodára! Várom, hogy hátha valakiben tudok megint annyira bízni, mint benne! De már nem merek... Nem merek hinni!

És én tudom, hogy velem van a baj...

Feladom

Utoljára írom ezt a szót miben minden fájdalom rejlik, feladom elhagyom ezt a világot utálja mondom, de most már feladom, mindig repülni akartam, lehet hogy angyalként orzom majd almodat, de én most már feladom, sajnálom drága csaladom, sokat kuzdottem, de mind hiába itt a vége és nincs továbbra, sokat szenvedtem bár lehet hiába bár a szívem örökre zarva, a lakat mi minket mintaz most elvesztette varázsát, utoljára szólok, ez nem kiáltás ez csak egy lelki megnyugvás, feladom...

Sajnálom tudom sokan kozdottetek értem, de már ennek az "eletnek" Ertelme nincsen e pár sorba eljek tovább és örökre...

"A fájdalom ideiglenes. Tarthat egy percig, egy óráig, egy napig vagy akár egy évig is, de egyszercsak elmúlik, és valami más veszi át a helyét. Viszont ha feladom, megmarad örökre."

Gondolom, mindenkinek van valakije az életében, akiért akármit megtenne annak ellenére, hogy nem olyan jó már a kapcsolatuk. Legyen az legjobb barát, ex, családtag, gyerekkori barát. Tudod, hogyha elhív valahova, akkor Te pattansz, hogy persze, jó lenne megint látni, de azért eljátszod, hogy mennyi dolgod van holott a kutya sem kíváncsi rád. Próbálod előtte takarni, mennyire össze vagy törve, de mutatsz valamennyit, hátha észreveszi. Hátha újra fogsz neki érni annyit, hogy érdekelje. De helyette mesél az ő csodálatos életéről, a barátairól, a mostani barátjáról/barátnőjéről, a sikeres vizsgáiról, te pedig hallgatod és rájössz: Semmit nem tudsz már róla.

Tudod mi a vicces? Hogy ezek ellenére, Te még mindig számítasz rá, hogy ott lesz neked, és nem fog érdekelni, hogy hányszor bánt meg... mert egyszer kell bocsánatot kérnie, és te máris omlasz a lábai elé. Mert fontos Neked. Mert mindig is fontos volt Neked, és TE lehet, hogy sosem voltál annyira értékes NEKI. De hiába, megbánthat egymilliószor, mindig megfogsz Neki bocsájtani, és eljátszod a kedvéért azt a lányt/fiút, akit nem tört még össze egymilliószor. De TE erős vagy, és egymillió-egyszer is képes leszel, és felállsz arról a kibekúrt padlóról. Tudod miért? Hogy aztán ismét visszalökjön. Majd ezt el fogjátok még párszor játszani. Senki nem lesz ott, hogy szembeszálljon vele, hogy segítsen feltápászkodni a porból és leporolja a fenekedet, amire már annyiszor huppantál. Senki nem fogja lefogni a kezedet, hogy a dühödben nehogy szétverd. Tudod mi fog történni? Vagy erős maradsz, vagy sem. RAJTAD áll a döntés, és nem olyan senkiken, MINT Ő, aki miatt most ott tartasz, ahol. TE írod az életed, és ha úgy érzed, hogy fel akarod adni... NE TEDD.

De engem érdekel, mi van akkor, ha összegyűlik minden fájdalom, és nem fogom már bírni. Amikor a táblák ösvényén nem jobbra, a KÜZDÖK felírat fele sétálok, hanem a FELADOM a cél... Tudod mi lesz akkor? Na? Kitalálod? Feladom. Végleg. Mindent, és örökre.

Ha sírva üvölt benned a fájdalom

"Ha sírva üvölt benned a fájdalom, Akkor is büszkén mondd azt, hogy vállalom. Ne tűnjön el majd örökre a Remény Légy kitartó, következetes, kemény Ember akkor is, ha vérzik a szíved És akkor is, ha bánatos lelked, Ha sírva üvölt benned a fájdalom Soha se jelentsd ki azt, hogy feladom!"

Üres lap

Kikészültem, nem szenvedek tovább, feladom. Aznap mindent elrendeztem, és ott volt az esély, hogy örökre elmenjek a pokolból. De még mindig kételyek között àlltam egy üres lap felett, tollat szorongatva. Hogy leírjam a végrendeletemet. És itt lettem teljesen biztos, mert a lap örökre üres maradt. Nem volt kinek írnom, nem volt miről írnom. Nem volt utolsó szavam. Nem volt semmi amiért maradtam volna... Az életem egy kibaszott üres lap, és a toll nem fog rà.

üres-ribanc

Faszkivan. #sokadik_alkalom

Tényleg . Nagyon. Soha többet nem írok rá egy lányra se. Nagyon sokszor megfogadtam már de mostmár örökre jelleggel. Elegem van a nem vizonzott érdeklődségből. Egyszerűen nem akarom hogy rosszul érezzem magam csak azért mert tudom hogy amúgy aki engem tökre érdekelne az szimplán leszar. És bánt a tudat hogy nincs olyan akinek esetleg én fontosabb lennék mint a többi. Feladom. Egyedül fogok meghalni. 

Miattad lettem az aki vagyok egy olyan lány aki hisz abban h boldog lehet aki tesz azért hogy jó legyen...De ha nem támogatsz akkor feladom és vége örökre nélküled nem csinàlom végig

A remény hal meg utoljára

Mindig azt mondják, hogy a remény hal meg utoljára. Valamilyen szinten igaz hiszen már nagyon régóta remėnykedem, de úgyérzem kezd elhalványulni. Mi történik hogyha a remény utolsó szikrája is kihuny ? Mi marad akkor ? Hamarosan feladom a harcot és örökre eltünök, megnézzük hány embernek fog feltűnni. Sok embernek segítettem már de nekem ki fog, nagyon úgyérzem, hogy senki...